Éles helyzet

Wendy csodálatos nő. Nem olyan hülye picsa, mint én vagyok. És sokkal-sokkal jobb ember, mint én. Talán még May-jel is toleránsabb lett volna... Nem tudom. Csak azt, hogy én... Öltem érte. Szó szerint. Soha azelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes leszek egy nőért. Még akkor sem, ha a szeretőm... De Wendy-t nem tudom a szeretőmnek gondolni. Ő... Most mit mondjak? A szerelmem? A párom? A csajom? Wendy Kedvesemnek hív... :)

De talán a szó mindegy is. Az érzés a fontos. És ő nagyon sokban segített, hogy jobb, kedvesebb ember legyek, mint voltam. Valahogy meglágyította a "követ"... Azóta, hogy együtt vagyunk, más színben látom a világot. Pedig azóta, hogy először találkoztunk már eltelt egy-két-három stb. év. És a munkában sem zördülünk össze, ami nagy szó! Hányszor hallottam, hogy a munka és a magánélet - nem keverendők össze.

Az után az első éjszaka után nagyon hamar összehurcolkodtunk Wendy-vel. Ő a belvárosban lakott, nem messze a nagynéném "munkahelyétől" a kis helyi színpadtól, egy igazi régi tűzlépcsős, piros téglás ház egyik emeletén. Nagyjából hasonlított arra, amelyikben én laktam May-jel, de valahogy... Jobb állapotban volt. A lakás hatalmas, akár egy hadsereg elfért volna benne, a konyha akkora, amekkora kell... De nem is ez a lényeg. Szóval, összeköltöztünk, Wendy bemutatott a bandának, és mekkora mázlim van nekem! Szinte azonnal elfogadtak. Persze, sok választásuk nem nagyon volt, mert mindenképpen lányt akartak. És bőgős témában kevés a nőnemű a piacon. Azzal meg végképp a szívükbe loptam magam, mikor elárultam, hogy fanatikus Mötley rajongó vagyok, és Nikki Sixx a kedvenc bőgősöm... :))) Őt nem veszem pasasszámba, az az igazság. :)

Nos, tehát minden rózsaszín és marcipán... Lehetett volna, ha ugye én - a marha - nem kezdtem volna el üzérkedni a drogdílerekkel - igaz, hogy ez még a May-jel töltött korszakom alatt volt, de volt. Elfelejtettem, hogy egyszer elfelejtettem fizetni az egyiknek. De May-jel együtt el akartam felejteni az összes velejárót... Ezt is. Csak tudnám, mi a faszban reménykedtem???! Hogy majd ők is elfelejtik a potom 1500 dollárt, amivel lógtam nekik?? Kamatokkal együtt, naná. És megtaláltak. Naná...

Csak az volt a baj, hogy Wendy-vel együtt. És... Nem én húztam a rövidebbet. De talán jobb, ha elölről kezdem. Ha egyáltalán van ennek a mocsokságnak eleje. Nem, nem is emlékszem, hogy kezdődött az egész... Csak arra, hogy mentünk haza hullafáradtan egy igencsak intenzív próbáról és az egyik mellékutcában elkapott minket egy marha nagy, állat. Fekete volt, mint az éjszaka. És mivel éjszaka volt, és abban az utcában éppen vaksötét, nem is vettük észre, csak akkor, amikor már ott handabandázott velünk szemben egy bazi nagy haleffal. Csak a szemefehérje világított vészjóslóan. És a villogó, fehér fogai. Akkora volt, mint egy nagyobbacska konyhakredenc. És mindenféle tartozásról hadovált nekem, meg hogy kivágja a nyelvemet, ha nem fizetek, esetleg elvágja a nyakamat, meg ilyenek... Először fogalmam sem volt, hogy miről beszél... Aztán szépen lassan kiviláglott. Ja, hogy az! De azért már fizettem nem? Hogy micsoda??? Kamatok? Akkor szó sem volt ilyesmiről! Mi az, hogy három hetet késtem a fizetéssel???! Szerintem a fél környék már ott könyökölt a függöny mögött, mert nem halk, tea melletti beszédstílben társalogtunk egymással a fekete benga, meg én. Wendy csak állt mellettem, nem értette az egészet, és biztos voltam benne, hogy attól retteg, a nigger egyszercsak leszúr minket, és odébbáll. "Roxy, nincs nálad pénz?" - mutogatta nekem kétségbeesve, de én csak megráztam a fejem. Annyi nincs, hogy ennek a fasznak elég legyen. Különben is. Ő már nem adja alább a gyilkosságnál. Vagy az erőszaknál. Valahogy meg kell őrizni a tekintélyét, nem? Rohadt cinikus vagyok, tudom. De akkor egyszerűen nem hittem el, hogy megúszhatom. Hogy megúszhatjuk... Azon töprengtem, hogy szóval tartom a fickót, Wendy-t meg elküldöm, hogy hívja a zsarukat. Lehet, hogy bevarrnak engem is, de inkább üljek egy-két évet, mint... Egyszercsak a benga elhallgatott. Vészt jóslóan vizslattuk egymást. Ez az idegek harca volt a javából. Azon töprengtem, mikor és mit lép majd a díler...

Az ő türelme fogyott el leghamarabb. Ugrott és szúrt... Csak nem engem. Mert Wendy az utolsó pillanatban elém ugrott, és valamit rákiáltott a kredencre, de abban már benne volt a lendület... Nem! Nem akarok erre emlékezni... Villant valami ezüst a fekete éjszakában, Wendy lehanyatlott, mint a kivágott fa, az én agyamat, pedig elöntötte a vörös köd, és nekimentem a bengának. Kirúgtam a kezéből a hülye kését... Talán erre ocsúdott fel, mert Wendy leszúrása után, mintha ledermedt volna. De amint én elkezdtem a hiriget, mintha felráztam volna. Védekezett derekasan. De nem hagytam magam én sem. Mindent felidéztem azokból a kung-fu edzésekből, amikre hébe-hóba jártam, még a fősuli alatt, na meg egy kis grundbunyó... Persze, nem voltak illúzióim. A kredenc szélesebb és vastagabb is volt, mint én, hogy a súlykülönbségekről már ne is beszéljünk. Éreztem, hogy fáradok... Egy bravúros hátra szaltóval a háta mögé kerültem. Hirtelen megpillantottam valami fémesen csillanót a földön. A benga kése volt az. Ekkor már nem is tudtam összeszedetten gondolkozni. Felkaptam és szúrtam, csak szúrtam... Akkor hagytam abba vagdalkozást, mikor a díler eldőlt előttem, mint egy zsák, ezer sebből vérezve... Csak álltam fölötte, kezemben a vértől iszamós halef, és néztem, ahogy hörögve veszi a levegőt, aztán... Elcsendesedett. Megfordultam, és lerogytam Wendy mellé. Félve érintettem az ujjaimat a nyakához, hogy kitapintsam az ütőerét. Sokáig, nagyon sokáig ültem így, aztán... Megéreztem valami nagyon gyönge, ritmikus dobolást. Istenem! Él! Még él... Villámgyorsan lerántottam a selyemsálat a nyakamból és megkeresve az oldalán tátongó sebet, megpróbáltam elállítani a vérzést. Persze, ez így nem megy... Mindegy, csak szorítottam ahhoz a vörös lyukhoz a vörös sálat, és azon imádkoztam magamban, hogy jöjjön valaki, aki hívja a mentőket, mert ha meg lehet még menteni az életét...

Hirtelen szirénázásra kaptam fel a fejem. Az utca megtelt fehér kocsikkal, amik éktelen sivalkodással álltak meg mellettünk. Én csak a mentősök szimbólumát figyeltem, meg a hordágyat, amelyre Wendy hamarosan rákerült, infúziót kötöttek be neki, szorítókötést tettek a sebére, próbálták stabilizálni az állapotát, közben, pedig arról beszélgettek, hogy nagyon sok vért vesztett, lehet, hogy már késő...

Bennem, pedig valami artikulálatlan hang üvöltötte, hogy NEM, NEM, NEM! Összeszorítottam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy az egész csak egy rémálom, mindjárt megszólal az ébresztő, és ha kinyitom a szemem, Wendy álomittas szemeibe fogok nézni... De nem. Rá kellett ébrednem, hogy ez a rideg valóság. Mert...

Egyszercsak egy kezet éreztem a vállamon.

- Jó estét kívánok. Szeretnénk, ha magyarázatot adna erre...

Felnéztem. Aztán felálltam. Velem szemben egy szigorú tekintetű, fáradtnak látszó zsaru állt, aki komor hangon szólított meg, és ujjával a háta mögé bökött. Odapillantottam, s megláttam a nagyon csendesen és mereven fekvő benga testét. Ekkor leesett a húszfilléres. Az ott a földön, nem csak elájult. Meghalt. Én öltem meg... És csak ekkor tudatosodott bennem, hogy még mindig a kezemben szorongatom a véres kést...