Két nap múlva megtudtam, milyen, amikor May-Belle besértődik és bosszút áll. Ugyanis éppen az egyik boltban válogattam az erotikus tartalmú újságok között, keresve a kedvencemet; amikor hirtelen felfigyeltem valami ismerősre, az egyik pornóújság címoldalán. Kezembe vettem a sajtóterméket... Atyaég. Ez May-Belle... És én. Na, ne. Belelapoztam a magazinba, s hamar megtaláltam a keresett oldalt. "Vadmacskák" volt a címe a sorozatnak és valóban engem és May-t lehetett látni a képeken, amint valóban engem és May-t lehetett látni a képeken, amint szeretkezünk. Leeresztettem az újságot. Emlékeztem a képekre, alig egy éve készültek. May ötlete volt, hogy legyenek fotók rólunk - így. Úgymond, emlékbe. Nekem tetszett a dolog, beszerveztem egy fotós barátnőmet, és íme az eredmény... Elgondolkodva néztem a képeket. May, hogy' a picsába tudtál idáig süllyedni?! Horgadt fel bennem a harag. Nyilván ez a bosszú, a múltkori kiosztásért. Kicsinyes, övön aluli, mocskos és hátba támadó. Na igen. Illik hozzá. Mit ettem én ezen a rüfkén?!

Lehajítottam a lapot. Ezt nem ússza meg szárazon a kisasszony, ezért leordítom a haját, talán meg is verem, ez megtorlást érdemel... Úgy kirúgom a kéróból, hogy a lába nem éri a földet... Csokorba szedtem a kiválasztott újságokat - köztük az ominózus lapot is, s a pénztárhoz fáradtam. Nem láttam a pipától. Hazaérve a nappaliban leltem May-t, amint épp a körmét manikűrözte. Odavágtattam hozzá, s levágtam elé az inkriminált pornóújságot, annál a bizonyos lapnál kinyitva.

- EZ MI?!

Rásandított, aztán rám.

- Fotók - vonta meg a vállát. Láttam a szemén, hogy megint be van tépve. Fújtam egyet. Mindegy. Én most akkor is véleményt nyilvánítok.

- Azt én is tudom. Azt is látod, hogy kik vannak rajta?

- Netán zavar? - pillantott fel rám, nagy, ártatlan szemekkel.

- Eszednél vagy?! Hogyne zavarna! Nem tagadom, nem vagyok szégyellős, álltam már modellt pornóképeken is, semmi bajom vele, te is tudod. De ezt itt - böktem a magazinra - nem engedélyeztem. Semmi jogod nem volt rá, hogy beküldd ezeket a képeket. Hogy te milyen újságban, és milyen modell vagy, a te dolgod. De hogy én óhajtok-e ilyen kétes dicsőséget, azt hagyd rám, OK?!

- Mit fújod fel magad?! - kiáltotta és lecsapta a körömráspolyt - meg sem hallgattál a múltkor! Tessék, főj a saját levedben! Nem kényszeríttettelek ezekre a fotókra! Teljesen, saját akaratodból vagy rajta! Nem tök mindegy, hogy publikálva van-e, vagy sem?!

- Na, álljon meg a fáklyásmenet! - kaptam el az arcom előtt hadonászó kezét - figyelj baby: ez, az én lakásom, aminek a számláit én fizetem, és te csak az én szívességem folytán laksz itt. Azt, az ételt zabálod, amit én veszek, az a gönc van rajtad, amire én adtam pénzt, azt a szert nyomod magadba, amit én szereztem neked. Te egy büdös vasat nem tettél hozzá a bevételeinkhez, az első időket kivéve. Úgy vélem, ez már kimeríti a kihasználás fogalmát, nemde?! Az én kezem rohad le, és az én szemem esik ki a rengeteg melótól, hogy ne ússzunk az adósságban! Úgyhogy: KUSS! És most szépen felhívod ezt a kurva szerkesztőséget, és visszavonod az engedélyt, érted?! Mennyit fizettek, te kis hülye? Ötven dollárt?! Persze, anyagra kellett, mi? Hogy' süllyedhettél ilyen mélyre?! Helyetted szégyellem magam! Na vedd fel az a kibaszott kagylót és tárcsázz!

- Nem!

- Neem?! - elöntötte agyamat a vörös köd. Elkaptam a karját, és odavágtam a falhoz, hogy csak úgy nyekkent. Tágra nyílt szemekkel bámult rám a földről, ahova csúszott. Ilyennek, még sose látott.

- Telefonálsz?

- Nem...!

megindultam felé, hogy felrángassam, és adjak még neki néhány kijózanító pofont. Riadtan mászott el előlem az ajtó felé, és üvöltött, mint a fába szorult féreg. Na, a szomszédok tüstént kihívják a zsarukat, az hóttziher.

- Hallgass már el, hülye tyúk, mert a nyakunkra küldik a zsarukat! - próbáltam csitítani.

- Ne nyúlj hozzám! - visította, mint az eszementek, és kirohant a szobából, mielőtt még elkaphattam volna a karját. Aztán hallottam, hogy csapódik a külső ajtó. Elment. Én leroskadtam a földre, s csak néztem az előttem fekvő, meglehetősen izgató képeket. Nem értettem, hogy vetkőzhettem így ki magamból. De mentségemre legyen mondva, May már nagyon régóta szívja a véremet. Néztem a fotókat... Ott még - látszólag - minden rendben volt. Hol rontottuk el? Sehol - válaszolt bennem egy hang, valahol mélyen - nem illetek egymáshoz. Ennyi.

Megvontam a vállam, aztán a kagyló után nyúlva, tárcsáztam egy call-girl szolgálat számát...

Ahogy Wendy látta

1989. szeptember, délelőtt 9 óra

Hello! Roxy végülis rábeszélt, hogy én is írjam meg az eseményeket a magam kis szemszögéből... Nagy vonakodás után beleegyeztem, pedig nem vagyok valami rutinos tollforgató... Én inkább a képi és zenei művészetet űzöm. Képi: mert jelenleg rendezőasszisztensként dolgozom, és zenei: mert amúgy énekes vagyok a saját bandámban, ahol Roxy a basszusgitáros és fő dalszövegíró.

Belenéztem Roxy művébe... Feltűnt, hogy írt bemutatkozást. Akkor most én is megteszem. Tehát:

Gwendolin Luciana Stone vagyok. Születési helyem; Kalifornia állam, Orange country, egy egészen kicsike város, Kalifornia csücskében. Egy farmjuk van ott a szüleimnek. Anyám, apám és az öcsém a mai napig ott élnek. Gyakran látogatom őket, nálunk összetartó a família. Pláne, hogy a bátyám szintén L.A.-ben - azaz Angel City-ben él. Vele is sűrűn összefutok... Különben ő is zenész. Allycat, basszusgityó. Irtó jóképű - ez most nem csak az én véleményem :) - és döglenek utána a csajok. Ő meg nagykanállal fogyasztja őket. :) Kinézetem? Elég átlagos szerintem... Alacsony vagyok és vékony, afféle féldekás típus. A hajam a vállamig érne, ha nem úgy festene, mint egy nagy marék epeda. :) Egyébként rozsdaszíne van, ami nekem nem tetszett - eddig - de Roxy odáig van tőle, s most már én is kezdem megszokni. Valamikor festettem általában a ciklámenszínt és világoskéket részesítve előnyben. Szemeim nagyok és zöldek, úgy festenek, mint egy japán rajzfilmfigura szemei. :) Szóval, ez lennék én. Általában feketét és feltűnő színeket hordok; kedvencem a koptatott farmer, ciklámen felső, hasított bőr, rojtos csizma - összeállítás. Ja! És imádom a kalapokat, legalább ezer van belőlük. Amikor Roxy meglátta a kalapgyűjteményemet, nevetett.

Hogy, hogy is döbbentem rá, hogy más vagyok? Nem is tudom... A kamaszkorom ugyanúgy kezdődött, mint más lányoknak: gimnázium, randevúk, fiúzás... Tiltott-lopott csókok az autósmozi sötétjében... Némi tapogatás. Többet nem engedtem meg, engem nagyon szigorúan neveltek. Talán a nagy szigorúság elől menekültem az L. A-i Filmművészeti Főiskolára. Ott aztán a szabadság!

Mielőtt eljöttem volna otthonról, megbeszéltük akkori barátommal, Bob-bal, hogy a bankett estéjén lefekszünk egymással. Nagyon készültünk ám... Bob, az apja kártyájával lefoglalt egy motelszobát, és mikor már mindenki oldottan táncikált; megléptünk. Izgatott voltam, Bob nemkülönben. Lázasan vetkőztettük le egymást, ám nálam valami, elromlott. Bob simogatását és csókjait élveztem, de amikor komolyabbra fordult a dolog... Hiába simogatta a melleimet, izgatta a csiklómat - mit mondjak, elég ügyetlenül csinálta - nem éreztem semmit. Amikor pedig belémhatolt... Hát... Nem, nem fájt egyáltalán, de olyan volt, mintha semmi sem történne velem. Bob, persze élvezte, nagyokat nyögött, meg lihegett a fülembe, és kérdezgette, hogy: "ugye neked is jó, honey?" Én meg csak hallgattam, mert NEM ÉREZTEM SEMMIT! És amikor Bob elélvezett, alig vártam, hogy leforduljon rólam. Azonnal elaludt. Én meg felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán beszálltam a kocsimba és hazahajtottam.

Még jó, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy mindenki a sajátjával... :) Otthon sokáig feküdtem töprengve az ágyamon, mielőtt elaludtam volna, hogy vajon, most frigid vagyok? Másnap az utazás, meg csomagolás, és a repülőút izgalma elfeledtette velem a gondomat; és sokáig - a filmes suli nagyon kemény volt, és rengeteget kellett tanulni - nem is jött elő, amíg egy srác randit nem kért tőlem, és le nem akart fektetni. Engedtem, de ez is ugyanolyan volt. És a következő, meg a következő is. Megijedtem. Elkönyveltem, hogy frigó vagyok, és inkább a tanulásra koncentráltam. Aztán egyszer a szobatársnőm az ágyán felejtett egy szép, színes magazint. Élek-halok a szép újságokért... Kíváncsian felvettem és belelapoztam. Elámultam... Nem mintha nem tudtam volna, hogy létezik ilyesmi, de valahogy... Nem foglalkoztam vele. Egészen eddig a pillanatig. Ugyanis egy pornóújság volt, az, amiben csak és kizárólag lányok szerepeltek. Egymáson fekve, egymás alatt, mellett, széttett lábakkal, nyalakodva, mint a macskák, vagy egymás melleit kényeztették, esetleg hatalmas vibrátorokkal dugták a másikat... Akárhová lapoztam, újabb és újabb csodákkal találtam magam szemben. A tökéletes, gyönyörű, meztelen és buja női testek látványa; a csillogó keblek és nedves puncik, melyekben síkos nyelvecskék vájkálnak...

Vagy a hatalmas barlangok, melyek éhesen nyelik magukba a barátnő csuklóját, és a jól megtermett vibriket... Nos... Mindezen látnivalók hihetetlenül felizgattak. Olvasgattam a képek mellé szerkesztett szövegeket is, melyek olyan szabad szájúan, mégis csodálatosan mesélték el ezeknek a szeretkezéseknek a történetét, hogy már az maga is felcsigázott. Egy-egy képhez újra és újra visszatértem, s közben, szinte transzban dobáltam le magamról a ruháimat... Mire felocsúdtam, már csak a bugyim volt rajtam, az is csupa lucsok... Hanyatt feküdtem az ágyamon, egyik kezemben az újság, a másikkal, pedig szép finoman benyúltam az anyag alá, és simogatni kezdtem magam... Lehunytam a szemem az élvezettől... Ebben a pillanatban, kinyílt az ajtó - amit persze, elfelejtettem kulcsra zárni - és belépett a szobatársnőm; Brandy. Egy pillantást vetett kitárulkozott testemre, majd a kezemben lévő magazinra. Elmosolyodott. Aztán odalépett hozzám, kibújt pántos ruhájából, ledobta a szandálját, és felmászott mellém az ágyra. Néztem hatalmas, feszes melleit, kávészínű bőrét, kissé telt, duzzadt, csillogó ajkait. Nem szóltam semmit, csak letettem az újságot, és magamhoz öleltem őt. Amikor ajkaink találkoztak, még magamban csodálkozva hajtogattam, hogy hát én is?!

De utána már olyan természetes volt minden... Brandy-vel mindent kipróbáltunk, amit csak láttam az újságban. Élvezettel nyalogattam selymes kagylócskáját a lába közt, miközben kéjesen fúrtam bele ujjaimat az édes titkok kapujába... Hallgattam kéjjel teli nyögdécselését, és amikor ő merítette bele kíváncsi nyelvét az én szemérmembe, akkor megtudtam végre, mit is kellett volna eddig éreznem... Csodálatos volt! Egész éjjel kényeztettük egymást... A szünetekben, pedig beszélgettünk. Brandy bevallotta, hogy már régóta tetszem neki, csak nem, mert kezdeményezni, mert én annyira elzárkóztam; meg belemélyedtem a könyveimbe. Én meg meséltem neki a félresikerült kapcsolataimról, meg arról, hogy az gondoltam; frigid vagyok. Brandy nevetett. "Dehogy - mondta - csak te sem merted bevallani magadnak, hogy csak a lányok tudnak felizgatni..." És elmesélte, hogy ő sem régen - nagyjából egy éve - tudta csak elfogadni a másságát... Azóta viszont... Brandy-vel egészen a fősuli végéig együtt maradtunk. Utána ő ment tovább New York-ba, én meg itt maradtam Angel City-ben. De most már kibékülve a világgal és önmagammal.

Lányok... Jöttek és mentek. A szakítás mindig megviselt. Igen intenzív kapcsolataim voltak; én mindegyik barátnőmbe igazán szerelmes voltam, nagyon szomorúan vettem tudomásul, ha valami nem működött. Közben elhelyezkedtem egy kisebb filmes társaságnál rendezőasszisztensként, és a zenekarom is összeállt. Sue-Ann; gitáros lány a kezdetektől velem volt - most is ő a gityós, a bőgős és dobos állandóan cserélődtek. Hogy miért?

Kivettem egy lakást a mesei Sunset Boulvard végén, ami már majdnem a tengerparton van, és úgy éreztem: elkezdődött az élet. Bátyámmal, Ashley-vel gyakran találkoztam, s egy koncerten összeismerkedtem egy tündéri, indiai származású lánnyal: Shri Lakshmí Gandhi-val... Úgy véltem, megvan a helyem a világban.

Aztán egy forró nyári délután úgy döntöttem, hogy leugrom kedvenc klubomba, a Rose-ba, és ez a döntés alapjaiban rengette meg eddigi nyugodt életemet. Mert találkoztam egy vörös hajú lánnyal, aki maga volt a szélvihar...

Roxy az első pillanatban lenyűgözött, ahogy megláttam. Kezdjük ott, hogy először azt hittem: fiú. Naná. Mostanában a srácok is kezdenek majmolni bennünket; festik a szemüket, szűk gatyákban és testre simuló trikókban járnak, vad, feltűnő színeket hordanak és hajukat is, festik és tupírozzák... Épp csak szoknyát nem öltenek... :)

Nos, joggal gondolhattam hát, hogy a Rose-ba besüvítő, magas, karcsú alak; fekete strech farmerben, motoroscsizmában, és lazán a vállára vetett lila alapon, fehér pöttyös ingben, hátközépig érő, sűrű, tupírozott hajkoronával - férfinemű lehet. Semmi nőies nem volt benne! Ahogy bevágtatott, se jobbra, se balra nem nézve (először a profilját láttam csak, de az se árult el semmit, mert a márványszobor szépségű, kissé rideg arc, hideg pillantású, sötétkék szemek nem árultak el semmit. Mai napság több a feminin beütésű fiú; elkönyveltem, hogy ő is ezek közé tartozik) ahogy ledobta magát a bárszékre, abban semmi lágy női kellem, semmi kecsesség nem csillant meg. Nekem megerősödött a gyanúm, hogy fiú, tehát el is néztem róla, s inkább a poharamban mosolygó Sherry Brandy-vel kezdtem foglalkozni. Ám a vörös démon nem hagyott nyugodni! Állandóan felé pillantgattam... Aztán megláttam, amikor a pohárért nyúl...

Megláttam a kezét. És eldöntöttem: a vörös tünemény; mégiscsak lány. Hiába, hogy a srácok is hordanak ilyen csillogó, vékony ezüstkarkötőket, és festik a körmüket, ennyire gondosan ápolt, és tökéletesen manikűrözött kezekkel nem rendelkeznek... Roxy-nak tulajdonképpen először a keze tetszett meg. A gyönyörű, keskeny, kecses, vékony ujjú keze. Körmei szép, oválisra reszelt, csillogósra lakozottak voltak; és amivel rögtön belopta magát a szívembe: vámpírvörösben pompáztak. Ahogy eldöntöttem, hogy Roxy - lány, már fel is pattantam és elindultam felé. Ő rámnézett... És én elvesztem a pillantásában. Gyönyörű, szépen metszett, mandula alakú szemei vannak... A színük is elbűvölt, ilyen árnyalatú kék szemet még nem is láttam... Odaléptem hozzá, bemutatkoztunk egymásnak, ő kifogásolta a becenevemet: Gwen - és közölte, hogy a Wendy jobban illik hozzám. Megborzongatott ez a dolog, mert a bátyám is néha így szólít... És rögtön tudtam: Roxy-nak és nekem még közünk lesz egymáshoz. Nagyon-nagyon bensőséges közünk...  Ahogy végigpillantott rövid farmersortba, és pántos trikóba bujtatott alakomon, ahogy maga mellé invitált, nos abból sejtettem, hogy ő is hasonló érdeklődésű, mint én. A pillantása kifejezetten férfias volt... :) Bele is borzongtam. A hangja is bizsergetett. Karcos, fátyolos, altba hajló mezzo hang. Lenyűgöző orgánum, el is képzeltem, milyen nótákat énekelhetne...

Különben zenéről beszélgettünk. Kiderült, basszusgitáros! Oh, remek! Most tűnt fel balfenéken a basszgityósunk, miután igen rövid, de annál szenvedélyesebb viszonyt folytatott Sue-Ann-nel... Hiába, ha leszbikus lányokból álló bandát hozol össze, akkor is számítani kell ilyenekre... Akárcsak egy vegyesfelvágott együttesben. Nálam pedig ez feltétel! :)

Teljesen belevetettem magam a feminizmusba... Igaz, a pasikat nem gyűlölöm, de nem is érdekelnek... Viszont ez a vörös démon itt, előttem, igencsak érdekel...

Rögtön lecsaptam rá. Szívesen látnám a bandában. Őt meg, láthatólag nagyon izgatta a dolog. Aztán egyszercsak lecsapta a poharát és közölte, hogy mennie kell. Nekem meg eszembe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatnám Sylvie-t... És csatlakoztam Roxy-hoz. Némi vita után megegyeztünk, hogy menjünk az én kocsimmal; mert ugye, négy keréken mégiscsak biztonságosabb. Hamarosan megérkeztünk Roxy lakásához. Kiszállt. Kiszálltam én is.

Valami belső hang hajtott. Aztán csak álltunk egymással szemben, egymás pillantásába elmerülve... Olyan természetességgel hajolt le hozzám, és csókolt meg, én, pedig olyan természetességgel viszonoztam és fontam kezeimet a nyakára, mintha már évezredek óta erre várnánk... Roxy átkarolta a derekamat, csókunk elmélyült, áttüzesedett, éreztem a vágyat, és éreztem Roxy testének remegését. Tudtam, hogy kíván. Én is akartam őt, mindennél jobban, vele akartam maradni örökre... Valami olyasfajta bizonyosság vett erőt rajtam, mint mikor a heterok kijelentik: rátaláltam az igazira. Igen. Éreztem, nekem Roxy az Igazi. És tudtam, hogy ő is így gondolja. Elengedett.

- Feljössz? - kérdezte, s én egy boldog pillanatig majdnem igent mondtam. Aztán eszembe jutott Lakshmí... Aki nem tud semmiről... Aki olyan szelíd és kedves, és annyira jól tolerálja az én szélsőséges hangulataimat, búskomorságomat.. Akinek még el kéne mondanom ezt az egész kusza ügyet Roxy-val. Megráztam a fejem. Roxy szeme megvillant, elismerően. Aztán egy kitépett jegyzetlapra lefirkantotta a számát, váltottunk még egy búcsúcsókot, és én elhajtottam. Tudtam, ha még tovább ott maradok: nem fogok tudni eljönni.

Roxy, hova lettél?

1989. szeptember, verőfényes délelőtt

Na, megint itt vagyok! Hol is hagytam abba legutóbb? Ja igen. Szóval, miután elbúcsúztam Roxy-tól, elhajtottam Sylvie barátnőmhöz, aki tényleg CSAK a barátnőm, teljesen hetero, egyébként sem fordult meg soha a fejemben, hogy esetleg átcsábítom a másik oldalra... Sylvie virginiai lány, erős, déli akcentussal, torzonborz barna hajjal, és hűséges, barna kutyaszemekkel. Egy kicsit dundi, de jól áll neki. Lelki társam és a "soha nem volt" nővérem, egyszerre. Most is mindent elmeséltem neki, a boldogságomat, a kétségeimet, mindent. Sylvie csóválta a fejét, azt tanácsolta, minél előbb mondjam el Lakshmí-nek, én nem tudok hazudni úgysem. Éppen egyetértettem, de azt mondtam, még várni akarok, hogyan is alakul ez az egész. Késő éjjel jöttem el tőle, s mivel nem volt kedvem hazamenni, Lakshmí-nál kötöttem ki végül. Indiai barátnőm szokott kedvessége, szeretete, és forró szenvedélye, átmenetileg elfeledtetett velem mindent. Azon az éjszakán Indiában jártunk: Lakshmí lakása különben is olyan, mint egy darabka a titokzatos Keletből... Mindenhol füstölők, lágy esésű kelmék, zörgő gyöngyfüggönyök, mécsesek... A szobában a nagy, selyemtakaróval letakart; selyempárnákkal díszített matrac... Vele szemben a szentély, középen Shiva, mellette Parvati, előttük Ganesha... Tálkában rizs, virág, titokzatos porok. Itt mindig elvarázsolódom... Nem szóltam Roxy-ról. Nem tudtam. Majd. Most jöhet a Káma-Szútra legújabb leckéje...

Egy nap kellett, hogy Sue-Ann-t meggyőzzem, és egy fél nap, hogy Nette-t. (ő a dobos, most már igencsak "veterán" tag: két éve zenél velünk). Utána lázasan tárcsáztam Roxy számát, és dobogó szívvel hallgattam, ahogy kicsöng...

- Hallo! - egy igen ellenszenves, és vékony, magas hang szólt bele. Ez - tuti, nem Roxy.

- Jó napot, Gwen Stone vagyok, Roxane Roll-t keresem - mutatkoztam be illendően.

- Nem ismerek ilyen nevű hölgyet - váltott még ridegebbre, az amúgyis fagyos hang. Katt. Letette. Én meg kétségbeesetten néztem az elnémult telefonkagylóra. Jól tárcsáztam vajon? Megnéztem a papírt. Stimmt. L.A. 457689. Ezt hívtam.. Talán félrekapcsolt. Megpróbáltam újra, de megint a fagyos hangú vette fel. És megint, és megint. A tizenötödik próbálkozás után feladtam. A szám jó, de Roxy - nincs ott. Hova tűnt? Talán... Mégsem gondolt komolyan semmit? Az nem lehet... Csüggedten eresztettem le a kezem. Mit tegyek? Automatikusan nyúltam a telefon után újból, és benyomkodtam az oly jól ismert számokat...

- Namaszté, rádzsaráni! - búgott a vonalban a kedves, halk hang - Mi van veled?

- Lakshmí... Most nagyon magam alatt vagyok. Elmehetek hozzád? - suttogtam. Majdnem elsírtam magam, de aztán mégsem. Keménynek kell lenni. Ashley mindig ezt hajtogatja.

- Várlak, Mandzsarí! - a hangján hallottam, hogy mosolyog - gyere bátran.

Letettem a telefont, összekaptam magam, s pár perc múlva már Lakshmí ajtaján nyomtam a csengőt. Puha, nesztelen léptek... S nyílt a bejárat.

- Namaszté, Mandzsarí! - mosolyogtak rám a barnásfekete szemek - jer beljebb...

Elmosolyodtam. A régi becenév feldobott. Lakshmí; mandzsarí-nak - virágfüzérnek nevez, meg néha rádzsaráni-nak, ez nem tudom, mit jelent, ennyire nem merültem el a hindiben. Lakshmí különben is tökéletesen beszél angolul. Bementünk a szobába. Végigpillantottam barátnőm alakján, s ismét elmosolyodtam. A bő, karmazsin színű nepáli nadrág, s a felsőtestén viselt igencsak szűk, bézs szárifelső, mely úgy ölelte magába feszes, labdaszerű melleit, hogy amit eltakar, annyit meg is mutasson, a homlokán a vörös szantál bindi, és fényesfekete, varkocsba font hajának látványa, annyira megnyugtatóan hatottak felzaklatott lelkemre, mintha nyugtató fürdőbe ültem volna. Megszabadultam farmeremtől és felsőmtől, mert barátnőm rafináltan ruhába csomagolt, mégis meztelennek ható teste, mindig feszélyezett kicsit. Egyszer kölcsönkértem tőle egy ilyen öltözetet. Hihetetlenül szabadnak éreztem benne magam! De nem vagyok annyira extravagáns, hogy utcára is fel merjem venni - így csak a szoba négy fala, no meg Lakshmí rajongó tekintete csodálhatta csak meg átváltozásomat.

Ledőltem a selyempárnák közé, és Lakshmí ölébe hajtottam a fejem. Kedvesem megszabadított melltartómtól is, majd illatos olajat a tenyerébe öntve, lágyan masszírozni kezdte felsőtestemet, kezdve a karjaimon. Erőteljes, ám ugyanakkor hihetetlenül gyengéd mozdulatai teljesen ellazítottak. Becsuktam a szemem, és élveztem a kényeztetést. Ám közben megállíthatatlanul dőlt belőlem a szó: elmeséltem mindent; Roxy-val való találkozásomat, hogy mi történt köztünk, minden érzésemet, gondolatomat kiteregettem, egészen a mostani kétségbeesésemig. Kinyitottam a szemem. Lakshmí ujjai már a hasamon, csípőmön vándoroltak, olykor-olykor súrolva melleimet is. Az egész beszámolóm alatt odaadóan hallgatott, éreztem, hogy minden idegsejtjével rám figyel. Most sem szólt még semmit, amikor én elhallgattam, ám a masszázst nem hagyta abba... Végül megszólalt.

- Ne búsulj, Mandzsarí. Fogtok még találkozni. Ilyen erős érzések; egy ilyen lány, mint Roxy, nem tűnik csak úgy el az Univerzumban. Bízzál benne, és úgy is lesz! Káma nem engedi el a rabjait olyan könnyen... - tette még hozzá mosolyogva.

- Nem... Haragszol? - tettem fel szorongva a kérdést.

A barnásfekete szemekben nyoma sem volt szomorúságnak, ugyanazt a szelíd derűt sugározták, mint eddig.

- Nem. Miért tenném? Jogot formálhatnék talán rád, csak a miatt, mert egy ideig az én párnáimon pihentél? Ugyan... A szerelem, nem kötél... Szeretlek, Mandzsarí, de ez nem jogosít fel arra, hogy magamhoz láncoljalak. Aki szeret, nem lehúzza, hanem röpteti a másikat. A szerelem szárnyakat ad.. Menj hát, ha úgy érzed, menned kell. Hiszen az együtt töltött időt, már úgysem veheti el tőlünk senki... Az már örökre bevésődött... Ide... - rajzolta körül ujjaival a két mellem közti völgyet. Jólesően megborzongtam. Lakshmí csendes, szenvedély nélküli szavai megdöbbentettek, ám ugyanakkor fel is szabadítottak. Már nem lógott koloncként nyakamon a bűntudat. Magamhoz húztam őt, ajkaink találkoztak.... Lakshmí nem húzódott el, mikor vetkőztetni kezdtem, nem kérdezte, hogy ez most minek és miért. Én, pedig elveszve Lakshmí fahéj és szantál illatú ölelésében, arra gondoltam: ez most áldozat. Áldozat Kámának, a láthatatlan Szerelemistennek, hogy hozza vissza nekem Roxy-t...

Ashley a kerítőnő

- Üdvözöljük! Köszönjük, hogy igénybe veszi cégünk szolgáltatásait. Rendelését a következőképpen adhatja le:

Vacsorapartner-rendelés: 1-es gomb. Hostess igény bejelentése: 2-es gomb. Extra szolgáltatások: 3-mas gomb...

Leeresztettem a kagylót. Mi ütött belém?! Ennyire nem lehetek magam alatt... Helyére tettem a telefont, aztán - továbbra is a földön ülve - azon gyötörtem az agyamat, hogyan tovább. Egyet tudtam: May-t nem akarom látni többet. Viszont nem volt kedvem a végeláthatatlan vitákhoz sem, lakáskérdésben. A lakbér arra a hónapra ki volt fizetve, hogy utána mit csinál... Az, az ő dolga. Én elhúzok innen. Az elhatározást, tett követte. Be a szobába; elő a bőröndöt, beledobáltam a ruháimat, egy másikba a könyveimet. Gitár, a tokba... Mi van még? Ja, a kocsikulcs se árt... Még szerencse, hogy a motorom most Lemmy bátyónál pihen.  Bevágtam mindent a csomagtartóba, beültem és eltűztem. Amikor elindultam, még fogalmam sem volt, hova megyek. Arra gondoltam, ha minden kötél szakad, valamelyik tengerparti bungalóban megalhatok egy-két napig... Aztán, ahogy róttam a métereket, feltűnt előttem egy igen ismerős utcarészlet...  Bekanyarodtam. Hát persze. Rá biztos számíthatok, hogy befogad. És már ott is álltam Debby néni ház előtt. A csöngetésre először nem válaszolt senki és előttem megint felrémlett a néptelen tengerpart... De aztán felgyulladt az előtérben a villany, s hamarosan belenézhettem Debby nénikém kíváncsi, szürkéskék szemébe. Egy pillantást vetett a két degesz bőröndre, és a gitártokra a hátamon.

- Hát te? - kérdezte, majd választ sem várva, kitárta az ajtót - gyere be. Szerencséd, hogy lemondtam a ma esti fellépést - dünnyögte.

Kullogtam utána, mint valami pincsikutya. Debby néni olyan szinten volt arisztokratikus, légies jelenség, hogy mellette én mindig tenyeres-talpas tramplinak éreztem magam. Cipeltem a dögnehéz táskákat aztán megkönnyebbülten rogytam le a nappali kanapéjára.

- Nos? - függesztette rám kissé szúrós tekintetét nénikém - megtudhatnám, mi ez a rendkívüli rokonlátogatás? Bőrönddel? - sandított a lábamnál heverő két kofferre.

Megköszörültem a torkom.

- Debby néni... Az a nagy büdös helyzet, hogy ahol eddig laktam, onnan el kellett jönnöm. Összekülönböztünk a barátnőmmel..

- Fiúügy?

Felnevettem.

- Debby néni! Úgy nézek én ki, aki egy pasasért verekszik?!

- Akkor mi volt a hiba? Ne érts félre, maradhatsz, ameddig akarsz, de ismersz, tudod, hogy szeretek mindenről, mindent...

- Hogyne - vigyorogtam - nos, Debby néni, eddig te ezt nem tudtad talán rólam, de én...

- Nem szereted a fiúkat? - előzött meg nénikém a kérdéssel - meleg vagy, Roxy?

Most mit lehet erre mondani???
- Igen.

Nem vártam sápítozást. Debby néni keresztbe-kasul kilóg a családból... És az a véleménye, hogy a saját élete, mindenkinek a magánügye. Nem is csalódtam.

- Értem. Tehát... - folytatta teljesen nyugodtan a kérdezősködést.

- Nos - mondtam kínban - a részletektől megkímélnélek. A lényeg az, hogy berágtam a tyúkra, és soha többé nem akarok találkozni vele. Az látszott a kézenfekvőnek, ha eljövök.

- Miért? Tiéd a lakás nem? Miért nem őt küldted el?

- Csak béreltem. Egyébként meg...  Hosszú... - legyintettem.

- Ok. - bólintott Debby néni - nem szólok bele az életedbe. Azzal fekszel le, akivel akarsz. Mint már említettem, maradhatsz. Annyit kérek, ha huzamosabb ideig tervezed az itt tartózkodást, a kajapénzbe, meg a számlákra adj valamennyit. És ha felhozol valakit, szólj előtte. Gyere, megmutatom a szobádat - azzal felemelkedett, mint egy királynő, hosszú, algériai, hímzett ruhájában és előresuhant, utat mutatni. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy az emeleti hálószobák felé igyekszünk.

- Tessék, a régi szobád. Mindent úgy hagytam. Még a régi lemezeid is ott vannak, ahová raktad őket... - mosolygott, és kitárta előttem az ajtót.

Bedobtam a bőröndöket, majd magam is utánuk léptem. Debby néni kedvesen jóéjszakát kívánt, s bezárta mögöttem az ajtót. Körbenéztem. Ez volt a régi birodalmam. Tényleg minden ott van, ahol hagytam... Az íróasztalon heverő ceruzák, tollak, papírok... Az egymás hegyén-hátán fekvő lemezek a padlón... Az ágy felett a kézzel festett selyemkendő... Csak a szekrények üresek. Na, nem sokáig. De most nem pakolok, késő van. Inkább lefeküdtem aludni, sok volt ez mára.

Másnap reggel kipihentem ébredtem, s azonnal - némi reggeli után - azonnal hozzáláttam a melóhoz. Élveztem a csendet, élveztem, hogy nem nyit rám percenként May, hogy kíváncsiskodjon, hogy nem csörög állandóan a telefon, hogy...

Hirtelen lecsaptam a ceruzát. "A rohadt életbe! A rohadt, kurva életbe! - káromkodtam magamban - ez nem lehet igaz! Hogy pont most... És én Wendy-nek éppen azt a kicseszett telefonszámot bírtam megadni.."

De persze, akkor még nem is sejtettem, mivel fog fogadni odafönt May... És hogy mindez, hova fajul majd. Hát, most aztán csöröghet oda Wendy, amennyit akar... Kétségbeesett képpel bámultam magam előtt a papírt. Mi a fenét csináljak?! Nem jutott eszembe semmi ötlet. Úgy látszott, Wendy-t végleg elvesztettem. Hacsak... Nem megyek le mindennap a Rose-ba. Egyszer talán összefutunk. Feltéve, ha még szóba akar állni velem. Végülis - vontam vállat - egy-két próbát megér...

Felvettem a ceruzát, és folytattam a kontúrozást. Sose szoktam a problémákon sokat agyalni. Ahogy lesz, úgy lesz.

Aznap délután csak Minnát találtam a klubban, elbeszélgettünk a motoros fesztről, meg hogy velem mi van... Én közben minden ajtónyitásra felkaptam a fejem. Minna gúnyondárosan meg is jegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy marionettbábu. De Wendy nem tűnt fel. Következő nap sem volt szerencsém. Akkor még ismerőssel sem találkoztam. És a következő napon sem. Már kezdtem feladni. Arra gondoltam, ha egy törzsvendég négy egymást követő nap sem jön le a kedvenc kocsmájába, ott valami gáz van. De azért adtam még magunknak egy esélyt... Tudtam, pénteken nem lesz időm, de szombaton mindenképpen lemegyek. A csapos leányzóval megbeszéltem, ha látja Wendy-t pénteken - szól nekem rögtön. Akkor lementem volna - határidő ide, vagy oda. De nem csörrent meg a telefon egyszer sem. Maradt a szombat. Délelőtt Debby néninek segítettem az esti toilettjét kiválasztani, meg sminktanácsokat kért tőlem.

És elkezdtem még egy rajzot Wendy-ről... De állandóan visszaradíroztam, mert nem voltam vele teljes mértékig elégedett. Délután Debby néni el, én bevágtam magam a kádba, hajmosás, ami kell... A kedvenc, piros, oldalfűzős bőrnadrágomat vettem fel, és egy fekete Jack Daniels feliratú pólót, amit én saját mancsúlag alakítottam át: levágtam az ujját, és a nyakát is átdolgoztam. Így kissé mély lett a dekoltázsom, de oda se neki! Az aljából is jó darabot vissza kellett vágnom, így most pont a köldököm fölé ért. Magamra kaptam a fehér-fekete pöttyös (nem is vagyok Mötley rajongó) :) ingemet, feltúrtam a hajam, és felrángattam a lila(!) weckócsizmámat. Na! Most már totál úgy nézek ki, mint valami őrült glamzenész - pillantottam a tükörbe. Na és?

Felkaptam a bőrdzsekimet, meg a motorkulcsot. Volt egy hátsó udvari érzésem, hogy ma: történni fog valami. Valami jó...

A Rose-ban még alig lézengtek, mikor leértem. Motoros banda sehol - aztán ráeszméltem, hogy ma valami koncertre mentek... Minna nekem is szólt, de nem volt kedvem. Inkább ide jöttem... Kikértem a szokott szimplámat, jéggel, aztán letelepedtem egy asztalhoz, ahonnan pontosan láttam, ki lép be az ajtón. Hamarosan áramlani kezdtek az emberek; nyilván itt is lesz valami buli. Reméltem, hogy nem a Faster Pussycats... Abból elegem lett egy életre. A figyelmem lassan elkalandozott, felidéztem újra első találkozásomat Wendy-vel; s apró szúrást éreztem a szívem tájékán. A francba! Felhajtottam a whiskey-t, s már készültem, hogy kérek még egyet, amikor...

- Bocs baby, szabad ez a hely?

A pincemély hang mellbevágott. Felnéztem. Előttem egy magas, langaléta ipse állott, tetőtől-talpig feketében. "Valószínűleg így gondolja, hogy ez a necc póló észbontóan szexis rajta" - gondoltam cinikusan. A jövevény haja tetszett: vállon túlérő, fényes kékesfekete, oldalt fehér tinccsel. Nagy, barna szemeivel jól megnézett magának.

- Hello! Nem ismerjük mi egymást valahonnan?

- Hervadt ez a szöveg, apafej - legyintettem - leteheted magad, de ne fűzz. Pasikra allergiás vagyok.

Az ipes letelepedett; s nagyot kortyolva poharából, továbbra is fürkészőn nézegetett.

- Nem szöveg, honey - közölte - tényleg ismerős vagy.... Nem te vagy véletlenül May-Belle barátnője?

- Csak voltam - vicsorogtam May nevének emlegetésére - te honnan ismered?

- Hm, mit szólsz ehhez a szituhoz? Nyílik az ajtó, te belépsz, én meg éppen May-t kefélem a konyhaasztalon...

Kimeresztettem a szemem. Mintha egy kirakós eddig szanaszét heverő darabjai álltak volna össze egésszé.

- Te???

Vigyorgott; és meghajolt.

- A löttyedt lőcsű faszkalap... Személyesen. Amúgy; Ashley.

Szerintem nyakig elvörösödtem. Ha elönti az agyam a lila köd, sose gondolom meg, mit mondok. Nem akartam megsérteni ezt a hapsit, akivel semmi bajom nem volt tulajdonképpen. Csak éppen kamatyolni nem akartam vele.

- Boccs. Csak eldurrant az agyam. Roxy - nyújtottam a kezem.

Ashley megragadta, és istenesen megrázta, miközben barátságosan vigyorgott.

- Rá se ránts. Kaptam én már cifrább jelzőket is...

- Aha. Na és mi járatban errefelé?

- Gondoltam, megnézem már, mi van itt - vonta meg a vállát - régebben gyakran jártam ide.

- Még egy törzsvendég? Én is az vagyok...

- Tényleg? Nemigen láttalak itt eddig.

Megvontam a vállam.

- Elmegyek italért - közöltem - neked hozzak valamit?

- Kösz, nem.

Bólintottam, s a pulthoz sétáltam. Úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egy üveggel kérek, akkor nem kell állandóan ide tipegnem. Kértem hozzá egy üveg ásványvizet is. Mikor visszaértem az asztalhoz, Ashley éppen egy másik hasonló fazonnal beszélgetett, mint ő. Néhány foszlányt elkaptam a csevelyből:

- OK. Akkor holnap próba.... Te, Vic, nem tudod, hogy a dobos sráccal mi van? Múltkor sem jött, a telefont nem veszi fel...

Erre a Vic nevű, csak vonogatta a vállát, majd mondott valamit, amit nem értettem. Ám nem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom. Odaléptem hozzájuk.

- Hello!

Vic csak egy pillantást vetett rám, az üvegekre, majd Ashley-re...

- OK. Ash. Békén hagylak. De ne felejtsd el a holnapi próbát!

- Naná.

Vic elballagott, én töltöttem, majd két nagy korty után kérdőre vontam Ashley-t:

- Szóval te zenész vagy?

- Aha - vigyorgott - ma is lett volna fellépésünk, de aztán kiderült, hogy rosszul lett lekötve a buli, és más játszik helyettünk... A tulaj elnézte a dátumot.

- Ümm... Egyébként én is zenélek...

- Valami rémlik... May említette... Bőgős vagy, igaz?

- Afféle. De most éppen nem...

- És játszanál?

- Hol? Bevennél a bandádba? Kell egy gityós?

- Nem, nem nekem... Hanem a húgomnak. Ő énekes, és most rúgták ki a bőgőst a bandából... De... Hm, kérdezhetek valami személyeset?

- Rajta.

- Te tényleg leszbikus vagy?

Vigyorogtam.

- Ezt is May-től tudod?

- Meg tőled is...

- Nos igen - komolyodtam el - de miért fontos ez?

- Mert a húgom, csak leszbiket vesz be a bandájába...

- Na ne már... Meleg lánybanda??? Ezt megnézem magamnak!

- Akkor? Idehívjam? Úgy tudom, ha nincs semmi programja. Beszélhetnél vele.

- Ok. Kíváncsivá tettél... Talán a húgod is...

Ashley bólintott.

- Igen, ő is a lányokat szereti. Kissé feminista beállítottságú a bagázs...

- Az nálam nem akadály - vontam meg a vállam - akkor telefonálsz? - néztem Ashley-re a pohár pereme fölött.

- Naná. Nektek találkoznotok kell - jelentette ki - szerintem karmolni fogjátok egymást. Sok közös van bennetek.

- Hűha, ezt mind leszűrted ebben a fél órában? Na nyomás, hívd azt a csajt!

Ashley bólintott, és elsietett.

- Teljesen bekattant - jelentette, miután visszajött - azt mondta; tíz percen belül itt lesz.

Biccentettem. A továbbiakban csend volt; Ashley is, meg én is, a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Egyszercsak nyílt az ajtó... És én majdnem félrenyeltem a Jack Danielst. Mert a klubba nem más, mint Wendy lépett be.

Derült égből a Roxy

Depressziósan feküdtem otthon, és arra gondoltam, hogy miért velem történnek ilyenek? Végre rátalálok életem nőjére, és akkor....

Az eltűnik a süllyesztőben. Hiába Lakshmí kedves, vigasztaló szavai, én a napok múltán egyre kevésbé bíztam abban, hogy Roxy és én, még találkozunk valaha. A Rose-ba szándékosan nem jártam le. Nem tudtam volna elviselni azt, az idegtépő várakozást; és a csalódást, ha kiderül, hogy Roxy mégsem jött el.

Azon a szombaton sem volt kedvem elkísérni Ashley-t, aki úgy döntött, lenéz a klubba; régen járt már arra. Csak hümmögtem, mikor beállított, hogy menjünk együtt. Ő csak megvonta a vállát, és elpályázott. Én meg magamra maradtam a depimmel, meg a gondolataimmal. Néhány óra nyűglődés után elhatároztam, hogy glamclipeket fogok nézni. Előhalásztam egy kazettát, amire csak zenéket vettem fel, és belemerültem. Már egészen sötét volt, mikor megcsörrent a telefon. Először fel sem akartam venni... De aztán győzött a kíváncsiság.

- Tessék!

- Hello Gwen! Figyi csak, nincs kedved, mégis leugrani? Találtam neked egy bőgőst...

- ???

- Egy basszusgitárost, egy bőgőst...! Hugicám ébredj már fel! Szívtál valamit?!

- Neeem... Csak meglepődtem. Na és milyen?

- Kívülről: Ok. Belülről: nem beszélgettünk még olyan sokat; de szerintem ott is Ok. Szóval meg kéne nézned.

- Ok. Ha szerinted érdemes... Kábé tíz perc, és ott vagyok.

- All right! Várunk!

Letettem a kagylót, s egy percig nagyon bután néztem magam elé. Valami halvány reménysugár kezdett bennem előkúszni... Ash tudja, kiket szoktam én felvenni a bandámba... Mi van, ha... De ennél tovább nem mertem menni, még gondolatban sem. Inkább felkaptam a kedvenc farmeremet, csizmámat, és a vadító, tűzvörös felsőmet; ami még jobban kiemeli a hajam színét... :) Smink, kis hajigazítás, aztán kaptam a kulcsot és levágtattam a lépcsőn. Roppant kíváncsi lettem erre a bőgős-jelöltre.