Univerzum: saját - Iloveamerica-feeling

Szereplők: Roxane - Roxy, Gwendolin - Wendy, Ashley, May-Belle, Deborah néni - Debby, Lemmy bátyó, and many more...

Történik: valamikor a múlt században (XX.) a glam hőskorában, az ósdi 1980-as években, Kaliforniában

Stílus: romance, némi izgalommal fűszerezve

Figyelmeztetés: az alábbi írás femslash, tehát leányok szerelmét (testit is, nemcsak lelkit) bemutató mű. Ha ez undorít, vagy nem értesz vele egyet, kérlek, ne olvass tovább!

Korhatár: NC-17

Egy kis ismerkedés...

Roxy: Bár a naplójában bemutatkozik, azért írok némi jegyzéket róla. Szóval, történetünk idején huszonhárom éves, amazon stílusú és külsejű leány. Jóval magasabb, mint kortársai, derékig érő tizianvörös haj, és sötétkék szemek jellemzik. Jelleme igen kemény, mert már megtanulta, hogy az Élet, nem tövig marcipán. Ám van gyengéd oldala is, amit csak kevésszámú barátja és egyetlen családtagja, kivel tartja még a kapcsolatot, ismer.

A Művészeti Egyetem (Art University) elvégzése után egy fantasy kiadónál helyezkedett el, ahol kissé Valejo utánérzésű fantasy festményei és illusztrációi igen csak nagy sikert arattak. Szabadidejében egy Lemmy's Tattoo nevezetű tetoválószalonban segít ki. Másik nagy szerelme a lányok mellett a zene: természetesen az extravagáns glamrockért rajong. Két évig bőgőzött is egy bandában, ám az együttes a menedzser bénázása miatt befuccsolt. De Roxy még nem adta fel...

Gwendolin: Roxy barátnője (szerelme), szintén huszonhárom éves, végzettsége szerint kulturális menedzser, de nem nagyon dolgozott a szakmájában. Alacsony, vékony, filigrán termet, vállig érő, rozsdabarna, rengeteg csigákba göndörödő haj, és gyönyörű smaragdzöld szemek: minden pasit elbűvöl, aki csak megismerkedik vele. Ám eme szirén szíve is a lányok felé húz... Az iskola elvégzése után egy színházhoz került szervezőnek, aztán beleesett az éppen akkor felfutó All Glam Pussycats nevezetű csupa leányokból álló hajbanda énekesnőjébe. A csajt ugyan két hónap múlva ejtette, de a zene és a világ elbűvölte, szerzett egy gitárt, és erősítőket, és verbuvált maga köré még három leányt, akik szintén éltek-haltak a glamzenéért.  És végülis, ő lett az énekes is... Mötley, Kiss, Hanoi és efféle feldolgozásokat, valamint egyre több saját számot játszottak kis klubokban. Ők a Glausure. Egyébként és nem utolsósorban, Ashley húga.

May-belle: Roxy csélcsap, régi barátnője. Nem eredendően leszbikus, csak Roxy lehengerlő és olykor nagyon fiús stílusa hatott rá. Magas, mint egy topmodell, széles csípő, vékony derék, dús keblek, hosszú, szőke (festett) haj, és álmodozó égszínkék babaszemek: ezzel mindent elmondtunk. Minden álma, hogy Playboy-nyuszi legyen, ám ha ez nem sikerül, jöhet bármilyen pornólap... Az se baj, ha nem nívós. Néha kirándulgat a pasik irányába, amivel eléggé ki tudja hozni Roxy-t a sodrából, leginkább akkor, ha a közös lakásba viszi a hímet.

És van még egy aprócska hibája: full narkós a szentem.

Ashley: Nevével ellentétben fiúnemű. Egy glambanda bőgőse - hogy mik vannak?! - és mint említettük, Gwendolin bátyja. Huszonhét éves, roppant magas, (vagy 195 cm) roppant vékony, imitt-amott izmokkal - thai chi-zik tizenhárom éves kora óta, fekete (festett) haja van, kétoldalt piros csíkokkal. Szemei nagyok és kifejezők, és csokoládébarnák. A bandájában, az Allycat-ben, ő a másik favoritja a lányoknak a szöszi énekes mellett. Roxy-val egy bárban fut össze, és ez alaposan megváltoztatja az életét...

Deborah néni: Vagyis Debby néni. Roxy nagynénje anyai ágon. A család másik fekete báránya. Debby néni ugyanis színésznő, és negyvenvalahány éve ellenére, úgy néz ki, hogy akármelyik húszéves csitrivel felvenné a versenyt. Fiatalon is viharos életet élt, ám másodvirágzása még kaotikusabb... "Botrányos" viselkedése miatt a család többi tagja már szóba sem áll vele. Kivéve Roxy-t, aki mindig is vonzódott bolondos hippi nénjéhez.

Lemmy bátyó: Roxy fogadott apja. Tetoválómester, méghozzá a javából, Kínában tanulta a szakmát a legjobbaktól. Aztán hazajött és nyitott egy saját szalont, hogy kamatoztathassa a tanultakat. Leginkább fantasy és nonfiguratív ábrákat rajzol szívesen, és rajong Roxy stílusáért. Azért is vette be magához. Elkezdte a tetoválás csínjára-bínjára is tanítgatni, de a lánynak mostanában nincs nagyon ideje rá...

Ennyit elöljáróban, most jöjjék maga a történet!

Minden kezdet nehéz

Egy teljesen átlagos nap, teljesen átlagos estéje, valamikor este 7 és éjjel 3 között

Na! Nem tudom, mi ütött belém, hogy hirtelen elkezdtem naplózni. Igazából nem is nagyon napló ez. Mert csak az utóbbi fél év történéseit akarom megörökíteni. Akarom?!  Rám parancsoltak. Tegnap meglátogatott minket egy picsaszőkére festett luvnya.

Hogyaszongya: ő egy riporter az Ezésez magazintól, és hogy most riportkönyvet készül írni a másságról. Ehhez gyűjt anyagot. A mi címünket a Pink Clouds-ban adták meg neki (Pink Clouds: egy nívós meleg bár, itt Angel City-ben. Wendy-vel imádunk oda járni, már minden csapos ismer minket. De most nem erről van szó) Miss. Puncy (magamban így neveztem el, egyszerűen, mert a csaj olyan volt, mint egy, két lábon járó pornóújság-címlap. Szőke haj, nagy keblek, darázsderék, tenyérnyi miniszoknya, mell alá érő vállpántos top. Bemutatkozott, az igaz, de igazi nevét rögtön elfelejtettem) letelepedett a nappaliban, keze ügyébe helyezte a jegyzetfüzetet, bekapcsolta a magnót, és várakozóan ránk nézett.

Összenéztünk Wendy-vel. Most, mi van?

- Meséljenek - így a riporter-bébi.

- De mégis, mit?

- Hát, az élményeiket.

Vagy úgy! Pornóregény készül?

- Nos - vörösödött el - természetesen nem kell minden részletre kiterjedően... - Még jó.

- Szóval, mit szeretne hallani?

És ekkor elkezdte zagyválni, hogy meséljük el, hogy kezdődött, meg egyáltalán, mikor jöttünk rá, hogy a saját nemünkhöz vonzódunk, ésatöbbi, ésatöbbi. Hmm...

Egy kis ideig csend volt. Wendy-n látszott, hogy nagyon töpreng: rágta a körmeit, és tűnődve nézett maga elé. Én viszont tudtam, hogy semmi kedvem a kezdetekről beszélni. Annál is inkább, mivel semmi szép nincs benne... Ennek hangot is adtam.

- Figyeljen ide, cicám, én nem tudok magának a hamvas érzéseimről ömlengeni, annál is inkább, mivel sosem voltak. Én már tizenöt éves koromban, tisztában voltam mindennel, amikor két állat megerőszakolt egy Aerosmith koncert után. Attól kezdve, nálam a pasik egyenlők a féreggel, érti?!

Miss Puncy megszeppent kissé, kemény hangomtól. Azt rebegte, hogy akkor valami mostani élményemet meséljem el. Ezen viszont eltűnődtem. Tekintetem, a velem szemben ülő Wendy-re tévedt. Ellágyultam. Rendben. A mi lovestorynkat érdemes lenne elmesélni...  Na de ez nekem nem megy ilyen spontán. Hogy ebből valami élvezhető dolgot is ki lehessen hozni... Az én stílusom kissé száraz. Hogy úgy mondjam: rohadt tárgyilagos. De ez van. Bár van romantikus oldalam, azt csak Wendy, Lemmy és még egy pár kivételezett barátom ismeri. Meg, akik megnézik a rajzaimat.

Végül Wendy is hallatta a hangját:

- Mi lenne Roxy, ha megírnád?

Felnevettem. Mi lenne?! Csoda. Sose tartottam magam jó írónak. De Wendy esküszik a dalszövegeimre, és azt a pár, elmebeteg pillanatomban elkövetett novellámat is imádja. Szerinte, ki kéne adatni. Szerintem, meg nem. Ezen szoktunk vitatkozni.... :) Szóval. A lényeg az, hogy riportercicus kapva kapott az ötleten. Sőt! Javaslatára, Wendy is írja meg élményeit. Így sokkal meghittebb lesz. Állítólag. Némi gondolkodás után beleegyeztem, tehát emiatt rovom most itt a sorokat. Ok.!

Akkor kezdjük az elején. Nem tudom, hogy egy naplóban be szokás-e mutatkozni, én azért megteszem, mivel ez mégsem szokványos napló, és jó, ha az olvasók tudják, kivel állnak szemben. Tehát:

Nevem: Roxane Roll, vagyis Roxy. Születtem Észak-Karolina állam, Nebraska. De nem sokkal azután felköltöztünk New Yorkba, ott nőttem fel, és innen léptem meg tizenhat éves koromban. Meg sem álltam Kaliforniáig. Itt Debby néném fogadott be, és támogatta művészeti tanulmányaimat. Meg minden... Ha a tükörbe nézek; akkor az egy magas, nyúlánk termetű, hullámos, sötétvörös, hosszú hajú - a derekamat verdesi - sötétkék szemű, kissé szeplős arcú amazont mutogat nekem, akinek a szája sarkában állandóan ott ül valami gúnyos vonás. Filozófiám: teszek a világra, mert az is tesz rám. :)

Elvégeztem az Art University-t, grafika és festő szakon, jelenleg egy kiadóban dolgozom illusztrátorként. Meg néha kisegítek Lemmy bátyó tetkószalonjában. Igaz, mostanában nemigen jutok hozzá, mert Wendy bandájával - Glausure a neve, állandóan próbálunk, és hétvégeken fellépünk. Én a bőgőt nyúzom, Wendy énekel, van egy gityósunk: Sue-Ann, és a dobos: Nette. Na egész bő lére eresztem itt a szót... Nos.

Azt, hogy más vagyok, mint a többi lány, régóta tudom. Nem a megerőszakolás vezetett oda, hogy teljesen elforduljak a férfinemtől, azzal csak Puncy-t akartam sokkolni. Én már tizennégy évesen a legjobb barátnőmről ábrándoztam, mikor minden normális csaj, a srácokat stírölte a suliban. És amikor életemben először láttam leszbikus pornófilmet, egy csupa csaj buliban, az egyetemen, és utána ki is próbáltam a látottakat egy frissiben felszedett évfolyamtársammal még aznap este... Nos, onnantól kezdve tudtam: végérvényesen bezártam magam mögött, az ún. "normális" szexuális viselkedéshez vezető kaput. Az a rohadt este, Asmith konci után, mikor két részeg állat letepert egy bokor mögött, és utána többször is végigmentek rajtam, és én botladozva, ezer sebből vérezve, alig látva a könnyeimtől, vánszorogtam haza, és utána legszívesebben megöltem volna magam... Nos, az, az este kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Azóta se bírom elviselni, ha egy pasi csak hozzám ér... Még a barátaimnak se tűröm el, hogy tapogassanak. És aztán, tizenkilenc éves fejjel, megtapasztaltam, hogy mennyivel másabb, finomabb, gyengédebb egy nő... Már tudtam: engem csak a lányok érdekelnek.

Halkan roppan a bejárati ajtó, felkapom a fejem, s abbahagyom az írást. Wendy jön be a szobába, ahol körmölök, most végzett a zuhanyzással. Minden öltözéke csak a teste köré csavart törülköző, haja nedvesen csillog, és ezernyi csigákba ugrik... Nézem kacér mosolyát.

- Egész éjjel írni akarsz? - kérdezi.

Azonmód lecsapom a tollat. Dehogyis. Sokkal jobb ötletem támadt... Odalépek Wendy-hez és szép finoman, kibontom a fürdőlepedőjéből. Lágyan csókolgatni kezdem a nyakát... Olyan selymes, puha a bőre... S az illata... Megrészegülök tőle. Érzem, ahogy ő is a topom alá csúsztatja keskeny, kecses ujjait, s gyengéden simogatni kezdi a melleimet... Borzongok. Letépem magamról a felsőt, s szorosan magamhoz ölelem Wendy-t. Ajkunk találkozik, s lassú tánclépésekkel átlejtünk a hálószobába.

Hát a beszámolót itt most félbehagyom, most sokkal-sokkalt élvezetesebb programom akadt...

Majd folytatom, amint kijózanodtam. Holnap. Talán.

Azok a bizonyos fényképek

Mindenki elkövet az életében baklövést.  Legalább egyszer.

Az enyémet úgy hívták, hogy May Agnetha Belle Simson. Évfolyamtársam volt az egyetemen, az utolsó két évben, pedig közös órákra jártunk. Ő is grafika szakon végzett, de őszintén szólva, nem nagyon érdekelte a rajzolás. Nekem egyszer el is mondta, azért jelentkezett az egyetemre, hogy jókat bulizhasson és pasizhasson.

May-Belle gyönyörű volt, mint egy valóra vált kaliforniai álom. Magas, karcsú, mint egy topmodell, mégis a megfelelő helyeken gömbölyű. Haja skandinávszőke, és a háta közepéig omlott alá, mint egy búzaszínű, selyemzuhatag, ábrándos babakék szemei, pedig akárkit levettek volna a lábukról. Én is leestem... :) Az, az igazság, hogy akkoriban még totál úgy gondolkodtam, mint egy lökött hím: lehetőleg szőke legyen, és nagymellű. Hogy mit ettem rajtuk??! IQ nuku, a beszélgetésnek így rögtön lőttek. Akkor volt csak szerencsém, ha esetleg érdekelte őket a grafika, vagy a festészet, mert akkor legalább volt egy darab téma, amin lehetett csámcsogni. De végülis... Mit nyavalygok? Az ágyban mindegyik hozta a formáját, és hát huszonegynehány évesen - akkor - valahogy csak az számított.

May-Belle még ezeken a szőkeségeken is túltett... Semmi másról nem lehetett vele eszmét cserélni, csak a legújabb divatról, a leghelyesebb pasiról az egyetemen, a világ legcukibb glamzenészéről - aki természetesen Vince Neil volt - a műkörmökről, valamint nagyra törő terveiről, hogy Playboy-nyuszi legyen, és ezt hogyan kívánja elérni.

Komolyan mondom, így utólag visszagondolva, tényleg nem tudom, mit ettem rajta... Talán a megközelíthetetlensége vonzott. Ugyanis nem volt leszbi. De még csak bi sem. Saját bevallása szerint. Viszont: egyre többet volt velem együtt... Pedig tudta rólam, hogy én a lányokat szeretem, és hogy akár félre is érthetik ezt a nagy ragaszkodást. Mégis. Amikor pedig ki kellett költözni a kollégiumból, mert a főnöknő kiszúrta, hogy egy srácot altatott a szobájában - mit mondjak, ez nem volt kunszt, a koliban jobbra-balra folytak a kefélések, csak ha a főnökasszony kiszimatolta, mi a helyzet, akkor az illető repült. Kissé vaskalapos felfogása volt szegénynek. Én már harmadévben meguntam ezt az ókori leánynevelő intézetek feelinget, és kerestem egy albérletet. Szóval, mikor May repült a koliból, gondolkodás nélkül megkérdezte tőlem, hogy hozzám költözhet-e. Én, pedig azonnal rávágtam az igent. Naná! Persze, az első időkben nem történt köztünk semmi. Sosem volt szokásom ajtóstul rontani a házba, és May-t - látszólag - még csak nem is érdekelték a lányok... Mármint szexuálisan.

Aztán történt, hogy otthagyta az aktuális pasija, akire nagyon büszke volt, ráadásul a képeit is köszönettel visszaküldte a Playboy, hogy ezt még gyakorolni kell, ha náluk akar modell lenni.

May padlóra került. Olyannyira, hogy este sírva jött haza, és egyszercsak beállított hozzám, és elzokogta a fentieket. Azelőtt soha sem beszéltünk az ún. magánéletünkről... Mármint komolyan. Csak felszínesen: most éppen melyik pasival/csajjal futsz? Aha... Nagyjából ennyi.

Szóval jól kilelkiztük magunkat. Én meg tudtam, hogy mi is legjobb orvosság a lelki bajokra. Egy jó nagy pohár whiskey. Előszedtem az üveget a szekrény aljából, hoztam két poharat, töltöttem és ittunk. És ittunk, és ittunk... És már egyre személyesebb dolgokról beszélgettünk... Aztán... Már nem is tudom hogyan, de bevallottam neki, hogy tetszik nekem, és kívánom. Már nagyon régen... May nagy babaszemeivel rám nézett, és csak ennyit mondott:

- Még sosem voltam lánnyal... Milyen?

Felhörpintettem a maradék italomat, és odahajoltam hozzá... Mmmm! A csókja mennyei volt, és kissé whiskey-ízű... :) Egyáltalán nem húzódott el. Sőt! Egyre inkább felbátorodtam, s mire felocsúdtam, már meztelenül feküdtünk az ágyon, egymáson, hatvankilences pózban, és élvezettel nyalogattuk egymást.... Történt még azon az éjszakán egyéb is. Aztán reggel, amikor felébredtünk egymás mellett, én kicsit tartottam tőle, hogy vajon most hogy reagál - már kijózanodva - de May csak rámmosolygott csábosan, és gyengéden végigsimítva a testemen így suttogott:

- Isteni volt veled, Roxy... Szerintem, folytassuk...

Nekem meg nem kellett kétszer mondani...

Nos így. May a barátnőm lett, vagy a szeretőm, nem is tudom, mert hiába kaphattam meg a testét, akkor, amikor akartam, úgy éreztem, lelkileg valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon.

Ez hamarosan ki is világlott, miután May rákapott a kábítószerre, és én hiába ugattam ki a tüdőmet, nem hallgatott rám...

Már vége volt a sulinak. Friss diplomával a kezemben, örültem, mint majom a farkának, hogy találtam munkahelyet, hiszen May modellkedésből óhajtott megélni, normális munkának egyáltalán nem nézett utána. Gyakorlatilag az én fizetésemből éltünk, meg abból a havi apanázsból, amit May otthonról kapott. Ám May amint belekeveredett ebbe a narkó-dologba, egyre inkább a szerre költötte a pénzét. Ha be volt tépve, nem lehetett vele bírni. Volt egy törzshelyünk akkoriban, ahová minden pénteken lenéztünk, May azért, mert itt lépett fel a városka ügyeletes szívtipró bandája, a Faster Pussycats, és barátnőm teljesen bele volt esve a gitárosba. Na igen. Ez volt a másik probléma, amit nehezen emésztettem meg: May nem fordult el a pasiktól. Ok, ezt nem is vártam volna el. De legalább, ne az orrom előtt smárolt volna azzal a nyúlfejű Cherry-vel! Uh, le tudtam volna ilyenkor hányni őket. May általában már nem józanul érkezett a klubba, Cherry-től kapott jófajta kokót is, a heroin mellé, úgyhogy teljes K.O. volt az este közepére.

Én meg vagy végigvigyorogtam az egészet, a hátam közepére se kívánva a hülye bandát, akik tök tehetségtelenek voltak szerintem, vagy pedig fogtam magam és hazamentem.

May egyre mélyebbre süllyedt. Már nem volt neki elég az, az egy-két csík, amit Cherry osztott meg vele, meg a negyed gramm hero, amit itthon nyomott magába. Egyre nagyobb és nagyobb adagok kellettek a repüléshez. Ha nem jutott anyaghoz, agresszív volt, és kötekedő. Volt, hogy én adtam neki pénzt, vagy mentem el a dílerhez, csak hogy béke legyen végre. De egyre rosszabbul éreztem magam... A kezdeti vonzalom, vagy szerelem, vagy mittudomén, mit éreztem May iránt, elmúlt, s maradt a rohadt nagy józanság: mit kezdjek én egy full drogos lánnyal?

Tiszta pillanataiban mindig megbánta az egészet, megígérte, hogy elmegy elvonóra, meg dilidokihoz, meg minden, de aztán előjött a hiánybetegség, és onnantól kezdve már csak a következő adag számított.

Szenvedtem. Kidobni nem akartam, tudtam: haza nem mehet ilyen állapotban, máshová meg? Talán az állandóan cserélgetett szeretői valamelyikéhez? Ugyan... Szóval fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Aztán történt kettő dolog is, ami végképp betette a kiskaput.

Az első egy igen kellemesen induló napomat rontotta el...

Aznap sikerült korábban végeznem, s elhatároztam, hogy hazafelé menet beugrom Lemmy-hez, régen láttam már az öreget, meg az a hófarkas is esedékes lett a hátamra.

Lemmy kitörő örömmel üdvözölt, és persze, jelképesen leborult, a rajzomat látván.

- Hát ez nem semmi, Roxy fiam - dörmögte - ezt szeretnéd a hátadra? Ugyanekkorában?

- Na, azért túlzásokba nem kell esni - dünnyögtem - felezd meg, elég az oda. Vagy tudod mit? Legyen csak a feje...

- Ahhoz mit szólnál, ha úgy csinálnám meg, mintha belőled törne elő? - érdeklődött Lemmy, miközben a rajzomat méregette, és nézte, hogyan tudná átrajzolni.

- Hú, az baró... - örömködtem - de megfelelő hozzá a rajz?

- Ebből bármit lehet csinálni - dicsért meg az öreg - nem hiába, zseni vagy, Roxy. Mindig mondom...

Vigyorogtam, és hasra vágtam magam. Lemmy dolgozni kezdett a hátamon, rajzolgatott, aztán bekapcsolta a gépet, az halkan zümmögni kezdett, én meg lassan elszundítottam....

- Ébresztő, amazon! - keltegetett valamivel később Lemmy bátyó dörmögő hangja.

Álmosan felnéztem.

- Kész vagyok?

- Ja, ja - bólogatott - készebb nem is lehetnél. Hanem hallod-e te, gyerek, te vagy az első, aki elalszik tetoválás közben... Hát mit csinálsz te éjszaka alvás helyett, hm?

Elvörösödtem. Közben meg már régen nem volt részem mozgalmasabb éjjelben... :)

- Hát...

- Na jól van, csak vicceltem - segített ki az öreg a pácból - iszol velem egy kávét?

Az órára néztem. Fél hat. Ajaj... Még dolgom is lesz otthon...

- Nem sajnos, Lemmy, ne haragudj. Rohannom kell. De a héten majd még benézek.

- Jól van, jól van - dünnyögte - ti fiatalok, mindig csak rohantok... A hátadat most egy ideig ne érje víz, mert begyulladhat. Jobb lenne, ha olajjal kenegetnéd legalább két-három napig, hogy szebben gyógyuljon. Na szaladj, tudom, már tűkön üldögélsz! - nevetett fel, majd szelíden rácsapott a fenekemre.

Összerezzentem, de tőle elviselem, ha hozzám ér... Amikor mint elveszett kis, tizenhatéves, majdnem megevett a város, ő sietett a segítségemre. Az ő ösztönzésére kezdtem a rajzzal behatóbban foglalkozni, először az ő mintáit másolgattam, nála csináltattam az első tetkómat, és a piercinget az orromba, minden bánatomat neki sírtam el és mindig találtam nála vigaszt... Szóval, apám helyett, apám lett. Lemmy, a vén motoros, aki ötven éve ellenére sem néz ki többnek harmincötnél, egy fonatba font haja csak itt-ott őszül, tömött, dús szakálla meg egyáltalán nem, és amióta csak ismerem, ugyanaz a kopott farmer és agyonmosott Harley-s póló van rajta. Na meg persze, a rengeteg tetoválás.

Elbúcsúztam fogadott atyámtól, felpattantam a HD-re, és eltűztem haza. Azazhogy, mégsem. Ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve lefékeztem a Rose előtt. Ez volt a kedvenc helyem, igaz, nem volt olyan közel, mint a Mistletoe, ahová May-jel jártunk, de sokkal nyugisabb hely volt, s ami fő: igazi glam arcokkal lehetett itt találkozni. Egyszer láttam Nikki-t is, a Mötley bőgősét, egy baromi ronda, szőke csajjal.

De nem is ez a lényeg. Szóval benyomultam, letelepedtem a bárpulthoz. A helyes kis, barna pultoscicus már tolta is elém a szokott duplát jéggel, én, pedig egy pillanatra körbenéztem a teremben, hátha valamiféle ismerősre akadok... És ekkor megláttam Wendy-t. Égszakadás-földindulás! Gyorsan lehajtottam a kezemben lévő italt, és már kértem is a következőt, mert úgy gondoltam, ha már úgyis hallucinálok... Hihetetlenül jól nézett ki! Most így, utólag belegondolva, nem is tudom, mi tetszett meg rajta elsőre, mert külsőleg egyáltalán nem volt az esetem... :) És mégis. A rengeteg csigába göndörödő, rozsdaszínű haj, mely a válláig ért, és tupírozás nélkül is egy oroszlán sörényére hajazott, az álmatag, zöld szemei, vagy az alakja, a tökéletes alakja, melyet még ki is emelt a fekete, testre simuló bőroverall, amelyet viselt. Hozzá, pedig kissé pimasz, cicás félmosoly, és pisze orrocska... Kész voltam. Talán a kisugárzása... Talán a mosolya... Talán az, ahogy hirtelen felállt, és elindult felém, amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott... Rögtön tudtam, hogy ő is olyan, mint én, hogy nem barátkozni jön ide hozzám. És valahogy éreztem, hogy köztünk valami sokkal-sokkal mélyebb dolog fog kialakulni, mint az eddigi nőimmel. Szerelem első látásra? Lehet. De én nem nagyon hiszek benne. A hangja is elbűvölt. Játékos volt, hajlékony, egyszer cicásan magas, egyszer, pedig lágyan búgó. Hm... Megborzongtam, mikor megszólított.

- Helló! Te új vagy itt? Még egyszer sem láttalak...

- Helló! Nem, már évek óta ide járunk a bandával. Csak most mindenki nyaral, én meg elmerültem a melóban. Különben Roxane Roll - nyújtottam a kezem - Roxy.

Elmosolyodott, bennem meg magasra csapott a forróság. Jaj, ne, ezt ne...

- Én is törzsvendég vagyok... Csak most egy ideig nem jöttem ide, mert otthon voltam a szüleimnél. Gwendolin Stone - mondta és megszorította a kezemet - szólíts Gwen-nek.

Gwen? Ez elgondolkodtatott. Valahogy nem illett rá ez a név. Túl keménynek éreztem az ő kedves kis, alakjához.

- Nem - mondtam határozottan - a Gwen nem illik hozzád. Túl nagyasszonyos, te meg inkább cicamica vagy... Inkább...

Tűnődtem, ízlelgettem a nevét... Gwendolin... Dolin... Dolly... Nem, az már túl macskás... Megvan!

- Wendy-nek foglak hívni - jelentettem ki, és rákacsintottam a lányra. Ő újfent elmosolyodott.

- Wendy - mondta álmodozva - tetszik ez a név... Hívhatsz, így, ha akarsz...

- Naná! - vigyorogtam, s helyet mutattam magam mellett.

- Csüccs le! Meghívhatlak valamire?

- Hm... Talán egy Sherry Brandy jólesne, köszönöm.

Iszogattunk, és csendben nézegettük egymást. Valahogy most nem találtam a szavakat, amelyek azelőtt olyan könnyen jöttek. Hát igen, egy akármilyen csajnak tuti, lazábban lökném a süket dumát, de Wendy... Ő más volt.

Végül ő kezdeményezte a beszélgetést.

- Szóval... Milyen bandával jársz te ide?

- A motoros bandámmal - könnyebbültem meg, hogy akadt valami téma - itt szoktunk zajongani a környéken, és ha valami jó kis buli van, innen indulunk el. De most valamennyien elmentek egy európai motoros találkozóra, nekem meg nem volt kedvem. Úgyhogy most egyedül riogatom a szomszédokat...

Nevettünk.

- És te? Azt mondtad, törzsvendég vagy, mégsem láttalak soha itt. Legalábbis nem emlékszem.

- Mint mondtam, néhány hónapig nem voltam errefelé látható... Azelőtt meg inkább a bátyám bandájával vagy az enyémmel jártunk ide. Felhajtottunk valami italt, aztán már mentünk is fellépni...

Hm. Együttes? Na, ez érdekel...

- Megvan még az a banda?

- Persze. Csak most szünetelünk kissé...

- Mert?

- Nos...

Láttam rajta, hogy ez kínos téma. Akkor ne feszegessük.

- Ha esetleg valamelyik gityósod kidőlne, én szívesen beszállnék... Bőgős lennék amúgy, de tűrhetően nyomom ritmusgitáron is.

Wendy szemei elkerekedtek.

- Tényleg? Gitározol? És hol?

- Már nem. Volt egy bandám, a Black Hole, ahol én voltam a bőgős, meg a szövegíró, de a menedzserünk egy kataszrofális pali volt. Fejébe vette, hogy akkora bandát csinál belőlünk, mint a Kiss. Persze, a csapatban nem volt annyi szufla. Fel is oszlottunk.

- Ümm...

- Sose sajnáld - legyintettem - a végén már csak nyűglődés volt az egész. Ráadásul a sok turnétól, meg vég nélküli hajtástól elveszett az egésznek az íze. Megnyirbálta a kreativitásunkat, már a zenébe is bele akart szólni, hogy jobban eladható legyen a lemez... Megpróbálta ezt a kiadó is. Nem hagytuk magunkat. Kirúgtuk a nagyfejűt, felmondtunk a kiadónak, és beleszartunk az egészbe. Az énekesünk át akart menni Doors-ba, a dobos, valami hülye indusztrial zenét akart csinálni, a gitárosunk meg elmerült egy új csajban. A banda senkit sem érdekelt, és végül én is belefáradtam az egészbe, és közöltem, hogy kiszállok. Aztán hallottam az énekes sráctól, hogy miután én elmentem, fel is oszlatta a bandát...

- Te voltál egyedül lány?

- Aha...

- Nem volt rossz?

- Dehogy. Már az elején tisztáztam, hogy aki randit kér tőlem, az kap egy rúgást a lába közé. A gitáros ezt nem vette komolyan...

- És???

Felnevettem.

- Négy napig borogathatta magát otthon...

Wendy is nevetett.

- Nálunk ilyen nem fordulhatna elő - jegyezte meg - a mi bandánk csupa lányból áll...

Felcsillant a szemem.

- Lánybanda? És milyen sikeretek van?

- Tűrhető... Különben is sokkal jobb zenét játszunk, mint az a nyálas Vixen...

- Annál minden jobb - legyintettem - szerintem őket a kiadó hozta össze, hogy kaszálhasson egy kicsit...

- Lehet. De különben, Roxy...

- Igen?

- Komolyan gondoltad, az előbb, hogy beszállnál?

- Persze. Egy éve csak a szögön lóg a gitárom, jó lenne már játszani valahol...

- Egyébként kerestél magadnak új helyet?

- Minek? Ahogy meghallják, hogy lány vagyok, már köszönik szépen. Fel nem foghatom, miből gondolják, hogy a pasik jobb zenészek nálunk...

Megvonta a vállát.

- Ezt én sem tudom. Ne tudd meg, milyen nehéz volt az indulás! Senki sem vett komolyan minket. Négy dögös csaj a színpadon, a pasik eljöttek, hogy csorgassák a nyálukat, aztán nagyot néztek, mikor seggbe rúgta őket a zenénk.

Vigyorogtam.

- Azóta tisztelet-becsület?

- Mondhatni... No, szóval, nem mondom biztosra, meg kell beszélnem a lányokkal, de lehet, hogy elfogadom a felajánlásodat, ugyanis tényleg a bőgős hiányzik a bandából...

Wendy ajánlata felizgatta a fantáziámat.

- Tudod, mit? - ajánlottam - kérdezd meg a csajokat, Ok? Én benne lennék...

Wendy bólogatott, aztán másról beszéltünk, meg döntögettük magunkba serényen az italt, s én azt is elfelejtettem, hogy sietni akartam haza...

Végül rádöbbentem, hogy ha most nagyon sürgősen nem húzok haza, nem tudom leadni a holnapra rendelt képeket. És fuccs a prémiumnak.

- Izgi volt veled dumálni, Wendy - adtam meg a végszót - de most már tépnem kell tovább...

- Én is megyek - állt fel a csigás hajú tünemény - merre mész?

- Végig a Sunset-en, aztán befordulok a Rainbow street-re - közöltem, miközben a visszajárót gyömöszöltem a farzsebembe. Wendy mosolygott.

- Ma én is arra megyek... Meglátogatom egy barátnőmet, aki szintén ott lakik.

- Aha... Elvigyelek?

Wendy pillantása a bárpulton sorakozó poharakra tévedt. Aztán megrázta a fejét.

- Talán majd máskor... Viszont... Mehetünk az én kocsimmal...

Vigyorogtam.

- Talán te kevesebbet ittál?

- Biztonságosabb a négy kerék...

Ebben maradva, kistartoltunk a parkolóba; a HD-t egy éppen ott csellengő pincérgyerekre bíztam, azzal, hogy még ma eljövök érte, ne adja el senkinek. Aztán betelepedtünk Wendy püspöklila Mustangjába, és elhúztunk.

Hamar otthon voltam. Talán túlontúl is hamar... Wendy kiszállt velem együtt, ugyanis kíváncsi volt, hogy hol lakom. Álltunk egymással szemben, a tengerről érkező szél hátracsapta a hajunkat, és én hirtelen felindulásból - megcsókoltam Wendy-t. Jó volt a megérzésem. Wendy nem kapta el a fejét, ehelyett átkarolta a nyakam, hozzámbújt, viszonozta a csókot... Felforrt a vérem egy pillanat alatt. Szorosan magamhoz öleltem, és csak csókoltam és csókoltam... És közben arra gondoltam, hogy úristen, mennyire kívánom... Szeretkezni akartam Wendy-vel, addig, míg mindkettőnk bírja szusszal; és utána teljesen kimerülten, egymásba gabalyodva, elaludni... Egymás karjában ébredni.. És utána elölről kezdeni az egészet. És valahol éreztem, hogy ő is ezt akarja.

- Feljössz? - kérdeztem, mikor egy pillanatra lélegzethez jutottunk. Csak egy percig habozott... Utána megrázta a fejét.

- Nem. Most - nem. Talán majd máskor...

Csak néztem rá.. Tetszett a távolságtartása; hogy nem ugrott azonnal, a készségesség mellett a hűvös tartózkodás. Előhalásztam a kissé viharvert jegyzetfüzetemet, s ráfirkantottam egy kitépett lapjára a számomat.

- Hívj fel, ha meggondoltad, OK?

Bólintott. Még egy utolsó csók; aztán otthagyott, könnyű léptekkel futott az autóhoz, beült és elhajtott. Én még pár pillanatig köztéri szobrot játszva, bámultam utána...

Aztán teljesen elvarázsolódva másztam fel a tűzlépcsőn.

Bent a lakásban, pedig azonnal a nyakam közé kaptam a hidegzuhanyt. Belépve a ajtón ugyanis nem mást pillantottam meg, mint May-t; hanyatt fekve a konyhaasztalon, amint egy langaléta alak éppen keményen nyüstöli... May akkorákat sikoltott, hogy azt hittem összeszalad a ház. A pulton egy kevés fehér por kiszóródva, mellette kormos ezüstpapír és fecskendő. Helyben vagyunk. Dühösen legyintettem, s megpróbáltam halkan a szobámba lopakodni. Vesztemre, May éppen kinyitotta a szemét, mikor félúton voltam... És rögtön kiszúrt engem.

- Roxy! - sikoltotta - édes Roxy, hazajöttél?! Nincs kedved beszállni, baby?

MICSODA???! Egy perc alatt felment bennem a pumpa. Na nem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Megfordultam, és minden eddig összegyűlt mérgemet kiadva ripakodtam rá a szerencsétlen ribancra.

- MAY AGNETHA BELLE! NEM ISMERSZ MÉG ELÉGGÉ??! VAN POFÁD MEGINVITÁLNI, ÉS VAN KÉPED IDEHOZNI EZT A HÍMET, ÉS ITT KEFÉLNI VELE AZ ORROM ELŐTT, TE ÓCSKA KIS LOTYÓ???! EMBER NEM TŰRT ANNYIT, MINT ÉN MELLETTED!! LEGALÁBB SZÁZSZOR MEGMONDTAM NEKED, HOGY A HÁTAM KÖZEPÉRE NEM KÍVÁNOM EZEKET A LÖTTYEDT LŐCSŰ FASZKALAPOKAT! VEDD TUDOMÁSUL, HOGY VÉGEZTEM VELED! KÚRJ, AKIVEL AKARSZ, DE NÉLKÜLEM! - úgy ordítottam, hogy szerintem ezt még a Beach-en is hallani lehetett. Aztán - anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk, megfordultam és bementem a szobámba és úgy bevágtam az ajtót, hogy utána mélázva nézhettem az ágyamon fekve, hogy potyog a vakolat lassan a falról...

Annyira forrt bennem a méreg, hogy csak nagyon lassan nyugodtam le, kb. fél marék nyugtató és két pohár sherry után. Rágyújtottam egy cigire, és arra gondoltam; ha most meghalnék, nem is sajnálnám.

Odakint néma csönd volt. Gondolom, elküldte a pasast, mert kis idő múlva kaparászást hallottam az ajtón.

- Roxy...

- Tűnj el.

- Kérlek, hallgass meg...

- Nem. Eleget láttalak, hallottalak. Elegem van belőled. Szedd a cókmókodat és takarodj.

- De hová menjek? - itt már sírósba váltott a hangja.

- Akárhová. Valamelyik stricidhez. Én nem akarlak többet látni sem.

- De Roxy...

- Nincs de. Szűnj meg, aludni akarok.

- HÁT JÓ! - üvöltött fel váratlanul, majd egy irtózatosat vágott az ajtóra, és hallottam, ahogy betörtet a szobájába, és ő is becsapja az ajtót.

Én, pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, elnyomtam a csikket, és - ki tudja hányadszor - olvasni kezdtem a "Libben a selyem, suhog a bársony" c. feminista ihletésű művet. Leszbiknek, kötelező.