Negyvenkilencedik - Epilógus

"Voldemort halála után persze, nem lett azonnal rend. A szimpatizánsok még nagyon sok zavart keltettek; dúltak-fosztogattak...

London varázslónegyede sem volt már a régi. Mindenütt kormos, házromok, törmelékek, az utcán lehajtott fejű emberek siettek fel s alá, ismeretlen céljuk felé.

Pedig már sok év telt el azóta, hogy a Kiválasztottak legyőzték a feketemágust. De úgy látszik, az Eszmét nehezebb legyűrni, mint az embert. A háború még tart. De most már mindenki bizakodik, hogy a fehérmágusok győzelmével fog végződni.

A minisztériumi aurorok egyfolytában járőröznek, bujkáló halálfalókat, szimpatizánsokat keresnek... Mostanra három fiatal kollega is csatlakozott hozzájuk: Ronald Weasley, Harry Potter és Draco Malfoy.

Új bevetésre indult a három - mostanra már - jó barát... Értesítést kaptak, hogy halálfaló-szimpatizánsok egy nagyobb csoportja végigborotvált egy utcát, London muglilakta negyedében.

A három fiatal férfi azonnal a helyszínre sietett... Még éppen idejében, hogy lássák a pusztítástól megmámorosodott csoport hátborzongató rítusát a füstölgő házak csontvázai felett... Valamit kántáltak, mire az egybehordott csontkupac - melyet körbeálltak, sötét színűvé vált és ugyanilyen füstkígyó tekergőzött elő belőle...

- Mi a fenét csinálnak? - dünnyögte Ron-nak Harry, ahogy egy félig leomlott házfal mögül figyelték a feketemágusokat.

- Ez valami idézés... - válaszolt félszájjal Draco, Ron helyett. Szemeit le nem vette volna a furcsa csoportosulásról.

- Merlin szakállára! Csak nem Voldemortot próbálják visszaidézni? - döbbent meg Ron, s már elindult volna, hogy elintézze őket, de Harry megfogta a talárja ujját s visszarángatta.

- Megőrültél? - sziszegte - Nekik mennél, mint tót, az anyjának?! Inkább azon gondolkozzunk, hogyan tudnánk őket harcképtelenné tenni... Túl sokan vannak...

- Már hívtam erősítést - dünnyögte Draco - Odanézz, Ron! - bökte meg barátját - van közvetlenül mellettük egy drótkerítés... Nem tudnád rájuk tekerni? Harry jól mondta: túl sokan vannak, a kábító átkokkal most nem mennénk semmire...

- Megpróbálhatom... - hunyta le Ron a szemét, és koncentrált.

Pont abban a pillanatban, amikor a kerítés nagy robajjal rádőlt a halálfalókra, érkezett meg az erősítés, Mordon, Kingsley és Lupin személyében. Csodálkozva nézték a drótháló fogságában vergődő sötét varázslókat, de nem szóltak semmit. A lefegyverzés, most már, hamar ment. De ahogy lehántották róluk a kerítést, páran azonnal futásnak eredtek. Ron és Harry gondolkodás nélkül utánuk vetették magukat; Lupin és Kingsley az ártalmatlanná tett halálfalókat kísérte Azkabanba, Mordon Dumbledore-hoz indult jelentést tenni.

Draco - hirtelen - magára maradt. Elgondolkodva nézegette a kiégett, üresen, némán, sötéten ásító házakat... Felkelt a Hold, mint mindig, ezüst fénye még titokzatosabbá tette a halott utcát.

- Abban a házban tíz család lakott - hallott egyszercsak maga mellett egy reszketeg hangot. Oldalra pillantott, s meglátott egy botra támaszkodó anyókát, aki maga is elgondolkodva méregette a pusztítást - mind meghaltak - tette hozzá szomorúan - mind, egytől, egyig...

Draco csak hümmögött erre, de az anyóka, úgy látszik, talán csak magának beszélt, mert hamarosan odébb csoszogott. A szőke férfi tűnődve nézte a házat, amelyben az anyóka szerint, tíz család lakott. Valami vonzotta ebben az épületben... Úgy lépett közelebb, mintha húzták volna. Besétált a beomlott, füstös kapun, óvatosan lépkedett a törött üvegcserepek és téglatörmelékek között. Valami volt ebben a házban... s ahogy ott sétált, hirtelen elfojtott sírás ütötte meg a fülét. Elindult a hang után, s az egyik kormos, feldúlt, valaha volt szobában, rátalált a síró lényre. Egy lány volt... Ott feküdt a földön, hosszú, barna haja ráborult az arcára; körmei tehetetlenül vájtak a padlót borító vastag törmelékbe. Hosszú, zöld bársonyszoknya volt rajta; s valami köpenyféleség borította keskeny vállát; ami kis jóindulattal talár is lehetett... Draco letérdelt a zokogó lány mellé; s óvatosan elsimította a haját az arcából. A földön fekvő alak felemelte fejét, s könnyei fátyolán keresztül nézett a fiatal férfire.

Draco-ra tágranyílt, hatalmas, mandula alakú, szelídbarna őzikeszemek ragyogtak... Melyek most vörösek voltak a sírástól. A szemekhez tartozó arc maszatos volt, ahogy a könnyek lefolytak rajta, fehér csíkot vágtak a hamvas bőrt lepő por és korom feketeségébe. A lány megpróbálta visszanyelni az újra kibuggyanni készülő könnyeit, s rekedtes, régen használt hangon megszólalt:

- Draco...?

A férfi elhűlt. Mindenre számított, de hogy az idegen a nevén szólítja, arra nem. Meglepődve kérdezett vissza.

- Te... Ismersz engem?

- Hát, hogy ismerlek, az túlzás... Tíz éves koromban láttalak utoljára.

Draco összerezzent. Ahogy nézte a maszatos arcocskát, hirtelen felsejlett benne egy emlék...

- Mi a neved?

- Melody Baker - válaszolt a lány - anyám neve pedig...

- Lucilla Malfoy - fejezte be Draco, Melody helyett. Most már tudta, ki ez a lány...

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Melody és megpróbálkozott a felüléssel, de hirtelen éktelen fájdalom hasított a hátába - Au!

- Mi a baj? - hajolt fölé rögtön Draco, s megtámasztotta az összecsukló lányt.

- Nem... Tudom... - szűrte a szavakat a foga között Melody - valami belenyilallt a hátamba...

- Mutasd!

Melody engedelmesen hasrafeküdt, s engedte, hogy Draco felhajtsa talárját, és a pulóverét...

- Hm... Ronda nagy seb van itt, a hátad közepén...

- Aha! Biztos, amikor rámdőlt az egész könyvespolc...

- Szerintem jó lenne, ha megmutatnád egy gyógyítónak...

- Ugyan, már! Egy egyszerű bájital is eltünteti. Ismered, gondolom, a sebösszehúzó főzetet?

- Naná, de ehhez lehet, hogy kevés lesz... Várj, megpróbálok valamit..

Draco mindkét tenyerét a seb fölé tartotta, s az egyetlenre, ami segíthetett; Gaudior erejére koncentrált. Nem tudta, hogy sikerülni fog-e előhívnia magából, azt a erőt, amit azóta magába zárva őrzött, hogy Gaudior fénye megérintette, hiszen az első, és eddig egyetlen alkalommal, ötödmagával próbálkozott a megidézésével... De bízott magában, és hajtotta a segíteni vágyás... Melody az unokatestvére, az egyetlen rokona, aki élve maradt ebben a világégésben. Hirtelen érezte, hogy az ismerős melegség elárasztja minden porcikáját, ugyanakkor a kezéből is szivárogni kezdett a fény... S aranyszínű felhőként megült Melody sebe felett, majd beivódott a bőrbe. A kék, lila és vörös folt nyomtalanul eltűnt.

- Most próbálj meg felülni...

Melody újra feltápászkodott, s a fájdalom nem jelentkezett újra.

- Ó, most már sokkal jobb! Köszönöm... - mosolygott unokabátyjára, akit a szíve legmélyéig átmelegített ez a mosoly.

- Remélem, a csontod nem tört el... Mégiscsak jobb lenne, ha...

- Nem, nem - rázta a fejét Melody - bárhová, csak kórházba ne! Nem bánom, megtapogathatsz, hogy minden bordám a helyén van-e...

Draco egy pillanatra zavarba jött, de azután gyakorlott mozdulatokkal vizsgálta meg unokahúga derekát, és oldalát, de ne érzékelt törést sehol...

- Nem fájt? - kérdezte, mikor végzett.

Melody megrázta a fejét. Draco ugyan még mindig nem volt meggyőzve, de unokahúgával nem lehetett vitatkozni. Felpattant.

- Menjünk innen - mondta ismét gyanúsan magas hangon, s elindult kifelé. Draco utána ballagott, s azon törte a fejét, hogy megkérdezze-e, hogy mi van a szüleivel. De felételezte, hogy meghaltak, különben Melody minek feküdt volna a törmelékkupac kellős közepén, vigasztalanul zokogva?

Amikor kiléptek a hűvös éjszakai levegőre, Melody összeborzongott.

- Fázol? - nézett rá Draco, s a köpenye csatja után nyúlt - Kéred?

Melody megállt, és rábámult unokabátyjára.

- Draco? - kérdezte csodálkozva - Tényleg te vagy az? Valahogy... Nem ilyen... Kedvesnek emlékszem rád - dünnyögte kissé elszégyellve magát. De frissen megtalált rokona, nem haragudott meg. Ráborította a lány vállára a köpenyét, ami földig ért Melody-nak, hiszen Draco jóval magasabb volt nála; s rámosolygott a megszeppent lányra.

- Sok minden változott azóta Melody, hogy mi utoljára találkoztunk... Szinte más ember lettem.

Melody is elmosolyodott erre.

- Nos... Úgy vélem, lesz elég időnk arra, hogy megismerkedjünk egymással... - s a barna szemek újfent Draco-ra ragyogtak, aki elgondolkodva szemlélte a lányt. S mikor most belenézett azokba a kedvesen csillogó szemekbe; hirtelen úgy érezte: álmodik... Ilse szeme... Ilse pillantása fénylett Melody szemeiben. Hogy lehetséges ez? Melody szeme aranybarna... Ilséé, pedig olyan kék volt, mint az égbolt alkonyatkor... És mégis...

"Ki voltál te, Ilse? - tűnődött Draco - Angyal, tündér, vagy démon? Vajon te intézted így, hogy rátaláljak Melody-ra?"

Nem tudta eldönteni. De ahogy nézte Melody csillogó, bizakodó, meleg tekintetét, érezte, ahogy a lelke legmélyén, elolvad az utolsó jégvirág is, amely Ilse halálakor sarjadt elő...

Vége