Negyvenharmadik - Mondd ki…  Akarom…

Már túl voltak a vacsorán. A teremajtóval szemközti falnál - ahol "rendes" napokon a tanári asztal állott - most dobogószerű színpad magasodott, s a világot jelentő deszkákon, a nagy népszerűségnek örvendő Walpurgis Leányai nyúzták hangszereiket, hangszálaikat. Sokan táncoltak; de voltak olyanok is, akik inkább a kecses, kerek asztalok körül üldögélve beszélgettek…

Ron és Hermione is így tettek. Csendesen fűzték a szót, először amolyan "általános" témákról, a vizsgákról, a jóslatról, a közelgő háborúról… A terveikről… Aztán Hermione a mondat közepén egyszercsak elhallgatott, s mikor újra megszólalt, teljesen az előbbi témához nem illő kérdést tett fel…

- Ron… Tulajdonképpen miért engem hívtál el a bálba? Talán megint kikosarazott valami cicababa?

Ron csodálkozva nézett a lányra. Nem értette, mire mondja ezt Hermione. Hiszen az utóbbi időben olyan jól megvoltak… Nem igaz, hogy a lány nem vette észre, hogy ő…

- De Hermione… - mondta végülis, s hangján érződött; hogy megbántva érzi magát - azért hívtalak téged, mert veled akartam jönni.

- Ez biztos? - hajolt közelebb a lány, és topázszínű szemeiben valami különös fény villant.

- Igen - Ron hangja határozott volt. Elmélyedt Hermione pillantásában, s e mézszínű, fényesen ragyogó szempár, biztató csillogásának hatására folytatta - Tetszel nekem, Hermione. Nem is tudom, mióta… Tudom, sokszor ugrattalak a tanulási mániáddal, de… A szívem mélyén mindig is csodáltalak a kitartásodért; meg a céltudatosságodért… Ahogy ragaszkodsz az elveidhez… Hogy pontosan tudod, mit is akarsz kezdeni magaddal. És emellett nem vagy keserű, vagy kemény. Hanem kedves… És érzékeny… Mintha mindig pontosan tudnád, mire van szüksége az embernek. Ginny-ben is tartottad a lelket, mikor együtt voltatok bezárva… Ha te nem vagy; a húgom lehet, hogy nem ússza meg ép ésszel. Akkor kellett volna jobban megköszönnöm, amit érte tettél… Te vagy a legcsodálatosabb lány, akit csak ismerek. És… És egyszercsak azt vettem észre, hogy egyre szívesebben vagyok veled. Szeretlek, Hermione…

Az utolsó szavakat már nagyon halkon mondta, de a lány szemén látszott, hogy hallotta…

Ron zavarban érezte magát a vallomás után. Talán nem így, és nem itt, akarta megvallani érzelmeit Hermione iránt. De ha már így történt… Hirtelen elhatározással áthajolt az asztalon és lágyan megcsókolta Hermione ajkait. A göndör hajú lány - aki most elegáns kontyba tűzve viselte megzabolázhatatlan fürtjeit - egy pillanatra meglepődött. De csak egy pillanatra…

Aztán… Csönd. Végül Ron törte meg a hallgatást.

- Kérdezhetek én is valamit?

Miután Hermione bólintott, folytatta:

- Te, miért jöttél el velem?

Hermione sokáig hallgatott. Gyűjtötte a bátorságot. Az, az igazság, hogy még mindig kicsit tartott tőle, hogy kiteregesse érzelmeit. Ron vallomása földöntúli boldogság húrjait pendítette meg lelkében, de… Félt. Hogy mitől… Maga sem tudta. Végül… Belevágott.

- Mert… Mert te is tetszel nekem, Ron. És örültem, mikor megkérdeztél. Az… Az, az igazság, hogy én is csodállak. Mert bátor vagy. Olyan… Mintha nem is törődnél a veszéllyel. És a barátaidért, a családodért… Még fel is áldoznád magad. Ginny-nek a te hited is sokat segített. És… És szerintem, te sokkal jobb varázsló vagy nálam. Én csak sokat olvasok… Könyvek… Ugyan… A szív és bátorság sokkal többet ér. Na meg a találékonyság… - mosolyodott el, és megfogta Ron kezét - Kiváló auror lesz belőled is, mint Harry-ből… - folytatta némi hallgatás után - Ron… Én… - hirtelen elhallgatott. Nem. Nem képes kimondani. Itt van; lüktet, a szívébe van vésve ez az érzés; de… Képtelen szavakba önteni.

Ron elértette a lány hallgatását. Rátette a kezét Hermione, az asztalon nyugvó ujjaira.

- Mondd ki, Mione… - biztatta kedvesen és úgy mosolygott a lányra, hogy az, azt hitte, menten elájul a bensejében dúló szenvedélytől - Szeretsz, te is?

- Igen, Ron - jött végül a halk sóhajjal fűszerezett válasz - igen, szeretlek…

A kristálykék és a topáz szempár egymásba kapcsolódott. És az ajkak újfent találkoztak… És ezúttal forróbb és szédítőbb volt az a csók…

A csillagvizsgáló hűvös és néma magányát ismét megtörte egy pár…

Harry és Ginny húzódott ide, a Roxfort legmagasabb pontjára.  Egy kis társas magányra vágytak mindketten. Csöndre és meghittségre, a nagyterem zajos forgataga után.

Ginny elgondolkodva szemlélte az előtte elterülő, meseszerű látványt. Harry pedig őt nézte… Aztán a háta mögé lépett, s gyengéden átkarolta. Ginny hátradőlt, nekitámaszkodott a fiú mellkasának, s élvezte a közelségét. Egyikük sem, szólt egy szót sem; ám annál több gondolat zakatolt a fejükben…

Ginny meglepetten észlelte a bensejében hirtelen életrekelt, furcsa zsibongást, melyet Harry közelsége váltott ki belőle. Még nem akart nevet adni eme érzésnek, bár a lelke legmélyén tudta; mi ez… S bár megriasztotta, ugyanannyi élvezetet is okozott e felvillanyozódás, ez a vibrálás, ami olyan régen ott szikrázott már kettejük között… A vörös lány, lehunyta szemét egy pillanatra, míg elképzelte, mi következne azután, ha ő most megfordulna, hogy szemtől, szemben legyenek… Még most is belepirult az emlékbe, ha eszébe jutott az, az este, ott a társalgóban, mikor Harry bevallotta neki, hogy szereti…

Pillái hirtelen felnyíltak, ahogy gondolatai "tiltott" területre tévedtek. Inkább újra elmélyedt a feldíszített park nézésében.

"Oly valószerűtlen ez a táj - gondolta - a cikázó fénytündérekkel, az utakat szegélyező töklámpásokkal, és hósipkás bokrokkal… Ma éjjel bármi megtörténhet, még az is, amire álmomban sem gondoltam volna…

Harry is érezte a bizsergést… Ő nevet is adott neki… Igen, érezte a vágyat a lány iránt… Borzongatta Ginny testi közelsége; bódította a testéből áradó illat… Rózsa? Liliom? Gyengéden kulcsolta át kezével a vékony derekat, s legyűrte magában a késztetést, hogy maga felé fordítsa Ginny-t.  Nem. Meg akarta várni, míg a lány magától fordul oda hozzá… Fejében ezernyi gondolat nyüzsgött, és mind Ginny-vel volt kapcsolatos. Aztán kikristályosodott közülük egy… Igen… Ezt most, és itt megkérdezi tőle…

- Ginny…

- Igen?

- Szeretnék kérdezni tőled valamit…

- Kérdezz… - a mogyorószín szemek földöntúli fénnyel ragyogtak. Észre sem vették, mikor fordultak egymás felé.

- Gondolkoztál már azon, hogy mihez fogsz kezdeni, ha ennek az egésznek vége lesz? Úgy értem, a sulinak, meg a háborúnak…

- Nem is tudom… - merengett Ginny - gondolom, elvégzem a gyógyítóképzőt; bár lehet, addig még gyakorlatot is fogok szerezni… Utána… Igazából; ezen még nem tűnődtem el… Miért kérdezed? Neked talán már vannak konkrét elképzeléseid? - függesztette kérdő tekintetét Harry-re. És kedvese smaragdzöld szemeiben valami olyat fedezett fel, amibe mélyen, forrón belepirult…

- Egyvalamiben biztos vagyok - hallotta a választ - de azt nem dönthetem el egyedül… Ginny… Ha vége a háborúnak… És életben maradunk… El tudnád képzelni velem az életed…? Hozzám… Hozzám jönnél feleségül, Ginny? - mondta ki végre a kérdést, ami már régtől a fejében kavargott. Egy darabig mindketten hallgattak, Harry várakozóan nézte a lányt…

Ginny pillái megrebbentek.  A kérdés váratlanul érte, de tudta: erre csak egyetlen válasz létezik az ő számára… És mielőtt még átgondolhatta volna…

- Igen… - susogta pironkodva, s lesütötte a szemét. De Harry a lány tekintetére vágyott. Felemelte Ginny fejét, hogy egymás szemébe lássanak.

- Átgondoltad ezt, Ginewra? - kérdezte komolyan, de szemei vidáman csillogtak - nem ismersz még annyira engem… Lehet, hogy…

- Ismerlek, amennyire kell, Harry James - válaszolt Ginny hasonló vidám komolysággal - minden vágyam, hogy veled lehessek. És… Úgy vélem, az emlékeink is hasonlóak… És mi ott leszünk egymásnak, hogy elfeledtessük az átélt szörnyűségeket….

- Ezt nagyon szépen mondtad… - súgta Harry, majd szorosan magához ölelve kedvesét, újfent megkérdezte:

- Szóval, igent mondasz?

- Igen, Harry.. - susogta Ginny és odasimult a fiúhoz - és ahányszor csak kérdezed, annyiszor igen….

Negyvennegyedik - Ment a gyűrű vándorútra…

Szeretem a Szükség szobáját. Főként, mikor ilyen meghitt és lakályos… Amerre csak nézek, mécsesek és gyertyák lobognak; és ahol csak lehet: virágok… Egész pontosan; szellőrózsák. A kedvenceim…

"Most én szeretnék mutatni neked valamit" - mondta Sárkányom, és ide lyukadtunk. Most pedig, ülünk a kandalló előtt, egymást vizslatva, én, pedig azon tűnődöm, hogy mit keres az asztalon ez a halom papír vagy pergamen? - cetli. Aztán kiderült, hogy ez, az, amit meg akart nekem mutatni…. Ugyanis rábökött a pálcájával, mire hirtelen összeállt egy levéllé.

Aztán a kezembe adta. Olvasni kezdtem… És elhűltem. Az apja levele volt. Közölte benne, hogy a Nagyúr kifejezett kérésére előbbre hozták a beavatását; ugyanis Voldemort valami különleges feladatot akar rábízni. Tehát: ma éjfélkor legyen ott a Tiltott Rengeteg ezen és ezen a pontján… Még engem is megemlít; szerinte én lennék a legmegfelelőbb áldozat a beavatási rítuson. Tehát Draco ujjgyakorlatnak öljön meg engem, aztán önként és dalolva hajtsa Voldemort igájába a fejét… És legyen büszke rá.  Ellenkező esetben…

Kirázott a hideg. Hogy valaki így képes legyen minden érzelem nélkül odadobni a saját fiát a sakáloknak….

Visszaadtam az - inkább katonai parancsnak, mint szeretetteljes szülői levélnek ható - irományt.

- És te mit reagáltál erre? - kérdeztem.

- Ezt - mondta röviden, majd intett és a pergamen újra darabjaira hullott. Aztán az egész kupacot beleszórta a kandallóba.

- Te aztán bátor vagy - mosolyogtam rá.

- Amióta van ez a cirkusz a halálfalókkal - simította hátra a haját - azóta majdnem minden héten kaptam valami hasonlót… Már immúnis vagyok apám zsarolására.

- De itt másról is szó volt….

- Tudom… - nézett rám, s szemében gyengéd csúfondárosság játszik - Démon, ne görcsölj… Ha már csatlakoztam az egyik oldalhoz, nem fogok hirtelen átállni… Különben is, mondtam már, hogy a hátam közepére se kívánom azt a bagázst…

- Jó-jó… - fújtam megkönnyebbülten - csak tudom én, hogy milyen nehéz ellentmondani a szülőknek….

- Ha ilyen támogatást kapok, akkor nem is annyira…

Egymásra mosolyogtunk. Furcsa tűz gyúlt a szemében, ahogy néztük egymást… Bennem ismerős zsibongás kélt…. Freya segíts, ezt alig hiszem el…

- Emlékszel még, mit kérdeztél tőlem, nem is olyan régen? - kérdezte, egészen közel hajolva hozzám.

Elpirultam.

- Arra gondolsz, amikor….

Bólintott. Átkarolta a derekam. Odinra, mikor álltunk fel?! Nem is emlékszem….

- Most én kérdezem - suttogta - hajlandó vagy továbbmenni…? Velem….

Nyeltem egyet.

- Merre tovább…? - adtam az értetlent.

Mosolygott.

- Rá fogsz jönni….

A csók villámcsapásként ért. Nem mintha ne számítottam volna rá… Átfontam karjaimmal a nyakát, viszonoztam a csókját és… Már el is merültünk egymásban… Ugyanúgy, hirtelen-váratlan csapott le rám a vágy; mint akkor, először… De most… Most nem kellett visszafognunk magunkat…

Ruháink rendetlen kupacban hevertek a földön, mi pedig szorosan összefonódva zuhantunk az ágyra. Nem akartam gondolkodni… Csak érezni…. Látni… Érinteni… Testemben kitörő vulkánként tombolt a vágy, és hogy hevességemre, hasonló hevességgel válaszolt, az megállíthatatlanná tette a történéseket….

Elsodort minket a szenvedély vihara….

Csöndben feküdtünk. A meghitt némaságot, csak halkuló-lassuló légvételeink törték meg olykor. Hallgattunk, gondolatainkba temetkezve. Ebben a pillanatban ütni kezdett a falu toronyórája. Tíz… Tizenegy…. Tizenkettő….

- Éjfél van - szólaltam meg, még magam sem tudva, kinek címeztem e mondatot.

Fölémhajolt. Belevesztem a pillantásába. Most korántsem volt hűvös, jégkék. Engem leginkább a kristályvizű, hegyi tavak csillogó színére emlékeztetett eme különleges, ezüstkék árnyalat, amiben most a szemei játszottak. Szerelem, és gyengédség tükröződött benne. "Hihetetlen - dünnyögtem magamban - ha ezt nekem valaki néhány hónappal ezelőtt, még Berlinben megjósolja…."

- Most kéne ott lennem a találkahelyen - nyugtázta előbbi mondatomat.

- Draco…. Apád nem fog rád találni? Lehet, hogy jobb lenne, ha elrejtőznél, amíg…

Elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat. Ekkor döbbentem rá, hogy valami nem olyan, mint eddig: hiányzott ugyanis ujjáról az ezüstből készült, zöld köves pecsétgyűrű, amit mindig is viselt, amióta csak ismerem. Észrevette, hogy észrevettem….

- Igen - bólintott - még tegnap reggel kimentem a megadott helyre; és felakasztottam a gyűrűt egy bokor ágára…. Apám egy ideig nem fogja tudni, hogy nem vagyok ott…

- Ez valami varázsgyűrű? - kérdeztem kíváncsian.

- Ahogy vesszük - vont vállat - családi bűbáj… Akik viselik ezt a gyűrűt, érzékelik egymás jelenlétét… Így apám mindig tudta, hol vagyok. És én is…

- De te most levetted…

- Pontosan. Apám ettől a perctől kezdve nem fogja tudni, hol vagyok. Többé nem tud követni…

- De biztos meg fogja találni a gyűrűdet….

- Persze. És majd ki is tagad a családból, mert nem engedelmeskedtem….

Összeborzongtam.

- Ez olyan visszavonhatatlanul hangzik….

- Mert az is.

Szeme sem rebbent, ahogy ezt mondta…. Hirtelen belémvágott, hogy miről is kellett Draco-nak lemondania, ahhoz, hogy beteljesítse a róla szóló jóslatot… "Leszen egy, ki setét örökségének fordítand hátat…." Vagyis mindennek. Családnak, és hitnek. Én csak a saját világomat hagytam oda, de a családom még megvan… Bármikor visszamehetek hozzájuk… De ő… Magamhoz húztam. Megrendülten öleltem át a testét. Éreztem, ahogy halkan visszhangzik bennem a saját zokogásom.

- Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe az egészbe… - suttogtam sírósan.

Gyengéden simogatta a hajam, az arcom…

- Ugyan, Démon… - súgta - semmit nem ért az, az élet, amit magam mögött hagytam. Te annyira más világot nyitottál meg előttem… Élhetőbbet… Valami olyat; amit eddig nem is ismertem…

Belenéztem a szemébe.

- Komolyan így gondolod?

Bólintott. Majd hozzátette…

- Ilse… Ígérd meg…

- Mit, Draco?

- Hogy mindig velem maradsz…

Hallgattam. Egyszer majd valamikor biztos vissza kell mennem… De ki mondja meg, mikor? És ha nem is mennék vissza? Rámosolyogtam kedves Sárkányomra.

- Ezt megígérhetem…