Tizenkilencedik - Dumbledore meglepődik

Kitárult az ajtó, s mi beléptünk. Az irodában ott ült az ősz varázsló, szokott csillagos talárjában, fején most nem viselt süveget, elgondolkozva nézegette egymásnak támasztott ujjait. Lépteinkre felnézett.

- Szervusz Harry - mosolygott melegen útitársamra - örülök, hogy megérkeztél… A holmidhoz nem nyúlt senki - folytatta jelentőségteljesen - mindent úgy fogsz találni, ahogy hagytál…

- Öhm… - mondta mély értelműen Harry, aztán némi torokköszörülés után hozzátette - köszönöm igazgató úr. Hm… Szeretném bemutatni… - nézett rám, ám Dumbledore hangja megakasztotta beszédét.

- Rendben Harry, én is köszönöm, hogy felkísérted hozzám kedves vendégünket. Hadd váltsak vele néhány szót, négyszemközt. Te addig utánanézhetnél a könyveidnek…

Harry erre csak bólintott, majd egy utolsó, kérdő pillantást vetve rám - kiment.

Kettesben maradtunk az igazgató úrral, és én roppant zavarban éreztem magam. Natalia a hátam mögött csendben röhögött, és ilyeneket sugdosott a fülembe: te sem tudtad, mire vállalkoztál, húgocskám…

- Nos, Rabe kisasszony? Bevallom, nem tételeztem fel magáról, ekkora vakmerőséget.

Tessék? Ezek szerint Dumbledore tudja, hogy én…

- Hogy érti ezt Dumbledore professzor? - érdeklődtem.

- A dimenzióutazás nagyon kényes dolog… Egy rossz mozdulat, s az ember örökre ott ragad egy idegen világban…

- Khm... Nos, erre gondoltam, de…

- Nincs de. Ha a helyzet nem lenne ennyire súlyos, rögvest hazaküldeném. De…

- Akkor most mégis van de? - tettem fel az - érzésem szerint - kissé pimasz kérdést.

- Igen - mondta lassan, és jelentőségteljesen rámnézett - ebben az esetben, van, de.

- Esetleg megtudhatnám a részleteket? - érdeklődtem.

- Nos, a részletekkel még magam sem vagyok tisztában. De annyi világos előttem, hogy Harry nem véletlenül botlott éppen magába, és hogy maga nem véletlenül döntött úgy, hogy idejön. Nem is akárhogy, hanem…

- Diákként?

- Igen. Bevallom, meglep, hogy 26 évesen miért akar valaki csak 17 lenni…

- Azt hiszem ezt napokig, mesélhetném magának kedves professzor… - grimaszoltam.

- Nos, akárhogy is - vetett véget a felvetett témának Dumbledore - maga itt van, és segíteni fog nekünk.

- Ez csak természetes! - húztam ki magam - mit tehetek a Rendért és Harry-ért?

Elmosolyodott.

- Látom, szívén viseli a Kis Túlélő sorsát…

- Mi tagadás… - mosolyogtam én is.

- Rendben. Segíthet Harry-nek. Mégpedig pont azzal, amire készült.

Ezt nem értettem. Hogy mire készültem én?

- Rabe kisasszony… Maga, a Zauber Universitat hallgatója volt eddig, ha nem tévedek, ugye? - kérdezte Dumbledore, s jelentőségteljesen rámkacsintott.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott, később esett le a tantusz. Ja, hogy a Zauber-nek! Hát persze! Bőszen bólogattam, miután felfogtam a lényeget.

- Nos, normális esetben - itt a "normális" szót gondosan megnyomta az igazgató úr - a Teszlek Süveg, osztaná be magát is, mint mindenki mást, aki itt szeretne tanulmányokat folytatni. De mivel most esetünk teljességgel eltér a normálistól, tehetünk akár kivételt is. Maga mondja meg, melyik házba szeretne járni, és ott fog tanulni. Magán áll a döntés, Rabe kisasszony…

Egy percig csend volt. Hova is osztottam én Natalia-t? Nem a szívem csücske a ház, de érdekes, és különben is, nem hiszem, hogy csak feketemágia-megszállottak járnak ebbe a házba; ideje megismerni a másik arcát is. És ekkor beugrott az is, hogy mit mutogatott nekem Natalia a Foltozott Üstben: egy kígyót!

- Ha lehetséges…

- Minden lehetséges, Rabe kisasszony.

- Akkor, a Mardekárba.

Dumbledore szeme megvillant, de nem szólt semmit. Írt valamit egy pergamenre, összecsavarta és átadta nekem.

- Rendben van, kisasszony. Keresse meg a házvezető tanárát, akit gondolom, nem kell bemutatnom magának - nézett rám kissé gunyorosan mosolyogva - és adja át neki ezt. Tőle minden más felvilágosítást meg fog kapni. Köszönöm, elmehet. Érezze jól magát a Roxfortban! - tette még hozzá mosolyogva, majd egy intéssel kitárta előttem az ajtót, s újfent a gondolataiba mélyedt.

Huszadik - Találkozás Piton professzorral

Amint elhagytam Dumbledore irodáját, tanácstalanul néztem körül. Fogalmam se volt, hol keressem a házvezető tanár irodáját. Valami derengett, hogy a bájital órák a pincében szoktak lenni…

Elindultam hát lefelé. Nos… Már a fenti helyiségekben sem volt az a hű de meleg, de itt a pince-katakombákhoz közeledve, határozottan hidegebb és hidegebb lett. Brr! Aztán leértem. Most körülbelül két szinttel lehettem lejjebb, mint ahol a bejárat leledzett. A folyosó rideg szürke kő, itt-ott égtek rajta fáklyák... Határozottan barátságtalan benyomást keltett. Viszont a gyér fényben felfedeztem, hogy a folyosó egyhangú szürkeségét, imitt-amott barna ajtók törik meg. És az egyiken ezt olvastam: Bájitalterem. Nagyszerű! Hát, ha nem itt van Piton prof. irodája, akkor igazán nem tudom, hogy hol…

Bekopogtam. Semmi válasz. Mindegy. Óvatosan lenyomtam a kilincset, s az ajtó engedett. Beléptem és egy pillantást vetettem a kerek asztalokra, és a rajta állongó háromlábakra, ahova az üstöt kell tenni; a falnál ásító, ronda vízköpőre, a táblára, a katedrára, és a mellette magasodó üveges szekrényre, amiben különböző, hátborzongató dolgok feküdtek. Aztán a szemem a katedra és a szekrény közé siklott. Remek! Ott egy ajtó. Az előbb azért nem vettem nyilván észre, mert feketeségével szinte beleolvadt a terem félhomályába. Határozott léptekkel átvágtam az asztalok között, és bekopogtam.

- Tessék! - hangzott bentről egy mély és higgadt hang. Én, pedig összeszedtem minden bátorságomat, és besétáltam az "oroszlán" (itt: kígyó) barlangjába.

- Jó napot kívánok, Piton professzor! - mondtam nagy levegőt véve, és becsuktam magam mögött az iroda ajtaját.

- Üdvözlöm, Rabe kisasszony! - biccentett hűvös udvariassággal, és felállt az asztala mellől. Futólag végigsiklott rajta a szemem. Semmi nem változott; maradt a reverendaszerű fekete talár, a vállig érő, fekete haj, és a kútmély; fekete, szinte kifejezéstelen szemek. Fehér, sápadt bőre, mintha pirospozsgásabbnak tűnt volna, de talán csak a fény teszi.

- Az igazgató úr ezt küldi magának - nyújtottam át a tekercset. Kicsit remegett a kezem, mikor elvette tőlem… Széttekerte, s gyorsan átfutotta.

- Jól sikerült a roxmortsi kirándulása? - kérdezte, fel sem pillantva a levélből.

Pislogtam, mint béka a kocsonyában.

- Öhm…

- Dumbledore professzor azt írja, azért nem jelentkezett nálunk a megérkezése napján, mert édesapja engedélyével egy hetet Roxmorts-ban töltött - és most rám nézett, és én úgy éreztem magam, mint a bogár, amit éppen most tűznek gombostűre. Egy pillanatig nem tudtam megszólalni, de miután nagyon kínossá vált a csend, valahogy kipréseltem egy "igen"-t.

- Ennek roppantul örvendek - mondta Piton szenvtelenül - nos, remélem, jól fogja érezni magát a Roxfortban. Úgy tudom, hogy a Zauber Universitat egy nagyon jó hírű és szigorú iskola…

- Valóban az, professzor úr - találtam meg végre a hangom. Kissé rekedtes volt, de oda se neki. Piton szeme rámvillant.

- Majd meglátja, hogy szigorban mi sem maradunk el a német akadémia mögött - folytatta - mindazonáltal, ha betartja a szabályokat, nem lesz semmi gondja az itt tartózkodással.

Letette a pergament az asztalra, s nekem úgy tűnt - befejeztük a beszélgetést. Tettem egy bátortalan lépést az ajtó irányába, de azért még megkérdeztem…

- Khm… Professzor úr… Végeztünk? Elmehetek?

- Egy pillanatra még, Rabe kisasszony - nézett fel, mert eddig a pillanatig a pergament tanulmányozta - mivel másik iskolából jött át; szokásaink értelmében különbözeti vizsgát kell tennie. Erre szeptember elsején, reggel

8:00 órakor kerül sor, az átváltoztatástan teremben. Jelen lesznek: McGalagony professzor, Flitwick professzor, Dumbledore professzor és jómagam. Ha nem számított erre, akkor azt ajánlom a hátralévő időt, töltse a felkészüléssel, hogy ne hozzon szégyent az iskolájára. Most elmehet! További kellemes nyaralást - mondta, szinte kedélyesen, és visszamerült a levélbe.

- Köszönöm, professzor úr - rebegtem, és remegő lábakkal elhagytam a szobát. Kifelé menet azon morfondíroztam, hogy ez a találkozás… Minden elképzelésemet felülmúlta.

Amikor a termet is kiléptem, tanácstalanul néztem körül ismét. Ez eddig meglenne, de hol a klubhelyiség? Csak nem… Bámultam a folyosó végében ásító lépcsőket - Még lejjebb? Sóhajtva elindultam a lépcsők felé. S ekkor hirtelen megpillantottam egy éppen abból az irányból mellettem elsiető házimanót.

- Izé… Ne haragudj… - szólítottam meg. A manó megállt; nagy lapátfülei izgatottan csapkodtak, hatalmas, szilvára emlékeztető kék szemeit áhítatosan emelte rám.

- Igen, kisasszonyom?

- Nosss… Én a Mardekár klubhelyiségét keresem. Meg a holmimat. Nem tudnál segíteni?

- A holmiját már az ágya mellé tettük, kisasszonyom - mondta a manó, magas, sipító hangon, majd újfent rámsandított - kisasszonyom még bizonyára új itt. Nem tudja, hogy mennek itt a dolgok. Mitty majd elvezeti kisasszonyomat a háza klubhelyiségébe. Kérem, kövesse Mitty-t! - azzal elindult pontosan abba az irányba, amerről jött.

Én, pedig engedelmesen utána bandukoltam… Lementünk még néhány lépcsőn… Egyre sötétebb lett, mert a gyenge fényű fáklyák egyre kevésbé tudtak megbirkózni a sűrűsödő félhomállyal. Megborzongtam. Ha azt gondoltam, hogy Piton szobájában hideg volt, az langyos, tavaszi szellő volt a kazamaták mélyéhez képest. Aztán csak megérkeztünk… Egy újabb folyosó nyílt előttem; ugyanolyan szürke, mint a fenti, és ugyanúgy elszórtan fáklyák virítottak rajta. Mitty megállt egy teljességgel hétköznapi kőfal előtt, mely pontosan olyan volt, mint a pince többi fala.

- Parancsoljon, kisasszonyom - billegette füleit, s rámutatott a falra - íme a bejárat. A jelszó: Lupus. Mitty örült, hogy segíthet, de most már mennie kell. Jó pihenést, kisasszonyom! - azzal sarkon fordult, s elszaladt volna, de én utánaszóltam.

- Várj, Mitty! Köszönöm!

Mitty visszafordult, s szemeiben meleg fény csillogott.

- Mitty ezért van itt, kisasszonyom! - hajolt meg, s elsietett a dolgára, fura konyharuha tógája, csak úgy lobogott utána, csakúgy, mint a fülei.

Huszonegyedik

Néztük egymást, a bejárat meg én. Nagy levegőt vettem. Akkor kezdődjön az igazi kaland! Éreztem, ha azon az ajtón belépek, többé már nem szállhatok ki. Végig kell csinálnom, amit elkezdtem. De ezért jöttem, nem? És nagy svunggal kimondtam a jelszót: Lupus! És - nem történt semmi. A fal továbbra is ugyanolyan szürke és rideg maradt, mint eddig. Azaz, valami mégiscsak történt. Megszólalt a hátam mögött egy rekedtes, károgó hang:

- Kémkedni jöttél, hollóhát?

Megpördültem. A hang hátulról, de kissé fentről is jött, hát feljebb emeltem a szemem. S ekkor megpillantottam a hang gazdáját. A fallal szemben lógott egy festmény, amely egy kicsi és gömbölyű boszorkányt ábrázolt; görbe, bibircsókos orral, molyette süvegben, kopott bársonytalárban. Kezében egy szép boakígyót tartott, lábai előtt kobrák ágaskodtak.

- Nem kémkedni jöttem. Mardekáros vagyok - mondtam olyan fensőbbségesen, ahogy csak tudtam.

A banya majdnem elejtette a kígyóját meglepetésében.

- Micsoda? Már sárvérűeket is beengednek ide manapság? Micsoda időket élünk! - sopánkodott.

Elfutott a méreg. Ez a banya itt szórakozik velem, mikor hullafáradt vagyok, megjártam vagy négy dimenziót, egy hét múlva vizsgáznom kell, és különben is! Úgy tudom, hogy nem csak tiszta vérűek járnak ide.

- Fogd be a szád! - ripakodtam a boszorkányra - Inkább engedj be! Lupus! - kiáltottam el méreggel telve újfent a jelszót.

- Hm… Sárvérű, de ért a meggyőzéshez… - motyogta a hátam mögött a festmény, s végre elmozdult a fal…

Amely egy újabb fáklyás folyosóra nyílt. Kezdem unni a folyosókat… - sóhajtottam. Szerencsére, ez az újabb egészen rövid volt, s nagyon hamar beletorkollott egy hatszögletű terembe - ez volt a klubhelyiség. Itt már azért melegebb volt, mint kint. És világosabb, a mennyezetről lógó petróleumlámpák és a hatszög egyik lapjánál ásító kandallóban ropogó tűz fényének köszönhetően. A berendezés elég érdekes volt. A kandalló előtt két méregzöld fotel, a hatszög két-két lapjánál, pedig szintén hatszögletű asztalok, és tonett típusú székek sorakoztak. A leghátsó lapnál, pedig egymás mellett két ajtó. Az egyik ezüstben tündökölt, a másik méregzöldre volt festve. Úgy tippeltem, hogy az ezüst vezethet a lányok szobáihoz. Jól gondoltam. Már meg se lepődtem, hogy újabb folyosóval találtam szembe magam, csak végigsiettem rajta. Olyan ez, mint egy labirintus - motyogtam magamban. Ebben a pillanatban felhangzott mellettem egy kissé gunyoros hang: "Hogy tetszik itt minálunk, húgocskám?"

Oldalra pillantottam, miután ugrottam egyet riadalmamban.

- Ha megkérhetlek, Natalia, ezt a hirtelen feltűnést mellőznéd? Szívszélhűdést kaptam az ijedtségtől…

- Rossz a lelkiismereted, hugi? - vigyorgott.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy a semmiből tűnnek elő a beszélgetőpartnereim - vágtam vissza, kissé csípősen, aztán megálltam egy ajtó előtt, amin felfedeztem a saját nevemet.

- Igen - biccentett Natalia - ez a hetedévesek szobája…

Beléptünk. Koromsötét volt. Naná, hiszen rajtam kívül nem lakott itt még senki. A sulisok csak egy hét múlva érkeznek… Meglendítettem a pálcámat.

- Lux! - kiáltottam, mire az összes mennyezeti lámpa nyomban meggyulladt. Elképedve eresztettem le a kezem.

- Ezt… Én csináltam? - kérdeztem tűnődve magamtól, tökéletesen elfeledkezve arról, hogy milyen hathatósan szereltem le a halálfalókat…

- Igen. Ez teljesen alapszintű varázslat, Ilse! - csattant fel Natalia - ne álmélkodj lépten-nyomon, hogy tudsz varázsolni, mert előbb-utóbb feltűnik valakinek. Odin áldjon meg, hát boszorkány vagy, és hetedéves! Miért ne tudnál lámpát gyújtani?!

- Igazad van…

Natalia csak legyintett egyet, én meg szétnéztem a vidám lámpafényben fürdő hálószobán. Méregzöld, ezüsttel szegett baldachinos ágyak - szám szerint négy - sorakoztak a hatszögletű szoba lapjainál. Ablak nem volt, lévén ez pince, de a falakat élénk zöld zászlók díszítették rajtuk a Mardekár ezüst kígyójával. Tulajdonképpen… Tetszett. Mint az ágyam is, ami a legtávolabbi lapfalnál állt, s már hevert előtte egy láda, melynek félig nyitva volt a teteje, és különböző dolgok voltak előszedve belőle, melyek az ágyon sorakoztak, úgymint: egy kicsi és egy még kisebb doboz, két pulóver, és egy nyűtt bársonysüveg. Az is zöld.

- Ez még anyáé volt - bökött Natalia a süvegre.

Leereszkedtem az ágyra, s ránéztem Natalia-ra.

- Nat… Beavatnál a családi hátterünkbe? - kérdeztem nagyon halkan.

- Mi az, ilyen hamar elfelejtetted? - csúfolódott.

- Nat… Bitte…

- Zurecht - bólintott - Nos… Félvérek vagyunk, de csak az üknagyanyánk aranyvérű, és az nem számít ezeknek - biggyesztett - ráadásul ő is egy muglihoz ment feleségül. Nagyanyánk férje ugyan varázsló volt, de mugli születésű… Igaz, hogy nagyon gazdag. Na mindegy. A mi anyánk, Melissa boszorkány volt, de az ő apja is mugli, csak úgy, mint a miénk. Anyánk a Mardekárba járt, és egészen öt hónapos korunkig hitegette Voldemort-ot, hogy egyszer beáll hozzá halálfalónak. Közben titokban Dumbledore-nak dolgozott. Pitonnal egész jó kis kémhálózatot építettek ki. Mikor öt hónaposak lettünk, anya lebukott. Voldemort előtt világossá vált, hogy sosem áll át hozzá. Azonnal megölte. Apa megkeseredett özvegyember lett, akinek a leánykája - az ő számára felfoghatatlan képességekkel rendelkező - leánykája lett az élete. Fogott minket és visszaköltözött velünk szülőhazájába, Németországba, így próbálva megóvni minket. Azt hitte, ezzel a varázsvilágtól is megszabadulhatunk, de tévedett; mert a 11. szülinapunk után egyszercsak kopogott nálunk egy holló, csőrében összetekert pergamen, mely a következőket tartalmazta…

- Igen, innen már én is emlékszem - vágtam közbe és együtt daráltam Natalia-val: "T. Herr Rabe! Ezúton értesítjük, hogy leánya, Fraulein Rabe, felvételt nyert a Zauber Universitat intézetébe, s szeptember elsején megkezdheti tanulmányait, mint az iskola első évfolyamos hallgatója. Kérjük, hogy leányával együtt szeptember elsején, reggel 7:00 órakor jelenjen meg a Sonnen strasse 9. alatt. Mellékelten küldjük…" - összenevettünk.

- Na lám, mi, mindenre emlékszel - mondta vigyorogva Natalia. Aztán elkomorodott.

- Szerintem hugicám, itt lenne az ideje, hogy keményen készülj a vizsgádra! Minden ezen áll, vagy bukik! Most Pitontól nem kell tartanod, de McGalagony még befűthet neked, ha nem teljesítesz jól átváltoztatástanból. Úgyhogy sipirc a könyvtárba! Gondolom, előbb át akartál öltözni, úgyhogy addig nem zavarlak, a lépcsőnél találkozunk. Elkísérlek a könyvtárba, hogy később is odatalálj… - azzal eltűnt.

Jól beszélt, nem dadogott az én nővérkém. Valóban át kívántam öltözni, és kicsit felfrissíteni magamat, bár reggel a fogadóban zuhanyoztam… Lehántottam magamról a varjúmezt, s egy sötétzöld bársonyszoknyát és a hozzávaló bársony tunikát öltöttem magamra. Némi tétovázás után a süveget is a fejembe csaptam. Aztán felnyaláboltam néhány tekercs tiszta pergament, és egy pennát, meg a Varázslástan felsőfokon I.-et; és elindultam kifelé. Aztán visszaszaladtam, mert úgy véltem, a pálca nem árthat, ha nálam van…