- Ameddig akarod…

- Na igen, de fogalmam sincs, hogy meddig kell…

Vállat vont.

- Bízd rám - mondta.

- Hmm… - mosolyogtam, és önkéntelenül is a hatodik könyv egy bizonyos fejezetére gondoltam…

"Fogalmam sincs Potter, hogy sikerült magának Kiválóra letenni az RBF-et bájitalból… De mindenesetre megnyerte a jogot, hogy részt vehessen a RAVASZ-előkészítőn. Tudom, hogy auror akar lenni - tette hozzá a professzor gunyoros félmosollyal - de nem ringassa magát hiú ábrándokba: ez még csak az első lépcsőfok. Én nem fogom megkönnyíteni a dolgát… Minden órámon vért fog izzadni, arra mérget vehet!"

Hát igen. Bíztató szavak. De - szerencsére - nem törték le Harry lelkesedését és érdeklődését az auror-pálya iránt. Összeszorította a fogait, és csakazértis! Végigcsinálta. Pedig Piton, ahol tudott; betartott neki. Csakhogy Harry-t most valami más is sarkallta a tanulásra: a bosszú. Már három ember halálát kellett levernie Voldemorton…

Harry sorolta a hozzávalókat, én kutakodtam. Később, mikor már együtt volt minden - szerencsére ebbe a főzetbe nem kellettek különös, mágikus dolgok, mint porított unikornisszarv, krokodilszív, esetleg sárkánymáj… CSAK növények. Azokból, pedig Máme tartott otthon fél vagonnal. Kiválogattuk, ami nekünk kell; és hajrá!

Nekiláttunk a bájitalfőzésnek. Én aprítottam, törtem-zúztam a növényeket, Harry pedig nagy szakértelemmel kevergetett. Mikor már minden növényt bele tettünk, s a főzet kezdett halvány indigólila színt ölteni, nagyon izgatott lettem.

Eleve már, hogy az üst az asztalon állt, és alatta pattogott a mágikus tűz, már az kivételesnek tetszett. Hát még, ami ezután következett…

- Na jó - pillantott bele Harry az üstbe - most hozzáadjuk a mandragórát is - azzal beleszórta a precízen kockákra vágott emberképű füvet a fortyogó lébe. Abból hirtelen gőz csapott fel, majd a színe sötétkékre változott. Harry tett felette néhány kört a varázspálcájával, és valamit motyogott, amit nem értettem. Aztán eloltotta a tüzet.

- Eddig megvan - nézett rám - most hagyni kell összeérni.

- Az mennyi idő?

- Kb. 2-3 óra.

- Addig ehetnénk valamit - indítványoztam.

- Jó ötlet - vélte Harry és szétnéztünk a hűtőben…

Nyolcadik   -  Újra 17…  Mein Gott!

Már meglehetősen besötétedett, mikorra Harry úgy ítélte meg, hogy: na, most már elkészült a bájitalunk. Kisasszéztunk a konyhába. A főzet most még sötétebb színű volt, mint frissen, és amikor fölé hajoltam, éreztem valami… Egészen kellemes, levendulára emlékeztető illatot.

- Hmm… - szimatoltam - az illata jó..

- Az íze nem igazán - vigyorgott Harry, aztán elém tett egy poharat, szintültig megtöltve a művünkkel - na, kóstold meg.

- És mi legyen a többivel?

- Eltesszük - határozott - bármikor jól jöhet… Van, valami jól zárható üveged?

- Hát, legfeljebb a termoszom, amiben télen teát szoktam munkába vinni - túrtam fel újra a polcot, s odatettem az asztalra a piros kockás bádoghengert. Aztán felkaptam a bájtitalos poharat, és eltűntem a fürdőszobában. Nem akartam, hogy bárki is szemtanúja legyen átváltozásomnak. És ha nem is sikerül? Vagy rosszul működik, és vénséges leszek, mint az országút? Néhány hozzávalót helyettesítenünk kellett…

Bezártam az ajtót, s a tükör elé állva; lehunyt szemmel, egy hajtásra lehörpintettem a csodalevet. Összerázkódtam. Brrrr… Az íze tényleg nem jó. Engem a félig megrohadt káposzta és a túlérett kovászos uborka összevegyített, penészes zamatára emlékeztetett. Ahogy lecsurgott a torkomon az ital; már éreztem a változást. Bizsergett minden tagom, a bőröm; mintha perzselnék, sisteregni kezdett, a fejbőrömön is éreztem a furcsa zsibongást… Kezem-lábam remegett, s hirtelen annyira elgyengültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a mosdóban. Aztán…

Amilyen hamar jött az érzés, olyan hamar el is múlt. Megráztam magam, s éreztem, hogy kicsit súlyosabb a hajam, mint megszoktam… És mintha…

Kinyitottam a szemem. És se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen. A tükörből 17 éves önmagam pislogott vissza! Hitetlenkedve szemléltem magam. Bár előtte se voltam annyira idős - mit számít az, a 26 év?! - de most…

Létezhetetlenül fiatalnak éreztem magam. A szemem és szám sarkából eltűntek a ráncok, az ajkaim teltebbek lettek, az - egy elmeháborodott pillanatomban vékonyra tépkedett - szemöldököm újra dús lett, és szépen ívelt, a szemeim - megszokott szürkéskék helyett - ragyogó, tiszta indigókék színben pompáztak. És a hajam… Szegény, többszörfestett, szőkített, agyongyötört hajam… Újra olyan lett, mint újkorában. Dús, fényes és olyan mély árnyalatú kékesfekete, amilyet a legjobb fodrász se tud kikeverni. És hosszú volt… Úgy tippeltem, a derekamig érhet. Roppant elégedetten bámultam a tükörbe, aztán felkaptam a poharat a szekrénykéről, ahova letettem, s kiléptem az ajtón.

Kalandra, fel!

Kilencedik

Éjszaka volt. Draco Malfoy otthon feküdt a saját, külön bejáratú szobájában, a baldachinos, zöld selyem ágyában - lévén július, és még tombolt a nyári szünidő - szóval otthon volt, és… Álmodott.

És álmában… Nem érezte jól magát.

Ott állt a Tiltott Rengeteg kellős közepén; egy fához kötözve, körülötte vérre éhes vérfarkas csapat és egy vámpírhorda. Mind a két csürhe vezetője, apró lépésekkel közeledett felé; miközben arcukon - ha ez egyáltalán lehetséges - kegyetlen mosoly játszott. Pálcája, valahol a fűben elszórva, a vámpírok megkötő mágiájától mozdulni se bír… A farkas és a vámpír már egészen közel vannak hozzá…

Ebben a pillanatban csengő, fiatal lányhang csattan fel.

- Megállni!

Mindannyian a hang irányába fordítják a fejüket. És az elhagyott tisztás szélén ott áll egy lány. Roxforti talár van rajta, és zöld süveg, kezében pálcát tart.

- Serpensortia! - kiáltja, s mindenhonnan kígyók csúsznak elő…

A farkasok nyüszítve hátrálnak, egy valamitől tartanak csak: a kobrától; s most hirtelen az egész földdarabka tele lesz ágaskodó királykobrával, hirtelen támadó fekete kobrával, erős mérgű pápaszemes kobrával… A vérfarkas falka nyelvet lógatva ellohol.

De a vámpírokat nem lehet kígyóvarázslattal elkergetni. A lány közelebb lép. Draco csak bámul a tünemény gyönyörűségén: hosszú, hollófekete haj, őrülten villogó, indigókék szemek… Kezéből hirtelen eltűnik a pálca, s a vámpírok vezére felé fordul. Az, csodák, csodájára meghajtja előtte a fejét, s int:

- Tiéd az elsőbbség, úrnőm!

Micsoda??? Draco még fel sem ocsúdik meglepetéséből, a lány szelíd szemei vérben kezdenek forogni, ingerlő szájából agyarak villannak elő…

- Kívánom a véred… Tiszta… Finom… - mormolja és lecsap.

El sem mondható kín árasztja el minden porcikáját a szőke ifjúnak… Hirtelen kialszik minden fény, és csak zuhan, zuhan, zuhan… De a sötétből hangok suttognak…

- Öld meg… Nem közénk való… Ha eljön, meg kell ölnöd… Ölj… Ölj…!

Csattanás. És iszonyú fájdalom…

Draco felriad. Nem tudja, mire ébredt fel; de a borzasztó álom minden horrorisztikus részletére emlékszik, s ez nem varázsolja nyugodttá az éjszakáját… Elgondolkozva felül és tenyerébe támasztja állát. Már harmadik hete, hogy minden éjjel ezt álmodja. Persze, nem mindig álmodja végig. Van, amikor már ott felriad, mikor a démon-lány szívni kezdi a vérét… És hiába nézett utána az összes nyomorult álmoskönyvben, sehol sem találta a jelentését. MI - LEHET - EZ?!

Most már nagyon idegesíti, hogy nem képes megoldani, hogy egyszer végre! Átaludhassa az éjszakát.

Tizedik

Berlin csodálatos éjjel… Mindenhol fényreklámok, kivilágított üzletek, utcák… Teljes a fényorgia. Persze vannak kis, eldugott beszögellések, utcarészletek, ahová mindez a pompa nem ér el… A Rosenberg is ilyen. A Rosenberg, ami most is olyan, mintha aludna, sehol egy lámpa, vagy akár csak egy világító ablak… Minden sötét és csendes. Csak a nyári égen trónoló Telihold ad némi fényt. De annak a két alaknak, akik most osonnak végig ezen a csendes kis közön, csak jót tesz ez a némaság és fénynélküliség. Ha tehetnék, talán még a Holdat is kikapcsolnák fent…

Az a két, sötétségbe burkolózott alak, az ezúttal én voltam, és Harry. Úgy lopakodtunk végig a Rosenbergen, mintha lopni indulnánk… Persze, én tudtam, mire ez a nagy elővigyázatosság: Harry tartott tőle, hogy a halálfalók itt ólálkodnak a környéken.

Harry amúgyis feketében volt, és ezúttal én is hozzá öltöztem. Fekete nadrág, fekete pulóver - mert nálunk, még nyáron is hűvös van éjjel - és a hónom alatt az elmaradhatatlan kézitáska, benne a bájitallal telt termosz. Érdekes látvány lehettünk volna, ha történetesen arra jár valaki: Harry elől ment zsebredugott kézzel, hogy a pálcáját rögvest elő tudja kapni, ha támadás érne minket, és minden saroknál előbb körülnézett, hogy nem lapul-e a fal mögött valaki. Utána tipegtem én, táskával a hónom alatt, és egy kis könnyű hátizsákkal a vállamon, amibe csak a legszükségesebb dolgokat pakoltam bele, úgymint: ennivaló, jegyzetfüzet, és a hatodik kötethez készített feljegyzéseim, valamint egy csomó toll… J

Aztán, egyszercsak odaérkeztünk ahhoz a helyhez, ahol összeütköztünk. ÉS NEM VOLT OTT SEMMI!

Hát… Igazából nem is tudom mire számítottunk… Hogy itt fog állni valami fénylő, cirádás ajtóféleség, és hatalmas betűkkel ki lesz rá írva: DIMENZIÓKAPU - TESSÉK BELÉPNI!

Csüggedten néztünk össze. Most mi a fene legyen?

- Szerinted már eltűnt? - kérdezte Harry és megvakarta a fejét, mintha a szerteszét futó gondolatait próbálta volna összegereblyézni.

- Nem tudom… - vontam meg a vállam - lehet, hogy csak bizonyos időközönként nyílik meg.

- Hát, akkor várjunk - mondta ő.

Így is tettünk… Aztán csak vártunk és vártunk és vártunk… Közben nekem meg az járt a fejemben, hogy ha most valaki véletlenül kinéz az ablakon és meglát minket, tuti, hogy telefonál a mentőkért, mert elég bizarr látvány lehettünk, ahogy ott állunk az utcán és meredten bámuljunk magunk előtt a levegőt, mint két eszelős.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de már elég sokáig állhattunk ott, mikor Harry egyszerre csak felkapta a fejét.

- Valaki jön - állapította meg.

Hátranéztem… Valóban. Az utca másik vége felől ugyanaz a csuklyás kompánia érkezett, akik a múltkor is megtámadtak minket.

- Jönnek - igazítottam helyre Harry megállapítását - onnan - mutattam a hátam mögé.

Ő villámgyorsan megpördült.

- Hasra! - kiáltott rám. Épp jókor, mert alighogy levetettem magam a földre, már el is süvített felettem egy jókora, piros színű átoknyaláb…

Aztán ugyanaz zöldben, mint Harry érkezésekor. Szép csata alakult ki. Harry egyfolytában támadott, és hárított, én meg néztem… Mint egy filmet. És marhára sajnáltam, hogy nem tudok neki segíteni… Vagy várjunk csak… Erősen magam elé képzeltem egy falat. Egy falat, jókora kövekből. Valami olyat, mint a középkori várak falai. Aztán eldörmögtem az igézést… Éreztem, ahogy fejem szétszakad a koncentrálástól, de sikerült! Hirtelen a halálfalók csapata, és Harry között ott emelkedett egy baromi nagy fal. Teljesen el is takarta előlünk a fekete köpenyeseket…

- Ez meglenne - huppant mellém Harry - de hogyan tovább?

- Fogalmam sincs - szűrtem a szavakat a fogaim között, mert a megfeszített összpontosítás miatt még beszélni sem tudtam rendesen - ha perceken belül nem nyílik meg a kapu, nem tudom, hogy mit fogunk csinálni…

És nem nyílt meg. Én elfáradtam, a fal halványodni kezdett, a halálfalók nyomultak előre, ránk szegezett pálcákkal… Már Harry is kimerült, nem tudta olyan ügyesen távol tartani őket, mint az elején. Tudtam, itt ütött az utolsó óránk, ha…

És ebben a pillanatban felizzott előttem valami keskeny nyílás… Felpattantam, és csak azt néztem, hol van Harry… Éppen a legmagasabbik csuklyással nézett farkasszemet. Már éppen emelte pálcáját, hogy megátkozza, de én elkaptam a kezét, és magammal húzva őt, fejest ugrottam a megcsillanó, ezüstös csíkba, ami ott lebegett a levegőben néhány centire a föld felett….

Tizenegyedik

A landolás nem volt valami kellemes… Bár puhára estünk. A nagy lendülettől hanyatt vágódtam a füvön, és - mivel még mindig szorongattam Harry karját - ő rám esett. Egy darabig moccanatlanul feküdtünk, mint valami szoborcsoport - azt füleltük a csuklyások valamiképpen nem jöttek-e utánunk. Aztán - miután mindenfelé néma csönd honolt - én moccantam meg elsőnek.

- Harry - nyögtem; s megpróbáltam feltápászkodni - leszállnál rólam? Lehet, hogy kényelmes fekvés esik rajtam, de…

- Oppardon! - kászálódott le meggyötört korpuszomról a megszólított, s arrébb gurult néhány centit.

- Nem tesz semmit - ültem fel végre, s leporoltam a ruhámra tapadt fűszálakat és körbenéztem - hol a fenében lehetünk?

Harry felállt és ő is körbekémlelt.

- Nem tudom - vont vállat, s ő is söprögetni kezdte magát, bár ő nem lett annyira füves, mint én, lévén, hogy engem használt matracnak - de úgy tűnik, ez itt nem a Roxfort - tette hozzá némi tűnődés után.

Felálltam én is, s újra körbehordoztam a tekintetemet. Hát igen… A hely, ahol álltunk nagyon szép volt, de a kilencenvalahanyadik érzékemmel éreztem, hogy ez nem Skócia.

Egy sűrű erdő szélén álltunk, előttünk smaragdfüvű tisztás terült el; melynek közepén, kerek, szürke kő feküdt. S ahogy előrébb mentem, látszott, hogy egy kis dombon vagyunk… Az emelkedő alatt, pedig egy takaros, fából készült házat vettem észre, majd kicsit távolabb egy impozáns, szürkés színű, kőkastélyt. Hasonlított Roxfortra… De nem volt az. Annál is inkább, mivel e két épületet - a kastélyt és a házat - egy széles földút kötötte össze, amelyet hársfák szegélyeztek… Ronda gyanú öltött bennem testet. Ez a kép roppant ismerős volt…

S ebben a pillanatban megláttam valakit, aki épp a felé a hely felé tartott; ahol mi álltunk Harry-vel. Ahogy közelebb ért, már ki lehetett venni, hogy a lány az illető; hosszú, göndör fekete haja szabadon omlik alá a hátára, fekete, bokáig érő, gyapjúszoknyát viselt és fehér vászonblúzt. Karján egy kis batyu lógott, a sarkában, pedig ott loholt egy növendék tigris méretű fekete macska.

- Ó, ez nem lehet igaz! - fordítottan égnek szemeimet. A lány megjelenésével gyanúm beigazolódni látszott.

- Mi baj van, Ilse? - kérdezte Harry, aki nem tudta mire vélni kirohanásomat.

- Ó, semmi! - legyintettem - csak éppen eltévesztettük a házszámot… Ez itt nem éppen Skócia…

- Erre már én is rájöttem - bólintott - de akkor elmondanád, hogy mégis, hova a manóba lyukadtunk ki?

- Nos… Norvégiában vagyunk - böktem ki a nagy újságot - A XVI. Században - tettem hozzá.

- Hogy micsoda???? - Harry szemlátomást nem nagyon tudta megemészteni a tényt - és szerinted, ez hogy lehetséges? - tette hozzá, és kíváncsi, zöld szemeit rám függesztette.

- Nos… - tűnődtem, miközben félszemmel a felénk közelítő leányzót figyeltem - szerintem valahol hiba csúszott a számításba. Nem a te dimenziódba kerültünk… Hanem… Hmm… Egy másik könyvbe.

- Egy másik könyvbe???! De legalább ismered ezt a könyvet? - kérdezte, egy kicsit halkabban. Ő is észrevette, hogy a lány egyenesen felénk lépked, és ebben a pillanatban - mielőtt még válaszolhattam volna Harry-nek - megszólított minket.

- Üdv idegenek!

- Öhm… Üdv - mondtam én zavartan. Harry megszólalni sem tudott a döbbenettől…

A fekete hajú lány közelebb lépett hozzánk és barátságosan kezet nyújtott.

- Sol vagyok - mondta mosolyogva - és ti? Honnan jöttök? Elég furán néztek ki…

- Hát… Nos én Ilse vagyok ő pedig…

Ebben a pillanatban felhangzott a jól ismert égzengés.

Tizenkettedik

Égzengés és földindulás… És természetesen megjelentek kedvenc halálfalóink; és se szó, se beszéd, ránk támadtak… Most már nagyjából kiviláglott, mit akarnak: nem megölni Harry-t, csak ártalmatlanná tenni. Utána gondolom, magukkal hurcolni. De számomra még mindig rejtély volt, hogy hogy' a fenébe tudnak, mindig utánunk slisszolni?!

Sol csak kapkodta a fejét a hirtelen bekövetkezett dolgokon, de derekasan kivette a részét a csatából, s ezúttal én is; mert remek köveket találtam az erdő szélen, s kőzáport zúdítottam a fekete társaságra. De közben egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért nem tudjuk kinyírni őket??!

Hiába… Már megint ők bizonyultak erősebbnek. Az én köveim közül sajnos nagyon kevés ért úgy célba, hogy maradandó károsodást okozzon, Harry átkai pedig, úgy látszik, még nem voltak elég hatékonyak… Vagy ezeket valamiféle páncél védi a ronda köpenyük alatt?!

- Sol! - kiáltottam oda a norvég boszorkánynak; aki épp egy új varázslaton gondolkodott - azonnal el kell innen mennünk! Nem tudod véletlenül, hol az Átjáró?!

- Ott állsz rajta - vetette oda nekem Sol, szinte felém se nézve. El volt foglalva az egyik csuklyással…

A talpam alá néztem… Hoppá! Rajta álltam a szürke kövön. Hát persze… S valahol előttem mintha láttam is volna derengeni az ezüstös csíkot…

- Menjetek! - süvítette Sol - majd én feltartom őket… Van egy nagyon jó igézés…

Harry-t magamhoz intve merően néztem az ezüstös csíkot, ami most hirtelen eltűnt… De nem… Ott van! Ez, az! Ránéztem az időközben mellém lépő varázslónövendékre. Már nem is kérdezett semmit. És ismét együtt ugrottunk… Még láttuk, amint Sol varázslata nyomán elönt mindent a köd, és nagyon hideg lett, aztán megint jött a hirtelen sötétség…

Amikor magunkhoz tértünk; egy utcán álltunk, és éppen alkonyodott. Szemben velünk egy ütött-kopott ház, ütött-kopott kapuja. S az épület előtt egy tűzpiros autó parkolt…

Na nem. Álljunk csak meg! Egy: fogalmam sincs, hol vagyunk. Kettő: semmi kedvem itt bevárni a halálfalókat.

- Ilse…

- Igen?

- Szerinted, mit csinálunk rosszul? - ráncolta a homlokát Harry, miután konstatálta, hogy mesmeg nem Angliában vagyunk - miért tévedünk el állandóan?

- Nem tudom, Harry - vontam meg a vállam - de utánanézhetek… Elhoztam ugyanis a könyvet…

- Nem, mondod? - nyitotta tágra zöld szemeit útitársam - te képes voltál…

- Csitt! - emeltem fel a fejem. Már megint, mintha a halálfalók jöttét, jelző mennydörgést hallottam volna…

De aztán kiderült, hogy csak egy kocsi haladt el a párhuzamos utcán - gyere, fogtam kézen Harry-t - menjünk valami csendes helyre, ahol tanulmányozni tudom a szakirodalmat…

Arrébb mentünk néhány utcát. Nekem tetszett a hely, ahova csöppentünk… Valahogy Berlinre emlékeztetett… De biztos, hogy nem ott voltunk, mert az utcatáblán, ismeretlen nyelven voltak feltüntetve a nevek. Végül találtunk egy presszóféleséget. Bementünk, és leültünk jó hátra. Ahogy bepréselődtünk a kerek asztal mögé, már ott is volt a pincérnő, és kedvesen mosolygott ránk, ez eddig rendben volt, de egy kukkot sem értettünk a beszédéből…

Egy darabig bámultunk egymásra, aztán a leányzónak leesett, hogy nem értjük, amit mond.

- Á! Turist! - ragyogott fel, mint aki megtalált tíz kiló aranyat - moment… - dünnyögte oda, és elsietett, s visszatért egy másik lánnyal, aki szintén szélesen vigyorgott… De az ő beszédét már hellyel-közzel értettük… Rendeltünk két kávét, hogy szó ne érje a ház elejét, s miután kihozták a kért nedűket - szerencsére - békén hagytak minket.

Elővettem a dimenzió kapus könyvet, és tanulmányozni kezdtem…. "A kapu használata" - olvastam egy helyen - na, ez jó lesz. Itt biztos leírják, a menetét is…

Némi csöndes olvasgatás és kávéiszogatás után, felemeltem a fejem, és olyan "hogyezmértnemjutottazeszembe" mosollyal megszólaltam:

- Megvan a megoldás!

- És mi az?

- Ott rontottuk el, hogy nem koncentráltunk az úti célra…

Harry a homlokára csapott.

- Hát persze!

Vidáman néztünk egymásra.

- A könyv azt írja - böktem a kérdéses oldalra - hogy mielőtt átlépjük a dimenziókaput, először nagyon erősen összpontosítanunk kell, és fel kell idézni magunk előtt, hogy hova akarunk eljutni… Eddig azért nem sikerült, mert…

- Jobbára menekültünk - szúrta közbe Harry - nem arra gondoltam, hogy hova, csak arra, hogy el innen!

- Dettó - mosolyogtam.

Felhörpintettük a kávénkat, és sietve elhagytuk a helyiséget.

Féltem, hogy nem találjuk meg azt, az utcát, ahol kilyukadtunk, de - úgy látszik valaki védelmébe vett minket ott fent - még az autó is helyén volt…

A nyílás sem ment sehová…

- Koncentrálsz? - kérdeztem súgva Harry-től, mintha attól féltem volna, hogy a hangos beszédtől eltűnik ez, az izé, itt előttünk. Hasonképpen gondolkodhatott, mert csak bólintott válasz gyanánt.

Na, rendben! Behunytam a szemem, s magam elé képzeltem a Foltozott Üst bejáratát, és nagyon reméltem, hogy Harry előtt is ez a kép van… Aztán nagy levegő, és léptem egyet. Már megint a sötétség… Kezdem megszokni…