Harmincötödik - A Sárkány… És az ő szíve

Csak ültem a szobámban és meredtem magam elé. Örültem, hogy egyedül vagyok. Alanis és Charlotte éppen az E.V.E-t szervezték valahol, engem meg hagytak a saját problémáimnak…

Szóval ültem és figyeltem, ahogy cikáznak fejemben a gondolatok…

A jóslat… Újra és újra a jóslat. Az a pár mondat - Róla… "Leszen egy, ki setét örökségének fordítand hátat…" De hátat fordít-e vajon? Istenem, az a csók… Őrült vagyok én??! Hova tettem az eszem?! Nem azzal jöttem, hogy Harry-nek…

E helyett meg fogom magam, és beleszeretek az ellenfelébe… Összeborzongtam. Igen. Szeretem. Odinra! Kellett ez nekem?! Most itt állok; egy reménytelen szerelemmel, egy beteljesítendő jóslattal és fenyegető rémálmokkal… Mi lesz ebből vajon??

Ígyen múlattam az időt, mikor is kopogtattak. Csodálkozva álltam fel és nyitottam ki az ajtót… Aztán még jobban elcsodálkoztam.

Egy másodéves fiú állt előttem, szégyellősen toporogva, kezében összehajtogatott pergamen.

- Te vagy Ilse Rabe? - susogta alig hallhatóan.

Rámosolyogtam.

- Igen én. Hoztál nekem valamit?

- Ezt - nyújtotta oda a pergament.

- Köszönöm - vettem el, vigyázva, hogy ne érjek a kezéhez - És ki küldte?

- Azt… Azt nem mondhatom el… Nem kell válasz sem, szia! - azzal úgy elnyargalt, mintha attól tartott volna, hogy valami ronda dologgá változtatom…

Én megkövülten álltam egy pillanatig, aztán visszalépegettem az ágyhoz, leültem; és széthajtogattam a levelet.

Ismerős volt az írás… Csak ezúttal alá volt biggyesztve egy "D" betű. A terjedelem viszont nem volt nagy: "Ma este, éjfél, SVK-terem." Elővettem azt az I'm sorry-s levelet… Összehasonlítottam a két írást; és boldogan felnevettem. Már nem érdekelt, hogy más dimenzió; és más világ… Csak azt az édes, forró, bizsergő érzést éreztem, amit oly sokáig hiányoltam eddigi életemből…

Freya állj mellém! - suttogtam - én ebbe most fejest ugrok, lesz, ami lesz!

Éjfél van. Álmatlanul forgolódom az ágyamban, várom, hogy Lotte és Nissa elaludjanak. Nissa sokáig mozgolódott még… De aztán… Végre! Az ő lélegzése is egyenletes lett. Óvatosan lehántottam magamról a takarót; s tetőtől-talpig felöltözve pattanok elő az ágyból. Magamhoz vettem a pálcám - sose árt - aztán a cipőmet a hónom alá fogtam, mert azt csak kint akartam felvenni, hogy ne csapjon zajt.

A kinti sötétet alig törték meg a fali fáklyák fényei. Ahogy sietek végig a folyosókon, majdnem elharaptam a nyelvem. De sikerül minden baj nélkül felérnem… És végül ott álltam az SVK-terem előtt. Szívdobogva nyitottam ki az ajtót… A terem üres… Ám mielőtt elcsüggedhetnék, hirtelen egy árny lökte el magát a faltól.

- Meg voltam győződve róla, hogy nem jössz el - mondta Draco szenvtelenül, s közelebb lépett hozzám.

- Baj, hogy eljöttem?

Csönd. Álltunk egymással szemben és nem tudtunk megszólalni. Elvesztem a pillantásában, amely most pont olyan volt, mint álmaimban: ezüstkék és valami furcsa tűz ég benne…

Szőke tincsei a homlokába hulltak, ahogy lenézett rám. Odinra, mennyivel magasabb nálam…! Ujjaim ismét bizseregni kezdtek… De most eleget tettem a kíváncsiságuknak. Közelebb léptem, és elsimítottam a kósza fürtöket. Elkapta a kezem.

- Ne érj hozzám - mondta; szándéka szerint ridegen; de igencsak rekedtes volt a hangja…

- Mert különben, mi lesz? - incselkedtem. Közelebb hajoltam hozzá, aztán elhúzódtam megint.

Elsötétült a szeme. Hirtelen magához rántott. Beletúrt a hajamba. Két kezébe vette az arcomat; és lehajolt hozzám… Szívem őrült ütemben dobogott, ahogy ajka az enyém felé közeledett… Átkaroltam a nyakát… A csók úgy hatott rám, mint egy villámcsapás. Felvillanyozott, és égetett. Viszonoztam… És elvesztettük a fejünket. A sokáig elfojtott vágy most elszabadult; s mi már nem akartunk megálljt parancsolni neki. Hagytam, hogy lehámozza rólam a taláromat, hogy kezét a blúzom alá csúsztassa; aminek a gombjait, az én segítségemmel gombolta ki, az én ujjaim is felfedezőútra indultak az ő ruhája alatt, és a két talárt, hamarosan egy selyeming is követett a padlón való landolásban, aztán az én blúzom is elröppent valamerre… Csókunk egyre mélyült, szenvedélyesedett; és már nem is gondolkodtunk…

A bőre… Olyan selymes, bársonyos… Borzongat az érintése… Hozzásimulok egész szorosan… Elborít a borsmenta és a szantál illata… Imádom, mind a kettőt… Élénkítenek egyébként, de én most bódulok tőlük… És arra gondolok, hogy ha még sokáig állunk így; hamarosan elvesztem minden erőmet…

Koppant az ablak. Mintha valaki követ vágott volna hozzá… Éles hang volt, bántó. Mindketten kijózanodtunk egy pillanat alatt. Nem kaptam magamra a ruhámat rögtön. Álltunk csak, egymással szemben, egymást fürkészve. Agyamban egy kérdés dörömböl: Mi lesz most?

- Draco… - szólaltam meg végül, mikor már nem bírtam tovább a süket csöndet.

Rámnézett… Tekintete lágy, álmodozó. És nem szólt semmit; csak kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat…

- Démon… - suttogja.

Elmosolyodom.

- Mondták már mások is…

Mosolygott ő is. És nekem szívembe égett ez a mosoly… Ó bárcsak mindig nézhetném…

- Mennünk kéne - mozdulok meg végül; s most már magamra kaptam a ruháimat, összegomboltam a blúzomat… Aztán a vállamra borult a talár… Hátranéztem. Még mindig nem tudom elhinni… Hogy lehet, hogy ennyire megváltozott? Elhihetem-e, amit látok…? Még mindig ott álltunk, ezúttal már teljesen felöltözve, de nem akaródzik elindulni egyikünknek sem. Most ő törte meg a csöndet.

- Valamit kérhetek tőled?

Tágra nyílt szemmel néztem rá.

- Ne szóljunk erről senkinek…

Felcsillant a szemem.

- Titkos hódolóm leszel?

- Ha akarod…

- Akarom… - suttogtam olyan halkan, hogy nem hiszem, hogy meghallotta.

Vagy mégis?

Harminchatodik - Kviddics a javából

Ginny

Ginny Weasley elég idegesen ébredt azon a szombaton. Még ki sem nyitotta a szemét; de máris rászakadt a nyugtalanító gondolat: ma játszanak a Mardekárral… És ez a meccs döntő lesz…

Felült és összeborzongott. Ha csak az elmúlt hetek kemény edzéseire gondolt, már kirázta a hideg. Bár Harry messzemenően lojálisabb csapatkapitány volt, mint Angelina; és nem viselkedett középkori hajcsár módjára, a Mardekár elleni meccset igen komolyan vette. S ennek fényében: orrba-szájba edzettek; esőben, szélben, fagyban… Ginny úgy érezte; soha az életben nem tud már átmelegedni tisztességesen. S nagyon úgy tűnt, hogy a meccs sem kecsegtet jobb idővel: a kinti szürkeség legalábbis egy kiadós zuhét ígért.

A vörös lány felkelt, felöltözött, de mindezt olyan tempóban; mintha hajnali három lenne, és rengeteg ideje… Közben komor gondolatok rajzottak a fejében… A Mardekár nem tréfál - tűnődött - pláne, hogy Malfoy lett a csapatkapitány… Még akár trollokra vagy kelta tündérmanókra is számíthatunk… Miközben ezeket gondolta, magához vette a seprűjét, és hosszan szemezett a pálcájával… Vigye? Ne vigye? Végül úgy döntött; ez talán már durva lenne…

Ebben a pillanatban hetet ütött a falióra. Ginny riadtan felkapta a seprűt, és levágtatott a nagyterembe, attól félve, hogy elkésik.

A Griffendél asztalánál aztán megkönnyebbülten rogyott le Harry és Ron közé.

- Sziasztok… - próbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára.

- Szia Ginny - üdvözölte a két fiú kórusban.

- Nagyon izgulsz, hugi? - bökte oldalba Ron testvérét szeretetteljesen. Ginny bólintott.

- Te nem? Elvégre ma a Mardekárral mérjük össze az erőnket… És…

- Ne stresszelj, Ginny - mosolygott Harry bátorítóan a lányra - nincs okod rá… Nagyon jó játékos vagy.

- Naná, hugi - mosolygott Ron is - fantasztikusan játszol! A Hollóhát elleni meccset nélküled, meg se nyerjük…

Ginny elpirult. Igazán jólestek neki az elismerő szavak.

- Köszi, srácok… - mosolygott - és ti hogy érzitek magatokat?

- Fura lehet, de én nem izgulok - közölte Harry - lehet, hogy Malfoy csapata jó, de a miénk még jobb - kacsintott a lányra - rengeteget edzettünk… Biztos vagyok benne, hogy mi fogunk nyerni.

Ron is hevesen bólogatott, Ginny pedig úgy érezte; egy kicsit talán kevésbé ziziznek benne a belső részei… Elvett egy pirítóst, megkente vajjal és lekvárral és megpróbálta legyűrni, és azon gondolkodott, hogy a többi csapattárs vajon hogy érzi magát.

Aztán… Hirtelen az események forgatagában találta magát. Még fel sem ocsúdott a reggeli után, már ott ballagtak át a kviddicspályán az öltöző felé.

Ginny próbálta kizárni aggódó gondolatait, míg belebújt a skarlátszínű kviddicsmezbe; és vállára vetette a seprűjét.

Harry nem tartott szónoklatot a meccs előtt, mint ahogy Wood tette anno. Csak végignézett a mindenre elszánt csapaton, és ennyit mondott:

- Mindent bele, fiúk-lányok!

És kivonultak a pályára…

Ilse

Mit is mondjak? Kissé felemás érzésekkel készültem a Griffendél-Mardekár meccs megtekintésére. A szívem egyik fele a pirosaknak, a másik a zöldeknek drukkolt. Akkor most hova is álljak? Tűnődtem keserű tréfával, és tulajdonképpen nagyon jól szórakoztam magamon.

Ám, mielőtt még eldönthettem volna, hogy a tanári kar háta mögé állok, mert ott kellemesen pártatlannak érezhetem magam; Mione bukkant fel hirtelen mellettem.

- Szia Ilse! - nevetett rám - gyere, odafönt találtam egy jó helyet, ahonnan mindent láthatunk.

- Szia Mione! - mosolyogtam rá, ám mielőtt folytathattam volna a mondatot, ott termett Alanis.

- Sziasztok! Na megvan, honnan nézzük a meccset?

- Mione talált egy jó helyet…

- Remek! Szemfüles vagy Hermione… Indulhatunk? - fordult hozzám.

Bólintottam. Most mit tehetek a túlerő ellen?! Hagytam magam elvonszolni a két lány által. A meccs roppant izgalmasnak ígérkezett. Úgy látszik, Draco nem folytatta az előző kapitányok hagyományát, és a kifejezett monstrumokat kihagyta a csapatalakításból. Így egyenlőnek látszottak az esélyek… Bár a két - azért elég megtermett - terelő sanda vigyora semmi jót nem ígért.  Felhangzott a sípszó. A csapatkapitányok kezet fogtak; s elkezdődött a mérkőzés. Mione, Nissa és én egymás kezéből kapkodtuk ki a távcsövet, hogy lehetőleg egyetlen pillanatot se veszítsünk a történésekből…

Egyelőre semerre sem billent el a mérleg. Bár Ginny, Neville és Sophie (a három griffendéles hajtó) mindent megtett; a Mardekár azonnal kiegyenlítette az állást. Hiába, Pansy, Savannah és Lisbeth sem voltak éppen ügyetlenek…

Na meg ott voltak még a két zöldtaláros terelő körmönfont akciói a Griffendél hajtói és terelői ellen…

Persze, azért Dean-t és Seamus-t sem kellett félteni… Egyszer például fel is szisszentem, mert igencsak közel lódult el egy gurkó Draco feje mellett… (Aztán persze úgy tettem, mint aki azért játszik kígyót, mert kavics ment a cipőjébe.

Közben egyfolytában törtem a fejem, hogy mit tehetnék annak érdekében, hogy a meccs döntetlenre végződjön, és ne élezze a helyzetet az Oroszlánok és Kígyók között… Illuzió…? De mit? Varázsoljak két cikeszt? Ugyan… Viszont, ha én vagyok a Levegő… A Szél… Akkor… Felbukkant a fejemben egy kósza ötlet…

Ginny

Ginny úgy érezte: kezd fáradni. Az állás továbbra is egyenlő volt: most 120-120 pontnál tartottak… "Jaj, Harry kapd már el azt a nyavalyás cikeszt! - könyörgött magában; de az, az igazság, hogy eddig meg sem pillantotta a labdácskát.

"Így nem lehet játszani! - dühöngött, s hátrasandított; az őt állandóan ollóba fogó, és akadályozó Parkinson nővérekre. Most is ott lebegtek tőle nem messze, csak arra várva, mikor passzol neki Sophie vagy Neville… Hirtelen megpillantotta a fiút a kvaffal a kezében, amint éppen szemével őt keresi. Hirtelen átfordult, s kicselezte az éppen feléje tartó Pansy-t; s kissé feljebb lebbent. Neville ebben a pillanatban látta meg. Szállt a kvaff, de ekkor már Savannah is akcióba lendült, de Ginny gyorsabb volt. Bedobta. 140-120.

A Griffendéles szurkolók hatalmas ovációban törtek ki. De ekkor Savannah elérte Ginny-t, kiütötte a kezéből a piros labdát; és már dobta is a Griffendél karikái előtt lesben álló Lisbeth-nek… Aki egy bravúros csellel kijátszotta Ron éberségét… 140-140.

Ginny fújt egyet. Bár Dean pályára állított egy gurkót Savannah-t célozva, úgy érezte, ha nem bukkan fel valahol a cikesz nagyon gyorsan, estig is elhúzzák ezt a csiki-csukit. Pedig már nagyon unta…

Ebben a drámai pillanatban a két fogó megindult ugyanabba az irányba… S közöttük feltűnt valami elmosódott aranyszínű folt… Ginny dobogó szívvel leste Harry-t, míg fel-alá röppent és fél szemmel a meccset, a másikkal, pedig a fogók versenyrepülését figyelte… Még egy perc… A labda makacsul ott lebegett a helyén; s úgy tűnt esze ágában sincs odébb röppenni… Harry ért közelebb elsőnek, kinyújtotta a kezét… Ginny közelebb repült…

Bumm. A másik oldalról kiló hússzal Draco is megérkezett, és alaposan összeütköztek Harry-vel… A griffendél fogója csillagokat látott. S hirtelen a sok aranyszínű pont közül nem tudta, melyik lehet a cikesz… Mikor kitisztult előtte a világ, észre kellett vennie, hogy az aranylabdácska - nincs sehol. Feldúltan ripakodott rá ellenfelére.

- Hé Malfoy, vegyél már vissza! Ez az új taktikád? Vagy csak nincs fék azon a tragacson?!

- Hova tetted Potter?! - jött a hasonlóan dühös válasz - megint lenyelted?!

- Gondolod, ha nálam lenne, még tartana a meccs?! - vágott vissza Harry és mérgesen kémlelte az eget. Hova a nyavalyába tűnt a cikesz?! Az előbb még itt volt… Aztán önkéntelenül is lehúzta a fejét, mert ebben a pillanatban egy hatalmas, fekete holló csapott át felettük és csőrében nagyon ismerősen csillogott valami… Harry egy pillanat alatt elfeledte a mérgét; amint meglátta, hova tart az a madár… Összenéztek Draco-val, s egyszerre indultak a holló után, "aki" egy, a pálya szélén álló, fekete hajú lány kinyújtott öklére telepedett le, s ott nyugodtan megült. Csőréből a kis aranylabda a lány másik kezében landolt; s azt a leányzó vidoran nézegette, s pontosan így tekintett az előtte leszálló két fiúra is.

- Gondolhattam volna, hogy ebben a te kezed van Ilse - mondta szemrehányóan Harry, és neheztelően pillantott a lányra.

- Az én kezem? - csodálkozott a lány - én nem tehetek semmiről… Csak arra gondoltam, milyen érdekes lenne, ha most egy madár kapná el a cikeszt…

- És persze, az is teljesen véletlen, hogy ez a madár, történetesen egy holló, igaz? - csatlakozott Draco is a beszélgetéshez, hasonlóan szemrehányólag nézve Ilsére.

- Hát persze… - mosolygott a lány, s kinyújtotta a kezét, amelyben ott csillogott az aranylabda - a cikeszt nem kapta el egyikőtök sem, igaz? Akkor most döntetlen lett a meccs… Ha jól tudom, éppen 140-140 az állás…

- Még nem… - kezdte Harry, de ekkor éles sípszó hangzott fel.

Draco sóhajtott.

- Döntetlen - nézett Harry-re - Madam Hooch most fújta le a meccset.

- Akkor? - mosolygott Ilse.

- Akkor mi? - nézett rá kérdően a két fiú.

- Nem nyert egyikőtök sem. Nem gondoljátok, hogy itt lenne az alkalom; fegyverszünetet kötni egymással?

- Fegyverszünetet??
- Azt. Elismerem, a békekötés kissé még korai…

Ilse elhallgatott és várakozóan nézett a két fiúra. Azok pedig, szúrósan fixírozták egymást. Végül Harry szólalt meg elsőnek.

- Nem bánom… Ha visszavonod, amit Ginny-ről mondtál, Malfoy.

- Rendben - mondta hosszas gondolkodás után Draco - ha te meg visszavonod, amit az anyámra mondtál, Potter…

Harry csak egy pillanatig tétovázott… Aztán kinyújtotta a kezét. Draco nézte a felkínált "baráti" jobbot… Ilse pedig őt. S szinte hallotta; mi zajlik most kedvese fejében… Ha elfogadja Harry ajánlatát, akkor azzal aztán végképp hátat fordított az eddigi meggyőződésének, hitének, neveltetésének… Ez tényleg az első lépés lenne a másik oldalra vezető úton… Rápillantott a várakozásteljes arccal mellette álló Ilsére… És kinyújtotta a kezét ő is. Némán megszorították egymás tenyerét, aztán Harry elsietett, hogy a csapatával beszéljen, s Draco ugyanígy tett.

Ilse ott maradt egyedül, s örvendező szívvel nézegette a tenyerében ficánkoló labdácskát…

Ginny nem akart hinni a fülének. Tisztes távolságban állt ugyan a hármastól, de mégis elég közel ahhoz, hogy minden szót halljon. Meglepte Ilse merészsége, Harry viselkedése, de főként, hogy Harry a szívén viseli az ő sértegetését… Lehet, hogy miatta párbajozott Malfoy-jal? Hiheti ezt? Földöntúli boldogság öntötte el a gondolatra, hogy Harry esetleg többet érez iránta, egyszerű barátságnál… A reggelinél is olyan kedvesen bíztatta… Jól gondolja vajon? Vagy téves az egész eszmefuttatás? Meg kell tudnia! De kit kérdezhetne meg erről? Tekintete Ilsére tévedt, aki elgondolkodva nézegette az öklén nyugvó hollót. Talán ő… Fura dolog, de mintha többet tudna Harry-ről, mint Harry maga…

Határozott léptekkel elindult a lány felé…

Harminchetedik

- Figyelj ide Draco, mert most valami nagyon komoly dolgot fogok kérdezni…

- Igen, Ilse?

- Miért mentél bele a fegyverszünetbe?

Csönd. Ilse várakozóan pillantott a fiúra. Igazán kíváncsi volt, hogy Draco miért döntött úgy, ahogy. Hiszen néhány héttel ezelőtt még…

A csillagvizsgáló toronyban voltak. Mind a ketten szerettek itt időzni, s itt volt a legkevesebb esély arra, hogy összefutnak valakivel. Draco nekidőlt a mellvédnek, Ilse mellette állt, s mindketten a Roxfort téli hótakaróval borított parkját nézték. A fiú még mindig hallgatott, s Ilse elunta a várakozást.

- Nos?

- Nem is tudom… - fordította a lány felé a fejét Draco - talán miattad…

- Miattam? - Ilse hangja meglepett volt.

- Igen. Tudtam, te örülnél neki, ha nem piszkálnánk egymást Potter-rel… Meg az is az igazság, hogy már nem is láttam semmi értelmét az egésznek…

- Mármint az ellenségeskedésnek?

- Igen.

- Nocsak. Ez azt jelentené, hogy kezd megváltozni a gondolkodásod?

- Lehet - vonta meg a vállát Draco; majd magához húzva a lányt, gyengéden megcsókolta - de mi ez a nagy kérdezősködés, Démon? - nézett aztán összevont szemöldökkel a lányra - hova akarsz kilyukadni ezzel?

- Nos… - habozott Ilse - azt szeretném tudni, hogy hajlandó vagy-e továbbmenni…

- Úgy érted, veled? - vigyorgott Draco.

Ilse elpirult.

- Na de, Sárkányom, hol jár az eszed? - feddte meg pajzán kedvesét - nem, teljesen másra gondoltam… Szóval, hogy hajlandó lennél-e szövetkezni…

- Potter-rel?!

- Igen. Meg Hermionével, Ronnal, és… Velem.

- Veled bármikor… De velük…

- Draco…

- Ilse figyelj… Az egy dolog, hogy megegyeztünk Potter-rel, hogy békén hagyjuk egymást… De ettől még nem lettünk puszipajtások.

- Pedig… Szükség lenne rá…

- Miért?

- Ezért - Ilse benyúlt a zsebébe, s előhalászta a jóslat fordítását, amit Nataliával ketten készítettek el. Draco volt az első a másik négy közül, akinek megmutatta…

A fiú kíváncsian nyúlt a pergamen után, s figyelmesen olvasni kezdte…

Ilse figyelte az arcát… De azon semmilyen érzelem nem látszott… Mikor befejezte az olvasást, visszaadta a lánynak az írást. Ilse visszagyűrte a zsebébe, s várakozásteljesen nézett kedvesére.

- Mit szólsz hozzá?

- Honnan tudod, hogy rólunk van benne szó?

- Túl sok az egybeesés…

- Például?

Ilse nagyot sóhajtott. Itt a vallomás ideje. De vajon mit fog szólni hozzá Draco? Vett egy nagy levegőt és elkezdte:

- Szóval… A rólam szóló rész, az utolsó szóig igaz. Én… Egy másik dimenzióból jöttem…

Draco hallgatagon fürkészte a lányt. "Miért nem lep meg? - gondolta - ha belegondolok, Ilse körül mindig is volt valami titok. Rejtély. Homály… Ezért is vonzott annyira… De vajon miért hagyta ott a saját világát?"

- És… Miért jöttél ide? - tette fel a kérdést hangosan is.

- Hogy segítsek Harry-nek…

- Akkor nem értem…

- Mit?

- Hogy miért kerültél a Mardekárba…

- Én akartam így…

- Tényleg? - Draco szemében tisztelet csillant, ahogy a lányra nézett.

- A házak közötti összefogás a Voldemort elleni győzelem kulcsa - jelentette ki Ilse - azért vagyok itt, hogy ezt elindítsam… A jóslatról nem tudtam én sem. De ha ez a Sorsom…

- Nem tudom, Ilse. Ez túl nagy lépés… Különben sem bízom a jóslatokban. És ha ez igaz, hogy én valami őselem képviselője vagyok, akkor ezt eddig miért nem vettem észre? Te például melyik elem vagy, szerinted?

- Nem tudom, biztosan… - Ilse hangja tűnődő - de már gyerekkorom óta vonzanak a magas helyek, szeretem a hegyeket, a madarakat, szeretem, ahogy a szél belekap a hajamba; szeretem a hegy tetejéről szemlélni a világot, és mindenem a szabadság. Én vagyok… A Levegő.

Draco elgondolkozva hallgatta Ilsét. S mikor a lány elhallgatott, ő kezdett beszélni.

- Én szeretem a tengert… Szeretnék egyszer majd tengerparton lakni… Imádom a halakat figyelni, ahogy cikáznak a vízben; és mindig is lenyűgözött az óceán határtalansága… Én lennék a Víz…?

Ilse mosolyogva bólintott.

- Látod, mégis tudod…

- És a többiek?

- Nos… Elgondolásom szerint; Hermione a Föld, Harry a Tűz…

- Weasley?

- Ő a Fém - mosolygott Ilse.

- Van benne valami…

Megint hallgattak. Ilse reménykedve figyelte a vívódó Draco-t. Freya-hoz imádkozott, hogy sikerüljön a dolog…

Draco-nak újfent azok a gondolatok kavarogtak a fejében, mint akkor, amikor azon tűnődött; fegyverszünetet kössön-e Harry-vel. De itt, most már több volt a latban… Az egy dolog, hogy megpróbálja a békés egymás mellett élést, de nem folyik bele semmilyen szervezkedésbe… Másfelől viszont az a változás, ami ötödévben elkezdődött benne, és ami ahhoz a rebellis gondolathoz vezetett, hogy ő bizony nem akar beállni a halálfalók sorába; továbbra is munkált benne, továbbra is formálta… Lám, Ilsét is közel engedte magához…

"Miért nem lehet pártatlannak lenni? - jajdult fel magában - most úgy érzem, kettészakadok… Ide a kötelesség, oda a szívem…"

- Draco… - hallotta hirtelen a lány halk hangját - ne félj átállni… Hidd el, hogy Voldemort nem fog megjutalmazni, ha mellette maradsz… Egy hiba elég, hogy elpusztítson… Ő nem szeret senkit. Senkivel nem akarja megosztani a hatalmát. Önző és gonosz. Magadnak, és valahol a családodnak is tartozol azzal, hogy szembeszállsz vele… Ezzel megmented az ő lelküket is…

- De nem lehet csak úgy eldobni valamit, amiben egész eddigi életedben hittél! - nyögte Draco, s teljesen szembefordult Ilsével - kérlek, ne haragudj Ilse… De nekem ez nem megy. Nem akarok halálfaló lenni, de az is elképzelhetetlen számomra, hogy Dumbledore és Potter mellé álljak. Sajnálom.

- Akkor meghalunk mindannyian - mondta szomorúan Ilse - és minden Világot beterít a Gonosz árnyéka…

- Ne Ilse! A rohadt életbe, ne tőlem tedd függővé! - tört ki Draco - Nehogy már az én döntésemtől függjön ennek a nyomorult háborúnak a kimenetele! Én is csak egy ember vagyok!

- Nem, Draco! Nem CSAK egy ember vagy! Te vagy a Víz… A Világ egyik talpköve. Nem hiszel a jóslatokban, de attól még igazat mondanak… Rajtunk IS múlik…

- Könyörgöm, Ilse hagyd abba! - csapott egy nagyot a mellvédre Draco - te démon-boszorkány, ne használd ki, hogy a kedvedért még egy hegyről is leugranék… Addig beszélsz nekem, míg miattad hajlandó leszek belemenni…

- Ne! - Ilse hirtelen fordult meg, és megragadta Draco kezét - Ne, Draco! Ne miattam! Magad miatt. A többiek miatt, akik majd jönnek. A Világ miatt. Amiatt, hogy béke és szabadság legyen végre…

Draco elkínzottan fúrta tekintetét Ilse kéktiszta szemébe. A lány szánakozva nézte szerelme vergődését. De hiába… Magától kell döntenie… Nem befolyásolhatja… Ennél jobban…

Draco sokáig nézte a lányt. S annak indigószín szemében egyszercsak felfedezte édesanyja kristálykék szemének szelíd pillantását… Azt a tekintetet, ahogy mindig összenéztek apja háta mögött… Az anyja szereti őt… És amikor nem figyelte őket Lucius szigorú, vigyázó szeme, ki is mutatta ezt… Valahol mélyen érezte, hogy az anyja helyeselné, amit most tenni készül… Hát legyen. Megteszi. Beteljesíti azt a jóslatot… Szövetkezik Potter-ékkel, ha kell… Az anyjáért… És… Érte. Kinyújtotta a kezét és megsimogatta Ilse arcát.

- Rendben van. Csatlakozom…

Ilse szívéről hatalmas kő gördült le. Odabújt Draco-hoz, és küszködött, hogy ne kezdjen el sírni… Hosszú hetek feszültsége engedett most fel benne, és a diadalérzés elnyugtatta, hogy véghezvitte a nehéz feladat első részét…

Aztán eszébe jutott valami. Elhúzódott a fiútól és kézen fogta.

- Gyere! Mutatok valamit…

Draco nem kérdezte, hová mennek. Követte a lányt, egy szó nélkül.