Tizennyolcadik

Deja vu. Határozottan ezt éreztem, amikor felbukkantam a Foltozott Üst előtt, s láttam, hogy Harry pontosan úgy támaszkodik a kocsma falának, és pontosan olyan ramatyul néz ki, mint a halálfalók támadása előtt.

Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Felnézett, de volt valami furcsállás a tekintetében...

- Ilse - kérdezte tétován - te hoztál engem ide?

- Naná, ki más? - kérdeztem könnyedén, s próbáltam nem Natalia gunyoros arcára nézni - látsz még te itt valakit rajtam kívül?

Körbenézett és megrázta a fejét.

- Nahát akkor….

Nem szólt erre semmit, de a furcsa fény továbbra is ott maradt a szemében. De én ezt nem, és nem vettem észre!

- Jobban érzed már magad? - próbáltam elterelni a témát.

- Aha… Valamivel - közölte, s felegyenesedett s rámnézett, kérdően. Én vissza. Aztán elnevettünk magunkat.

- Szerintem menjünk be - válaszoltam a ki nem mondott kérdésre.

A kocsma tele volt. Mindenhol színes taláros varázslók és boszorkányok, és nem csak a százéves korosztályból, hanem olyan fiatalok is, mint mi. Persze, még tombol a nyári szünet… Míg Harry lebeszélte a csapossal, hogy mit és hova kérünk enni meg inni, én nézelődtem. És azon tűnődtem, hogy ha Natalia az itteni énem, akkor nyilván van felszerelése is, ergo: nem kell vennem semmit. De vajon honnan juthatnék hozzá?

- Majd a suliban megkapsz mindent - súgta hasonmásom. Utálom, ha a gondolataimban turkálnak!

- Nem is mondtad, hogy gondolatolvasó vagy - súgtam vissza némileg dühösen.

- Nem vagyok gondolatolvasó. Csak éppen a te gondolataid megjelennek az én fejemben is. Tetszik, nem tetszik; ez van. Nem az ikertestvéred vagyok, hanem…

- Jól van, jól van, hallgass már - intettem le, a kéretlen magyarázót, mert éppen Harry tartott felénk, és elég érdekesen festett volna, ha látja, hogy a levegővel beszélgetek. Ez azért még a varázslatok világában is feltűnő. Elvégre nem mindenki rendelkezik azzal a bizonyos köpennyel…

- Elintéztem, hogy holnapig itt maradhassunk - közölte velem Harry - utána viszont irány a Roxfort. Kipróbálhatod a Kóbor Grimbusz szépségeit - tette hozzá vigyorogva.

- Kösz - legyintettem - valahogy… Nem vágyom rá.

A nap gyorsan elröppent. Újabb támadástól tartva, még az Abszol Útra sem mertünk kimenni, de a kocsmában is kedélyesen el lehetett ütni az időt, egy-egy töklé mellett ülve (én szeretem) és nézegetve a sok fura fazont, akik betévedtek. Közben Harry a tavalyi évről mesélt. Érdekes volt, mert olyan mozzanatokról is szó esett, ami nem volt benne, a könyvben…

Aztán egyszercsak ezzel a kérdéssel fordult hozzám.

- Tényleg Ilse, téged hogy fognak beosztani?

- Fogalmam sincs… - vontam meg a vállam - de azt fogom mondani, hogy eddig a német varázslóiskolába jártam. Ez elég hihető nem ?

- Biztos… - tűnődött Harry, majd hozzátette - először mindenképpen Dumbledore-ral kell beszélned.

- Nyilván…

Közben meg nem győztem hova nézni Natalia mindentudó pillantásától, aki attól kezdve, hogy a beosztás szóba került egyfolytában fixírozott, és feltűnően mutogatott valamit a ruháján, de nem tudtam kivenni, hogy mi az. Arra gondoltam olyan jó lenne, ha csak egy pillanatra megszabadulhatnék ettől a kéretlen tükörképtől… De persze, tudtam, hogy ez lehetetlen. Ráadásul ezzel a gondolattal megbántottam, mert felhúzta az orromat. Bocs. Az orrát.

A továbbiakban próbáltam nem tudomást venni róla, és Harry-vel a kviddicsről beszélgettünk, amely sport engem is nagyon érdekelt, s alig vártam már, hogy kipróbáljam. Bár Harry szerint nincs sok esély, hogy bekerülök a csapatba, hiszen már hetedéves vagyok, de reménykedni lehet, nem?

Másnap aztán egy kiadós reggeli után leintettük a Kóbor Grimbuszt, és megtapasztalhattam az efféle utazás szépségeit… Hát, mit ne mondjak… Most értettem csak meg azt a sok zöld és fehér arcú utast a könyvekben… J

Azért mondjuk nem volt olyan vészes, csak amikor valami akadály hárult elénk, akkor kellett nagyon, de nagyon kapaszkodni, amibe lehetett…

De mindennek vége szakad egyszer, megérkeztünk Roxmortsba, ahonnan bő félóra séta a Roxfort Varázsló-és Boszorkányképző Szakiskola épülete.

Amikor beléptünk a nehéz tölgyfa ajtón, Harry gálánsan elkísért az igazgatói irodához, és együtt bekopogtunk. Mit mondjak, izgultam. Most fogok először szemtől szemben állni, az egyik kedvenc mágusommal…

Tizenkilencedik - Dumbledore meglepődik

Kitárult az ajtó, s mi beléptünk. Az irodában ott ült az ősz varázsló, szokott csillagos talárjában, fején most nem viselt süveget, elgondolkozva nézegette egymásnak támasztott ujjait. Lépteinkre felnézett.

- Szervusz Harry - mosolygott melegen útitársamra - örülök, hogy megérkeztél… A holmidhoz nem nyúlt senki - folytatta jelentőségteljesen - mindent úgy fogsz találni, ahogy hagytál…

- Öhm… - mondta mély értelműen Harry, aztán némi torokköszörülés után hozzátette - köszönöm igazgató úr. Hm… Szeretném bemutatni… - nézett rám, ám Dumbledore hangja megakasztotta beszédét.

- Rendben Harry, én is köszönöm, hogy felkísérted hozzám kedves vendégünket. Hadd váltsak vele néhány szót, négyszemközt. Te addig utánanézhetnél a könyveidnek…

Harry erre csak bólintott, majd egy utolsó, kérdő pillantást vetve rám - kiment.

Kettesben maradtunk az igazgató úrral, és én roppant zavarban éreztem magam. Natalia a hátam mögött csendben röhögött, és ilyeneket sugdosott a fülembe: te sem tudtad, mire vállalkoztál, húgocskám…

- Nos, Rabe kisasszony? Bevallom, nem tételeztem fel magáról, ekkora vakmerőséget.

Tessék? Ezek szerint Dumbledore tudja, hogy én…

- Hogy érti ezt Dumbledore professzor? - érdeklődtem.

- A dimenzióutazás nagyon kényes dolog… Egy rossz mozdulat, s az ember örökre ott ragad egy idegen világban…

- Khm... Nos, erre gondoltam, de…

- Nincs de. Ha a helyzet nem lenne ennyire súlyos, rögvest hazaküldeném. De…

- Akkor most mégis van de? - tettem fel az - érzésem szerint - kissé pimasz kérdést.

- Igen - mondta lassan, és jelentőségteljesen rámnézett - ebben az esetben, van, de.

- Esetleg megtudhatnám a részleteket? - érdeklődtem.

- Nos, a részletekkel még magam sem vagyok tisztában. De annyi világos előttem, hogy Harry nem véletlenül botlott éppen magába, és hogy maga nem véletlenül döntött úgy, hogy idejön. Nem is akárhogy, hanem…

- Diákként?

- Igen. Bevallom, meglep, hogy 26 évesen miért akar valaki csak 17 lenni…

- Azt hiszem ezt napokig, mesélhetném magának kedves professzor… - grimaszoltam.

- Nos, akárhogy is - vetett véget a felvetett témának Dumbledore - maga itt van, és segíteni fog nekünk.

- Ez csak természetes! - húztam ki magam - mit tehetek a Rendért és Harry-ért?

Elmosolyodott.

- Látom, szívén viseli a Kis Túlélő sorsát…

- Mi tagadás… - mosolyogtam én is.

- Rendben. Segíthet Harry-nek. Mégpedig pont azzal, amire készült.

Ezt nem értettem. Hogy mire készültem én?

- Rabe kisasszony… Maga, a Zauber Universitat hallgatója volt eddig, ha nem tévedek, ugye? - kérdezte Dumbledore, s jelentőségteljesen rámkacsintott.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott, később esett le a tantusz. Ja, hogy a Zauber-nek! Hát persze! Bőszen bólogattam, miután felfogtam a lényeget.

- Nos, normális esetben - itt a "normális" szót gondosan megnyomta az igazgató úr - a Teszlek Süveg, osztaná be magát is, mint mindenki mást, aki itt szeretne tanulmányokat folytatni. De mivel most esetünk teljességgel eltér a normálistól, tehetünk akár kivételt is. Maga mondja meg, melyik házba szeretne járni, és ott fog tanulni. Magán áll a döntés, Rabe kisasszony…

Egy percig csend volt. Hova is osztottam én Natalia-t? Nem a szívem csücske a ház, de érdekes, és különben is, nem hiszem, hogy csak feketemágia-megszállottak járnak ebbe a házba; ideje megismerni a másik arcát is. És ekkor beugrott az is, hogy mit mutogatott nekem Natalia a Foltozott Üstben: egy kígyót!

- Ha lehetséges…

- Minden lehetséges, Rabe kisasszony.

- Akkor, a Mardekárba.

Dumbledore szeme megvillant, de nem szólt semmit. Írt valamit egy pergamenre, összecsavarta és átadta nekem.

- Rendben van, kisasszony. Keresse meg a házvezető tanárát, akit gondolom, nem kell bemutatnom magának - nézett rám kissé gunyorosan mosolyogva - és adja át neki ezt. Tőle minden más felvilágosítást meg fog kapni. Köszönöm, elmehet. Érezze jól magát a Roxfortban! - tette még hozzá mosolyogva, majd egy intéssel kitárta előttem az ajtót, s újfent a gondolataiba mélyedt.

Huszadik - Találkozás Piton professzorral

Amint elhagytam Dumbledore irodáját, tanácstalanul néztem körül. Fogalmam se volt, hol keressem a házvezető tanár irodáját. Valami derengett, hogy a bájital órák a pincében szoktak lenni…

Elindultam hát lefelé. Nos… Már a fenti helyiségekben sem volt az a hű de meleg, de itt a pince-katakombákhoz közeledve, határozottan hidegebb és hidegebb lett. Brr! Aztán leértem. Most körülbelül két szinttel lehettem lejjebb, mint ahol a bejárat leledzett. A folyosó rideg szürke kő, itt-ott égtek rajta fáklyák... Határozottan barátságtalan benyomást keltett. Viszont a gyér fényben felfedeztem, hogy a folyosó egyhangú szürkeségét, imitt-amott barna ajtók törik meg. És az egyiken ezt olvastam: Bájitalterem. Nagyszerű! Hát, ha nem itt van Piton prof. irodája, akkor igazán nem tudom, hogy hol…

Bekopogtam. Semmi válasz. Mindegy. Óvatosan lenyomtam a kilincset, s az ajtó engedett. Beléptem és egy pillantást vetettem a kerek asztalokra, és a rajta állongó háromlábakra, ahova az üstöt kell tenni; a falnál ásító, ronda vízköpőre, a táblára, a katedrára, és a mellette magasodó üveges szekrényre, amiben különböző, hátborzongató dolgok feküdtek. Aztán a szemem a katedra és a szekrény közé siklott. Remek! Ott egy ajtó. Az előbb azért nem vettem nyilván észre, mert feketeségével szinte beleolvadt a terem félhomályába. Határozott léptekkel átvágtam az asztalok között, és bekopogtam.

- Tessék! - hangzott bentről egy mély és higgadt hang. Én, pedig összeszedtem minden bátorságomat, és besétáltam az "oroszlán" (itt: kígyó) barlangjába.

- Jó napot kívánok, Piton professzor! - mondtam nagy levegőt véve, és becsuktam magam mögött az iroda ajtaját.

- Üdvözlöm, Rabe kisasszony! - biccentett hűvös udvariassággal, és felállt az asztala mellől. Futólag végigsiklott rajta a szemem. Semmi nem változott; maradt a reverendaszerű fekete talár, a vállig érő, fekete haj, és a kútmély; fekete, szinte kifejezéstelen szemek. Fehér, sápadt bőre, mintha pirospozsgásabbnak tűnt volna, de talán csak a fény teszi.

- Az igazgató úr ezt küldi magának - nyújtottam át a tekercset. Kicsit remegett a kezem, mikor elvette tőlem… Széttekerte, s gyorsan átfutotta.

- Jól sikerült a roxmortsi kirándulása? - kérdezte, fel sem pillantva a levélből.

Pislogtam, mint béka a kocsonyában.

- Öhm…

- Dumbledore professzor azt írja, azért nem jelentkezett nálunk a megérkezése napján, mert édesapja engedélyével egy hetet Roxmorts-ban töltött - és most rám nézett, és én úgy éreztem magam, mint a bogár, amit éppen most tűznek gombostűre. Egy pillanatig nem tudtam megszólalni, de miután nagyon kínossá vált a csend, valahogy kipréseltem egy "igen"-t.

- Ennek roppantul örvendek - mondta Piton szenvtelenül - nos, remélem, jól fogja érezni magát a Roxfortban. Úgy tudom, hogy a Zauber Universitat egy nagyon jó hírű és szigorú iskola…

- Valóban az, professzor úr - találtam meg végre a hangom. Kissé rekedtes volt, de oda se neki. Piton szeme rámvillant.

- Majd meglátja, hogy szigorban mi sem maradunk el a német akadémia mögött - folytatta - mindazonáltal, ha betartja a szabályokat, nem lesz semmi gondja az itt tartózkodással.

Letette a pergament az asztalra, s nekem úgy tűnt - befejeztük a beszélgetést. Tettem egy bátortalan lépést az ajtó irányába, de azért még megkérdeztem…

- Khm… Professzor úr… Végeztünk? Elmehetek?

- Egy pillanatra még, Rabe kisasszony - nézett fel, mert eddig a pillanatig a pergament tanulmányozta - mivel másik iskolából jött át; szokásaink értelmében különbözeti vizsgát kell tennie. Erre szeptember elsején, reggel

8:00 órakor kerül sor, az átváltoztatástan teremben. Jelen lesznek: McGalagony professzor, Flitwick professzor, Dumbledore professzor és jómagam. Ha nem számított erre, akkor azt ajánlom a hátralévő időt, töltse a felkészüléssel, hogy ne hozzon szégyent az iskolájára. Most elmehet! További kellemes nyaralást - mondta, szinte kedélyesen, és visszamerült a levélbe.

- Köszönöm, professzor úr - rebegtem, és remegő lábakkal elhagytam a szobát. Kifelé menet azon morfondíroztam, hogy ez a találkozás… Minden elképzelésemet felülmúlta.

Amikor a termet is kiléptem, tanácstalanul néztem körül ismét. Ez eddig meglenne, de hol a klubhelyiség? Csak nem… Bámultam a folyosó végében ásító lépcsőket - Még lejjebb? Sóhajtva elindultam a lépcsők felé. S ekkor hirtelen megpillantottam egy éppen abból az irányból mellettem elsiető házimanót.

- Izé… Ne haragudj… - szólítottam meg. A manó megállt; nagy lapátfülei izgatottan csapkodtak, hatalmas, szilvára emlékeztető kék szemeit áhítatosan emelte rám.

- Igen, kisasszonyom?

- Nosss… Én a Mardekár klubhelyiségét keresem. Meg a holmimat. Nem tudnál segíteni?

- A holmiját már az ágya mellé tettük, kisasszonyom - mondta a manó, magas, sipító hangon, majd újfent rámsandított - kisasszonyom még bizonyára új itt. Nem tudja, hogy mennek itt a dolgok. Mitty majd elvezeti kisasszonyomat a háza klubhelyiségébe. Kérem, kövesse Mitty-t! - azzal elindult pontosan abba az irányba, amerről jött.

Én, pedig engedelmesen utána bandukoltam… Lementünk még néhány lépcsőn… Egyre sötétebb lett, mert a gyenge fényű fáklyák egyre kevésbé tudtak megbirkózni a sűrűsödő félhomállyal. Megborzongtam. Ha azt gondoltam, hogy Piton szobájában hideg volt, az langyos, tavaszi szellő volt a kazamaták mélyéhez képest. Aztán csak megérkeztünk… Egy újabb folyosó nyílt előttem; ugyanolyan szürke, mint a fenti, és ugyanúgy elszórtan fáklyák virítottak rajta. Mitty megállt egy teljességgel hétköznapi kőfal előtt, mely pontosan olyan volt, mint a pince többi fala.

- Parancsoljon, kisasszonyom - billegette füleit, s rámutatott a falra - íme a bejárat. A jelszó: Lupus. Mitty örült, hogy segíthet, de most már mennie kell. Jó pihenést, kisasszonyom! - azzal sarkon fordult, s elszaladt volna, de én utánaszóltam.

- Várj, Mitty! Köszönöm!

Mitty visszafordult, s szemeiben meleg fény csillogott.

- Mitty ezért van itt, kisasszonyom! - hajolt meg, s elsietett a dolgára, fura konyharuha tógája, csak úgy lobogott utána, csakúgy, mint a fülei.

Huszonegyedik

Néztük egymást, a bejárat meg én. Nagy levegőt vettem. Akkor kezdődjön az igazi kaland! Éreztem, ha azon az ajtón belépek, többé már nem szállhatok ki. Végig kell csinálnom, amit elkezdtem. De ezért jöttem, nem? És nagy svunggal kimondtam a jelszót: Lupus! És - nem történt semmi. A fal továbbra is ugyanolyan szürke és rideg maradt, mint eddig. Azaz, valami mégiscsak történt. Megszólalt a hátam mögött egy rekedtes, károgó hang:

- Kémkedni jöttél, hollóhát?

Megpördültem. A hang hátulról, de kissé fentről is jött, hát feljebb emeltem a szemem. S ekkor megpillantottam a hang gazdáját. A fallal szemben lógott egy festmény, amely egy kicsi és gömbölyű boszorkányt ábrázolt; görbe, bibircsókos orral, molyette süvegben, kopott bársonytalárban. Kezében egy szép boakígyót tartott, lábai előtt kobrák ágaskodtak.

- Nem kémkedni jöttem. Mardekáros vagyok - mondtam olyan fensőbbségesen, ahogy csak tudtam.

A banya majdnem elejtette a kígyóját meglepetésében.

- Micsoda? Már sárvérűeket is beengednek ide manapság? Micsoda időket élünk! - sopánkodott.

Elfutott a méreg. Ez a banya itt szórakozik velem, mikor hullafáradt vagyok, megjártam vagy négy dimenziót, egy hét múlva vizsgáznom kell, és különben is! Úgy tudom, hogy nem csak tiszta vérűek járnak ide.

- Fogd be a szád! - ripakodtam a boszorkányra - Inkább engedj be! Lupus! - kiáltottam el méreggel telve újfent a jelszót.

- Hm… Sárvérű, de ért a meggyőzéshez… - motyogta a hátam mögött a festmény, s végre elmozdult a fal…

Amely egy újabb fáklyás folyosóra nyílt. Kezdem unni a folyosókat… - sóhajtottam. Szerencsére, ez az újabb egészen rövid volt, s nagyon hamar beletorkollott egy hatszögletű terembe - ez volt a klubhelyiség. Itt már azért melegebb volt, mint kint. És világosabb, a mennyezetről lógó petróleumlámpák és a hatszög egyik lapjánál ásító kandallóban ropogó tűz fényének köszönhetően. A berendezés elég érdekes volt. A kandalló előtt két méregzöld fotel, a hatszög két-két lapjánál, pedig szintén hatszögletű asztalok, és tonett típusú székek sorakoztak. A leghátsó lapnál, pedig egymás mellett két ajtó. Az egyik ezüstben tündökölt, a másik méregzöldre volt festve. Úgy tippeltem, hogy az ezüst vezethet a lányok szobáihoz. Jól gondoltam. Már meg se lepődtem, hogy újabb folyosóval találtam szembe magam, csak végigsiettem rajta. Olyan ez, mint egy labirintus - motyogtam magamban. Ebben a pillanatban felhangzott mellettem egy kissé gunyoros hang: "Hogy tetszik itt minálunk, húgocskám?"

Oldalra pillantottam, miután ugrottam egyet riadalmamban.

- Ha megkérhetlek, Natalia, ezt a hirtelen feltűnést mellőznéd? Szívszélhűdést kaptam az ijedtségtől…

- Rossz a lelkiismereted, hugi? - vigyorgott.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy a semmiből tűnnek elő a beszélgetőpartnereim - vágtam vissza, kissé csípősen, aztán megálltam egy ajtó előtt, amin felfedeztem a saját nevemet.

- Igen - biccentett Natalia - ez a hetedévesek szobája…

Beléptünk. Koromsötét volt. Naná, hiszen rajtam kívül nem lakott itt még senki. A sulisok csak egy hét múlva érkeznek… Meglendítettem a pálcámat.

- Lux! - kiáltottam, mire az összes mennyezeti lámpa nyomban meggyulladt. Elképedve eresztettem le a kezem.

- Ezt… Én csináltam? - kérdeztem tűnődve magamtól, tökéletesen elfeledkezve arról, hogy milyen hathatósan szereltem le a halálfalókat…

- Igen. Ez teljesen alapszintű varázslat, Ilse! - csattant fel Natalia - ne álmélkodj lépten-nyomon, hogy tudsz varázsolni, mert előbb-utóbb feltűnik valakinek. Odin áldjon meg, hát boszorkány vagy, és hetedéves! Miért ne tudnál lámpát gyújtani?!

- Igazad van…

Natalia csak legyintett egyet, én meg szétnéztem a vidám lámpafényben fürdő hálószobán. Méregzöld, ezüsttel szegett baldachinos ágyak - szám szerint négy - sorakoztak a hatszögletű szoba lapjainál. Ablak nem volt, lévén ez pince, de a falakat élénk zöld zászlók díszítették rajtuk a Mardekár ezüst kígyójával. Tulajdonképpen… Tetszett. Mint az ágyam is, ami a legtávolabbi lapfalnál állt, s már hevert előtte egy láda, melynek félig nyitva volt a teteje, és különböző dolgok voltak előszedve belőle, melyek az ágyon sorakoztak, úgymint: egy kicsi és egy még kisebb doboz, két pulóver, és egy nyűtt bársonysüveg. Az is zöld.

- Ez még anyáé volt - bökött Natalia a süvegre.

Leereszkedtem az ágyra, s ránéztem Natalia-ra.

- Nat… Beavatnál a családi hátterünkbe? - kérdeztem nagyon halkan.

- Mi az, ilyen hamar elfelejtetted? - csúfolódott.

- Nat… Bitte…

- Zurecht - bólintott - Nos… Félvérek vagyunk, de csak az üknagyanyánk aranyvérű, és az nem számít ezeknek - biggyesztett - ráadásul ő is egy muglihoz ment feleségül. Nagyanyánk férje ugyan varázsló volt, de mugli születésű… Igaz, hogy nagyon gazdag. Na mindegy. A mi anyánk, Melissa boszorkány volt, de az ő apja is mugli, csak úgy, mint a miénk. Anyánk a Mardekárba járt, és egészen öt hónapos korunkig hitegette Voldemort-ot, hogy egyszer beáll hozzá halálfalónak. Közben titokban Dumbledore-nak dolgozott. Pitonnal egész jó kis kémhálózatot építettek ki. Mikor öt hónaposak lettünk, anya lebukott. Voldemort előtt világossá vált, hogy sosem áll át hozzá. Azonnal megölte. Apa megkeseredett özvegyember lett, akinek a leánykája - az ő számára felfoghatatlan képességekkel rendelkező - leánykája lett az élete. Fogott minket és visszaköltözött velünk szülőhazájába, Németországba, így próbálva megóvni minket. Azt hitte, ezzel a varázsvilágtól is megszabadulhatunk, de tévedett; mert a 11. szülinapunk után egyszercsak kopogott nálunk egy holló, csőrében összetekert pergamen, mely a következőket tartalmazta…

- Igen, innen már én is emlékszem - vágtam közbe és együtt daráltam Natalia-val: "T. Herr Rabe! Ezúton értesítjük, hogy leánya, Fraulein Rabe, felvételt nyert a Zauber Universitat intézetébe, s szeptember elsején megkezdheti tanulmányait, mint az iskola első évfolyamos hallgatója. Kérjük, hogy leányával együtt szeptember elsején, reggel 7:00 órakor jelenjen meg a Sonnen strasse 9. alatt. Mellékelten küldjük…" - összenevettünk.

- Na lám, mi, mindenre emlékszel - mondta vigyorogva Natalia. Aztán elkomorodott.

- Szerintem hugicám, itt lenne az ideje, hogy keményen készülj a vizsgádra! Minden ezen áll, vagy bukik! Most Pitontól nem kell tartanod, de McGalagony még befűthet neked, ha nem teljesítesz jól átváltoztatástanból. Úgyhogy sipirc a könyvtárba! Gondolom, előbb át akartál öltözni, úgyhogy addig nem zavarlak, a lépcsőnél találkozunk. Elkísérlek a könyvtárba, hogy később is odatalálj… - azzal eltűnt.

Jól beszélt, nem dadogott az én nővérkém. Valóban át kívántam öltözni, és kicsit felfrissíteni magamat, bár reggel a fogadóban zuhanyoztam… Lehántottam magamról a varjúmezt, s egy sötétzöld bársonyszoknyát és a hozzávaló bársony tunikát öltöttem magamra. Némi tétovázás után a süveget is a fejembe csaptam. Aztán felnyaláboltam néhány tekercs tiszta pergament, és egy pennát, meg a Varázslástan felsőfokon I.-et; és elindultam kifelé. Aztán visszaszaladtam, mert úgy véltem, a pálca nem árthat, ha nálam van…

Huszonkettedik - Megint egy könyvtár

Natalia a bejáratnál várt rám, és felsiettünk a könyvtárba. Nagyon megnyerte a tetszésemet az is. A régi, szúette polcok, és rajtuk a szintén régi, titokzatos könyvek… Hátrébb, pedig csak úgy, mint nálunk, a Városi Könyvtárban; asztalok és székek. Az olvasóterem…

Végiglépegettem a polcok között, s cím szerint válogattam a könyveket, meg az alapján, amelyik éppen megtetszett. Aztán szerzeményeimmel gyorsan kerestem egy asztalt, mert mindegyik fóliáns, amelyet kiválasztottam, egyenként nyomott vagy 200 kg-ot; s alig bírtam cipelni őket. Ahogy kiléptem a polcsor mögül, észrevettem egy ismerős alakot, az egyik asztalnál, aki teljesen bele volt temetkezve egy vastag kötetbe, éppen csak a koromfekete hajú fejebúbja látszott ki. Elmosolyodtam, és odaléptem mellé. Letettem a könyveket az asztalra, s megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

- Khm… Elnézést, szabad ez a hely?

Felnézett, s meglátva engem, elvigyorodott.

- Hello Ilse - mondta és körbemutatott - persze! Ülj le csak, ahova akarsz!

Leereszkedtem vele szembe, s tornyot építettem a kihozott kötetekből, aztán kinyitottam a legvastagabbat és elkezdtem tanulmányozni.

- Pszt… Ilse…

- Igen? - néztem fel.

- Hogy boldogultál az öreggel?

- Dumbledore-ral? - mosolyodtam el - egész jól… Képzeld - tettem hozzá - már tudom, melyik házban fogok tanulni.

- Tényleg? - nyíltak tágra a szemei - be is osztottak? Hogyan?

- Nos… Dumbledore azt mondta, mivel az enyém kivételes eset, megválaszthatom, hova szeretnék kerülni.

- Ojjé - mosolygott Harry - ez aztán a kiváltság… És? Mit választottál?

Vettem egy nagy levegőt. A következő mondatom, biztos nem fog tetszeni szénaboglya hajú barátomnak…

- Nos… A Mardekárban fogok tanulni.

- Megőrültél?

- De Harry… Miért őrültem volna meg? Dumbledore felajánlotta a választás lehetőségét. És én ezt választottam.

- De… Miért?

- Azért mert… Mert úgy gondolom, mindannyian súlyosan félreismerjük azt a házat. Ideje kikutatni a titkait…

- Ilse! - mondta Harry nagyon komolyan - már évszázadok óta, a Mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló és boszorkány… Ilyen rossz hírű ház tagja akarsz lenni? Netán érdekel a feketemágia?

- Véleményed szerint, a Mardekárban nem ugyanazt tanítják, mint a többi ház tanulóinak? - kérdeztem vissza - Úgy tudom, együtt jártok az órákra…

- De nem is vagy aranyvérű…

- És ez most egyszerre érdekelni kezdett téged?

- Nem, dehogyis - rázta a fejét - csak nem tudom megérteni, hogy…

- Figyelj ide, Harry! - vágtam a szavába - nézz meg jól: szimpatikus vagyok neked?

- Hmm… Igen… - mondta ő nyakig vörösen.

- Zurecht! - biccentettem - és most gondold végig: hirtelen elkezdtél utálni, miután megtudtad, hogy a Mardekárba jelentkeztem?

- Hát… - vakarta meg a fejét - nem. Nem utállak.

- Na látod! - mondtam diadalmasan mosolyogva - látod, milyen hülye az előítélet? Attól még én, én maradok, akármelyik házban tanulok is…

- Öhm… - tekergette a nyakát, de aztán belátta, hogy igazam van - azt hiszem, jobban látod a dolgokat, mint én - ismerte be.

- Dumbledore már néhány éve szajkózza, hogy összefogásban az erő - tettem hozzá a fentiekhez, némi hallgatás után.

- Ez is igaz…

- Nem nagyon látni, hogy megpróbálnátok hallgatni rá…

- Ez nem csak a mi hibánk! - tiltakozott - a mardekárosok is…

- Hát igen. Két fafejű banda. A Hollóhát beletemetkezik a könyveibe, a Hugrabug pedig egyedül kevés az összefogáshoz…

- Ilse… - kérdezte kisvártatva - te most össze akarod hozni a házakat?

- Mindenesetre, összébb - bólintottam.

- Nehéz lesz… - foglalta össze Harry kétségeit két szóban.

- Szeretem a megoldhatatlan feladatokat - kacsintottam rá - egyébként te is segíthetsz… Trombitáld újra össze a DS-t. Meglátjuk, mire megyünk. De most tanulnom kell, mert nem akarok megbukni a vizsgámon - nyitottam ki újfent a könyvet.

Nem kérdezte, milyen vizsgám lesz, és minek. Visszamerültünk a tanulmányainkba.