Negyvenötödik - Ördögi tervek

- Szóval a fiad is átállt a lázadókhoz - nyugtázta Voldemort nagyúr higgadtan, miután Lucius Malfoy és Alfred Nott megjelentek a bázison - Draco nélkül.

- Sajnos, így történt, Nagyúr... - sóhajtott az idősebb Malfoy - hiába, néha a legszigorúbb nevelés sem vezet eredményre...

Voldemort nem szólt erre semmit. Elgondolkodva járkált fel és alá; s közben vörös szemei az előtte álló híveit pásztázták.

- Potter már megint dacol velem - állt meg hirtelen - nem tudok hozzáférni a gondolataihoz... Elzárja őket... Nem lehet, hogy egy ilyen semmi kölyök veszélyezteti a hatalmamat! - vágott hirtelen a kandalló párkányára - El kell pusztítani! Már nagyon bosszant az okvetetlenkedése. Talán a fiad árulásához is köze van... - fordult Lucius-hoz.

- Meglehet, Nagyúr... - bólintott a szőke férfi.

- Ha valamit javasolhatok, Nagyuram - szólalt meg ekkor Avery - támadjuk meg a Roxfortot... Erőink összevontan, készen állnak... A dementorok és óriások mellettünk fognak harcolni, a koboldokkal most tárgyal Bellatrix, és a vámpírok is támogatnak bennünket. Elsöpörjük Dumbledore nevetséges hordáját...

- Nos... - gondolkodott el Voldemort - talán valóban itt van az ideje az ostromnak...

Mennyi időbe telne összeterelni a hadsereget? - fordult most a háttérben álló McNair-hez.

- Talán egy nap, Nagyúr - válaszolt a hóhér tisztelettudóan.

- Rendben. Tehát holnapután hajnalban támadunk - bólintott Voldemort - Most mindenki tegye a dolgát! - küldte el híveit egy arisztokratikus kézmozdulattal - hagyjatok magamra...

A csuklyások meghajoltak és távoztak. Voldemort egyedül maradt. Vörös szemei gyűlölettől izzottak, ahogy elképzelte, hogyan tekeri ki végre a bosszantó Potter-kölyök nyakát...

- Most véged van, Potter - sziszegte - most nem meg téged senki....

A Roxfortban, éjfélkor

Harry verítékben fürödve ébredt. Ez most nem rémálom volt! Ott volt... Látta... Hallotta... Voldemort a Roxfort elleni támadást tervezi. Holnapután. Igen. Ez nem lehetett küldött álom, hiszen azóta is szorgalmasan tanulja és gyakorolja az okklumenciát, Dumbledore-ral. Ezt biztos, hogy azért látta, mert látnia KELLETT... Felült, s tapogatni kezdett a talárja után, kihalászta belőle a DS-galleont, s belekarcolta: "Holnap, szokott hely, és idő. Sürgős!"

Ilse

Borzasztó fejfájásra ébredtem.... Ahogy a homlokomat tapogatva kinéztem az ablakon, megláttam, hogy az éjjel minden beterített a hó... Na, akkor nem csoda, hogy hasogat a főm...

Nyöszörögve ültem fel, öltöztem, meg szedtem össze a holmimat... Aztán belenyúltam a talárom zsebébe, és valami forrót éreztem... Hm... Valami lapos és kerek... Előhalásztam... Ja! A DS-galleon! Forgattam a kezemben, és észrevettem, hogy megváltozott a vésete... A szemem elé emeltem, és megpróbáltam kibetűzni... Aztán rögtön elfeledtem a fejfájást, a havat, a gondjaimat... És legszívesebben azonnal Harry-ékhez rohantam volna, de még előttem volt az egész hosszú-hosszú nap...

Később

Végre! Este 8 lett, és én rohantam fel a harmadikra. A többiek már ott álltak. Draco is. Csak Harry hiányzott, de utánam befutott ő is, és azonnal beterelt minket a szobába.

- Először nektek akarom elmondani - magyarázta, mikor már mind ott ültünk a megszokott asztalnál és kíváncsian meredtünk rá - a többieknek, pedig majd elmondjuk...  Együtt. Sőt, jó lenne Dumbledore-nak is szólni...

-  Jó-jó, de mit? - már nem bírtam cérnával, és kitörtem.

- Szóval... - szinte hallani lehetett, ahogy nyel - újra volt egy rémálmom...

- Micsoda?! - szinte egyszerre kiáltottunk fel Hermione-vel és Ronnal - abbahagytad a gyakorlást?

- Dehogyis... - rázta a fejét - Hadd, mondjam végig. Tulajdonképpen... Nem is rémálom volt. Hanem... Látomás. Valami olyasmi, amikor az apád balesetét láttam, Ron - folytatta - Szóval, ott voltam. Valami szobában... Voldemort állt szemben a halálfalókkal, és arról beszéltek, hogy... Hogy megtámadják a Roxfortot...

- ??????

- Igen. Holnapután, ha összeállt a hadseregük. A dementorokkal, óriásokkal, vámpírokkal...

Összeborzongtam. Elképzeltem ezt a horror hadsereget, amint lerohanják az iskolát, és itt elszabadul a Pokol...

- Nos... - mondtam, úgy látszik, én szedtem össze magamat leghamarabb - akkor nagyon gyorsan rá kéne jönnünk a jóslat titkára. Mert még mindig csak félig sikerül az idézés...

- Megkérdezem Dumbledore-t - dünnyögte Hermione, és álmatagon felállt, hogy kinyissa az ajtót, de ebben a pillanatban, szinte ránk törték...

És berobbant a szobába, a DS teljes tagsága, Alanissal és az E. V. E.-vel együtt.

- Ti meg mit titkolóztok itt? - kérdezte Charlotte csípőre tett kézzel, szúrós szemmel tekintve ötösünkre.

Harry-re néztünk... "Te vagy a főnök" üzente mindőnk tekintete. Boglyas hajú barátom sóhajtott egyet.

- Nos, az egy hosszú történet... Üljetek le.

Negyvenhatodik - Én írtam? Nem én írtam?

Fáj a fejem. Meg a hátam. Meg mindenem. Ezek voltak az első gondolataim, amik elősorjáztak, miután kitisztult előttem a világ a hatalmas sötétség után. Kinyitottam a szemem, és elhűltem. Otthon voltam!

Otthon, Berlinben, a Sommer strasse 9. szám alatti kicsiny garzonlakásom jajvörös padlószőnyegén heveregtem, és bután bámultam a mennyezeten virító Tűzmandalát.

- Hogy a túróba kerültem haza?! - ültem fel, és - szokásom szerint - már megint fennhangon tettem fel magamnak a költői kérdést - hiszen az előbb még... Hirtelen zokogásban törtem ki, magam sem értve, magamat. Amikor belecsöppentem ebbe az egész kalandba, izgatott voltam és boldog. Aztán egyszerre csak ott voltam az események sűrűjében; és visszavonhatatlanul belekeveredtem én is. Ráadásul szerelmes is lettem... Ó, annyira fájt most Draco elvesztése, mintha csak meghalt volna... Bár... Tulajdonképpen meghalt. Legalábbis számomra. Tudtam, hogy soha többé nem fogok találni egy véletlenül megnyílt dimenziókaput, de ha találnék is... Elég volt az a kalamajka, amit eddig okoztam. Most már hagyni kellene, hogy a maguk medrében folyjanak a dolgok.

- Azért annak örülök, hogy Ron és Mione; meg Harry és Ginny egymásra találtak... - dünnyögtem - legalább ők boldogok...

Felálltam a földről, leporoltam a ruhámat - azt már fel sem vettem, hogy az utoljára egy héttel ezelőtt viselt farmer és csíkos pulóver van rajtam - kiballagtam a konyhába, és főztem egy kávét. Aztán a bögrével a kezemben, letelepedtem a számítógép elé és bekapcsoltam. Míg arra vártam, hogy életre keljen, hirtelen eszembe jutott valami. Nat azt mondta, roppant erős főzet lett... De most a saját dimenziómban vagyok... Levágtam a bögrét, és kivágtattam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe... Bingo! Huszonhat éves önmagam nézett vissza. Nevetőráncok, hajszálvékony szarkalábak, és a szemem egyszerű... Vagy mégsem? Hirtelen közelebb hajoltam a tükörhöz. Igenn! A szemem... Az megváltozott. Ugyanolyan ragyogó, indigószín, mint a HP-dimenzióban. Jé! A hajam a persze, a szokásos kleopátra fazon, vöröses-bordós árnyalattal, de oda se neki! Felvidámodva mentem vissza a géphez. Legalább EZ megmaradt emléknek...

Belekortyoltam a kávémba; s már kattintottam is, a "Kedvencek" felsorolás alatt a "Csodavilág"-ra. Hű, mennyi új történet; amióta nem jártam itt! Új nevek is vannak... Hoppá. Hiszen ez az én nevem! Csodálkozva böktem a történetre. A név az enyém volt; de a cím nem volt ismerős...

"Harry Potter és a dimenziókapu" - meglehetős sablonos cím, nem rám vall... Olvasni kezdtem... És majdnem félrenyeltem a kávét. A saját kalandjaimat láttam leírva! Onnan kezdve, hogy Harry és én összeütköztünk a Rosenbergen, és a többi... A könyvtár, a kapu, a Roxfort... A jóslat... Románcom Draco-val... Mikor idáig értem, és újra elolvastam a mondatainkat, bizony könnybe lábadt a szemem. Jaj, Draco...

Teljesen belemerültem a történetbe, s közben újra átéltem minden pillanatot. A támadást a suli ellen... Ahogy végül megfejtettük a jóslatot... A kiáradó fehér fény gyönyörűsége, melynek melege átjárt mindnyájunkat, nekünk életet, Voldemortnak halált hozva... A felém röppenő, zöld átoknyalábot... És aztán a sötétség...

Itt volt a vége a fejezetnek is, meg az én emlékeimnek is. De álmélkodva láttam, hogy folytatódik... Hát akkor gyerünk tovább...

"A négy Kiválasztott döbbenten nézte az összecsukló Ilsét, s szemben vele a kivont pálcájú, idősebb Malfoy-t.  Draco önkéntelenül is felemelte pálcáját, rászegezte apjára, de aztán nem tudta kimondani a varázsigét. Megtették helyette, Harry és Ron.

- Capitulatus! - rikkantották egyszerre, mire Lucius Malfoy elvesztette egyetlen fegyverét; majd - Hermione ügyes varázslata folytán - ezüst kötelek csavarodtak teste köré. Hang nélkül; megvetően méregette a fiatalokat.

Hirtelen berobbant az ajtó, s megjelent Luna, Ginny és Fred; nyomukban Piton professzorral. Amint megpillantották a csoportozatot, valamint a földön fekvő alakot, megtorpantak. Piton professzor odalépett Malfoy mellé s a vállára tette a kezét.

- Jöjjön, Lucius - mondta higgadtan - sok mindenről kell beszámolnia nekünk...

Draco még mindig dermedten állt; míg apját elvezették. Aztán... Lassan, nagyon lassan leeresztette pálcáját, s sorban kezet nyújtott Ronnak, Harry-nek és Hermione-nek.

- Köszönöm - mondta - Én... Nem tudtam rá kezet emelni. Mégiscsak az apám...

A trió bólintott. Majd az újonnan érkezettek felé fordultak.

- Hát, ti?

Ám, mielőtt még bárki is válaszolhatott volna erre valamit, Ginny szólalt meg, riadtan Ilsére mutatva:

- Ilse... Ott fekszik... Mi történt vele?

- Sajnos... - nyelt egy nagyot Hermione - Ilse... Meghalt. Megölte... Egy eltévedt átok.

Ginny megrendülten nézte a fekete hajú lány holttestét.

- Szegény... - susogta.

Hermione egy pillantást vetett Draco-ra, aki szótlanul álldogált köztük, Ilsét bámulva.

- Gyertek - intett a többieknek a bozontos hajú lány - menjünk Dumbledore-hoz és mondjunk el neki, hogy mi történt itt...

Draco-t magára hagyták szerelmével. Ahogy a kisded csoport után becsukódott az ajtó; a fiú odalépett Ilse mellé, s térdre rogyva mellette, fejét a lány derekára hajtotta. Csendes volt minden. Ilse nem lélegzett, nem mozdult, nem ült fel, hogy ránevessen és megnyugtassa; minden rendben van. Elment. De... Biztos volt benne, hogy Ilse nem így gondolta a valahai elválást... Szeretett volna valamit mondani, üzenni halott barátnője távozni kényszerülő lelkének... De nem jutott eszébe semmi. Úgy érezte; lelkét jégvirágok borítják, és soha, de soha nem fog így szeretni senkit..."

Mire idáig értem az olvasásban, már bőgtem. Elképzeltem Sárkányomat, ahogy lelkében mardosó fájdalommal térdel szerencsétlen korpuszom mellett; és figyeli, ahogy hűl a szíve... Jajj. Nem lehetne hepiend a vége? Na de... Ez nem kívánságműsor. Megtöröltem a szememet, s újra rákényszeríttettem, hogy kövesse a betűket...

"Ilsét ugyanaznap temették el, mint az ostromban elesetteket. Ő is helyet kapott a London melletti Varázslótemetőben, s a Kiválasztottak különös figyelemmel kísértek a sírjához egy magas, őszes hajú, sötét öltönyt, viselő férfit, aki egy fehér liliommal a kezében érkezett. Ő volt Ilse apja... Letette a virágot a kőre, komoran, hallgatagon kezet szorított mindannyiukkal, majd elment. Még a járásán is meglátszott a végtelen fájdalom...

Beesteledett. Már mindenki hazament; mindössze egyvalaki álldogált még gondolataiba merülten; egy új, fehér sírkő előtt... Szőke tincseit meg-meglebbentette a játszi szellő, s ő erre - ki tudja miért? - elmosolyodott.

- Aludj jól, Démon! - suttogta, azzal sarkon fordult és kisietett a temetőből. Másnap, pedig elsők között jelentkezett a lengyelországi auror-képzőbe, oda, ahová Harry és Ron is felvételizett. A közelmúltban történtek végképp meggyőzték Draco Malfoy-t, hogy a másik oldalon a helye..."

- Nos... - törölgettem ismét könnyeimet -ez valahol hepiend, ha kicsit oldalba rúgott is... - tűnődtem - de vajon ki írhatta? Én? Hiszen átéltem... De vajon ki más? Az én nevemmel? Abszurd. Nem értem. De jó. Majdnem olyan jó, mintha én írtam volna... - mosolyodtam el kajánul.

Bezártam a Netet, az üres kávésbögrét beraktam a mosogatóba, s felballagtam lefeküdni. Lehunytam a szemem, s azonnal megjelent előttem a markáns arc, az ezüstkéken villogó szemek; és az, a csak rá jellemző, gunyoros félmosoly...

"Draco - suttogtam félálomban - bárcsak téged magammal hozhattalak volna... Bár... Lenne köztünk némi korkülönbség..."

Negyvenhetedik - Sárkányok, ne kíméljenek!

Egyszerűen, beleszerettem abba a ficbe. Naponta nézegettem, olvasgattam... És - ha már én írtam - elhatároztam, hogy némi változtatást eszközlök rajta.... Mert - hiába úgy volt, ahogy, meg azok a mondatok hangzottak el, amik; van, ami emígy költőibben, szebben hangzik...

A címét is megváltoztattam: Gaudior - a Fény őrizőjé"-re. Igaz, hogy ez az őrző, csak az utolsó fejezetek egyikében bukkan fel; de nagyon tetszett ez a név... Meg úgy gondoltam, ez valahogy jobban illik a történethez.

Szóval, fogtam az egészet, átmásoltam a wordbe, s naponta javítgattam, szépítgettem rajta... Közben természetesen visszatértem a munkámhoz, a régi életemhez, s ment minden a régi kerékvágásban... Azazhogy, mégsem. Ugyanis a régi nagy bulizások, világmegváltó beszélgetések a barátnőimmel; a kis, eldugott kávéházakban, vagy valamelyikünknél, már nem tudtak úgy feldobni, mint azelőtt. És gyakran rajtakaptam magam, hogy azon tűnődöm: vajon a barátokká edződött hármas végül elvégezte az auror-iskolát? És vajon Harry elvette-e Ginny-t? Egyáltalán; Voldemort halálával vége lett-e a háborúnak? Biztos nem lett egyből rend... És ami a legjobban érdekelt: Draco talált-e magának valaki mást? Csak nem fogja egész életében Ilsét - azaz engem - siratni? Nem olyannak ismerem...

Az ismerőseim, barátaim azelőtt is tudták, hogy lökött vagyok, de mostanában - szerintem - már azt fontolgatták, hogy pszichológus kézre adnak... Talán attól kattantam ki, hogy nincs pasim? - gondolhatták magukban barátnőim. De valahányszor Birgit - legjobb barátnőm - előhozakodott ezzel a témával, sikítva rohantam ki a helyiségből...

Újra kezdtem azt érezni, hogy leginkább a munkahelyemen a legkomfortosabb, mert ott elvagyok a saját gondolataimmal, és ráadásként - ha szerencsém van - jó kis történeteket olvashatok.

Otthon, pedig késő éjszakáig lógtam a neten; a Csodavilágot böngészve... Na meg a "csudaficcel" is éppen elég időt töltöttem... Begubóztam teljesen...

Aztán... Történt valami, ami kimozdított erről a holtpontról...

Délután volt. Éppen a Gaudior-t nyüstöltem, már megint, ki tudja hányadszor; amikor... Csöngettek. Azt hittem, Birgit az, már megint valami agyament mozifilm-ötlettel. Odamentem az ajtóhoz, és kikiabáltam:

- Nem, Birgit; nem akarok moziba menni! Unom az összes romantikus filmet. Inkább gyere át este, kiveszem a tékából a Kilencedik kaput...

- Akkor is jöhetek, ha nem vagyok Birgit? - hangzott az ajtó túloldaláról, kellemes, basszbariton hangon.

Megdermedtem. Ez határozottan nem a barátnőm hangja volt. És a barátaim közül senkinek sincs ilyen bársonyosan mély, meleg hangja... Kitártam az ajtót. Aztán csak álltam meglepetten. A küszöbön ugyanis ott állt... Draco.

Megráztam a fejem. Most már hallucinálok is? Tényleg ki kéne váltanom a diliflepnit... Becsuktam a szemem, aztán újra kinyitottam. A látvány nem változott. A pasi, aki előttem állt, továbbra is úgy nézett ki, mint ahogy Draco fog huszonegynehány évesen; magasan, szőkén - a haja kibontva lobogott, s kicsit túlért a vállán, az arca ugyanaz a szívbe markolóan szép, markáns arc; ám... Ekkor észrevettem az első különbséget... A velem szemben álló "Draco" szeme nem acélszínben, vagy ezüstkéken ragyogott ugyanis, hanem... Barna volt, mint a legmélyebb éjszaka. Tekintetem lejjebb siklott; szemrevételeztem a fehér, "Harley Davidson" feliratú pólót, a letépett ujjú, kockás inget, és a szinte fehérre koptatott farmert, a fekete motoroscsizmával. Aztán újfent felemeltem a fejem... És szinte belevesztem azoknak a bársonyos csillogású szemeknek a tekintetébe.

- Mindent rendben találtál? - kérdezte - Bemehetek?

- Ó, bocsáss meg, hogy ilyen szemérmetlenül megbámultalak, de tudod, nagyon emlékeztetsz egy ismerősömre... - mentegetőztem, s elléptem az ajtóból, hogy be tudjon jönni - Egyébként Ilse Rabe a nevem, és a tiéd?

- Florian Drachen - hangzott a válasz, s én újra összerezzentem. Drachen... Sárkány... Na, ne.

- Örvendek - nyeltem le csodálkozásomat, s rámosolyogtam Florian-ra - Megkínálhatlak egy kávéval? Különben minek köszönhetem a látogatást? Betti küldött? Kéziratot hoztál?

- Állj, állj, ennyi kérdésre nem tudok egyszerre válaszolni - nevetett, miközben követett a konyhába - Menjünk sorjában. Egy: igen, a kávé jólesne. Kettő: tulajdonképpen gratulálni jöttem a legújabb regényedhez. Három: ha úgy vesszük, Betti küldött, és végül; négy: hoztam kéziratot, de ajándékba.

Azzal belenyúlt a vállán lógó katonai tarisznyába; és előhalászott belőle egy csinosan bekötött füzetféleséget, s átnyújtotta nekem. Gyorsan megtöröltem a kezem, s átvettem tőle a művet. Kíváncsian belelapoztam... S majdnem felsikkantottam örömömben. Hiszen ez... Ez a kedvenc ficem! Imádtam ezt az írást, emlékszem, mindig abajgattam az írót, hogy folytassa már... Szemeim hirtelen megpillantottak valamit, a kezdőlap tetején: "írta: Draco Moonlighter"...

De most már kiszakadt belőlem egy apró sikoly. A kávéfőző szörcsögésével egyetemben.

- Te vagy... - meredtem Florian-ra - te vagy a...

Elmosolyodott.

- Draco Moonlighter - hajolt meg könnyedén - üdvözöllek, Natalia...

Ez már sok volt az én idegeimnek. A rendületlenül hörgő kávéfőzővel mit sem törődve, kirohantam a konyhából, be a szobába, ott is a galériára...

Közben, mint valami őrült gőzmozdony, zakatoltak a fejemben a gondolatok. "Draco" az egyik kedvencem a Csodavilágból. Imádom sejtelmes, titokzatos, sok gondolkodásra késztető történeteit. Az is tetszett benne, hogy nemcsak a HP-univerzumban alkot - akárcsak én. És - ha nem HP, akkor a vámpírok világába kalauzol el; Anne Rice-féle plasztikussággal, zavarbaejtő érzelmekkel megfűszerezve. Az, az írás, amit elhozott nekem, viszont éppen hogy HP-s. A legeslegkedvencebb történetem tőle. "Fehér hollók, fekete sárkányok" a címe. Jóval a hetedik kötet után játszódik; Harry-ék már túl vannak a bohó ifjúkoron, és hihetetlenül fordulatos és izgalmas. Bár régóta nagy kedvvel olvasom műveit; a levelezést - mert már lassan egy éve intenzíven levelezünk - mégsem én; hanem ő kezdte. Méghozzá úgy, hogy az egyik ficemre írt egy elég kemény kritikát. Én válaszoltam, magyaráztam a bizonyítványt... Arra ő szintén reagált, aztán megint én írtam, és így... Mondom, már egy éve tart. De hogy egyszercsak felbukkanjon az ajtómban, így... Nem számítottam rá. Azt sem tudtam elképzelni, honnan tudhatta meg a címemet...

Lépteket hallottam, meg-megreccsent a galéria lépcsője. Hamarosan újfent szembenézhettem a zavarbaejtő, melegbarna tekintettel. Florian tálcát tartott a kezében, amit letett a parkettára. Kávéscsészék, cukor- és tejtartó, valamint kiskanalak sorakoztak rajta.

- Nem tudom, hogy szereted... Így felhoztam mindent - bökött a tálcára.

- Köszönöm - mosolyodtam el, s feltápászkodva az ágyról, ahol eddig feküdtem, kissé zavartan készítettem el a kávémat - ne haragudj az előbbiért - mentegetőztem - csak kicsit sokkolt a dolog...

- Semmi baj - vonta meg a vállát.

- Különben... Honnan tudtad meg a címemet? Hacker vagy? Betörtél a Csodavilág adatbázisába? - kérdeztem, a fekete nedűt kevergetve.

Vigyorgott.

- Nézz meg jobban, Ilse... Nem vagyok ismerős valahonnan?

Félrebillentettem a fejem, s figyelmesen megnéztem újra Florian-t. Próbáltam most elvonatkoztatni... S hirtelen, beugrott. Nagy csomó kézirat, félénk mosoly, valamivel rövidebb haj... Az öltözék nem változott.

- Igen... - mondtam elgondolkodva - most már emlékszem... Nem te voltál nálam több kötetre való verssel?

- Na, csakhogy eszedbe jutott - mosolyodott el, és belekortyolt a csészéjébe - pedig nem volt olyan régen...

- Ha jól emlékszem, télen lehetett... Vagy kora tavasszal? Csak az rémlik tisztán, hogy csúnyán elküldtelek.

- Nem csúnyán, de határozottan - bólintott - viszont akkor szereztem meg a címedet. Megkérdeztem Betti-t, a főnökasszonyt... Egyébként, jó, ha tudod, hogy Betti, anyám kebelbarátnője, és ő irányított hozzád...

- Le is tépte majdnem a fejem, mikor elhajtottalak - bólogattam - persze, nem tudtam, hogy ilyen szoros kapcsolatod van a Rainbow Kiadóval - kacsintottam az elvörösödő Florian-ra.

- Szóval - folytatta - Betti megadta, hogy hol laksz, mert azt mondtam neki, hogy kijavítom a verseket; és elhozom hozzád.

- Aha... De akkor miért csak most jöttél? Ennyi időbe telt a költemények átjavítgatása?

Mélyen a szemembe nézett, s letette a kávés ibriket a tálcára.

- Mert... Tetszel nekem, Ilse. Azóta, hogy először találkoztunk futólag a kiadóban. Talán nem is emlékszel rá... Mindegy. Szóval, odavagyok érted. És... Nem nagyon tudtam, mit is mondhatnék, és azt sem tudtam, te mit szólnál, ha megint zargatnálak a hülye verseimmel... Inkább...

- Máshogyan próbáltál becserkészni?

- Az véletlen volt... Nem tudtam biztosan, hogy te vagy Natalia... Csak... Sejtettem, mert már olvastam két verseskötetedet, és egy regényedet is. A stílus, hasonló volt. Aztán amikor az egyik e-mail-ben megírtad, hogy egy olyan lektor vagy, aki inkább írónak tartja magát; már tudtam, hogy igazam volt.

- És most? - hajoltam hozzá közelebb, s én is letettem a csészét a kezemből. Belenéztem a szemébe, mely most olyan sötét volt; s oly titokzatosnak, végtelennek látszott, mint a Világűr... Csak néztem, néztem és eszembe jutott a legeslegutolsó levél... Az már majdnem vallomás volt. Majdnem.

- Most... - suttogta, s ő is közelebb húzódott - elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, megteszem az első lépést... S arra gondoltam, hogy biztos örülnél a "Fehér hollók" kinyomtatott változatának...

- Eltaláltad...

- Ilse... - komolyodott el - Ilse, én...

- Csss... - tettem a szájára az ujjam - már mindent elmondtál, ami fontos...

Mosolygott. Aztán a tarkómra tette a kezét, egészen közel húzott magához... És... Megcsókolt. És én belehullottam a Világűr örvényébe, mikor viszonoztam...

Negyvennyolcadik -Minden jó, ha a vége jó - avagy: happy end Rabe módra

"Az ostrom folyt. Az előőrs hajnalban tört be az iskolába, és valahogy, senki sem csodálkozott azon, hogy hogyan. Elszabadult a Pokol. Mindenhol harcoló varázslókat; halottakat, sebesülteket lehetett látni. Madam Pomfrey ugyan kapott segítséget Emmeline Vance és még egy minisztériumi boszorkány személyében, akinek szintén voltak gyógyítói tapasztalatai; mégis úgy látszott, nem bírnak a túlerővel... Szinte percenként hoztak valakit.

Mi is ott voltunk ebben az ördögi forgatagban. Az egyesült DS és E.V.E nem kért külön engedélyt a harchoz. Ahogy Harry bejelentette, mit látott; és miután értesítettük Dumbledore-t,  rögvest megbeszéltük a magunk stratégiáját...

Ennek szellemében tehát, mindenhol felbukkantunk, ahol segítségre volt szükség, és közben vártuk, hogy Voldemort megjelenjen..."

- Szia édesem - csókolt bele a nyakamba Florian, s leereszkedett a mellettem lévő székre - mit írsz?

Elmosolyodtam, s megpördültem a székemmel, hogy szemben legyünk.

- Üdv, Kedves! A Gaudior-t.

- Aha... - bólintott elgondolkodva, majd közelebb rukkolt, s beleolvasott a fentiekbe.

- Az ostrom? Figyelj, csak Ilse...  Nekem nagyon tetszett a fic, csak...

- Csak?

- Nosss... Úgy vélem, egy-két dolgot nem magyaráztál meg benne elég világosan. Például, hogy végülis hogyan győztétek le Voldemort-ot. Hogyan fejtettétek meg a jóslatot? Ezt bővebben is kifejthetted volna.

- Most írok éppen erről... - bólintottam - egyébként... - méláztam el - csak úgy, magától jött minden. Tudtuk, hogy valahogy a Szükség szobájába kell csalnunk, ha majd feltűnik, mert ott már készen állt a felrajzolt, aktivált idézőkör; a pentagrammal a közepén, csak még azt nem tudtuk, mi is fog történni, ha a helyünkre álltunk... Nos... Cirkáltunk jobbra-balra, életeket mentettünk, harcoltunk, ha kellett; és vártuk Voldemortot.

Aki roppant váratlanul bukkant fel. És azonnal rátamadt Harry-re vérben forgó szemekkel. Mi persze védtük a "főnököt", és szépen körbetáncoltuk a "nagyurat". Ő meg... Mintha elvesztette volna az eszét, vaktában lövöldözött, vagy a mi erőnk sokszorozódott meg, nem tudom, de tény, hogy nem bírt velünk. És ez annyira felidegesítette, hogy amikor Harry - figyelemelterelésből - futásnak eredt, gondolkodás nélkül utána vetette magát. Mi pedig követtük őket, hiszen jól tudtuk, mi lesz a végcél...

Aztán már ott is álltunk a jól ismert ajtó előtt, ami most tárva-nyitva volt; berontottunk, és láttuk, hogy Harry és Voldemort éppen farkasszemet néz egymással kivont pálcával... Ahogy mi megjelentünk, újfent elvontuk a nagyúr figyelmét, s ez épp elég volt ahhoz, hogy villámgyorsan beállhassunk a pentagramm megfelelő csúcsaira. S ahogy ez megtörtént, és kimondva saját varázsigénket, az öt nyaláb szikrázva egymáshoz csapódott; az ajtó is bedörrent. S mi észrevettük, hogy nem tudunk elmozdulni a helyünkről... És mintha valami védőpajzs szövődött volna körénk, az őrjöngő Voldemort átkai - aki hiába próbálta kinyitni az ajtót - egyszerűen leperegtek rólunk. Na jó. De most mi legyen? Az összes gyakorlásunkon - ilyen alkalom három volt - csak eddig jutottunk mindig. Se Hermione nem talált könyvet, se én nem álmodtam meg, mi lehet a megoldás; és a fiúk sem mentek semmire. Pedig Draco még azokat a könyveit is átnézte, amit még a dédapjától, illetve a nagyapjától örökölt, és olyan régi varázslatok voltak benne, amiknek ma már a nevére sem emlékszik senki. De sehol, semmi az "Áldott Fény"-ről, vagy az öt őselem megidézéséről...

Szóval ott álltunk és csak néztünk egymásra. Mígnem megelégeltem ezt a patthelyzetet. Lehunytam a szemem, s elkezdtem tűnődni... Addig eljutottam már többször is, hogy kell még egy varázsige, amivel a Fény előhívható. De még azt sem tudtam, ha a Fény belőlünk, vagy az öt nyalábból, vagy honnan... Aztán elkezdtem gyötörni az agyam. Mint az egosumventus-nál. Fény... Áldott Fény... Szeretet... Öröm... Ez az... Öröm - fény. Gaudior... Több fény... Több öröm... Megvan! Gaudior!

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mintha a többieknek is hirtelen beugrott volna ez a szó. Mintha valaki a fülünkbe súgta volna az utolsó pillanatban. Egyszerre mozdultunk. Egyszerre mozdítottuk meg pálcáinkat, s egyszerre kiáltottuk:

- Veni, Gaudior!

S a következő percben a színes nyalábok vakító fehérré váltak; s a csatlakozási ponton, mintha szökőkút; hatalmas fényzuhatag tört elő... Beterített minket; átjárt, átmelegített... Tudtam, hogy mostantól már nem lehetek az, aki eddig voltam. Megáldott Gaudior...

Összenéztünk. S a következő mozdulat, már Voldemort ellen irányult. Ismét a kiáltás:

- Veni, Gaudior!

Vártam a fényszökőkutat... De más történt. Az öt nyaláb a találkozásánál megnyúlt és megvastagodott a fény. Dárdává alakult... Szinte éreztem élességét. S ahogy megmozdítottuk a kezünket a dárda elrepült... Átjárta a védekezésre képtelen feketemágust; ki attól a pillanattól kezdve, hogy mi előhívtuk az Áldott Fény-t, mintha megdermedt volna... A dárda keresztülütötte újdonat testét, s szinte felemésztette belülről... Lehanyatlott, a pálca messze gurult a kezéből.. S ahogy Voldemort megszűnt létezni, Gaudior is eltűnt, s mi újra mozoghattunk.

- Nahát, Ilse... - mondta Florian csodálkozva, mikor elhallgattam, s csillogó szemekkel nézett rám - úgy meséled, mintha átélted volna...

- Mert át is éltem - bólintottam - ott voltam, Florian, ez mind megtörtént velem...

Florian sokáig nézett elgondolkozva. Aztán beletúrt a hajamba.

- Tudod mit, Hollólány? Rólad el is tudom képzelni...

- Hiszel nekem? - lepődtem meg.

- Miért ne? - vonta meg a vállát - Ki vagyok én, hogy kételkedjek a szavaidban? - kacsintott rám.

Elnevettem magam. Aztán a gépre böktem.

- Ezt mind le fogom írni...

- Jól teszed. Szerintem nemcsak én vagyok kíváncsi rá... És aztán mi történt?

- Nos, utána... Már azt hittük, győztünk. Minden rendben van. És egyszercsak megjelent az idősebb Malfoy. Már eleve az őrület jelei mutatkoztak rajta... Ám, ahogy megpillantotta a nagyúr holttestét, csak még jobban elvesztette ép elméjét. Pláne, hogy tudta: ebben az egészben az ő is fia is benne volt, vastagon. És valahogy Harry-t hibáztatta emiatt. Megcélozta, és kimondta rá az Adava Kedavrát, mielőtt bárki is felocsúdhatott volna... Azaz, valaki mégis...

- Gondolom, te - biccentett Florian.

- Igen - bólintottam - Harry elé ugrottam, így az átok engem ért, s nem őt. A fájdalomra emlékszem... És a sötétségre.

- Értem. De akkor... Hogy tudtad megírni a saját temetésedet?

- Nem tudom, Florian - ráztam a fejem - a sötétség után, mikor kitisztult minden, itt feküdtem a lakásom szőnyegén. És a fic, már félig-meddig meg volt írva... A temetés is, és minden, ami a "halálom" után történt. Én csak kiegészítettem az emlékeimmel...

- Nagyon jól sikerült, szerintem - jegyezte meg kedvesem - és most, hogy mindent megmagyaráztál... Azaz... Valamire még kíváncsi lennék....

- És mire?

- Hogy Ilse apja hogyan került Angliába, Németországból...

- Ó - mosolyodtam el - ez tényleg nincs megemlítve... Ilse írt neki egy levelet, még azelőtt, hogy Harry az ostromról álmodott volna. Szerette volna, ha az apja meglátogatja, elvégre Karácsony van... Illetve lesz. Nos... Nem Ilsén múlt, hogy nem tudtak találkozni...

- Szomorú.

- Az. De tudod, mire vagyok a  legkíváncsibb, én, személy szerint?

- Hm?

- Hogy Draco talált-e magának egy másik lányt. Mert így lenne happy endes a történet.

Florian elámult.

- Ezek szerint, te nem olvastad a végét? Akarom mondani... Nem te írtad?

- Mit? - fordultam vissza azonnal a géphez, s kattintottam a Csodavilág-ra. S valóban... A "Gaudior" újabb fejezettel gyarapodott, "Epilógus" címmel.

- Nahát... - sikkantottam fel - ez... Ezt tényleg nem én írtam...

- Pedig a te stílusod... - mosolygott Florian, s közelebb húzódott hozzám a székével.

- Na lássuk... - motyogtam, s megnyitva a fejezetet, együtt kezdtük el olvasni az utolsó felvonást, ami évekkel Voldemort halála után játszódott....