Huszonhatodik - DS - Mardekár módra

A tanévnyitón alaposan sikerült összeismerkednem Draco Malfoy-jal. Anyám! Ez a pasi így néz ki?! - gondoltam magamban, amikor megpillantottam; és nem tudtam ellenállni annak, hogy jó alaposan megnézzem magamnak. Persze észrevette. Ekkor, pedig azt nem tudtam megállni, hogy meg nem szólítsam… És kelletlen beszélgetést folytattunk.

Na jó, nem részletezem. A vége az lett, hogy szerintem zavarba hoztam kissé őszőkeségét, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Úgyhogy örült, amikor Dumbledore kihirdette a lakoma végét. Felpattant és kiviharzott. Örült, hogy végre megszabadulhat tőlem… Hehe.

Én nem siettem a hálókörletbe téréssel… Mikor aztán végül az ágyamra rogytam, hirtelen felfedeztem, hogy most már nem vagyok egyedül a szobában. Ugyanis, kettő kíváncsi, és egy rosszalló szempárral találtam magam szembe, mikor felnéztem.

- Szia! - köszöntek kórusban - te vagy az új lány?

Zseniális következtetés - gondoltam, de hangosan csak ennyit mondtam:

- Igen, én. Ilse Rabe a nevem. És a tiétek?

- Alanis Goldbook - mutatkozott be a velem szemközti ágyon ülő, göndör barna hajú, topázsárga szemű lány.

- Charlotte Blackmoore - ő a szemben lévő falnál álló ágyon üldögélt. Szőke, mosolygós, zöldeskék szemű.

- Savannah Parkinson - ő éppen előttem állt, rókavörös haja a vállát verdeste, hideg kék szemeivel gyanakodva nézett rám - nem ismerem a Rabe családot - folytatta - te nem vagy aranyvérű, ugye?

- Nem - vontam meg a vállam - félvér vagyok. De nem hiszem, hogy ez lényeg lenne most.

- Sőt! - emelte fel az ujját Parkinson - éppen most a lényeg… Most, amikor a Sötét Nagyúr visszatért… A méltatlanok bizony szörnyű kínhalált halnak majd…

- Ugyan már, Vanna! - legyintett a göndör hajú Alanis - magunk között vagyunk, nem kell a hülye családod rigmusait szavalnod… Szerintem Ilse igazán szimpatikus lány, nincs vele semmi baj.

- Lehet, hogy neked nincs, Goldbook - hangzott a csípős válasz - de nekem igenis van! Szólok is Piton professzornak, hogy tegyenek át másik szobába. Én egy félvérrel nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni! - azzal Parkinson kisasszony emelt fejjel kisétált a szobából.

- Ne törődj vele, Ilse - mondta Charlotte, s fejcsóválva nézett a távozó lány után - az utóbbi időben nagyon nagyra van a származásával… Pedig ők nem nemesek, csak nagyon gazdag a családjuk. Több galleonjuk van, mint a Malfoyoknak és Black-eknek együttvéve; pedig az sem kevés…

- És veletek mi a helyzet, - kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelni kezdett szobatársnőim társadalmi és családi helyzete.

- Nos - biggyesztett Alanis - mi nemesi család vagyunk, de szegények, mint a templom egere. És már régen felhagytunk ezzel az aranyvér-marhasággal… Apám egy darabig támogatta Voldemortot, de amint elfajult a dolog - kilépett. Meg is ölték. Anyám elrejtőzött velem és három kisebb testvéremmel - ők kviblik… Anya engem sem akart iskolába engedni, de aztán Voldemortnak leáldozott, s végre fellélegezhettünk…

Összeborzongtam.

- Jaj, de borzasztó… Nekem az anyukámat ölték meg…

- Nekem az egész családomat kiirtotta Voldemort, mert nem álltak át hozzá - mondta Charlotte halkan - engem a nagynéném és a nagybátyám nevelt fel… Ők nem akartak gyereket, mert túl idősek voltak már hozzá, mikor összeházasodtak. De engem boldogan magukhoz vettek…

Csak ültem és hallgattam a sok családi tragédiát. Ha a többiek ezt sejtenék… Hogy ebben a házban ugyanúgy szedte áldozatait ez a halálfaló-őrület, mint a többi ház tagjai között… Nem bírtam a kíváncsiságommal, és megkérdeztem:

- Figyeljetek lányok… Tulajdonképpen, miért van olyan rossz híre ennek a háznak?

- Szerintem egyértelmű - vont vállat Charlotte - Voldemort és csatlósai miatt. Na meg azért, mert tényleg aránytalanul több feketemágus kerül ki innen, mint az összes többi házból együttvéve.

- Értem - bólintottam elgondolkodva - és ti? Mit gondoltok erről az egészről?

- Hát… Én benne lennék abban az összefogásban, amit az igazgató forszíroz, de szerintem nagyon egyedül vagyok ezzel a nézettel - mondta Alanis.

- Nekem is ez a véleményem - bólintott Charlotte - kevesen vagyunk… Még kettő háztársról tudok, aki így gondolkodik; az ötödikes William Colorstar, és a hatodikos Florence Rainbow. Mind a ketten félvérek, de derekasan küzdenek a megkülönböztetéssel…

- Márpedig halálfaló-szimpatizáns klikkek minden évfolyamban vannak - tette hozzá Alanis - még az alsósok között is… Szörnyű…

- Az - bólogattam - de mit gondoltok, nem lehetne fű alatt megszervezni ezt a kis ellenálló csoportot? - kérdeztem huncut mosollyal.

- Ilse… - kacsintott rám Charlotte - te bomlasztani akarod a Mardekárt?

- Így is van széthúzás, nem? - vontam vállat.

Alanis és Charlotte csillogó szeméből láttam, hogy ők szívesen benne vannak az efféle mókában. Már éppen hozzáfogtunk, hogy megbeszéljük a részleteket, mikor kivágódott az szoba ajtaja, s beviharzott rajta Savannah Parkinson. Lekicsinylő tekintetet vetett vidám hármasunkra, s odalépve az ágyához magához vette pálcáját és könyveit.

- Piton professzor megengedte, hogy átköltözhessem Pansy-ékhez - vetette oda nekünk, mintha kérdeztük volna - az egy sokkal normálisabb társaság…

- Hát, arról beszélhetnénk, hogy ki a normális - dünnyögte Alanis félhangosan.

Parkinson kisasszony válaszra se méltatta, kivonult a szobából köszönés nélkül. Utána totyogott két házimanó; vitték a ládáját…

- Na - csaptam az ágyra, mikor Savannah után bezáródott az ajtó - akkor hogy is legyen az a bomlasztás?

Alanis és Charlotte odaültek az ágyamra, s késő éjjelig ezt az új csoportozatot tervezgettük, aminek az E.V.E fedőnevet adtuk, vagyis: Együtt Voldemort Ellen.

Huszonhetedik - Bájital a köbön

Alanis és Charlotte nagyon jó szövetségeseknek bizonyultak. Néhány hét leforgása alatt a háromból sikerült ötre feltornászni az E.V.E. tagok számát. Nem törődtünk azzal, hogy hanyadéves az illető, és hogy aranyvérű-e, vagy sem, egy számított: hogy utálja Voldemortot, és küzdeni akarjon ellene.

Minde közben persze a hormonok is dolgoztak bennem, és újra és újra elképzeltem milyen lenne Draco-t az E.V.E-ben látni…

Alanis - aki afféle bizalmasommá vált, az eltelt hetek-hónapok alatt - mindig lerángatott a földre, ha ezen elképzelésemet elővezettem neki.

- Felejtsd el Ilse, ő nem fog átállni soha - mondta mindig - Malfoy arrogáns, beképzelt, hiú és önző. Nagyra van a családjával, és ugyanolyan sznob, mint Savannah és Pansy. Jól össze is illenek…

- Kivel? - grimaszoltam ilyenkor, de Alanis mindig elnevette magát, és nem válaszolt.

Aztán egyszer, mikor ismét szóba került a téma, gyanakodva nézett rám.

- Nem tetszel te nekem, Ilse… Csak nem csavarta el a te fejedet is, ez a Casanova-utánzat? Az évfolyamban az összes lány odáig van érte, de az alsósok közül is sokan…

- Na és te, Alanis? - kérdeztem szemtelen mosollyal.

- Ugyan már! - háborodott fel barátném - nekem van ízlésem… - tette hozzá - nálam csak a fekete hajú fiúk rúghatnak labdába…

- Mint például Harry Potter? - kérdeztem, és kíváncsian néztem Nissa szemébe. Nagy meglepetésemre, elpirult.

- Hát… Például ő is… - dünnyögte aztán nagyon halkan.

A hálószobában voltunk, Charlotte csatangolt valamerre, mi pedig kihasználtuk, hogy kettesben vagyunk, és lelkizni kezdtünk… Illetve elkezdtünk haladni afelé… Meglepetten pislogtam, mert Alanist még sose láttam ilyennek. Tettrekész volt, hetyke, amolyan "odaseneki" lány. Furcsa volt megtapasztalni, hogy romantikus oldala is van… Leültem mellé és a vállára tettem a kezem.

- Nissa…

- Nem, nem - szedte össze magát mindjárt - tudom, semmi esélyem. Ő griffendéles, én mardekáros… Ez olyan, mintha a tüzet meg a vizet próbálnád meg összehozni. Ne is mesterkedj semmiben! - fenyegetett meg és komolyan nézett a szemembe.

- Eszembe se jutott - hárítottam el a vádat - úgy lesz, ahogy akarod… De azért jó tudni, hogy van érzékeny oldalad is - kacsintottam rá.

- Rendben, ennyit rólam - vágta el a további kérdezősködés fonalát - inkább azt mondd el, mi van veled? Tetszik neked Malfoy ő sznobsága?

- Jaj, Nissa… - sóhajtottam - ne gúnyold… Valahol érzem, hogy ez, nem az igazi énje. Igenis tetszik. Sőt…

Alanis égnek fordította a szemét.

- Mardekár kígyójára! - sóhajtott - sejtettem… Szóval meg akarod fejteni a Szőke Félisten szövevényes lelkét? És ha nincs is neki?

- De. Van - mondtam határozottan - és én meg is fogom találni…

Nissa vállat vont. Aztán elmosolyodott, és megveregette a kezemet.

- Legyen úgy - mondta - szeretném, ha igazad lenne, és nem kellene csalódnod… Egészen megkedveltelek, Ilse Rabe - tette hozzá némileg szégyellősen.

Elmosolyodtam.

- Én is téged, Nissa - mondtam komolyan.

Aztán másról kezdtünk beszélni. Éppen nagyban nevettünk valamin, mikor betoppant Charlotte.

- Meg vagytok őrülve, csajok?! Tíz perc múlva bájital! Futás! Sose késtünk el, ne most kezdjünk hozzá…

- Ajaj, tényleg - pillantott Alanis az órájára, azzal felkapta a könyveit meg a pálcáját és kiviharzott Charlotte utána. Én szintúgy.

Nem késtünk el. Kb. öt perccel, utánunk érkezhetett meg Piton tanár úr, s azonmód be is terelt minket a terembe.

Ám, ahogy a szokott helyünkre akartunk sietni, felemelte a kezét.

- Egy pillanat! Az órai munka hatékonyabbá tételének érdekében, új párokat alakítottam ki. Remélhetőleg, így többen produkálnak majd értékelhető eredményt. Ne feledjék, minden jegy, amit az órán és a dolgozatokkal szereznek, közelebb vagy távolabb viszi magukat az áhított RAVASZ vizsgához. Nos, lássuk a beosztást…

Gyilkos egy leosztás volt. Harry Crakkal, Ron Monstroval került össze, Hermione Pansy Parkinsont boldogította, Charlotte Savannah-val lett összerakva, Alanis megkapta Richard Nott-ot… Ezek után már nem számítottam semmi jóra. Aztán alig hittem a fülemnek; mikor meghallottam: "… és végül, Malfoy és Rabe 12-es munkaasztal."

Ó, csak ezt ne. Tanévnyitó után sikerült fenntartanom a három lépés távolságot, nem szóltam hozzá, csak a legszükségesebbeket, nem akartam, hogy azt higgye: akarok valamit tőle. Na de, hogy most dolgozzunk együtt egy főzeten…

De mindegy. Piton szava parancs.

- Mindenki a helyére, hölgyeim és uraim! - tette le a pergament az asztalára Piton - aki a következő percben nem áll az üstje mellett; attól levonok tíz pontot, és jelentkezhet büntető munkára Frics úrnál… Nos?

Ilyen biztatásnak ellenállni?! A következő pillanatban már mindenki a számára kijelölt helyen és párral várakozott arra, hogy Piton kiadja az órai munkát.

- Ma egy különösen veszélyes hozzávalókból álló, egyáltalán nem veszélytelen főzetet készítünk… - kezdte Piton professzor, s megkocogtatta a táblát, mire azon feltűntek az ital hozzávalói, és az elkészítés menete - nagyon figyeljenek; a tüskés hernyó tüskéi veszélyes mérget tartalmaznak, bőr alá jutva, azonnal öl. Ezek a példányok, amiket mi használunk, még fiatalok, de így is képesek több órára elkábítani az embert, amiből nem biztos, hogy fel lehet ébredni ellenszérum nélkül…  Úgyhogy a tüskékkel nagyon vigyázzanak! Most pedig munkára. Mindent megtalálnak a gyakorlószekrényben. Lássanak hozzá.

Mielőtt Malfoy bármit is mondhatott volna; elmentem, hogy beszerezzem az összes hozzávalót. Mit mondjak, gusztusos látvány volt az a hernyó, amiből szerencsére csak egy kellett, ahogy ott tekergett az üvegben és a szélrózsa minden irányából tüskék meredtek elő az testéből.

Visszaérkeztem az asztalhoz, ott már égett az üst alatt a tűz, és a violalikőr, meg a margaréta-kivonat ott lötyögött benne.

- Na végre - morogta a szőke kisisten - már azt hittem, sosem érsz ide… Gyerünk, aprítsd fel a hernyót, meg a mandragórát. Én addig beleteszem a többi löttyöt…

- Jól van, jól van… Sokan voltak - fortyantam fel - mi ez, lóverseny? Hol az a kés?

- Ott, előtted… - bökött a merőkanál nyelével az asztal sarkára, anélkül, hogy rámnézett volna.

Füstölögve láttam neki az aprításnak. Neked sem esne le az aranygyűrű az ujjadról, ha te vágnád fel - morogtam magamban, miközben a mandragórát szeleteltem. Beleszórtam az üstbe, Malfoy úr, pedig kegyeskedett megkeverni.

- Jól van - mondta a receptet böngészve - most három másodpercig forralni, aztán jöhet a hernyó… Felvágtad már?

- Még nem. Figyelj csak, megerőltető lenne, ha rám néznél, mikor hozzám beszélsz?

- Nem mindegy az neked, hogy hova nézek, te kis jöttment sárvérű? - sziszegte vissza.

- Nem vagyok sárvérű - mondtam én ugyanúgy - félvér vagyok.

- Az ugyanaz.

- Neked. Különben is elemi udvariasság, hogy annak a szemébe nézel, akivel beszélsz.

- Te akarsz engem, jó modorra oktatni?! - villogott a szeme - képzelem, milyen volt a te neveltetésed… Egy koszos, muglinál…

- Ne merd sértegetni a családomat! - csattantam fel, és már az sem érdekelt, hogy az egész osztály minket néz - nézz csak magadra! Te felfuvalkodott, beképzelt…

- Na-na Rabe kisasszony - hallottam magam mögött Piton professzor hangját - ha nem tudja türtőztetni magát, kiküldöm az óráról. Mindenesetre, ezzel a viselkedéssel kivívott magának tíz mínuszpontot…

Felszisszentem. Nem nagyon volt rá példa, hogy Piton a saját házától vont le pontokat. Nagyon a szíve csücske lehet az ifjú Malfoy…

Dühösen fordultam vissza a munkámhoz, vadul vagdostam a szerencsétlen hernyó darabjait oda se figyelve a tüskékre nem akartam látni Malfoy kárörvendő, arrogáns pillantását… Istenem, még így olyan szép… Au!

Egy - talán félméteres - tüske hirtelen kipattant a kés alól, és belefúródott az ujjamba. Egy pillanatra felderengett bennem, amit Piton az óra elején mondott a tüske méreg hatásáról… Aztán… Elsötétedett a világ.

Huszonnyolcadik - Csak egy pillanat…

Az egész osztály megrendülten nézte, ahogy Ilse kezében a késsel, hanyattvágódik. Ujjában ott meredezett az ájulás okozója: a hatalmas tüske.

- Kérem, mindenki őrizze meg a nyugalmát! - kiabálta túl a dermedt csend utáni felbolydulást Piton mély hangja, majd odalépett a sápadtan és mozdulatlanul fekvő lányhoz, s a nyakához tette a kezét.
- Rendben, pulzusa van, de nagyon lassan ver… Fel kéne vinni a gyengélkedőre, az én ellenszérumom, éppen tegnap fogyott el… - tekintete találkozott Draco Malfoy nyugodt, jégkék szemének pillantásával, aki maga is elgondolkodva állt, még a bájital kavarását is abbahagyta. Eszébe jutott ugyanis, ha ő nem bosszantja fel Ilsét…

- Majd én felviszem - mondta határozottan, halk hangon, és letette a kanalat.

- Rendben - bólintott Piton - a többiek folytassák a munkát! - egyenesedett fel, aztán az ajtóhoz lépkedett, hogy kinyissa a szőke fiú előtt, aki az ájult lánnyal a karjában követte őt. Aztán eltűntek a gyengélkedő irányába.

Az osztály még sokáig nem tudott lenyugodni. Harry is riadtan szemlélte az ajtót, ahol Ilse eltűnt.

- Szerinted, túléli? - fordult Ronhoz, ugyanis a barátja a mögötte lévő asztalnál szenvedett Monstroval. Szerencsére az órai zavargás teljesen elvonta a két monstrum figyelmét, akik minden erejüket megfeszítve próbálták megérteni az összefüggéseket, így nyugodtan tudtak beszélgetni.

- Biztos… - mondta Ron határozottan - emlékszel, az óra elején Piton mondta, hogy ezeknek a mérge még nem halálos… Különben is Madam Pomfrey megtesz majd mindent…

Harry bólintott, bár az, az igazság, hogy nem volt meggyőzve. Valahogy még mindig látta maga előtt az élettelenül elvágódó Ilsét…

- Csak azt nem tudom, hogy minek aggódsz ennyit egy mardekáros lány miatt - hallott Hermione dünnyögése a másik oldalról.

Harry égnek fordította szemeit. Nem, és nem értette a lányt. Azóta csinálja ezt, amióta Ilsét bemutatta nekik. Hermione rögtön bizalmatlankodni kezdett, pedig ez nem volt jellemző rá. Érdekes módon, Ron némi berzenkedés után el tudta fogadni barátjuknak a német boszorkányt - főleg amióta Ilse kiállt mellettük Pitonnal szemben - de Hermione nem. És ez azóta tart… Harry szomorú volt emiatt, mert ő mind a két lányt kedvelte, és sajnálta, hogy nincsenek jóban. Hangosan csak ennyit mondott:

- Tudod Hermione, az, a mardekáros lány a barátom, ugyanúgy, mint te. Érted is aggódnék, ha megszúrtad volna magad ezzel a hernyótüskével.

- Én nem vagyok olyan kétbalkezes - sziszegte Hermione és beledobta az utolsó mandragórakockát is a főzetbe.

- De Hermione - szólt közbe most Ron is - nem ismerek rád… Nem láttad, mennyire felhúzta az a görény szegényt?

- De igen - mondta a göndör hajú lány és megvonta a vállát - ha ilyen kezdő, hogy képes ezen az otromba sértésen felhúzni magát…

- Hagyd Ron, reménytelen - legyintett Harry és ő is visszatért a bájitalfőzéshez - majd megbékél…

- Remélem, minél hamarabb - bólintott a vörös, és ő is belemerült az órai munkába.

Madam Pomfrey csak egy pillantást vetett a sápadt lányra, és az ujjából előmeredő tüskére.

- Fektesd le - rendelkezett Draco-nak - mindjárt jövök - tette hozzá, azzal eltűnt a szobájában, hogy kihozza az ellenszérumot.

Az ellenméreg sötétlila volt, és sűrű. A javasasszony odalépett az időközben az egyik ágyon fekvő Ilséhez, s meglegyintette pálcájával az arcát.

- Stimula - mormolta, mire a lány bágyadtan felnézett, majd két nagy kortyot ivott a palackból, amit Madam Pomfrey a szájához tartott… Utána azonnal lecsukódtak a szemei. A gyógyító bólintott, mintha ezt várta volna, majd letette a szérumot az éjjeliszekrényre, s talárja zsebéből előhalászott egy kisméretű csipeszt. Megfogta a csipesszel a tüske kiálló végét, s egy mozdulattal kirántotta a szerencsétlenül járt ujjból. Aztán ujját a parányi sebre szorítva, valamit dünnyögött, s mire elvette a kezét, már az a kis, tűszúrásnyi pont nem látszott, s Ilse újra magához tért… Addig, míg Pomfrey asszony bele nem diktálta a maradék három korty főzeteket is. Utána azonnal visszahanyatlott, s újfent a szemére ereszkedtek a sűrű pillák…

Draco tulajdonképpen nem értette magát. Nem értette - vagy nem akarta érteni - hogy miért álldogál még mindig itt, s nézi, ahogy Madam Pomfrey gyógykezeli Ilsét. Miért nem fordul sarkon, és megy vissza a kedvenc órájára? Fejében a kegyetlenül, gúnyosan őszinte hang ismét mormolni kezdett, mindenféle lelkiismeretfurdalásról, otromba modorról és hasonlókról, és Draco legszívesebben rázni kezdte volna a fejét, hogy elhallgattassa; de tudta: úgyis hiába. Az ordítozó marad. Álldogált hát, és azon tűnődött, mitévő legyen.

Madam Pomfrey felegyenesedett. Vetett egy pillantást a dermedten állongó Draco-ra, Ilse ágyának másik oldalán, a csukott szemű Ilsére, és megcsóválta a fejét. Aztán elsuhogott, vissza a szobájába.

Draco úgy lépett közelebb a lány ágyához, mintha lökték volna. Tétován leereszkedett az ágy szélére, és elgondolkodva nézegette a mozdulatlanul fekvő Ilsét. Nem tudta megállapítani, hogy vajon csak alszik, vagy megint elájult, mert még a lélegzetvételét sem lehetett látni, könnyű szuszogása nem látszott kecses termetén.

Draco közelebb húzódott, s csak nézte, nézte elmerülten… Álmaiból túlságosan is jól emlékezett a márványfehér bőrre, a meggypiros, érzéki vonalú ajkakra, a hatalmas, indigókék szempárra, melyekre most szorosan zárult rá a sűrű pillájú szemhéj. És a fiúba belehasított hirtelen, hogy mennyire szeretne most belenézni azokba az indigószín szemekbe… Azt kívánta, bárcsak felnézne a lány, kinyitná a szemét… S meglepődve érzékelte a minden porcikáját elárasztó bizsergető, forró érzést. Ismerős volt… És mégis ismeretlen. Tudta: kívánja a lányt, azóta kívánja, hogy először elmerült szemének mélységeiben… De… Ez nem csak vágy, amit érez. Azt ismeri. A forró, mindent elsöprő éhséget. De ez… Ez, ami most lassan, de biztosan elárasztja minden érzékét, ez nem vágy.

Érzés… De ismeretlen. Valami olyan, amit nem tud, de nem is akar megmagyarázni magának. Még közelebb hajolt a lányhoz… S ebben a pillanatban Ilse felnézett. Tágra nyílt szemei élesen árulkodtak arról, hogy nem erre a látványra számított. Elgondolkodva fürkészte Draco-t, aki ismerős volt számára, mégis ismeretlen. Nem, ezt az arcát még nem látta, ezt a lágy, elgondolkodó, már-már gyengéd tekintetet még nem volt alkalma megcsodálni. Holott ugyanazokba a jégkék szemekbe néz… És az arca még szebb így, hogy nem ül megvetés a szemeiben, s a szája sarkából is hiányzik az fensőbbrendűséget hirdető kemény vonás… Szőke tincsei homlokába hullnak, s neki szinte bizseregni kezdtek az ujjai, hogy kinyújtsa a kezét és elsimogassa őket…

Hosszú-hosszú pillanatig néztek így egymás szemébe. De csak egy pillanatig volt.

- Látom, már jobban vagy - egyenesedett fel a szőke fiú hirtelen - akkor én el is mehetek.

- Igen, jobban vagyok, köszönöm - mormolta Ilse tűnődve - Draco… - tette hozzá hirtelen s újra elkapta a fiú tekintetét - miért te hoztál fel?

Draco habozott egy pillanatig. Itt az alkalom, hogy bocsánatot kérj tőle - sugdosott a fülébe a kéretlen tanácsadó - végül is a te bunkó viselkedésed miatt fekszik itt…

De ugyanúgy nem vett tudomást a belső hangról, mint eddig. Megvonta a vállát.

- Mert Piton professzor megkért rá - mondta, hidegebben, mint tervezte. Utálta, ha összezavarják. Márpedig, most minden volt a fejében, csak hideg rend nem. Mégis… Visszakívánta azt a pillanatot, amikor Ilse kinyitotta a szemét… És elmélyedtek egymás tekintetében. Csak egy pillanat… De mintha maga az Élet érintette volna meg. Az, az Élet, amit élni is lehet. Talán.

Ilse bólintott, s újra lehunyta a szemét. Már nem látta, hogy Draco - amiatti elkeseredésében, hogy elszalasztotta - direkt! - azt a pillanatot, amikor még helyrehozhatta volna ezt az egészet - teljes erőből belevág egyet a falba. Aztán villámgyorsan kirohant, mielőtt Madam Pomfrey megjelenhetett volna, hogy mi ez a csapkodás…

Huszonkilencedik - A békés egymás mellett élés - kurzus I.

Mikor magamhoz tértem, először fogalmam sem volt, hogy miért fekszem egy ismeretlen ágyon és köröttem miért fehér minden. Aztán beúsztak a képek: a bájital-óra, a hernyó, a tüske… Malfoy… Összeborzongtam. Még mindig nem értettem, hogy miért ő hozott fel Madame Pomfrey-hoz, és egyáltalán. Most mi van?!

Ha nagyon megerőltettem az agyamat; felrémlett valami, álom és ébrenlét közti állapot, amikor tágra nyitott szemem egy kutató, eltűnődő, majdnem-gyöngéd szempárral találkozott, csak az volt a bökkenő, hogy ennek a szempárnak pontosan olyan jégkék színe volt, mint kedvenc szőke félistenemnek. Szóval, mi van??

Ám ezeket a gondolatokat és emlékképeket igyekeztem messze űzni a tudatomból, mielőtt még mélyebben elrágódom rajtuk, és esetleg megkattanok.

Poppy anyánk hamar kirúgott; csak egy éjszakát kellett ott töltenem, másnap - egy erősítő főzet lenyelése után - mehettem világgá. És én mentem is. A jégkék szemeket kiűzendő fejemből - nyakig merültem az E.V.E és a DS találkozó szervezésébe.

Ennek keretében elkaptam egy körre Harry-t az aulában, egy átváltoztatás és egy bűbájtan-óra között. Természetesen Ron és Hermione sem hiányozhatott mellőle.

- Sziasztok - léptem oda hozzájuk - Hogy ityeg, a fityeg?

Hermione elhúzta a száját.

- Nagyon szellemes, mondhatom - bosszankodott - Hogy' lehettél ilyen ügyetlen? - ripakodott rám - mindenkit halálra ijesztettél a műsoroddal…

Elfutott a pulykaméreg, hiába csillapítottam magam.

- Idefigyelj, Hermione - mondtam hűvösen - Kíváncsi vagyok, te mit csináltál volna, mikor egy ménkű nagy mérges tüske belefúródik az ujjadba, és te egyszercsak azt veszed észre, hogy leengedték a bársonyfüggönyt. Tuti, hogy te is elvágódsz. Egyébként meg, köszönöm kérdésedet, már egész jól érzem magam - tettem hozzá, majd tüntetőleg elfordulva a griffendéles lánytól, Harry-hez intéztem szómat.

- Figyelj csak, főnök, beszédem lenne ám veled… Vannak fejlemények… meg kéne tárgyalnunk, mikor eresztjük össze a vadakat…

Fogadok, Ron egy kukkot se értett ebből a rejtjeles mondatból (legalábbis úgy tett), de Harry rögtön kapcsolt. Persze, a tanévkezdés után már nem tudtunk olyan szabadon találkozni, mint azelőtt, de azért heti egyszer szakítottunk időt arra, hogy megbeszéljük ügyes-bajos dolgainkat. Ő a Mardekárról faggatott engem, hogy nem-e hallottam valamit Voldemort-ról, vagy szervezkedésről; én, pedig azt próbáltam kipuhatolni, mi a helyzet az álmaival. De mindig ügyesen elzárkózott a kérdéseim elől. Úgyhogy, csak magamban kombinálgattam. És az egyik ilyen megbeszélés folyamán előhozakodtam az E.V.E-vel is. Harry-nek tetszett az ötlet. Az már kevésbé, hogy én az EVE-t össze akarom hozni a DS-sel. Azt mondta, hogy eleve halvaszületett dolog, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Végül megegyeztünk abban, hogy a következő DS-edzés alkalmával megejtjük a dolgot. Csak akkor még Harry nem tudta, hogy mikor lesz. Reméltem, hogy mostanra már kitalálta.

- Nem is tudom, Ilse - tekergette a nyakát, s tűnődőn meredt valahova a messzeségbe - talán a következő héten, pénteken… Persze, ha nem ütközik a Hollóhát edzésével, mert ők általában pénteken edzenek… Majd megírom - mondta végül vigyorogva.

- Tudod, mit? - néztem rá - ezt ki lehet deríteni most szombatig, nem? Utána, pedig fussunk össze a könyvtárban…

- Jobbat mondok - szólt ekkor közbe Ron - gyere fel a klubhelyiségünkbe. Most szombaton Roxmorts-kirándulás… Mindenki le fog menni, üres lesz a klub...

- Ti nem mentek? - csodálkoztam.

- Mi edzünk - legyintett Harry - muszáj egy ütőképes csapatot kiállítani. Két hét múlva a ti csapatotok ellen játszunk - nézett rám.

- Értem - bólogattam - rendben. Meddig tart az állatkínzás? Mármint az edzés… ?

Nevettünk.

- Ebédig - közölte Ron - utána fel is mehetünk együtt.

- Rendben, ezt megbeszéltük - kaptam fel a táskám a földről - na sziasztok, mennem kell! Nem szeretnék pont Flitwick órájáról elkésni… - azzal elrohantam a bűbájtanterem felé.

Reggel kilencig valóban félig kiürült az iskola. Még a hetedévesek közül is sokan lementek a faluba. Harry-ék reggeli után vállukra vették a seprűiket, és megcélozták a kviddicspályát, mi pedig Nissa-val azt terveztük, hogy felmegyünk a könyvtárba tanulni…

Ahogy felálltam az asztaltól, egyszercsak leröppent elém egy szép, sárgás színű kuvik. Odatotyogott hozzám, és előrenyújtotta a lábát. Csodálkozva oldoztam le a lábáról az összetekert pergamenlapot. A madár, ahogy megszabadult a levéltől, szárnyra kelt, és kiröppent az ablakon.

- Ki írt? - kíváncsiskodott Alanis.

- Nem tudom - vontam meg a vállam, és kigöngyöltem az írást.

A "levél" mindössze egy szó volt: "Sajnálom." Ennyi. Se megszólítás, se aláírás, se semmi. Roppant rejtélyes volt! Egy: ki írhat nekem az iskolán kívül? Kettő: a suli világosszürke gyöngybaglyait ismerem. Ez, pedig kuvik volt. Vajon ki küldhette? Az nem volt megoldás a rejtélyre, hogy talán valamelyik "nemlétező" német barátom, mert a levélben nem az állt, hogy: "es tut mir leid", hanem ez: "I'm sorry".

Tehát csakis angol egyén küldhette. De ki? Kinek lenne oka bocsánatot kérni… Tőlem??

Hirtelen felrémlett előttem egy igen álomszerű pillanat a gyengélkedőben, meg az olvadt jégre emlékeztető színű szempár, de ezeket az emlékeket ismételten a szőnyeg alá söpörtem. Eltettem a pergament az átváltoztatás könyvembe, ami mindig velem volt, azóta, hogy McGalagonynak leadtam azt a hosszú esszét; és igyekeztem elfeledkezni a dologról.

Alanis nem kérdezősködött többet, mentünk tanulni. Ebédre nagyjából már a második bábeli tornyot is megépítettük a kihozott könyvekből, de még azt a roppant nehéz SVK dolgozatot is sikerült befejezni a kivédhetetlen átkokról. Aztán leballagtunk ebédelni, utána elbúcsúztam Alanis-tól, mert úgy véltem, jobb, ha én egyedül megyek először az oroszlán barlangjába…

Harry és Ron egy rövid "sziával" üdvözöltek, Hermione csak rámvillantotta a szemét. Most mit csináljak? Feleregéltünk a klubba, és leültünk a kandalló elé körbe. Jól esett a meleg; lent a pincében a fűtés ellenére is úgy éreztem néha, hogy megfagyok, pláne, hogy hűvösödni kezdett odakint, lévén október felé járt már az idő, és én megtapasztalhattam a sokat emlegetett angol telet. Hát… Berlinben ehhez képest kánikula van ilyenkor…

Szóval, mindenki letelepedett, aztán egyként rámfüggesztették a tekintetünket. Még Hermione is. Gondolom, kíváncsi volt, hogy mit akarok itt.

- Nos… - kezdtem bele - az a lényeg, hogy elkezdtem körbeszimatolni a Mardekárban, hogy ki az, aki nem tapsol Voldemort-nak és…

- Várj, Ilse - állított meg Harry - ne kezdd az ősidőktől… Nagyjából elmondtam már nekik, amit te nekem.

- Ojjé, das ist sehr gut! - nyugtáztam - akkor tudjátok, hogy szerveztünk egy kis ellenállási csoportot… EVE lett a neve… És arra gondoltam, hogy őket, mivel hajlanak a megegyezésre, be lehetne mutatni a DS-ben; és beavatni őket a ti szervezkedésetekbe… Egyébként ezt Dumbledore is jó ötletnek tartja - tettem hozzá - beszámoltam neki ugyanis erről a csoportról…

- Hányan vagytok? - kérdezte Ron. Neki, szemmel láthatólag nem volt kifogása a dolog ellen.

- Most éppen nyolcan… De folyamatosan puhatolózunk… az őstagok Alanis Goldbook és Charlotte Blackmoore. Aztán az elsők között csatlakoztak; William Colorstar és Florence Rainbow. Ők félvérek, és nagyjából ki vannak közösítve…

- Én egyáltalán nem tartom jó ötletnek ezt az egészet - szólalt most meg Hermione is - a Mardekárosokban nem lehet megbízni. Mi a garancia arra, hogy nem árulnak el minket?

- Felhívnám a figyelmedet Hermione - nézett Harry kissé mérgesen a lányra - hogy ötödévben Marietta Edgecombe volt az árulónk… Egy HOLLÓHÁTAS… Különben is, nem te papoltál mindig az előítéletekről? Ki akarja felszabadítani a házimanókat?? Na, akkor most?

Hermione elvörösödött mérgében. Hideg pillantást vetve rám, csak ennyit mondott:

- Nekem akkor sem tetszik. Nem is tudjuk ki ez az Ilse - bökött felém - és ha Voldemort ültette a nyakunkra? Kémnek?

- Rémeket látsz, Hermione - próbálta nyugtatni barátnőjét Ron - miért bízná Voldemort egy diákra a kémkedést? Szerintem sokkal ravaszabb módszerei is vannak…

Harry szeme megvillant erre, s én rögtön elhatároztam, hogy márpedig most nem menekül, akkor is kiszedem belőle, hogy mit rémálmodik!

- Hagyjuk abba ezt a meddő vitát - tápászkodtam fel, mert hirtelen átláttam, hogy ez így nem fog menni… Majd kitalálok mást, hogy összebékítsem a Mardekárt a többi házzal - Csak egyvalamit mondanék még… Figyelj, Mione - néztem a konokul hallgató, összeszorított szájú Hermionére - Ich habe nichts ihn am liebsten… - mondtam németül és alig észrevehetően Ron felé, böktem a fejemmel. Mert hirtelen bevillant, hogy mit nézett Mione olyan mérgesen: azt, hogy Ron és én is a földön ültünk, a kandalló elé terített szőrmén, és meglehetősen közel egymáshoz. Ráadásul, Ron nagyon hamar elfogadott engem… Túlontúl hamar… És én megértettem, hogy mi baja Mio-nak: egyszerűen féltékeny. Azt hiszi, el akarom venni tőle, Ront. Pedig szó nincs erről… Az én szívemet már még rabul ejtette egy jégkék szempár hűvös pillantása…

Ez után a jelentőségteljes mondat után kisétáltam a társalgóból. Lassan, ráérősen baktattam. Egy új, "hozzuk össze a házakat"-haditerven törtem a fejem.

Egyszercsak lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam… S megpillantottam az éppen lelassító, céklavörös Hermionét. Odaléptem hozzá.

- Nos, Mio?

Lesütötte a szemét.

- Ne haragudj, Ilse - dünnyögte - hülye voltam. De meg voltam győződve róla, hogy tetszik neked Ron. És úgy láttam, hogy te is neki…

- Hát, a szerelem sok marhaságot képes elhitetni az emberrel - mosolyogtam - de hidd el Mio; nem akarok semmit a lovagodtól. És úgy vettem észre, hogy ő sem tőlem. Ellenben te igen élénken érdekled…

- Gondolod? - Hermione szemei tágra nyíltak.

- Persze. Láttam egyszer-kétszer, hogy nézett rád… Esküszöm, a tekintetétől lángot foghatott volna a szőrme…

Hermione hallgatott. Aztán lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét.

- Legyünk barátok - mondta.

Boldogan elfogadtam a békejobbot, aztán a legnagyobb egyetértésben sétáltunk vissza a Griffendél toronyhoz.

Harry és Ron - de főleg Ron - nagyot néztek, mikor bemásztunk a portrélyukon. Ketten. Vigyorogva.

- Nők… - sóhajtott a vörös langaléta - Merlin se tud kiigazodni rajtuk…

- Na, hagyjuk a nők rejtélyes lelkét - huppantam vissza előbbi helyemre - okulva az esetből - jó távol ültem Rontól ezúttal - inkább arról tárgyaljunk, hogyan is legyen ez a többi ház kontra Mardekár találkozó…