Huszonkettedik - Megint egy könyvtár

Natalia a bejáratnál várt rám, és felsiettünk a könyvtárba. Nagyon megnyerte a tetszésemet az is. A régi, szúette polcok, és rajtuk a szintén régi, titokzatos könyvek… Hátrébb, pedig csak úgy, mint nálunk, a Városi Könyvtárban; asztalok és székek. Az olvasóterem…

Végiglépegettem a polcok között, s cím szerint válogattam a könyveket, meg az alapján, amelyik éppen megtetszett. Aztán szerzeményeimmel gyorsan kerestem egy asztalt, mert mindegyik fóliáns, amelyet kiválasztottam, egyenként nyomott vagy 200 kg-ot; s alig bírtam cipelni őket. Ahogy kiléptem a polcsor mögül, észrevettem egy ismerős alakot, az egyik asztalnál, aki teljesen bele volt temetkezve egy vastag kötetbe, éppen csak a koromfekete hajú fejebúbja látszott ki. Elmosolyodtam, és odaléptem mellé. Letettem a könyveket az asztalra, s megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

- Khm… Elnézést, szabad ez a hely?

Felnézett, s meglátva engem, elvigyorodott.

- Hello Ilse - mondta és körbemutatott - persze! Ülj le csak, ahova akarsz!

Leereszkedtem vele szembe, s tornyot építettem a kihozott kötetekből, aztán kinyitottam a legvastagabbat és elkezdtem tanulmányozni.

- Pszt… Ilse…

- Igen? - néztem fel.

- Hogy boldogultál az öreggel?

- Dumbledore-ral? - mosolyodtam el - egész jól… Képzeld - tettem hozzá - már tudom, melyik házban fogok tanulni.

- Tényleg? - nyíltak tágra a szemei - be is osztottak? Hogyan?

- Nos… Dumbledore azt mondta, mivel az enyém kivételes eset, megválaszthatom, hova szeretnék kerülni.

- Ojjé - mosolygott Harry - ez aztán a kiváltság… És? Mit választottál?

Vettem egy nagy levegőt. A következő mondatom, biztos nem fog tetszeni szénaboglya hajú barátomnak…

- Nos… A Mardekárban fogok tanulni.

- Megőrültél?

- De Harry… Miért őrültem volna meg? Dumbledore felajánlotta a választás lehetőségét. És én ezt választottam.

- De… Miért?

- Azért mert… Mert úgy gondolom, mindannyian súlyosan félreismerjük azt a házat. Ideje kikutatni a titkait…

- Ilse! - mondta Harry nagyon komolyan - már évszázadok óta, a Mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló és boszorkány… Ilyen rossz hírű ház tagja akarsz lenni? Netán érdekel a feketemágia?

- Véleményed szerint, a Mardekárban nem ugyanazt tanítják, mint a többi ház tanulóinak? - kérdeztem vissza - Úgy tudom, együtt jártok az órákra…

- De nem is vagy aranyvérű…

- És ez most egyszerre érdekelni kezdett téged?

- Nem, dehogyis - rázta a fejét - csak nem tudom megérteni, hogy…

- Figyelj ide, Harry! - vágtam a szavába - nézz meg jól: szimpatikus vagyok neked?

- Hmm… Igen… - mondta ő nyakig vörösen.

- Zurecht! - biccentettem - és most gondold végig: hirtelen elkezdtél utálni, miután megtudtad, hogy a Mardekárba jelentkeztem?

- Hát… - vakarta meg a fejét - nem. Nem utállak.

- Na látod! - mondtam diadalmasan mosolyogva - látod, milyen hülye az előítélet? Attól még én, én maradok, akármelyik házban tanulok is…

- Öhm… - tekergette a nyakát, de aztán belátta, hogy igazam van - azt hiszem, jobban látod a dolgokat, mint én - ismerte be.

- Dumbledore már néhány éve szajkózza, hogy összefogásban az erő - tettem hozzá a fentiekhez, némi hallgatás után.

- Ez is igaz…

- Nem nagyon látni, hogy megpróbálnátok hallgatni rá…

- Ez nem csak a mi hibánk! - tiltakozott - a mardekárosok is…

- Hát igen. Két fafejű banda. A Hollóhát beletemetkezik a könyveibe, a Hugrabug pedig egyedül kevés az összefogáshoz…

- Ilse… - kérdezte kisvártatva - te most össze akarod hozni a házakat?

- Mindenesetre, összébb - bólintottam.

- Nehéz lesz… - foglalta össze Harry kétségeit két szóban.

- Szeretem a megoldhatatlan feladatokat - kacsintottam rá - egyébként te is segíthetsz… Trombitáld újra össze a DS-t. Meglátjuk, mire megyünk. De most tanulnom kell, mert nem akarok megbukni a vizsgámon - nyitottam ki újfent a könyvet.

Nem kérdezte, milyen vizsgám lesz, és minek. Visszamerültünk a tanulmányainkba.

Huszonharmadik

A Roxfort expresszen

Csípős, már rögtön a telet idéző széllel köszöntött be szeptember elseje. A King's Cross pályaudvar ezen az éven is ugyanolyan zsúfolt volt, mint az eddigiekben. Muglik és varázslók egyként siettek fel és alá, mindannyian ugyanazzal a céllal: nem szerették volna lekésni a vonatukat.

Hermione Granger félresimította homlokába hulló, barna tincseit, s lapozott egyet az ölében tartott könyvben. Már fent ült a vonaton, mellette az ülésen egy fonott kosárban gubbasztott Csámpás, aki az eltelt évek alatt, kölyökkori méretének háromszorosára nőtt. Nem tetszett neki a hely; de megadóan tűrte szorult helyzetét. Csupán csupaszőr pofáján ült valami borzongatóan emberi, bosszús kifejezés. Hermione olykor-olykor az órájára pillantott; s kinézett az ablakon. Nyilván várt valakit…

És ez a valaki - tíz perccel a vonat indulása előtt - meg is érkezett. Ládáját egy mozdulattal feldobta a csomagtartóba, s lihegve támaszkodott a kupéajtónak. Izzadt homlokába buktak sűrű, vörös tincsei, hátul, pedig a csigolyáját csiklandozták. Ronald Weasley, nem sokat változott az eltelt évek alatt - ellentétben Hermionéval, aki már kész nőnek látszott, dús, göndör barna hajával, kedves, kissé szigorú arcával, arányosan nőies termetével. Ron talán néhány gondolattal magasabb lett, és az orra körül büszkélkedhetett több szeplővel, mint eddig, és talán ezért, na meg csibészes mosolya miatt még mindig úgy festett - 18 éve ellenére - mint egy rosszcsont kamasz fiú.

Termete megizmosodott - hála a sok kviddicsedzésnek, és a DS keretében elkövetett gyakorlásoknak - s úgy teljes egészében jóképű fiúnak lehetett mondani. Hermione próbált is nem hevesen dobogó szívére koncentrálni, mikor Ron egy kedves mosollyal végre levetette magát a vele szemben lévő ülésre.

- Ezer bocs, Hermione, de úgy tűnik, a családunk nem képes időben elindulni… - mondta szabadkozva, és hátradőlt az ülésen, kifújva magából a futás és a késedelem miatti feszültséget - nem is értem, anya miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy az egész família egyszerre induljon el a vonathoz - mormolta, csak úgy magának - egyszerűen nem bírunk összeegyeztetni…

- Semmi baj, Ron - vágott mosolyogva Hermione a szóáradatba - az a fő, hogy nem késted le a vonatot…

Ron csodálkozott. Máskor még ötperces késés miatt is képes volt patáliát csapni a lány, nem értette ezt a hirtelen engedékenységet… De nem foglalkozott vele.

Egy darabig mindketten a gondolataikba burkolózva hallgattak. Közben lassú zakatolással elindult a vonat. Végül Hermione törte meg a beállt csendet.

- Jól érezted magad Svédországban?

- Aha… - vigyorodott el Ron - Fú, Hermione, te is élvezted volna…! A svéd mágusok fantasztikus dolgokat tudnak. Először is, náluk is kétféle mágia van; a holdmágia és a napmágia, de egyik sem rossz vagy jó. És nem pálcával varázsolnak, hanem szertartásokkal, és rúnákkal…

- Rúnákkal? - élénkült fel Hermione. A rúnatan az egyik kedvenc tantárgya volt.

- Aha. Rúnákkal. Vékony pálcákra vésik a megfelelő rúnákat, aztán bekenik vérrel…

- Huh! - borzongott össze a lány - ez nekem biztos nem menne…

- Hát… - vont vállat Ron - lehet, hogy nekem sem… Különben is, a rúnamágiát évtizedekig kell tanulni, hogy egyáltalán megpróbálkozhasson vele az ember… Ezért olyan öregek a svéd varázslók… Mármint, akik már varázsolhatnak.

- Á, ez igen érdekes… - merengett el a lány - egész életemben csak tanulni…

- Van külön iskolájuk - vigyorgott Ron - majd küldök egy baglyot Nils-nek, hogy nézzen utána a jelentkezési feltételeknek…

- Jaj nem, kösz nem kell - szabadkozott Hermione - egyébként nem is mesélted, hogy, hogy ismerkedtél meg ezzel a Nils-szel…

- Nem nagy sztori - vont vállat Ron - Nils apja és apa évfolyamtársak voltak abban a továbbképző suliban, ahova apa a Roxfort után járt. Aztán tavaly eljöttek ide nyaralni családostul, és meglátogattak minket. Gondolhatod, apa odáig volt… Nils apja is nagy muglibolond, úgyhogy reggeltől-estig fúrtak-faragtak apa műhelyében… Aztán még tavaly megbeszélték, hogy idén mi megyünk hozzájuk. De hát tudod… Anyáék meg Bill és Charlie nem hagyhatták itt a munkájukat; Ginny-t anya nem merte elengedni, az ikreknek meg más programjuk volt… Így mentem egyedül. De nagy élmény volt - fejezte be a beszámolót csillogó szemekkel Ron - És te, Hermione? - érdeklődött - Te is jól érezted magad Spanyolországban?

- Ahogy vesszük - grimaszolt Hermione - Grace nénikém mindjárt az első héten rosszul lett valami tengeri herkentyűtől, pedig anya mondta neki, hogy a spanyolok nagyon erősen fűszereznek… Grace néni meg nem bírja a csípőset… Szóval ő leginkább a hotelben töltötte azt a három hetet… De mi ketten, anyuval bejártuk egész Madridot… Nagyon sok érdekes dologra bukkantam egy régi könyvtárban…

- Nem is te lennél, Hermione, ha nem rögtön a könyvtárat célozod meg… - mondta Ron elnéző mosollyal. Hermione vállat vont, s egy pillanatig igen beszédes tekintettel néztek egymás szemébe… Ám aztán Hermione kapta el hamarabb a szemét.

- Szerinted, mit csinálhat Harry? Olyan fura, hogy most nem utazik velünk…

- Nem ám, mert már biztos a kapuban fog várni minket… - jegyezte meg Ron - szegény… Egész nyáron az iskolában… Képzelem, hogy unhatta magát…

- Azért szerintem még mindig jobb, mint ha megint Dursley-ékhoz kellett volna mennie - mondta Hermione.

- Hát, annál biztos jobb - értett egyet a lánnyal Ron.

A mellettük lévő fülkében már nem volt ilyen kedélyes hangulat…

Draco Malfoy feladta udvartartását. Semmi szüksége talpnyalókra. Tudta, csak azért vannak vele, mert a családja híres, és gazdag. De egyébként… Ha barátra lenne szüksége… Nem számíthat rájuk. Most először gondolkodott el azon, hogy mi az, hogy barátság. Vajon mitől másabb az a szövetség, ami a Csodálatos Hármas (értsd.: Potter, Weasley, Granger) között van, mint amilyen viszonyban ő állt Crakkal, Montsro-val, és Parkinson-nal… De nem. Még ha a barátai is lennének… Akkor sem. Sose tudná igazán, hogy most azért vannak-e vele, mert ők is így akarják, vagy azért, mert a szüleik így látják jónak…

Nem. Ilyen áron nem kell társaság…

Az ablak mellé húzódva, elgondolkodva szemlélte a tájat. Örült, hogy talált egy teljesen üres kupét, és egyedül lehet. Most nincsenek olyan sokan, mint szoktak… Idén nem küldtek elsősöket a Roxfortba. Mindenki fél… Elzárkózik… Bizalmatlan… Hiszen nem tudhatod, hogy mire mész haza… Már megint az van, mint 17 évvel ezelőtt… Persze, ő erre egyáltalán nem emlékszik, csak elbeszélésekből ismeri. Meg az otthoni nagy ömlengésekből. Már régóta nagyon nehéz titkolnia a család előtt, hogy neki ebből az egész halálfalósdiból elege van. Nem akar megbélyegzett szolga lenni, és egy őrült, őrült parancsait teljesíteni. Nem akar gyilkolni ártatlan embereket… Végiggondolta eddigi hat évét a Roxfortban… Hát, ha őszinte akar lenni magához, nem lehet büszke rájuk… A tanulás még csak-csak, na de a többi…

Sose volt egy nyugodt évem - gondolta - mindig azon kellett törnöm magam, hogyan feleljek meg apámnak. Az ő árnyékában éltem, az ő gondolatait gondoltam, az ő tetteit akartam utánozni… Olyan akartam lenni, mint ő? Nem… Talán, még kiskoromban… De most… Határozottan érzem, hogy nem. Utálom, ha megmondják, hogy mit tegyek. Utálom, ha előírják, hogy mit gondoljak. Nem. Én szabad akarok lenni. És az is leszek. Remélem….

Ez a nyár egész jó volt… Nem volt ott apám, hogy megszabja, hogy mit kell csinálnom, és mit nem. Leszámítva, a hülye rémálmokat, egész jól éreztem magam. Béke és nyugalom…

De tudta: mindez egy csapásra megváltozhat. A Sötét Nagyúr erősebb, mint valaha, és visszatért! Hamarosan igájába hajtja a dementorokat mind egy szálig, és akkor a maradék rab is, aki Azkabanban tölti most mindennapjait; kiszabadul. Az apja is. És akkor… Neki vége. Mehet folytatni a családi hagyományt. Holott, semmi kedve hozzá… Valahol a lelke legmélyén érezte is, hogy apja már rég nincs a varázslóbörtönben. Eddig még nem vette fel vele a kapcsolatot… Nyilván a megfelelő pillanatra vár…

Roxfort, reggel fél nyolc Átváltoztatástan terem

Ilse már hajnalok hajnalán ott ácsorgott a vizsgaterem előtt, és görcsösen szorongatta a jegyzeteit. Próbálta memorizálni az eddig tanultakat, és győzködte magát, hogy ő ezt már mind tudja, nem az utolsó négy napban tanulta meg. De még mindig nem bízott magában…

Nyolc óra. Megérkezett McGalagony, aki röviden üdvözölte, és miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, a tanárnő intett, hogy menjenek be a terembe. Ilse beóvakodott, s leült az első padba. Gúnyos mosollyal konstatálta, hogy remeg mindene. Istenem - fohászkodott magában, csak ezen legyek túl, ígérem, ezután jó leszek, mindig fogat mosok csokoládé után és lefekvéskor meg felkeléskor is, imádkozom, csak most segíts rajtam…

Közben a többi tanár is belépkedett a terembe. Utolsónak Dumbledore érkezett. Becsukódott az ajtó, a vizsgáztatók helyet foglaltak az - erre az alkalomra meghosszabbított katedrán - s kezdetét vette, a számonkérés.

Először az írásbeli következett. McGalagony átnyújtotta az elé járuló Ilsének a feladatlapokat, és jó munkát kívánt.

A lány visszaült a helyére, és áttanulmányozta a lapokat. Meglepődött, mert mindössze átváltoztatástanból, bűbájtanból és bájitaltanból kellett vizsgáznia. Vajon a többi tárgyból miért nem? - tűnődött. De nem töprengett sokat, hanem nekilátott az első tesztlapnak, ami történetesen a bájital témakörében volt…

Két óra múlva, amikor úgy érezte, már többet, ha megfeszül, se tud kisajtolni az agyából, beadta a pergamenlapokat.

McGalagony egy pillantást vetett rájuk, majd felnézett az előtte álldogáló Ilsére.

- Rendben, Rabe kisasszony, most ha gondolja, elmehet reggelizni, van körülbelül fél óra szünete, utána kezdődik a gyakorlati vizsga…

- Értettem, McGalagony professzor - bólintott Ilse, s összeszedve holmiját, elindult a nagyterem felé, bár úgy érezte, egy falat sem fog lemenni a torkán a nagy izgalomtól. Hiszen az írásbeli még hagyján, de a gyakorlati vizsga!

Mikor leért az ebédlőbe, Harry-t szintén ott találta, amint elgondolkodva turkálta maga előtt a zabkásáját. Ilse némi gondolkodás után leült mellé.

- Bocsi… Nem zavarok?

- Nem, dehogy… - legyintett Harry és rámosolygott a lányra - csak eltűnődtem, hogy ez már az utolsó évem lesz…

- Hát igen… Nemsokára kezdődik a Nagybetűs Élet - bolondozott a lány. De Harry komolyan nézett rá.

- Az, az igazság, Ilse, hogy valahogy nekem nagyon nincs kedvem úgy kezdeni a felnőtt életemet, hogy megküzdök egy roppant gonosz és kegyetlen feketemágussal, és aztán megölöm… Vagy esetleg ő öl meg engem…

Ilse elkomorodott.

- Bocsáss meg… - mondta szégyenkezve - ez valahogy nem jutott az eszembe…

- Bár én is el tudnám felejteni… Csak egy napra - sóhajtott Harry és újfent a tányérjába meredt.

Ilse sem szólt semmit, hanem elvett néhány piritóst, megvajazta, és körtelekvárt kent rá… Beleharapott, de valahogy nem érezte az ízeket. Hiába, a vizsgadrukk…

- Különben, hol voltál eddig?

- Ja! Reggel 8-tól vizsgázom az átváltoztatástan teremben… Tudod, ilyen különbözeti vizsga, mert másik suliból jöttem át…

- Aha… Na és, hogy ment?

- Még csak az írásbelin vagyok túl… De az, úgy érzem egészen jó lett… Most megyek majd gyakorlatizni… Kb. negyed óra múlva... - sandított a lány az órájára.

Egy ideig csendben eszegettek, aztán Harry eltolta maga elől a tányért, és kijelentette, hogy felmegy a könyvtárba, mert valaminek még utána akar nézni. Nem kérdezte meg, hogy a lány nem akar-e jönni, Ilse pedig nem ajánlotta fel. Harry elment, a lány, pedig befejezte a reggelit, és - az órára pillantva - megállapította, hogy most már jó lesz, ha igyekszik vissza az átváltoztatástan-terembe. Némi izgatott remegéssel a gyomrában - elindult hát felfelé.

Huszonnegyedik - Gyakorlat!

Na itt vagyok. Állok a szúrós tanári tekintetek előtt, és éppen három szerencsétlen teknősbékát próbálok egy teás készséggé alakítani. Egy kannát, és két csészét kell belőlük varázsolnom. Megtaláltam már a megfelelő varázsigét, csak azon gondolkodom, hogy mi lehet a megfelelő pálcamozdulat… Igen… Ez lesz az. Na, akkor isten neki! Amint kimondtam a varázsigét, a pálcámból előkígyózó kék füst körbevette a teknősöket a McGalagony előtt fekvő tálcán. Nos, egy darabig nem lehetett látni a füsttől, hogy mi történik, de aztán oszlani kezdett, és hirtelen kirajzolódott előttem egy kövér teáskanna, aki tömzsi lábakon állt ugyan, de a fedelétől az aljáig porcelánból volt, igaz, hogy ennek a porcelánnak enyhén teknőspáncél mintázata volt, de kicsire nem adunk.

A csészék is jól néztek ki, volt fülük, és szép öblösek voltak, csak az volt a baj, hogy valahol a peremük alatt két kíváncsi szem nyílt a szemlélődőre.

McGalagony egy darabig nézte a teáskészletet, aztán megkocogtatta a kanna oldalát a pálcájával, mire az rögtön tele lett illatos, forró teával. A kanna meg sem rezzent. Aztán intett nekem, hogy töltsem ki a teát a csészékbe. Így tettem. A csészék pislogtak, de tűrték a kiképzést. Mikor letettem a kannát, McGalagony újra szemügyre vette művemet. Majd így szólt.

- Nos, kisasszony. Egy mugli teázásra nem éppen lennének ezek az edények alkalmasak, de a feladatot végrehajtotta. A hibái szorgos tanulással és gyakorlással kiküszöbölhetőek. Az írásbelije Kiváló, erre, pedig egyezzünk meg egy Elfogadhatóban. És kérem, hogy jövő csütörtökre írjon egy kétméteres esszét, a transzformációs bűbájok gyakorlati alkalmazásáról. Részemről, átment a vizsgán.

Fellélegeztem. A bűbájtan, és bájitaltan-vizsgámon már túl voltam, mindkettőre Kiválót kaptam a tanároktól. És most McGalagony sem buktatott meg… Kérdően pillantottam az éppen ekkor felemelkedő Dumbledore-ra.

- Rabe kisasszony, a vizsgája eredményét, és az itt jelenlévő tanárok egyöntetű határozatát tekintve, örömmel üdvözölhetem iskolánk tanulói között! Köszönjük munkáját, most térjen vissza hálókörletébe, majd Mitty értesíteni fogja, mikor kell megjelennie a tanévnyitó ünnepségen.

- Értettem, professzor úr! - hajoltam meg a többi tanár előtt is, majd sietve elhagytam a termet, s kis gondolkozás után a könyvtár felé vettem az utam…

Kíváncsi voltam ugyanis, hogy minek akart utánanézni Harry.

Mikor felértem, már nem volt benn senki Madam Cvikkeren kívül, aki ugyanolyan szúrós tekintettel meredt rám, mint odahaza, a Városi Könyvtárban Fraulein Schiller. De miután konstatálta, hogy csak olvasni akarok, többé nem méltatott figyelemre.

Körbe-körbe jártam a polcokat, és nézegettem a könyveket, tulajdonképpen, az átváltoztatás házi dolgozatomhoz kerestem valami plusz háttér információt, tartalmazó kötetet. Aztán egyszercsak megakadt a szemem egy ilyesmi címen: Jelentősebb varázslócsaládok családfája és eredetének története… Hoppá. Ez érdekes lehet… Kihúztam a helyéről. Elég poros volt, úgy látszik, nem nagyon forgatta eddig senki. Az aranyozás már lekopott a fedelén domborodó címről, és a sarokvasak is meglazultak már… Mindegy. Nem a külseje a lényeg, hanem ami benne van…

Leültem kedvenc helyemre, jó hátra, a tiltott részleg polcai előtt terpeszkedő asztalhoz. Ám mielőtt kinyitottam volna az almanachot, egy pillantást vetettem az asztalon szanaszét heverő könyvekre. Elnyílt a szemem. A könyvek kizárólag az álomfejtéssel foglalkoztak, különös tekintettel a lidérces és valószerű álmokra, valamint egy vaskos könyv az okklumencia-legilimenciáról, és egy másik a tudatmódosításról…

Megdermedtem. Ha Harry-nek megint rémálmai vannak, akkor Dumbledore már megint többet tud, mint amit elmondott nekem… Nem baj. Mint Harry-nek is mondtam: szeretem a megoldhatatlannak tűnő feladatokat…

Arrébb kotortam hát Harry otthagyott könyveit, és belemerültem a sajátomba. Az is nagyon-nagyon érdekes volt… Ide-oda lapozgattam, megnéztem a mágusvilág arisztokratáit, tanulmányoztam a családfákat, az összes elfajzott és normális sarjjal… J Megállapítottam, hogy a legtöbb aranyvérűnek számító varázsló igen élénken támogatta törekvéseiben Voldemortot… Nagyon kevés olyan névvel találkoztam, ahol ne lett volna feltüntetve, hogy "csatlakozott a halálfalókhoz ekkor és ekkor…"

Aztán - nagy levegőt véve - az engem leginkább érdeklő névhez lapoztam. Azóta, hogy kezembe került a könyv szerettem volna valami közelebbit is megtudni róluk…

A tiszteletre méltó Malfoy család eredete: "Kevesen tudnak róla, és nem is bizonyított tény, de a legenda úgy tartja, hogy az Alapítók nem is négyen voltak…

Hanem öten. Ám az ötödik egy félvér varázsló volt: Alan Coppersmith; akinek anyja a nemes Black-ház szülötte volt, ám apja egy egyszerű mugli kovács: John Coppersmith.

Mindazonáltal Coppersmith ugyanolyan tehetséges, és jó hírű varázsló volt, mint a többi négy - és számos különleges tulajdonsággal rendelkezett - mint a pálca nélküli varázslás, fénymágia, tűzmágia, rúnamágia… És volt még egy furcsa dolog körülötte: valahányszor megjelent valahol a szabadban, akár nappal volt, akár éjszaka, tél vagy nyár, borult, vagy derűs az idő: mindig felderengett az égen a Hold. Ezért elnevezték Moonlighter-nek.

(Hogy a Moonlighter névből hogyan lett egy későbbi század folyamán Malfoy; azt csak bonyolult etimológiai fejtegetésekkel tudnánk megmagyarázni, és ez nem célja e tanulmánynak)

Nos, Moonlighter - avagy az első Malfoy - a legenda szerint a jó oldalhoz tartozott, fehér mágus volt. A család átállása a sötét oldalra, állítólag - a muglik nagy függetlenségi háborújának idejére tehető (mugli történelemkönyvek csak a Rózsák háborújaként emlegetik) ezidőtt a mágusok világában is háború dúlt, csatározások folytak, és a Malfoyok - évszázadok óta először - a sötét oldalt segítették erejükkel…

Megborzongtam, és becsuktam a könyvet. Innentől ugyanis aprólékos beszámolók következtek a gonosz, szadista és kegyetlen Malfoyok tetteiről, és az érzékletes leírástól borsózott a hátam. Ami pedig ebben a században történt, arról úgyis tudok: Voldemort felemelkedése, halálfalók toborzása, a bukás, és ami utána következett…

Viszont ami ebben az egészben meglepett, az, az eredetmonda volt. Éreztem ugyanis, hogy igaz, amit leírtak. Érdekes lett volna utána olvasni, hogy vajon mi lett az ötödik alapítóval, miután létre jött a Roxfort, és vajon Moonlightert miért is nem szokás emlegetni, mint a többi négyet. De már igen későre járt az idő ekkorra, és én gyanítottam, hogy nemsokára meg fog jelenni a szobámban Mitty, és közli, hogy menjek a tanévnyitóra…

Némi gondolkodás után, végül is visszatettem az eredetkönyvet a helyére, és kikaptam találomra egy másikat, aminek a címében benne volt a transzformáció szó.

Odavittem Madam Cvikkernek, aztán elrobogtam a Mardekár helyiségei felé, hogy le ne késsem a találkozást Mitty-vel…

Huszonötödik - Ami sokk, az sokk

Draco Malfoy unottan üldögélt a helyén, a tanévnyitó ünnepségen, és arra gondolt, hogy megint minden ugyanaz… Igaz, most az elsősök viháncoló csapata nincs, de sem az ünnepi menü, sem pedig Dumbledore idegesítően nyájas szavai nem változtak… Azaz… Valamiképpen mégis. Már megint azzal az idétlen összefogással jön, mint tavaly ilyenkor… Fölösleges. A Mardekár túlságosan is eltávolodott a többi háztól, ők már soha nem fognak beleolvadni a Nagyegészbe. Még csak azt kéne! Legalább az ő házuk ad valamit a származásra, a varázsló névre… A többi… Félvér, meg sárvérű söpredékek… Ilyenekkel szövetkezzenek?! Hirtelen megrázkódott. Úgy érezte - figyelik. S mikor körbenézett, hogy ki lehet az… Egy pillanatra azt hitte, már megint valamelyik lidércnyomásos álmába csöppent.

Ugyanis vele sréhen szembe - eddig fura, hogy nem tűnt fel neki - annak a lánynak az alteregója ült, aki napról-napra feltűnt nyári, nyomasztó álmaiban… Semmi kétség; ez a hollófekete haj, és ezek a fura, indigókék, átható tekintetű szemek… Pont, mint az álmaiban szereplő lányé… Akkor most is álmodik? Vagy nem? De akkor mit keres itt az álombéli démon-lány?

És aztán meg is szólalt… És még a hangja is olyan volt: lágyan búgó, halk, érzéki.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi van rajtam olyan különös? - érdeklődött Ilse, aki már nem bírta tovább szó nélkül, ahogy Draco némán bámul rá… Nem értette a fiú különös viselkedését. Vajon már kinézetről kiszúrja, hogy ki nemes és ki nem? Áh, badarság… Nyilván csak elbambult. Talán nem is rá néz… Igaz, ő az előbb gátlástalanul megbámulta, na de hát ki ne tenné, aki lányból van: markánsan szép arc, vállig érő, dús világosszőke haj, és jégkék szemek, melyeknek mélyén ott rejtőzik valami titokzatos delej. "Egek - gondolta Ilse - ez ilyen jóképű?! El vagyok veszve… - aztán, mielőtt még átgondolhatta volna, már meg is szólította a szőke félistent.

Az, pedig úgy bámult rá, mint egy mugli, aki kísértetet lát… És ezt már végképp nem tudta mire vélni.

Ám mindez csak egy pillanatig tartott. Draco - mint aki álomból ébred - megrázta a fejét és vállat vonva, csak ennyit dörmögött:

- Semmi… Csak még nem láttalak itt eddig.

- Valóban. Idén jöttem először. Eddig a németországi Zauber Universitat-ra jártam. Csak most átköltöztünk Angliába, és apám nem akarta, hogy olyan messze legyek tőle…

- Aha. És ha szabad kérdeznem, ki az apád?

- Nem hiszem, hogy a neve mondana valamit - vont vállat Ilse - Wilhelm Rabe. Egyszerű mugli a szentem. Anyám volt boszorkány…

Draco rámeredt a lányra.

- Félvér vagy? - kérdezte alig burkolt megvetéssel a hangjában - akkor mit keresel itt a Mardekárban?

- Nyilván azt, amit te - hangzott a hűvös válasz - különben Ilse Natalia Rabe a nevem, és a tied?

- Draco Malfoy.

A lány bólintott. Draco felriadt. Mi a fenét csinál? Kedélyesen - már ha egyáltalán ezt a beszélgetést annak lehet nevezni - társalog ezzel a jöttment félvérrel…! Hát hová tette, a varázslóönérzetét?! "Szerintem apád magával vitte a börtönbe - hangzott fel a fejében ekkor egy gúnyos hang. Az a hang, amely az utóbbi időben olyan sokszor ostorozta őt, kigúnyolta és leckéztette. Az igazi énje. Vagy a lelkiismerete, ha egyáltalán van neki ilyenje. Draco sokszor a pokolba kívánta ezt a hangot. Mint most is. De már nem tudta meg nem történtté tenni a dolgot, és azon törte a fejét, hogy most mit is csináljon.

Ám a lakoma vége a segítségére sietett: Dumbledore mindenkinek egészségére kívánta az étkezést, és felszólította a diákokat, hogy tegyék el magukat holnapra.

Draco elsők között állt fel a helyéről, és indult el a hálóterem felé. Nem kívánt többet foglalkozni a lánnyal, és nagyon remélte, hogy nem is nagyon kényszerül rá, hogy több szót váltson vele.