Harmincadik - A békés egymás mellett élés - kurzus II.

Miután mindent megbeszéltünk, és megegyeztünk, hogy jövő héten, pénteken összehozzuk a nagy találkozást; sőt még egy-két robbantós snapszli-partit is lebonyolítottunk négyesben, visszatértem a saját helyiségeinkbe.

S a hálószobánkban nem találtam senkit, csak egy nagyon izgatott Nataliát; aki egy roppant régi, szakadozott pergamenlapot lobogtatott.

- Ezt nézd Ilse! Mit találtam! - kiáltotta rögtön, ahogy meglátott, s kezembe nyomta az, inkább felmosórongynak, mint tisztességes írásnak látszó valamit.

- No, mit találtál? - kíváncsiskodtam, s rápillantottam a pergamenre. Aztán a homlokomra szökött a szemöldököm. Először ugyanis csak némi kriksz-krakszoknak láttam a lapon szereplő jeleket, de ahogy jobban megnéztem…

- Nat… - pillantottam fel - Ez… Csak nem…

- De az… - bólogatott Natalia - Jól látod, Iz… Ezek…

- Gót rúnák… - motyogtam - de hogy a manóba??? Hol találtad? - függesztettem kíváncsi tekintetemet ikremre.

- A könyvtárban kutakodtam - vont vállat Natalia - aztán az egyik könyv közepébe becsúsztatva megláttam… Én is ugyanúgy megdöbbentem, mint te… De nemcsak a gót rúnákon…

- Hanem?

- Olvasd csak el… - bökött Nat a pergamenre.

Na jó. Böngésszük csak át. Ezt elvileg nekem ismernem kellene kívülről-belülről. Elvégre rúnatanból mindig dicsérettel vizsgáztam…

Újfent a tekintetemre tűztem az írást. Szép lassan, tűnődve raktam össze a jeleket és a mögöttük megbújó szavakat. Volt, amit nem tudtam teljes egészében megfejteni, mert ismerős rúnák voltak, ismeretlen rendszerbe összekapcsolva; de ott kikövetkeztettem a szövegkörnyezetből. Summa, summárum, a következő állt a pergamenen:

"Győzedelmeskedni az Örök Setétség felett; igen nehéz tudomány. Majdan öt ifjú része leszen eme roppant harc. Belőlük születik az Áldott Fény…

Hármat igaz kötelék fűzend össze…

Leszen egy, ki eddigi setét örökségének fordítand hátat, s lép a Fény útjára…

Leszen egy, kit más világokból, saját Végzete sodor hozzájok…

Ők megidézik majdan az Idők Kezdetétől Létezőket, s azok ereje beléjük lészen költözendő…

Ám, ez az erő, mindörökre megváltoztatandja sorsukat…

S ha nem teljesítik be Végzetüket; úgy örök időkre setétbe merülend a Fény, s a Gonoszság rettenete lesújt minden világokra…"

Felnéztem, mikor végeztem az olvasással, s tekintetem Natalia érdeklődő pillantásával találkozott.

- Na? - kérdezte bőbeszédűen.

- Jaj - ennyi volt mindösszes reakcióm. Először. Aztán kitörtem.

- Ezt Dumbledore tudta! Esküszöm, előre tudta, azért nem penderített ki, azon nyomban, ahogy meglátott! Valamire célozgatott is, hogy Harry nem véletlenül botlott belém… Szent Szilvamag! Én, és a hősi harc?! Nem találod ezt abszurdumnak, Nat?!

- És a másik delikvens? - kérdezte gonoszul mosolyogva ikrem.

Újfent belemerültem a jóslatba, s felfedeztem a mondatot, amire Natalia utalt: "leszen egy, ki eddigi setét örökségének fordítand hátat…" Összes istenek a Valhallában! Ez egész biztosan Draco Malfoy-ra vonatkozik… Odin segíts, hogy fogjuk ezt összehozni?!

- Azt, hogy a Három; minden bizonnyal Hermione, Harry és Ron, gondolom, kitaláltad… - szólalt meg újból Natalia.

- Nagyon valószínű - bólintottam.

- A Kettő, pedig ti vagytok: Draco és te.

- Ez is lehetséges… - ismertem el sóhajtva. Nat kék szeme rámvillant.

- Nem ismerek rád, Iz - csóválta a fejét - nem az volt minden vágyad, hogy Draco-t beszervezd az E.V.E-be? Itt a lehetőség: nem fakultatíve, hanem kötelező…

- Igen Nat, jó volt eljátszadozni a gondolattal… - sóhajtottam megint - de mindezt valóra váltani… Nem lesz könnyű menet…

- Ki kedveli a megoldhatatlannak tűnő feladatokat? - vigyorgott Natalia.

- Jól van, győztél - fújtam egyet - De… Valamit nem értek. MIT kellene csinálnunk? A jóslat elég homályos… Emleget valami, az "Idők Kezdetétől Létezőket"… Csak nem valami szellemidézésre kell vetemednünk?

- Iz… - forgatta a szemeit ikrem, s újfent a - még mindig a kezemben tartott pergamenre - bökött - megnézted te rendesen ezt a lapot??

- Persze - vontam meg a vállam.

- Biztos?

Nat annyira konok volt, hogy eleget tettem a kérésének és ismét vizsgálgatni kezdtem a szöveget. Valóban… Legalul, a szöveg alatt egy rajz volt: kör, benne öt ponttal, vagy jellel, ezt nem lehetett jól kivenni. Az öt pont csillag alakban helyezkedett el a körön belül. Leereszkedtem az ágyra, figyelmesen nézegettem az ábrát, összekötöttem a pontokat az ujjammal… Aztán még jobban szemügyre vettem őket. Ahogy közelebb hajoltam, észrevettem, hogy azok is rúnák, szintén, egy kisebb körbe rajzolva. De ezek a rúnák nem a futhark-hoz tartoztak… Ezeket az alchemiából lehet ismerni… És én ismertem is. Tűz, Víz, Föld, Levegő és Fém.

- Az öt elem… - suttogtam végül, felnézve az ábrából.

Nat biccentett.

- Pontosan. Érted már, Iz?

- Igen… Szentséges Almástáska! - jajdultam fel - az elementálok megidézése roppant nehéz mutatvány! Még tapasztalt alchemisták is bele tudtak bukni…

- Ez igaz… De ti Kiválasztottak vagytok - summázta Nat - ez lebegjen a szemed előtt - tette hozzá, s leült mellém az ágyra.

- Védővarázslat, földelés, minden nélkül beállni egy pentagrammba - motyogtam, oda se figyelve Nataliára - Ez… Őrültség…!

- Iz! - rázott meg kissé ikrem - Ilse Rabe, figyelj már! - ripakodott végül rám Nat - Ti lesztek a védővarázslat, meg a földelés, te szerencsétlen! Ti vagytok az őselemek! Bízz már magadban, Freya szerelmére! Szerinted, te mit képviselsz?

- A Levegőt… - suttogtam önkéntelenül.

- Helyes - bólintott Natalia, látva, hogy kezdek magamhoz térni. Tovább kérdezett:

- És Harry?

- Talán a Tűz…

- Helyes. Hát, Hermione?

- A Föld…

- Úgy van. Draco?

Elmosolyodtam.

- A Víz…

- Na látod! Na és Ron?

Igaz, már csak egy elem maradt, de akkor is el kellett gondolkodnom. Végül kimondtam az ítéletet.

- Szerintem, ő a Fém.

- Tudsz te, ikrem, ha akarsz - mosolygott Natalia.

Felnéztem, mint aki álomból ébred. Összehajtogattam a pergament, vigyázva, ne sérüljön még jobban.

- Pénteken lesz a nagy találkozás… Mit gondolsz, szóljak a jóslatról?

- Ne a nagyközönség előtt - rázta a fejét Natalia - ez csak a ti szemeteknek volt szánva.

- Érdekes, hogy te találtad meg, és nem Mione - mondtam elgondolkodva - neki kellett volna ráakadni, a könyvmolynak…

- Mondtam, hogy megváltoztatjuk a cselekményt, ha itt maradunk - grimaszolt Nat.

- Na és? - vontam meg a vállam - szeretem a happyendeket - tettem hozzá.

- Ebből még nem következik, hogy jó vége lesz a dolognak - csóválta a fejét ikrem.

Ebben a pillanatban kitárult az ajtó és berontott rajta Alanis.

-Ilse, gyere gyorsan! - hadarta egyszuszra - Harry és Draco egymásnak estek már megint! Ha ebből nem lesz párbaj…

- Nissa, úgy nézek ki, mint McGalagony, vagy Piton professzor? - kérdeztem kissé csípősen. Úgy véltem, mai napra, már elég volt az izgalmakból - miért nem nekik szólsz?

- Nem találtam egyiküket se az irodájában - zihálta barátném - ne kérdezősködj annyit, gyere már!

Mit tehettem? Kirohantunk.

Harmincegyedik - DS kontra E.V.E

- Te Ilse… Mit csináltál te, Draco-val? - kérdezte kuncogósan Alanis.

- Semmi extrát… Csak megkértem, hogy hagyja békén Harry-t… Egy darabig farkasszemet néztünk… Aztán leengedte pálcáját és elment.

- Harry meg szedegette az állát…

- Valahogy úgy - nevettem - és ő is ezt kérdezte, amit te az előbb. De neki sem tudtam mást mondani…

- Szerintem te megbabonáztad azt a srácot… - csóválta a fejét Alanis - azóta, hogy összezördültetek azon a bájitalon, nem nagyon kötött beléd…

- Igaz, hogy hozzám se szól… - vontam meg a vállam.

- Az is igaz, hogy másba se nagyon köt bele… - mondta elgondolkodva barátném - valahogy… Megváltozott.

- Na és akkor a múlt szombati csörte, Harry-vel? - vontam össze a szemöldököm.

- Az már szinte említésre se méltó… - legyintett Alanis.

- Amikor iderohantál, nem egészen így gondolhattad…

- Jó-jó… De nagyon féltem, hogy képesek és komoly kárt tesznek egymásban… Különben min vesztek össze már megint? Én a készre érkeztem…

- Draco sértegette Ginny-t - mondtam vigyorogva - úgy látszik, gyenge pontot talált el…

Alanis feltűnően hallgatag lett. Én meg észbekaptam…

- Jaj, Nissa ne haragudj…!

- Semmi-semmi - rázta a fejét - majd elmúlik…

Hosszan hallgattunk. Én a klubhelyiség berendezését vettem alaposan szemügyre, mintha az alatt a két hónap alatt, amióta itt vagyok, nem lett volna időm megfigyelni… De időt akartam hagyni Alanis-nak, hogy összeszedje magát.

Péntek délután volt, s mi éppen egy roppant nehéz és fárasztó SVK és egy dupla bájital órán voltunk túl. A hét utolsó órái, hurrá! Miután kicsöngettek, ide húzódtunk a társalgóba, pihenni.

Végül Alanis összekanalazta gondolatait, s - témát váltva - megkérdezte:

- Mit szóltak az Oroszlánok az ötletedhez?

- Nos - tűnődtem - Mione kicsit bizalmatlankodott, de végül őt is meggyőztem. Harry-nek is voltak fenntartásai…

- Mint ahogy nekem is vannak - bólintott Alanis.

- Tudom, Nissa… De hidd el, valahol el kell kezdeni…

- Jól van - biccentett Alanis - félreteszem az aggályaimat. De még a többieket is rá kell beszélned…

- Remélem, sikerül - sóhajtottam.

- Különben, hányra vagyunk hivatalosak? - firtatta barátném.

- Nyolckor kezdődik az edzés általában - mondtam - megbeszéltük, hogy nyolckor mi is ott leszünk a Szükség szobájánál…

Erre a végszóra futott be Charlotte.

- Szóval itt vagytok! Már mindenhol kerestelek benneteket… Flo üzeni, hogy később jön, mert elcserélték a szerdai asztronómiát, a mai jóslástanra. Szóval ma lesz asztronómiája fél héttől… És Sinistrát ismerve…

- Nem gond - legyintettem - nyolcig csak oda tud érni a harmadikra.

- Biztos… Majd megüzenem neki…

A továbbiakban tanuláshoz láttunk. Én nem nagyon tudtam koncentrálni… Sok minden kavargott a fejemben. A jóslat, a mai találkozó, Draco különös viselkedése… Én magam is meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan le tudtam szerelni. De megvillant a szemében valami, ami nem igazán tetszett…

Egyszercsak Lotte hangja riasztott fel gondolataimból.

- Idő van… Menjünk a szobánkba.

Felkaptuk a holminkat és megcéloztuk az ezüst ajtót.

Valóban. Mire a szobánkhoz értünk, ott már állongtak jó páran. Flo hiányzott, de Willie itt volt, és itt voltak az újonnan csatlakozottak is: Tom Meadowline, Suzette Wolf és Flo testvére; a harmadikos Ulrika Rainbow. Mikor megláttak minket, Tom tett egy olyan mozdulatot, mintha el akarna sietni, de Willie a vállára tette a kezét. Ők évfolyamtársak voltak, és Tom, Willie bíztatására állt be közénk. Aranyvérű volt, mint Alanis és Charlotte; de ugyanúgy nem törődött vele, mint ők. Ráadásul a nővére egy muglival kötött házasságot nemrégiben… Minden együtt volt, hogy az "önérzetes" háztársak utálják…

Beinvitáltuk őket a hálóba, Alanis becsukta az ajtót, s a falon függő órára nézett.

- Van másfél óránk - mondta.

- Nos - fordultam az egybegyűltekhez - mindannyian tudjátok, hogy mire készülünk ma este. Kérem, hogy aki úgy érzi, ez már meghaladja azt, amire szerződött, most jelezze. Nem akarok senkit rákényszeríteni semmire. Csak úgy gondolom, hogy összefogásban az erő, s soha nem volt annyira égető szükség erre, mint most. Tehát…

- Nem kell ennyit beszélni, Ilse - vágott közbe Willie - mindannyian tisztában vagyunk a helyzet komolyságával. És alapjában véve jó az ötleted, de…

- Már olyan régen gyökerezik ez az ellentét a házak között - tette hozzá Charlotte - egyszerűen csak tartunk tőle, hogy ezt egyetlen éjszaka alatt nem lehet feloldani…

- Nem is egyetlen éjszaka alatt kell! - tiltakoztam - de valahogy el kell kezdeni… Ha el sem kezdjük…

- Jól van, felfogtuk - mondta morcosan Suzette - hova kell menni?

- Fel a harmadikra. Ott… Nos, majd meglátjuk…

Hirtelen kivágódott az ajtó. Mindannyian összerezzentünk. De csak Florence vágtatott be lihegve.

- Bocsika… - zihálta - nem akartam senkire ráhozni a frászt, csak kicsúszott a kezemből a kilincs… Sok mindenről maradtam le?

- Dehogyis - legyintettem - most fontolgattuk, hogy lassan elindulunk… Különben, hogy-hogy itt vagy?

Flo vigyorgott.

- Befelhősödött az ég, így nem láttunk semmit. Sinistra professzor egy darabig reménykedett, hogy csak átmeneti felhők, de aztán be kellett látnia, hogy nem. Pedig, ha belegondolok, hogy éppen azért cserélt órát Trelawney-val, mert ma remélt tiszta eget…

- Jól van - mosolyogtam én is, aztán a társasághoz fordultam - mindenki eldöntötte? Felkészült? Akkor gyerünk!

Szép csendben, libasorban elindultunk fölfelé… Csendben imádkoztam az összes istenhez, hogy senkibe ne botoljunk bele… Elég érdekes lett volna megmagyarázni, hova tartunk így, nyolcan, csendeskén…

A harmadik emeleten már ott állongott egy komor csoport, Harry-vel az élen. Ő nem volt komor, s mikor meglátott minket, még egy halvány mosolyt is megeresztett. Hermione is bátorítóan villantotta ránk a szemét, s Rontól is kaptunk egy barátságos szemhunyorítást. A többiek… Mint megannyi, szemrehányó tekintetű kőszobor.

Közelebb léptünk, s némán megbiccentettük a fejünket. Nem nagyon kaptunk viszonzást… Aztán Harry megadta a jelet; feltűnt a falban egy ajtó, és sorra mindenki eltűnt mögötte. Harry gálánsan maga elé engedte kisded csoportunkat. Ő volt a sereghajtó.

Végül mindannyian bent voltunk a szobában, ami egy tanteremre emlékeztetett. A falaknál körben polcok, amin különféle szerkentyűk és nagy, vaskos könyvek sorakoztak; a sarokban párnák voltak felhalmozva, és a terem közepén kerek ülőkék várták a betérő vendégeket. A DS tagjai otthonosan helyet foglaltak, mi - illedelmesen - meghúzódtunk az ajtó mellett.

Harry középre állt, de mielőtt még megszólalhatott volna, Michael Corner - egy hollóhátas fiú - felállt, s elég ingerülten feltette a - szerintem a többieket is igen piszkáló - kérdést:

- Ezek mit keresnek itt? - bökött felénk. Hangjából sütött a gyűlölet.

- Azt, amit ti - közölte erre Harry hűvösen - azt hiszed, csak a mi házainknak a kiváltsága, gyűlölni Voldemortot?

- A Mardekár Voldemort háza! - csattant fel erre Justine - onnan került ki az összes…

- … sötét varázsló és boszorkány - szóltam közbe. Hihetetlenül untatott ez a téma - figyeljetek ide. A Mardekárban ugyanolyan emberek vannak, mint a Hollóhátban, vagy a Griffendélben. Jók is, rosszak is. Kegyetlenek és jámborak. Azt gondoljátok, csak mert a Hollóhátba, Griffendélbe, vagy a Hugrabugba kerültetek, már biztos is, hogy nem fog elcsábítani titeket a sötét oldal? Megmondjam, hogy a gyűlölködés, az ellenségeskedés, a káröröm, már a Voldemorthoz vezető út első szakasza? Nem lenne egyszerűbb összefogni, hogy végre a nyakára léphessünk?

- A Mardekárban nem lehet megbízni - szólalt meg egy hollóhátas lány - köpönyegforgatók, csak a saját hasznukat nézik… Lenézik a többieket…

- Szerinted, te most mit csinálsz? - tette karba a kezét Alanis -  Felvilágosítalak: lenézel minket… Eleve eldöntötted, hogy milyenek vagyunk, és ebből egy jottányit nem vagy hajlandó engedni…

Csönd. A két csapat továbbra is farkasszemet nézett. Hirtelen, Hermione állt fel…

- Figyelem emberek. Minden okotok megvan rá, hogy bizalmatlanok legyetek. De szerintem tisztelni kellene, hogy önszántukból jöttek ide, és szerintem, nem is viselkednek olyan borzasztóan… Vagy ti másként látjátok? Nem érdemelnének meg egy esélyt, mit gondoltok?

- Nekem nincs semmi bajom velük - szólalt meg ekkor Neville - ha csatlakozni akarnak, még jó is lenne… Többen lennénk…

- Szerintem is adhatnánk nekik egy esélyt - csatlakozott most Luna is - Dumbledore is mindig mondja, hogy fogjunk össze…

- Végülis… - hangzott fel, most a hugrabugos Susan Bones hangja - békülni jöttek, nem kéne ellenségesen fogadnunk őket…

A teremben szép lassan a béke tollpihéi kezdtek szállongani… Bár Justine szeme még mérgesen villogott; és a hollóhátas csoport - Luna kivételével - idegenül méregetett minket, úgy éreztem, az első akadályt legyőztük. Harry visszavette a szót.

- Ilse a barátom - mondta határozottan - és teljesen megbízom benne. És aki az ő barátja, az, az enyém is. És ugyanúgy megbízom bennük. Ha csatlakozni akarnak… Én támogatni fogom.

- Én is - csatlakozott Hermione.

- Én is - bólintott Ron.

- Mi is támogatjuk - mondták kórusban Neville és Luna.

- Jöhetnek - mosolygott Susan.

- Egye manó - nyilatkozta Justine és békülékenyen elmosolyodott.

- És ti? - fordult Harry a hallgató hollóhátas bolyhoz, meg még két-három emberhez, akik eddig nem szavaztak. Azok egy darabig konokul csendben voltak, végül aztán ők is beleegyeztek abba, hogy maradjunk…

Mi megköszöntük a megszavazott bizalmat.

- És miután tisztáztuk, hogy a legjobb szándékkal jöttünk - mondtam - talán a többi időt fordíthatnánk a gyakorlásra…

És kezdetét vette az igazi edzés…

Egy óra múlva - mikor már csak Harry, Ron, Hermione és én maradtunk a teremben, s nagyban pakolgattuk a párnákat meg a könyveket, egyszercsak Mione megállt s rámnézett.

- Azért… Egész simán ment, nem?

- Mihez képest? - vigyorogtam, de bólintottam - Aha. Jól ment. Örülök, hogy lassan elindul már valami…

- Ilse, te aztán fenekestül felforgatod a Roxfortot - jegyezte meg Harry.

- Ez a küldetésem - vonogattam a vállam.

Nevettünk.

Aztán én elkomorodtam. Eszembe jutott, hogy mit fogadtam meg legutóbb. Így aztán elkezdtem nagyon lassan pakolászni… A szemem sarkából láttam, hogy Harry mozdulatai is meglassúdtak… (Mintha összebeszéltünk volna) Ron és Hermione nemsokára elbúcsúztak. Ketten maradtunk.

- Na jó - álltam meg, miután az utolsó könyvet is a helyére raktam - és most nincs kecmec. Szépen elmondod nekem, hogy miféle rémálmaid vannak már megint…

Harry rámmeredt.

- Honnan tudod, hogy rémálmaim vannak?

Elmeséltem a könyveket, meg Dumbledore gyanakvásait, és azt, hogyan raktam össze ebből a dolgokat. Boglyas hajú barátom hosszan hallgatott. Aztán lassan, megfontoltan ejtette a szavakat.

- Nem akarlak még ezzel is terhelni… Így is annyi bajod van. És legfőképp az én problémáimmal vagy elfoglalva…

- Na ide figyelj, Harry fiam - mondtam zordan, hirtelen visszatalálva 27 éves önmagamhoz - én többek között azért vagyok itt, hogy neked segítsek… Tehát nyugodtan kínáld meg a lelkemet a lidércnyomásaiddal. Ki fogom bírni.

- Na jó… - adta be a derekát Harry - Te akartad… Szóval…

- Nos?

- Én… Minden éjjel megküzdök Voldemorttal.

Harminckettedik - Okklumencia minden áron

Dermedt csend lett Harry bejelentése után. Tulajdonképpen se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen.

- Ezt hogy érted? - találtam meg végre a hangomat.

- Úgy, ahogy mondom - mondta fásultan Harry.

- Álmodod?

- Nem. Ott vagyok. Fura ezt elmesélni… Nem egészen olyan, mint ötödikben az ajtókkal. Sokkal valóságosabb. Ha eltalál… Igazából fáj, és reggelre seb lesz azon a helyen.

Összeborzongtam.

- Ez csak azt jelentheti…

- Hogy valami módon éjszaka találkozom vele - fejezte be Harry a mondatomat rezignált hangon.

- De hisz ez borzasztó…

- Nekem mondod? Egy-két alkalommal már majdnem ő győzött… Tudod, semmi kedvem kipróbálni, hogy tényleg meghalok-e.

- Nem - ráztam a fejem - nem fogsz meghalni. Sokkal rosszabb történik veled a halálnál…

- Honnan tudod? - meredt rám.

Felriadtam.

- Mit mondtam?

- Hogy rosszabb történik velem a halálnál… Én meg megkérdeztem, hogy honnan tudod.

- Nem tudom… Valami azt súgja, hogy a te álmaidnak valahogyan köze van a dimenzióutazáshoz…

- Mármint, hogy egy teljesen más dimenzióban harcolok Voldemorttal?

- Igen. Hiszen ismernie kell a dimenziókapuk rejtélyét, különben nem tudta volna utánunk küldeni a halálfalóit… Valószínűleg álmodban átlépsz egy megnyíló kapun, és oda jutsz, ahova ő akarja. Mint egy zsupszkulcs…

Harry bólogatott.

- Rejtély megfejtve - közölte - de szerinted mit tehetnék ellene? Semmit nem találtam erről a könyvekben.

- Hát… - gondolkodtam el - Voldemort most majdnem ugyanazt csinálja veled, mint ötödikben. Kihasználja a köztetek lévő kapcsolatot… Zárd le előtte az elméd!

Harry felnyögött.

- Okklumencia?!

- Bizony ám… Különben is, egy auror-nak az ilyesmi mindig jól jön. Meg nem is vagy már olyan kezdő…

- Az lehet. Viszont Pitonnak esze ágában sincs engem tanítani…

- Nem is rá gondoltam… Hanem Dumbledore-ra.

Harry legyintett.

- Ugyanaz zöldben.

- Na és a tavalyi év? - firtattam - azért elég derekasan kivette a részét a mentőakcióból…

Borzas hajú barátom eltűnődött.

- Mondasz valamit…

- Nos? - néztem rá fürkészően.

- Rendben van - mondta, de mint akinek a fogát húzzák.

- Helyes! Akkor menjünk is el hozzá - indítványoztam.

- Most? - hökkent meg Harry.

- Most. Holnapra meggondolod magad…

- Olyan vagy, mint egy hajcsár… - morgott, de nem ellenkezett többet.

Megcéloztuk Dumbledore irodáját.

Harmincharmadik - Most mi van??!

- Meg vagytok ti húzatva??! Most, ezekben a vészterhes időkben estek egymásnak? Tartogassátok az átkaitokat inkább Voldemortnak meg a halálfalóinak!

A lány olyan hirtelen bukkant fel, hogy - amint meglátta - egy pillanatra kiesett a szerepéből. Mármint abból, hogy ő Draco Malfoy, az aranyvérű, és gyűlöli Harry Pottert, a félvért, meg az egész pereputtyot, akikkel jóban van… Sárvérűek, meg Weasley-ék, akiknek egy lyukas knútjuk sincs soha… Ez társaság? De arra a pillanatra, amíg elmélyedt Ilse indigószín szemében, mindez mintha nem is számított volna. Aztán a lányról a harcra kész Potter-re vándorolt a tekintete, aki kivont pálcával, vészjósló szemvillogással fixírozta őt… Na, hol is tartottak?

- Vond vissza, Malfoy - sziszegte Harry és a szeme olyan volt, mint a viharos tenger…

- Van eszemben - vonta meg a vállát Draco, és egy fokkal se engedte lejjebb a pálcáját ő sem.

Harry most már tényleg feldühödött.

- Ne merd sértegetni Ginny Weasley-t! - kiáltotta, de mielőtt még kimondhatta volna az átkot, Ilse közéjük ugrott.

- Őrültek! Hát hiába beszél nektek az ember! Harry, azonnal hagyjátok abba ezt, marhaságot… Azt akarjátok, hogy az egész tanári kar ide csődüljön??!

- Ő kezdte - vonogatta a vállát Harry - megsértette Ginny-t…

Ilse fújt egyet. Ez ördögi kör. Harry nem hajlandó békésen megoldani a dolgot, és - úgy tűnik - Draco sem. Csak azért nem átkozzák el egymást rögtön, mert ő ott áll köztük… Belenézett a jeges szempárba, és összeborzongott. Van vajon szíve, amire tudna hatni? "Van - susogta a fejében egy hangocska - van, ha nem álmodtad azt a pillanatot a gyengélkedőben…" Freya adj erőt - fohászkodott magában, és újfent megszólalt, de most a szőke fiúhoz intézte szavait.

- Nem lehetne, most az egyszer békésen elintézni ezt a nézeteltérést? Egyrészt, ha egy tanár veszi észre, az minimum két hét büntetőmunka, ha nem több… Másrészt meg… Kintről is fenyeget minket éppen elég vész… Miért hágunk még mi is egymás sarkára? Nem lenne jobb a békés egymás mellett élés? Nem tudom, mivel sértett meg téged Harry, de biztos nem lehet akkora nagy dolog, amiért rögtön ölre kellene menni. Szépen kérem… Próbáljátok meg most az egyszer emberi módon elintézni ezt az összezörrenést…

Elhallgatott, és hosszan, mélyen nézett Draco szemeibe. Szinte szuggerálta. Magában, pedig egyfolytában Freyához imádkozott, hogy segítsen…

S lőn. Csoda történt. Draco Malfoy, zsebre tette a pálcáját, és vissza se nézve, elsietett a Mardekár helyiségei felé. Ilse is megdöbbent, Harry viszont csak pislogni tudott a meglepődéstől.

- Mit csináltál vele Ilse?

- Semmit… - vonta meg a vállát a lány, és ő is elsétált.

Draco nem ment le a társalgóba. Oda indult, de mégse. Előbb ki akarta szellőztetni a fejét. Túl sok gondolat kavargott benne. Többek között a múlt éjjeli álma, amiben már megint ott volt az indigószemű lány, meg a virágos rét, és most már több is történt köztük, mint az előző alkalommal… Teljesen össze volt zavarodva. Az álomról teljesen el lehetett hinni, hogy valóban megtörtént, valahogyan, valamikor… Még most is érzi a lány bársonyos tapintású bőrét, még most is emlékszik a csókja ízére… Mi van velem? - kérdezte csodálkozva magától. Csak ment, ment, nem is gondolva, hová… Végül kikötött a csillagvizsgáló toronyban. Nekidőlt a mellvédnek, és tekintetét a Tiltott Rengeteg most színkavalkádban pompázó foltjába fúrta. Mi volt ez az előbb?

Erősebb lenne nála ez a semmi lány? Ez a félvér? Hogy is teljesíthette a kérését? Olyan átkot kellett volna rá szórnia, hogy megemlegesse, hogy mikor avatkozzon az ő dolgába, erre fel... Elmegy. Szó nélkül! Anélkül, hogy annak a nagyszájú Potter-nek legalább jól befűtött volna. Hát mi történt vele???

Az indigószemű tehet róla. Összezavarja, állandóan beférkőzik a gondolatai közé, akkor is látja, ha aznap nem is találkoznak… Már-már ott tart, hogy keresi az alkalmakat, hol futhatnának össze… Megbabonázta ez a boszorkány… Kinézi belőle, hogy szerelmi bájitalokat kotyvaszt… Vagy talán más praktikák is vannak a tarsolyában… Elvégre, német…

Elfutotta a harag. Nyugalmat akart végre, ettől a bizsergő, zizegő, állandósult érzéstől, ettől a fura boldogságérzettől, ami mindig eltöltötte, ha megpillantotta valahol Ilsét… Nem akarja! A régi hidegségét akarja, az érzéketlenségét, a higgadtságát… Talán tényleg meg kéne ölnie…

Megriadt. Na ne. A Nagy Sárkányra, most meg miket gondol?! Erről is Ilse tehet… De most véget vet neki, véget ő… Elege van ebből a mámoros-fájdalmas állapotból! Megkeresi és kikényszeríti belőle, hogy mit tett vele. Utána, pedig beszerzi az ellenszert…

Ilse a társalgóban üldögélt és szintén ezen az előbbi jeleneten gondolkodott. Ő sem értette, hogy is sikerült Draco-t olyan hamar leszerelnie…

"Talán mégis hatással lennék rá? - tűnődött - akkor nem álmodtam azt a pillanatot sem? Valóban megtörtént?" Előhalászta a kis dobozából - amit mindig magánál tartott - azt a rejtélyes bocsánatkérő levelet, és elmerengett azon az egy soron. Ő írta vajon?

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, de olyan erővel, hogy Ilse összerezzent. Felnézett… És megfagyott az ereiben a vér… Mert a vágyott lovag állt ugyan előtte, de olyan dühösen villogó szemekkel, hogy szegény lány úgy érezte, ha tekintettel ölni lehetne…

- Ide figyelj, te békebíró! Ha még egyszer bele mersz avatkozni a dolgaimba, nagyon megjárod!

- Nem átallanál egy védtelen nőt megütni? - ugrott fel Ilse, s már kezében is volt a pálcája.

Draco fújt egyet.

- Nővel nem párbajozok - mondta megvetően - de te most velem jössz!

- Hová?

- Akárhová. Nem akarom, hogy bárki is kihallgathassa, amit beszélünk.

- Ezek szerint beszélni akarsz velem…

- Eltaláltad.

Draco nem mondott többet elindult kifelé. Ilse nem követte.

- És ha nem megyek?
Erre a fiú olyan svunggal fordult, meg, és indult el a lány felé, hogy Ilse önkéntelenül is hátrálni kezdett.

- Azt mondtad, nem bántasz…

- Csak akkor, ha azt teszed, amit mondok…

A lány sóhajtott és eltette a pálcáját.

- Menjünk - mondta megadóan.

Harmincnegyedik - Ketten a Tiltott Rengeteg mélyén

Sűvítő szél tépázza a Tiltott Rengeteg vén fáit… Felkavarja a tavalyi avart és a szemébe csapja annak, aki ilyen ítéletidőben a parkba, netán az erdőbe igyekszik… Mégis, két sötét alak éppen erre készül… Most vágnak át a parkon, s beveszik magukat az erdőbe. Egy fiú és egy lány…

Draco Malfoy leplezetlen gyűlölettel méregette az előtte álló Ilse Rabét. Nem tudta, hogy miért van hatással rá ez a lány azóta, hogy először megpillantotta. De már kezd kóros méreteket ölteni benne az érzés… Az érzés, amit még magának sem vallana be, akkor sem, ha kényszerítenék rá. Legalább is eddig úgy gondolta. De most már elég! Meg kell tudnia, mit művelt vele ez a lány, és utána nagyon gyorsan meg kell találnia az ellenszert, hogy végre megszabaduljon az álmaitól, és ettől a furcsa, bizsergető érzéstől… Amelynek nem tudott, de nem is akart nevet adni. Ő csak a vágyat ismerte, a forró és éhes vágyat, minden érzelem nélkül. Ezt, ami most kering benne, ezt az érzést, soha nem akarta megismerni. Soha!