Tizenharmadik

Már megint egy éjszaka, amit nem tud átaludni… De most nem ugyanaz, az álom… Még csak ez kellett! Nem volt elég baja így is, azzal a múltkorival?! Minek kellett mellé még egy rejtély?!

A helyszín ugyanaz, mint a horror-álomban: a Tiltott Rengeteg. De most nincs a fához kötözve. Csak úgy ott van. A tisztáson. Vámpírok sehol. Vérfarkasoknak színét se látni. Csak ő, és a sötét, titokzatos erdő… Aztán egyszercsak léptek alatt reccsen a tavalyi avar… S ismét felbukkan a lány…

Ott terem mellette. És ő - hiába nincs lekötözve - nem tud mozdulni. A démon-lány megint a vérét szívja… De ez most nem fáj. Vagyis… Nem annyira. A fájdalomba… Bele-belehasít a kéj…

Aztán… A lány felemeli a fejét. Végigszántja fogaival a csuklóját, s a hosszú, mély sebet, melyből szinte azonnal vér csurran… A szájához tartja.

- Ízleld meg te is az én véremet - suttogja hátborzongatóan szelíd hangján - nem olyan tiszta, mint a tiéd… De ugyanolyan édes… Ugyanolyan finom…

Nem tud tiltakozni. Ahogy a lány selymes bőre az ajkaihoz ér, s megérzi a vér, semmihez sem hasonlítható, bódító illatát, muszáj, hogy megkóstolja. Kinyújtja nyelvét, és belenyal a bíbor patakba… De hiszen ez édes! És már tud mozdulni… Megragadja a lány csuklóját, és egészen a szájához szorítja, miközben szomjasan nyeli, issza, szívja a vért…

A lány zihál, hallja erős légvételeit… Átjárja az előbb érzett gyönyör… Csak sokkal-sokkal intenzívebben…

Aztán a lány már nem bírja tovább. Elrántja a kezét, s elhátrál tőle egy cseppet…

Nézik egymást… Mindkettejük szájáról vér csurog, mindkettejük kezén bíbor csöppek csúsznak végig… Lehullnak a földre… Csepp, csepp, cseppre-csepp… Az ő vére… És a démon-lányé…

Az ő vérének cseppjei azonnal súlyos aranyröggé változnak, s megülnek a földön elégedetten… A lány vérét szomjasan beissza a föld… És hirtelen sosem látott, gyönyörű virágok sarjadnak azon a helyen… Kék, piros, lila, fehér…

- Látod? - susogja a lány - ez a különbség köztünk: a te tiszta véred, mint az arany… De az arany hideg és merev… A sár… A sár meleg, és teremtő… A sárból, látod? Új élet születik… Melyik a nemesebb akkor?

Csak nézi a csodálatos virágkavalkádot… Egyre több és több hajt ki… És végül eltűnik az erdő, s helyette egy csodálatos virágmezőn állnak a lány és ő… Valami meleg, virágillatú szellő löki őket egymáshoz… Már egészen közel vannak… És ő… Átkarolja a démon-lány derekát… Ám ebben a pillanatban felhangzik fejében a gonosz suttogás:

- Öld meg… Öld meg…

Csattanás. És ismét az, az iszonyú fájdalom…

Tizennegyedik

Voldemort őrjöngött. Persze, ebből a kívülálló számára nem látszott semmi. Hangja ugyanolyan szenvtelen és nyugodt, arca ugyanolyan rezzenéstelen, mint egyébkor. De belülről… A fogát csikorgatta tehetetlen haragjában. Hogy valami nagyon nincs rendben, arról csak résnyire szűkített, izzó vörös szemei árulkodtak.

- Magyarázzátok meg nekem - mondta nyugodtan, hófúvás-szerű hangján - hogy, hogyan lehetséges az, hogy a legkitűnőbb halálfalóim nem képesek elkapni egy nyomorult kölyköt?! Harmadszor jöttök vissza üres kézzel! Mire véljem ezt az engedetlenséget? Hiába avattalak be benneteket legféltettebb titkomba?

- Bocsáss meg, Nagyúr - hebegi a legmagasabb csuklyás remegő hangon - sokat fejlődött tavaly óta a kölyök! Olyan átkokat tud, hogy te is csodálkoznál, Nagyúr…! És…

- És…? - csattant Voldemort hangja vészjóslóan.

- Nos… - tekergette a nyakát a megfélemlített szolga - az, az igazság…

- Hogy Potter nincs egyedül, Nagyúr - segítette ki társát a másik, aki kicsi volt és köpcös - van vele egy lány…

- Igen, Nott? Egy lány? És az én bátor és kegyetlen halálfalóim, megtorpannak egy csitri láttán?! Talán nagyhatalmú sámán, vagy félelmetes erejű boszorkánnyal van dolgunk?!

- Egyikkel sem, Nagyúr - folytatta a magasabbik.

- Igen, Avery? Akkor kivel állunk szemben? Talán egy démonnal?!

- Nem… Az a lány… Egy mugli - nyögte ki végül Nott és megpróbált gyorsan másfelé nézni, mert úgy érezte, a Nagyúr szemének pillantásával azonnal fel tudná őt nyársalni.

- Mugli… - bólintott a Nagyúr, mintha belenyugodna a ténybe, s hátat fordítva, három verejtékező szolgájának gyengéden megsimogatta a mellécsúszott Nagini-t - ám utána olyan hirtelen fordult, meg és nézett engedetlen csatlósai szemébe, hogy azok halálra váltan lassan hátrálni kezdtek.

- Szóval egy mugli, mi?! És ti, az én legrettegettebb és legvérszomjasabb híveim, akikre olyan büszke voltam, megfutamodtok egy nyomorult, varázstalan fruskától???! Mit tud az a mugli lány, amit ti nem?!

- Nem tudjuk, Nagyúr… De valahogy mindig meg tudta előlünk szöktetni Potter-t. Egész idáig üldöztük őket a dimenziókban… De most eltűntek a szemünk elől… Elképzelni sem tudjuk, hogy hol lehetnek…

- Ostobák - Voldemort szinte köpte ezt a szót - már megérkeztek ebbe a dimenzióba. Ott vannak a Foltozott Üst bejáratánál…

- Akkor hát… Engedelmeddel Nagyúr…

- Nem - A Nagyúr hangja csattant, mint a korbácsütés - nem rátok bízom. Eljátszottátok a lehetőséget… Lucius!

- Igen, Nagyúr - lépett előre a magas, hosszú szőke hajú férfi, aki eddig a kandallónak dőlve hallgatta a szóváltást.

- Menj Potter után - utasította Voldemort kedvenc halálfalóját - menj és hozd ide nekem. Azt, lányt, pedig öljétek meg!  Vidd magaddal Macnair-t és Crak-ot. És ajánlom, hogy sikerrel járjatok!

- Ahogy óhajtod, Nagyúr - hajolt meg Lucius Malfoy, majd egy szemvillanással maga mellé intette társait, s mind a hárman eltűntek.

- Ami pedig titeket illet… - fordult a három pórul járt vitézhez Voldemort - a büntetésetek nem marad el… - felemelte a pálcáját…

- Crucio!

Tizenötödik  -   Ikrem, ikrem mondd meg nékem…

- Végre otthon! - kiáltott fel Harry, amint a sötétség eloszlott a szemünk elől, és megpillantottuk a Foltozott Üst bejáratát, pont az orrunk előtt.

- Nos, akkor az alighanem sikerült - jegyeztem meg én vidoran - és most mihez kezdünk?

- Bemegyünk a fogadóba - vigyorgott Harry is, de egyszerre csak elkomorult az arca, s hirtelen a homlokára csapta a kezét.

- Mi a baj Harry? - hajoltam rögtön oda hozzá - megint megfájdult?

- Voldemort… Nagyon… Dühös… - szűrte a szavakat a foga között, nyilván nagyon fájhatott a feje.

Most már mind a két kezét a fejére tapasztotta, és összeszorította szemeit a kíntól. Tántorgott, és alig tudtam utána kapni, hogy nehogy elessen. Végtelenül óvatosan odavezettem a kocsmához. De nem mentünk be. Először meg akartam várni, hogy jobban legyen, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Rosszul tettem… Harry már épp kezdte jól érezni magát, mindenesetre már nem volt zöld, csak halottfehér, és a kezét is maga mellett lógatta, amikor az utca végén megpillantottunk újabb három fekete köpenyest. Újak voltak, mint mondtam. Most nem az orgonasípszerű trió, hanem három, egyforma magas alak közeledett felénk halálos nyugalommal. Valahogy éreztem, ezekkel még nehezebb lesz elbánni, mint az előzőekkel… És most már nincs is hova menekülni…

Aztán minden olyan gyorsan történt. A fájdalomtól legyengült Harry szinte nem is tudott védekezni… Pár szempillantás alatt körbevették, és már gúzsba is volt kötve, aztán két magas alak el is tűnt vele… Az utolsó még hátra maradt. Odalépett elém, aki szinte szoborrá merevedve álltam a kocsma ajtaja előtt, felemelte a pálcáját, s én halálra váltan hátráltam a fogadó fala felé, mintha onnan valami segítséget kaphatnék, és lelki szemeimmel már láttam, ahogy a rettegett két szót formálja a szájával… Semmi kedvem nem volt megtapasztalni, hogy vajon tényleg meghalok-e… De mielőtt még bármi okos dolog eszembe juthatott volna, hirtelen ismerősen hangzó leányhang csendült a jobb oldalamon:

- Obstructo!

A halálfalót - aki nem volt felkészülve erre, váratlan fordulatra - telibe találta az ártás, s most megmentőm felé fordult, aki pálcáját rámszegezve, kilőtt rám valami piros színű, és eléggé fájdalmas átkot… Elvágódtam, és megszűnt körülöttem a létezni a külvilág.

Mikor magamhoz tértem, azt hittem még mindig nem vagyok a valóságban… Mintha tükörbe néztem volna: felettem egy lány térdelt, aki a megszólalásig hasonlított rám. Ugyanaz a hosszú, fekete haj, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a száj, az orr… És még a hang is, hiszen nem máshonnan volt ismerős a lány hangja, mint onnan, hogy az én orgánumom is ilyen… Aztán eszembe jutott, hogy az ő jóvoltából fekszem a földön, s hirtelen felültem, mint akibe bolha csípett.

- Te a halálfalóknak dolgozol??? - vontam kérdőre hasonmásomat - és mitől nézel úgy ki, mintha az ikertestvérem lennél?

- Nyugodj meg, Ilse - mosolygott rendületlenül - nem dolgozom a halálfalóknak. Ami pedig a másik kérdésedet illeti… Nos… Talán jobb lesz, ha bemutatkozom - azzal akkurátusan kezet nyújtott - Natalia Ilse Rabe.

Kopp. Az állam valahol a földön landolt. Micsoda?

- NATALIA ILSE RABE?! - kiáltottam s hitetlenkedve csóváltam a fejem - mire véljem ezt? Megmagyaráznád?

- Jaj, Ilse, miért kell mindent túlbonyolítani? - sóhajtott - én, te vagyok… Csak éppen ebben a dimenzióban… Voltál szíves ide beírni engem, nem emlékszel?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy…

- De pontosan azt.

- De akkor én, hogy a manóba kerülhettem át? Nem az van, hogy egyszerre csak egy helyen létezhetek?

- Ez azért van, mert nem egy az egyben másoltad át magad. Vagyis; vannak köztünk különbségek.

- Hát igen - bólintottam - te voltál a jobbik énem.

- Még mindig az vagyok - vigyorgott.

- Na jól van - próbáltam megemészteni, hogy született egy ikertestvérem - de most hogy lesz ez? Egyszerre leszünk jelen?

- Dehogyis - rázta a fejét - mostantól kezdve, engem, csak te látsz… Te pedig, az én helyemet veszed át.

- Szóval…

- Tudni fogsz mindent, amit én is. Nincsenek különleges képességeim, úgyhogy ne örülj… Teljesen átlagos csajszinak írtál meg…

- Ja. A vámpírmániádat nem számítva.

- Az nálad is megvan..

- Na jó, ne prézsmitáljunk - tápászkodtam fel - Harry-t elrabolták a halálfalók, és azonnal ki kell szabadítanunk!

- De Ilse! Mi most az eredeti történetben vagyunk… Mi van, ha…

- Nem érdekel! A barátom bajban van, és nekem kutya kötelességem segíteni rajta! Fordított helyzetben ő is megtenné értem…

- Jól van. De figyelmeztetlek: alaposan fel fogjuk bolygatni a cselekményt…

- Kit érdekel?!

- Rendben, te makacs nőszemély. Akkor már csak egy dolog maradt hátra…

Azzal Natalia megfogta a fejemet, és a magáéhoz húzta. Összeért a homlokunk… Lehunytam a szemem, és furcsa érzés árasztott el: mintha egy meleg és kocsonyás testű kígyó csusszant volna át Natalia fejéből az enyémbe. Egy darabig tekergett még az agysejtjeim között, aztán elnyugodott. Natalia elengedett, s én kissé szédülve tapogattam a homlokomat.

- Mi volt ez?

- Semmi különös… Átadtam neked mindazt, amit én már megtanultam… Így el tudod végezni a hetedévet, és talán Harry-n is tudunk segíteni…

- Remek. Netán azt is sejted, hogy hova vitték?

- Talán… Ja, várj! Erre minden bizonnyal szükséged lesz… - nyújtott át nekem egy gyönyörű szép, ezüstfehér színű pálcát - nyírfa, nyolc hüvelyk, sárkányszívizomhúr-mag - darálta, mint betanult leckét.

- Aha… Akkor minden megvan?

- Igen… - ráncolta a homlokát - azt hiszem… Készen állsz a mentőakcióra, húgocskám? - kacsintott rám.

- Mi, az hogy! - markoltam meg harciasan vadonat pálcámat.

- Akkor… Kapaszkodj! - kiáltotta Natalia, s mind ketten hoppanáltunk…

Tizenhatodik

Hűha… Ez a hoppanálás igencsak szédítő dolog… Egy pillanatra - miután megérkeztünk úti célunkhoz - muszáj volt megfogódznom valamiben, és megvárni, míg a keringő világ abbahagyja a mocorgást. Az a valami, ami kapaszkodóul szolgált, nem volt más, mint Natalia válla.

- Au! - szisszent fel hasonmásom - ha megkérhetlek a vállamat, kíméld… Egy napja sincs, hogy nekimentem otthon a szekrény sarkának…

- Bocsika - mosolyogtam bűnbánóan, majd körülnéztem, hová is csöppentünk. Egy meglehetősen nagy, málló vakolatú, valaha tekintélyt parancsoló ház előtt álltunk. A kertet felverte a gaz, a ház ablakai és ajtaja bedeszkázva.

- Hol vagyunk, Natalia?

- Nem ismerős a ház? Nézd meg jobban…

Honnan lenne ismerős? Összeráncoltam homlokomat, s még figyelmesebben tekintettem a házra. Lassan újra szemügyre vettem minden részletet… S egyszercsak beugrott. Ó, a lehető legjobb helyre jöttünk…!

- Ez a Denem-ház igaz? - fordultam Natalia-hoz - gondolod, hogy ide hozták Harry-t?

Natalia vállat vont.

- Ez a bázisuk - mondta szenvtelenül - hová máshová hozták volna?

- Rendben. Akkor… Menjünk be.

- Várj! Kerüljük meg a házat… A hátsó ajtó nincs bedeszkázva, ott bejutunk varázslat nélkül is.

- De miért…

- Csitt! Gyere utánam…

Natalia hangtalanul átvágott a térdig érő gazban fuldokló kerten; s észrevétlenül a hátsó kapuhoz osont. Követtem, mit tehettem mást? Tényleg nyitva volt. Natalia belökte, s besurrantunk. Odabent minden sötét és csendes volt.

- Nat…

- Igen?

- Tudod, hogy mit keresünk?

- Valahol lent kell lennie… Keress egy csapóajtót, vagy bármit, ami lejárat lehet…

Csapóajtót. Hát ez érdekesen hangzik. Natalia és én minden létező szobában, minden létező zugot átkutattuk, mikor…

- Ilse, gyere gyorsan…! - suttogott felém Natalia a százvalahanyadik szoba sarkából - azt hiszem megtaláltam…

Odamentem hozzá, gondosan ügyelve, hogy lépteim alatt ne nyikorduljon meg a padló. Elvégre nem tudjuk, kik tartózkodnak itt… És főleg - hányan…

Natalia egy magas, a mennyezetig érő könyvespolc előtt állt, s tüzetesen tanulmányozta.

- Az előbb, mikor meglöktem megmozdult - súgta oda nekem - de most; semmi.

Én is tapogatni kezdtem a polcot, közben Natalia a mellette lévő falat kopogtatta végig. Már-már feladtam, amikor…

- Natalia, ide nézz! - azzal kikaptam egy könyvet a polcról, mire az egész kifordult a falból, s mögötte - ásító sötét nyílás és lefelé vezető lépcső tűnt fel.

- Okos vagy, hugi - mondta elismerően Natalia - nekem ez nem jutott volna eszembe…

- Tényleg? - vágtam egy grimaszt, s elindultam lefelé a lépcsőn. Koromsötét volt…

"Itt az idő, hogy kipróbáljam a pálcámat - gondoltam, s elővettem a zsebemből - Lumos! - suttogtam. Nagyszerű! A pálca végén kis lángocska tűnt fel. Hátrapillantva észrevettem, hogy Natalia ugyanígy tett. Pálcánkat magasra emelve, mint valami fáklyát, óvatosan lejjebb és lejjebb ereszkedtünk a garádicsokon. Nem volt olyan hosszú, mint gondoltuk… Nagyon hamar lent álltunk az alján, s egy hosszú folyosón találtuk magunkat, amelyet csak egy-egy fáklya világított meg. A falakon salétrom nyílt, és állandóan csöpögött valami róla valami vízszerű nedv. Víz nem lehetett, mert itt-ott, lyukat égetett a kőpadlóba. Nem óhajtottam megtudni, hogy mi lehet ez. Csak mentünk-mentünk előre; elől én, utánam Natalia, és minden neszre összerezzentünk. Egyszer csak a folyosó elágazott.

- Na, most merre? - tettem fel a költői kérdést, és tanácstalanul bámultam a keresztutat magam előtt. Natalia néhány lépést tett a jobb oldali folyosón s a füléhez illesztette a kezét.

- Valamit hallok - nézett rám.

Nem szóltam semmit, csak én is fülelni kezdtem. Valóban hangok hallatszottak a jobb oldali folyosó végéről… Egy öblös és egy átlagos.

- Te csalsz! - így az öblös hang.

- Hogy csalnék, mikor a hátam mögé állítottad ezt, az izét? - méltatlankodott az átlagos hang - ha csak megmozdulok, fejbe csap.

- Na jó… Új parti! De ha most is az én kezemben robban fel…

- Akkor mi lesz?

- Ne akard megtudni… Osztás! Én kezdek…

- Mi az adu?

- Azt hiszed, elárulom?! - furcsa hang követte ezt a mondatot: nevetésnek tippeltem, mégis úgy hangzott, mint a sebzett medve üvöltése.

- Ketten vannak - formálta szájával Natalia, s energikus léptekkel elindult a hangok irányába. Követtem, s azon törtem a fejem, hogy mit fogunk tenni, ha meglátjuk a hangok gazdáit…

Hamarosan a folyosó kiszélesedett, s az egyik beugróban meg is pillantottuk az cellát - a falba vésve, úgy nézett ki, mint egy barlangbörtön előtte jó vastag, fekete rácsok - és az őröket. Egy nagy monstrum az egyik, kicsi és köpcös a másik. A köpcös mögött még álldogált egy troll, szerencsére bunkó nélkül. Kártyáztak…

"Vajon mi a biztosíték arra, hogy Harry tényleg itt van?" - tűnődtem és meresztgettem a szemem, hátha megpillantom, barátomat, a rácsok mögött; de nem jártam sikerrel - "bíznom kell Natalia-ban" - futott át az agyamon. Ránéztem, hirtelenszületett ikertestvéremre. Azt kellett látnom, hogy ő is tanácstalan. Remek! "Esetleg beszállhatnánk addig is a kártyapartiba, míg a többiek meg nem érkeznek, és kedélyesen kioltják az életünket" - morfondíroztam.

- Natalia - súgtam ikremnek - van egy ötletem…

- Mondd…

- Ezek csak ketten vannak… Egyikünk eltereli a figyelmüket, a másik megszökteti Harry-t…

- Kitűnő terv, rengeteg buktatóval - közölte Natalia - Egy: mivel akarod elcsalni az őröket?

- Öhm…

- Kettő: - folytatta könyörtelenül - hogy akarsz egyedül elbánni velük? Három: a trollról szerintem tökéletesen elfeledkeztél…

- A troll nem ellenfél - legyintettem - különben is, mondjál te okosabbat.

- Nincs másik terv - rázta a fejét Natalia - a tiedet kell végrehajtanunk. Részletek?

- Hát… Arra gondoltam, hogy én elcsalom őket…

- Mivel…?

- Illúzióval…

- Csak nem arra gondolsz, hogy… Felejtsd el, Ilse. Az egy dolog, hogy két-három percig meg tudod változtatni a külsőd, de egy másik ember alakját felvenni…

- Meg kell próbálnom! - dacoskodtam - majd segítesz te is… Ketten együtt, csak megcsináljuk. Szóval én elterelek, te meg szabadítasz… Vidd a Foltozott Üsthöz…

Natalia bólintott.

- Nem kell cizella - mondta - fogjunk hozzá..

Behunytam a szemem és erősen koncentráltam… Éreztem a belém áramló plusz erőt. Aztán lassan megindultam a halálfalók felé.

- Odanézz!

- Hát, ez meg hogy' szabadult ki?!

- Gyerünk utána!

Levágták a kártyát, s anélkül, hogy hátranéztek volna - ez volt a szerencsénk - üldözni kezdték a folyosó bejáratában eltűnő, vékony, fekete hajú, szemüveges fiút…

Tizenhetedik

Nem néztem hátra. Nem láttam, hogy Natalia mit csinál, csak remélni mertem, hogy sikerül neki elbánni a trollal és kiszabadítani Harry-t. Bár… A troll feje nem egy utolsó faltörő kos lenne…

Én rohantam, mint akinek a szemét vették, s igyekeztem fenntartani az illúziót, bár ez futás közben elég nehezen ment.

Kiértünk a napfényre. Tudtam, hogy már rég vége a szemfényvesztésnek, ezért szembefordultam velük; s előreszegeztem pálcámat. Nem mondom, hogy nem volt félelmetes látvány a két komor halálfaló, amint rámszegezik pálcájukat, és tekintetük semmi jót nem ígér… Aztán már röppent is az első átok. Szép, piros… Félreugrottam előle. A következő és következő elől is. Lomhák voltak, én meg fürge. Még ítéletnapig eljátszadozhattunk volna, de nekem sürgős dolgom van… Nagy levegőt vettem, s ekkor döbbentem rá, hogy: hiszen egyetlen rontó varázsigét sem ismerek! Vagy mégis?

- Obstructo! - kiáltottam. Valahonnan az agyam mélyéről bukkant fel ez a szó. Az átok váratlanul érte őket, és telibe. De nem estek el. Még…

- Capitulatus! - rikkantottam, a következő megtalált szót, s ügyesen elkaptam a levegőbe röppenő pálcáikat. Ez az átok jó ötlet volt, de még mindig nem döntötte le őket a lábukról, és én el akartam altatni őket… Hogy is van, az, a kábító átok? Á! Megvan!

- Stupor! - reméltem, hogy elég erőm van hozzá, hogy végre felbukjanak… Valóban. Eldőltek, mint a liszteszsák. Remek. Akkor most tökéletesítsük a hibernációt. Megpillantottam egy jókora ajtódarabot a fűben..

- Vingardium leviosa!

Az ajtódarab felemelkedett, s odalebegett a földön fetrengő ellen fölé. Épp próbáltak feltápászkodni, mikor… BUMM! Elengedtem a varázslatot. A deszka a két pórul járt őrre zuhant. Így ni. És most hagyjuk el ezt a vendégszerető helyet…

Remélhetőleg, Natalia oda vitte Harry-t, ahova kértem… Eltettem pálcámat; és kimondtam magamban az úticélt: A Foltozott Üst!