In medias Rabe

Univerzum: alter

Szereplők: Harry, Ron, Hermione - a trió, D. M., és egy általam kitalált személy: Ilse Rabe, na meg a többiek

Stílus: romance, izgalom, kaland… Már, ahogy tőlem meg lehet szokni… J

Történet: Harry-ék hetedik évében játszódik. Harry valahogy átjut a dimenziókat elválasztó kapun, és a mában landol, Berlinben, ahol Ilse él. És ahol ő csak egy regényhős. Ilse unalmasnak találja életét, és hogy feldobja valamivel a napjait, elhatározza, hogy ő is követi Harry-t a HP-s dimenzióba… Nem is sejti, hogy ezzel alaposan felforgatja az eredeti történetet…

Korhatár: egyelőre nincs, aztán majd valamikor biztos elkel egy NC-17…J

Első

…És akkor a sárkány hatalmas lángcsóva kíséretében kiadta páráját. A herceg a hüvelyébe dugta kardját, és büszkén, de fáradtan rogyott le a pikkelyes test mellé, érdeklődve, figyelvén, az ezüstös vérpatakot, mely… - "na nem. Ebből akar regényt írni?!" - fáradtan megdörzsölöm a szemem. Ki tudja ez már hányadik kézirat, amit ma elolvasok… Kezdek lassan fáradni. Na jó, még ezt az egyet…

Sarah rendkívül szép lány volt… - ehe. Ezt is ismerjük. Persze. Szép, okos, csudaintelligens, IQ az egekben, és az összes pasi beleszeret. Pálmafák, esetleg New York fényei, és egy nőcsábász mácsó, akit természetesen! Megszelídít, és magába bolondít, hogy a végén feleségül veszi. Hát, ebből sem kérünk… - megnyomom a delete gombot a képernyőn, mire a szöveg rögvest eltűnik. Én, pedig hátradőlök a székemen, és farkasszemet nézek a monitorral.

Hat éve dolgozom ebben a kiadóban. Hat éve, hogy lektorkodásra adtam a fejem, miután elvégeztem az egyetemet, és úgyse tudtam volna mit kezdeni a némettanári és esztéta diplomámmal… Még szerencse, hogy a keresztanyámnak az, az őrült ötlete támadt, hogy megveszi a haldokló Corvinus-t, és egy közönségkiadót csinál belőle. Foglalkoztunk mi mindennel, ami belefért az irodalomba, még pornóregényeket is kiadtunk… Már az indulásnál is sokat segítettem Bettinek, és amikor lediplomáztam, rögtön felajánlotta nekem a szerkesztői-lektori pozíciót. Én meg elfogadtam. Az elején persze, lelkesen elolvastam minden kéziratot, aztán fogtam a fejem… Most, az évek rutinja már megtanított arra, hogy tudjam kiszemelni a búzát az ocsú közül. Ez a mai termés, viszont kifejezetten az ocsú kategóriába tartozott. Felálltam, kinyújtóztattam tagjaimat. Rápillantottam, az órára, és elhűltem. Te jó ég! El se hiszem, hogy már megint kilenc óra van! Betti megöl, ha megtudja, hogy megint túlóráztam…

Egy pillantást vetettem a gépre, s lemondó sóhajjal kikapcsoltam. Majd otthon folytatom. Pedig már csak öt kézirat lett volna hátra…

Hátraráztam vállig érő, kékesfekete hajamat, és az asztal másik oldalán lévő táskám után nyúltam. Ideje lesz lelépni…

Alig toppantam ki az ajtón, és zártam be magam után gondosan az irodát, majd a bejárati kaput is, már el is merültem gondolataimban. A saját regényem járt a fejemben… Meg azok a kis szösszenetek, amiket a kedvenc könyvem ihletésére írtam… Már alig vártam, hogy hazaérjek, és lássam, hogy mennyi kritikát is kaptam a legújabb ficemre.

Már vaksötét volt. Lévén aznap reggel borús volt az idő, az éjszaka semmivel nem lett világosabb. A Rosenberg útnak ezen a sarkán, pedig nem is volt lámpa, ami megvilágította volna az utat előttem. Csak mentem előre leszegett fejjel, a táskát véraláfutásosra szorítva a hónom alatt, és azon imádkoztam, hogy minél hamarabb kiérjek a Ringenre, mert ott már mégiscsak barátságosabb, ott mászkálnak, meg villamos jár, meg ilyenek… Már majdnem ott voltam… Csak még egy sarok…

BUMM!

A következő pillanatban hirtelen valami rugalmas, de kemény dolognak ütköztem neki a fejemmel, olyan erővel, hogy több métert visszahátráltam. Sziszegve tapogattam a homlokomat, és a táskámat próbáltam meglelni, amit az ütés hevében elejtettem. Meglett a táska, s felnéztem, hogy hát miféle akadály került ide a levegőből… Aztán… Hirtelen nem tudtam, hogy még ebben a dimenzióban létezem-e…

Szemben velem ugyanis, egy középmagas, vékony, szikár alkatú fiú dörzsölgette a homlokát - nyilván ott csattantunk össze. De nem ez volt a meglepő. Hanem az illető kinézete. Haja, mint egy fekete szénaboglya, szemei a kerek szemüveg mögött nagyok és zöldek, és a homlokán… Amikor elvette onnan a kezét, akkor láthattam: ott virított egy vékony, rózsáspiros, villám alakú csík. A sebhely. De hiszen akkor ez… De nem, nem lehet…

- Figyelj csak - szólaltam meg némi lázas gondolkodás után - nem mondták már neked, hogy észveszejtően hasonlítasz Harry Potter-re?

A fiú rámnézett és elvigyorodott.

- Nem - mondta határozottan - még sosem mondták nekem, hogy feltűnően hasonlítok magamra…

Puff. Még csak ez hiányzott… És rám hirtelen rámszakadt, hogy hajnali négy óta talpon vagyok, hogy nem ettem egy falatot sem egész idáig, ráadásul idétlenebbnél idétlenebb írásokat kellett böngésznem. Éreztem, ahogy lassan kicsúszik a kezemből a ridikül, és egyre közeledik a föld… Aztán betakart mindent valami jótékony sötétség.

Második

- Stimula - hallottam valami vastag ködön keresztül a furcsán ismerős szót, aztán valami lágy szellő simított végig tagjaimon… És a köd eltűnt. Kinyitottam a szemem, és kicsit kábán néztem körül. Ami legelőször a szemembe ötlött, az a mellettem térdelő Harry (?) volt.

- Hol vagyok? - ültem fel, s kutyamódra megráztam a fejem. Úgy tűnt nekem, mintha most járnék itt először. Aztán szép lassan behömpölyögtek a fejembe az emlékeim, és konstatáltam, hogy még mindig a Rosenberg és a Ringen, sarkán vagyunk, de kicsit messzebb, mint ahol a "baleset" történt. Konkrétan egy üresen ásító kapualjba vettük be magunkat. Először csodálkoztam, hogy ez a ványadt kölyök, hogy a fenébe' bírt engem elcipelni idáig, de aztán eszembe jutott a "Stimula" - és elvigyorodtam….

- Ezt inkább én kérdezhetném, tőled - mondta szemrehányóan Harry, miután látta, hogy már annyira jól vagyok, hogy nem átallok vigyorogni.

- Németország, Berlin, Rosenberg utca - feleltem én készségesen, és még mindig mosolyogva.

- Ahha! - mondta ő savanyúan - és megmondanád, hogy kerültem ide? Nem egészen tíz perccel ezelőtt ugyanis, én még a Roxfort könyvtárában ültem, és a bájital leckémet körmöltem…

- Fogalmam sincs - tártam szét a kezem - én csak mentem haza a munkából, mint szoktam, és egyszercsak ott termettél előttem… Ha tényleg te vagy Harry.

- Hányszor mondjam még?! - csattant fel - ÉN VAGYOK HARRY POTTER!

- Jó, jó - csitítgattam - még felvered a környéket… Elhiszem, hogy te vagy Harry, rendben? Csak ne ordítozz. Ez itt egy viszonylag csendes környék, és hirtelen haragú emberek lakják. Ha nem akarsz egy lavór vizet a nyakadba…

Fújt egyet, és értetlenül nézett rám.

- Rendben. Lehiggadtam. De megmondanád, hogy miért kérdezgeted állandóan, hogy én, én vagyok-e?

Kínosan tekergettem a nyakam. Most mit mondjak? Hogy ő csak egy regényhős? Legalábbis itt ebben a dimenzióban? Mert ugye, ki tudja, hogy mi az igazság… Talán minden mese és regény igazából megtörténik valahol…

- Hát…

Ebben a pillanatban egetverő égzengés rázta meg alapjaiban az utcát, ahol tartózkodtunk. Aztán köd kezdett gomolyogni… És a ködből kibontakozott három, fekete csuklyás alak. Harry azonmód felpattant, és pálcát rántott.

- Fedezékbe! - kiáltotta nekem, s mutatta, hogy másszak beljebb… Csak éppen a kapu nem volt nyitva… Villámgyorsan feltápászkodtam én is, s elrejtőztem a fal mögé. Onnan lestem kifelé. Harry pedig már ki is lépett az út közepére. Ami pedig ezután következett, az olyan volt, mintha véletlenül belecsöppentem volna egy HP regénybe. Süvítettek az átkok, fénynyalábok röpködtek össze-vissza… Harry egyszer-kétszer alig tudott félreugrani a rontások elől…

Viszont kettőt sikerült ártalmatlanná tennie, egy-egy hátráltató ártással, ami olyan erővel nyekkentette őket a földhöz, hogy jó darabig nem mozdultak. De a harmadik nyilván erősebb volt. Nem nagyon bírt vele. Kerülgették egymást, egy-egy átokkal is megcsiklandozva a másikat, de egyik sem tudott felülkerekedni. Hirtelen ötlettel előrontottam a fal mögül, és retikülömmel - ami jó 8 kg-ot nyomott a belegyömöszölt lakás- és egyéb kulcstól, és a kötelező könyvektől és jegyzetfüzettől - irtózatos ütést mértem a koponyájára. A csuklyás eldőlt, mint a zsák. Farkasszemet néztünk Harry-vel.

- Futás! - adta ki a parancsot, s elnyargalt a Ringen felé, mint a szél.

Én felnyaláboltam táskámat és követtem. Közben meg egyfolytában törtem a fejemet, mi a fenébe csöppentem bele.

Harmadik

Kiérve a Ringen-re, kissé lelassítottuk lépteinket. Elvégre elég érdekes lett volna, ha belerohanunk egy rendőrbe, aki persze nem mulasztotta volna el feltenni a kínos kérdést, miszerint, hova a jó fenébe vágtatunk, mint akit üldöznek. És persze nem mondhattuk volna el neki, hogy tényleg így van.

Úgy véltem, itt lenne az ideje, kicsit jobban átbeszélni a helyzetet, és meginvitáltam Harry-t a közeli Vollmond presszóba, mert úgy éreztem, ha nem ihatok egy kávét, hát újra ájultan esem össze.

Bent a presszóban, aztán kerestünk egy üres asztalt, valahol hátul, én megrendeltem a kávét, Harry - némi tűnődés után - szintén kávét kért, aztán… Csak ültünk és hallgattunk. Végül én törtem meg a csendet.

- Ezek halálfalók voltak? - kérdeztem, s bőszen kevergettem a kávét, hogy elolvadjon benne a cukor. Félig hideg volt, de ez most nem zavart.

- Naná, majd aurorok - mondta Harry és cinikusan mosolygott.

- Jól van, na - fortyantam fel - nem kell rögtön megenni! Különben is, nem várhatod el, hogy csak úgy szemet hunyjak a dolog felett! Ad 1.: megjelensz te, holott saját állításod szerint te éppen a Roxfortban üldögéltél. Ad 2: megjelennek a halálfalók, és mit ad isten, éppen beléd botlanak! Nem találod ezt kicsit furcsának? És arra is felhívnám a figyelmedet, hogy ez itt Berlin, és nem London…

- Tudom - mondta elgondolkozva - akkor sem értem, hogy kerültem ide - vonta meg a vállát - gondolom, ez a mugli Berlin…

- Naná, hogy az! De még mennyire! - bólogattam, és szarkasztikusan megjegyeztem, mert már nem bírtam tovább magamban tartani - annyira az, hogy te itt, csak regényhősként vagy ismeretes. Szerintem mindenki seggre ülne, ha találkozna veled hirtelen, és olvasta a könyvet.

Ez - naná! Meglepte. De még mennyire, hogy meglepte. Majdnem félrenyelte a kávét. Aztán percekig köhögött, míg én a hátát csapkodtam.

- REGÉNYHŐS?!

- Csitt - csitítgattam - itt sem lényeges, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

- Ezek szerint én nem is létezem?! - ordította csendben Harry - csak egy nyamvadt kitalált figura vagyok, akinek se múltja, se jövője???!

- Ki mondta, hogy nem létezel? - csodálkoztam, és próbáltam nyugtatni - nyugi… Csak azért van ez, mert átkerültél a saját dimenziódból valahová egészen máshová. Történetesen éppen a mi dimenziónkba….

- Párhuzamos dimenziók…. ? - motyogta maga elé, és nagy töprengésében majdnem magára öntötte a kávét, de aztán idejében észbe kapott, és letette az asztalra - mintha hallottam volna erről valamit…

- Netán olvastál?

- Lehet… És szerinted - nézett rám a csésze pereme fölött - hogyan juthatnék vissza?

- Nem tudom - vontam meg a vállam - egyáltalán vissza akarsz menni? - hunyorítottam rá.

Eltűnődött.

- Nem is tudom… - mondta tétován, aztán, mint aki álomból ébred, rámnézett és megkérdezte - te… Tulajdonképpen hogy hívnak? És honnan ismersz engem, ha…

Elvigyorodtam.

- Jókor mutatkozom be… Ilse Natalia Rabe. És onnan ismerlek, hogy nagy HP-rajongó vagyok. Olvastam az összes eddig megjelent kötetet, és tűkön ülve várom a hetediket. Tényleg… Te most vagy végzős, nem?

- Aha. Tizenhét múltam a nyáron…

Csönd. Mind a ketten a saját gondolatainkba merülve iszogattuk a fekete nedűt. Végül lekoppantottam a csészét, és tenyeremre támasztottam az állam.

- Azért van még gondunk - jegyeztem meg - azon felül, hogy, hogy fogsz visszajutni…

- A csuklyásokra gondolsz? - érdeklődött.

- Igen. Ne mondd, hogy elfeledkeztél róluk.

- Dehogy…

- Szerintem valahogy, muszáj lenne őket likvidálni. Vagy nagyon gyorsan rájönni, hogy lehet visszajutni. Mielőtt még lerombolják a várost, téged keresve.

- Biztos van valahol egy kapu, ahol átjöttünk…

- Na igen. Egy kapu. De hol? Ezt kell kideríteni - tártam szét a kezem, és intettem a pincérnőnek, hogy fizetnék…

Negyedik

Hallgatagon róttuk az utat. Én azon gondolkoztam, hogy mit tudok a dimenziókapukról, és egyáltalán hol lehetne az ilyennek utánanézni. Lehetne a neten is, de ott megőszülök, mire valami értelmes lapot ki tudnék bogarászni a rengeteg találatból… Aztán eszembe jutott egy kézenfekvőbb megoldás: a városi könyvtár.

- Figyelj csak, Harry - fordultam a gondolataiba merülő fiúhoz - gondolom, nincs hova menned… Gyere el hozzám, aztán holnap elmegyünk a könyvtárba, és utánanézünk ennek a kapunak.

Bólintott. Végül is, mit tehetett volna? Kiszakították a saját világából, ráadásul még üldözik is, muszáj, hogy elfogadja a segítő kezet… De látszott rajta, hogy utál kiszolgáltatottnak lenni. Meg tudtam érteni.  A helyében én is a falat csapkodtam volna a fejemmel. Vagy máséval…

Villamosra szálltunk, s körülbelül negyedóra múlva már ki is tártam előtte kicsiny, de annál lakályosabb kuckóm ajtaját. Otthon, édes otthon!

Khm… Hát igen, most éppen hatalmas rendetlenség uralkodott mindenfelé, lévén, egy hónapja kaptam kézhez azt a 140 kéziratot, aminek most értem el a feléig, és hát… Nem nagyon volt időm afféle passziókra, mint a rendrakás, mosogatás, effélék. Még szerencse, hogy azért a ruháimat nem hagyom szerteszét, mert elég érdekes lett volna, a mindenfelé heverő fehérneműk, egyebek látványa…

Zavart köhintéssel kitereltem Harry-t a konyhába, megkérdeztem, hogy kér-e teát, vagy valamit, aztán bevágtattam a szobába, és megpróbáltam legalább szőrmentén rendet rakni, hogy legalább leülni tudjunk… A kanapéról a másik szobába hánytam a sok díszpárnát, könyvet, cd-t, kazettát, plüssállatokat, az asztalon arrébb toltam a jegyzethegyet, és letettem a magammal hozott tálcát, amire kisorakoztattam az itthon lévő alternatívákat, evésileg, úgymint: chips, sózott mogyoró, pereckék, és egy egészen kevés csokoládédrazsé.

Harry persze utánam jött, és az ajtófélfának dőlve figyelte ténykedésemet. Mikor úgy éreztem, végeztem, és felegyenesedve, kisimogattam a szemembe lógó hajtincseket, gunyoros mosollyal megjegyezte.

- Azt hittem eddig, hogy csak a fiúk rendetlenek…

Mérges pillantást vetettem rá, és magam mellé invitáltam.

- Nem vagyok rendetlen, csak mostanában el voltam havazva. Neked se sok időd lenne a háztartásra, ha napjában 50 kéziratot kellene elolvasnod, és még véleményt is alkotni róla, és persze mindezt le is írni…

- Mégis, mivel foglalkozol? - kérdezte kíváncsian, s leült a földre a kanapé előtt - nekem ez egy kicsit zavaros… - tette hozzá.

- Amit az előbb elmondtam? Ja… Lektor vagyok egy kiadónál. Nekem kell véleményezni, és persze, kijavítgatni a beérkező kéziratokat. Ebben a hónapban bő volt a termés…

- Aha…

Láttam, nem különösebben érdekelték a lektori pálya szépségei. Inkább a szobám berendezése felé fordította az érdeklődését.

Nos, volt is rajta látnivaló, azt meg kell hagyni. A rattan és természetes fából készült bútorokat egy kedves barátom készítette, külön az én kérésemre, a falakon mindenhol egy barátnőm meseszép mandalái virítottak, és természetesen - elvégre íróféle lakik itt, kérem szépen - a szoba minden zegében és zugában könyvek, jegyzettömbök, papírlapok és füzetek hevertek rendetlen halomban. És az ablak előtti antik íróasztalon ott terpeszkedett egyik munkaeszközöm is: a számítógép.

Ez utóbbi tárgy nagyon is érdekelte Harry-t.

- Megnézhetem? - intett fejével a computer felé.

Rámosolyogtam.

- Persze, nyugodtan. Tudod, hogy kell használni?

Bólintott.

Bennem azért volt egy kis félsz, hogy egy varázslót odaengedek féltve őrzött kincsemhez… De aztán megnyugtatott a tudat, hogy a fontosabb dokumentumokat lemezre mentettem.

Míg Harry a gépet bűvölte, én a házi könyvtárban néztem körül, hátha már itthon is meg lehetne oldani ezt a dimenzió-kapu ügyet. A gép halk zümmögése idilli aláfestése volt motoszkálásomnak, a misztikus csöndet csak Harry félhangos megjegyzései törték meg, amikor éppen valami érdekesre bukkant a neten. Furdalt azért a kíváncsiság, hogy vajon milyen oldalakat nézegethet… J

Egyszercsak felkiáltott.

- Hát ez meg mi?!

Odamentem a háta mögé és én is beleolvastam a kérdéses site-ba. A curzor éppen ezen a címen állt: Harry Potter - a csodák világa.

- Ja, hogy ez… - vigyorogtam kajánul, hogy pont a kedvenc fanfic oldalamat bírta kiszúrni a sok száz közül - nézd meg, és majd megtudod.

Vállat vont, és rábökött az egérrel. Én visszatértem előző tevékenységemhez, de félszemmel Harry-t lestem, hogy vajon mit szól a sok képtelen történethez, melyben ő a főszereplő… J De nem hazudtolta meg magát. Igazi pókerpofával olvasta a sztorikat, úgyhogy a továbbiakban teljes egészében a keresgélésnek szentelhettem magam. De… Nem találtam semmit. Illetve egy pár nagyon izgalmas sci-fi regényt, meg képtelen elméleteket az UFO c. magazinban, de semmi érdemlegeset. Semmi olyat, amit használni lehetne…

Végül feladtam, és azzal vigasztaltam magam, hogy a Nagykönytárban biztos, hogy rá fogok találni a megfelelő könyvre. Felálltam, és nagyot nyújtózva éreztem, ahogy elkap az álmosság. Rápillantottam vendégemre. Még mindig rezzenéstelen arccal olvasott, jobb kezét az egéren tartva.

- Harry…

- Hm?

- Én lefeküdnék… Marha álmos vagyok. Elvégre hajnalban keltem, és elég mozgalmas napom volt.

- Jó - vonta meg a vállát - menj. Én nem vagyok álmos.

- Ahogy akarod… - vontam meg én is a vállam - úgy látom nagyon hamar elkapott… Nekem azért kellett hozzá négy hónap…

Erre csak dünnyögött valamit válaszul, én meg felballagtam a galériára, elvackoltam magam, és néhány perc múlva már aludtam is.

Másnap reggel Harry halálsápadtan és karikás szemekkel köszöntött engem, miután - négy óra alvás után - lebotorkáltam királyi páholyomból.

- Na, hogy érzed magad? - kérdeztem, mikor mindketten kivánszorogtunk a konyhába és leroskadtunk az asztal mellé.

- Te hogy éreznéd magad, miután húszmilliószor elolvasod a saját halálodat? - kérdezett vissza - hátborzongató volt… - tette hozzá - de nem bírtam abbahagyni. Igaz, hogy egy-két történetben legyőzöm Voldemortot… Tényleg - csillant fel a szeme - nem lehetne elintézni valahogy, hogy abba a dimenzióba kerüljek vissza?

- Megfutamodnál a saját sorsod elől? - vontam össze a szemöldököm, miközben megpróbáltam kávét gyömöszölni a kávéfőző gépbe.

- Téged nem frusztrálna egy egészen kicsit sem, ha gyerekkorod óta arra készülnél, hogy megküzdj egy nagyon gonosz feketemágussal, aki megölte a szüleidet? - kérdezett megint vissza - nem, nem kérek bele cukrot - válaszolt aztán a nagyon is prózai kérdésemre.

Én meg eltűnődtem…

- Nem is tudom… Valószínűleg. De akkor is vállalnám, amit az élet rám mért - mondtam, s színpadiasan égnek fordítottam a szemem.

- Jó-jó - legyintett - eddig én is így gondolkodtam. Hajtott a bosszú… De ez a jóslat… Ez nagyon bekavart.

- Hát igen. Még mindig nem jutottál túl rajta?

- Nem igazán. És ami a hatodik évben történt…

- Mármint, amikor megölted Lestrange-t?

- Nem csak az…

Elhallgattunk. Én tudtam, hogy miről beszél, elvégre olvastam a hatodik kötetet… Többször is. Végre kibújt a szög a zsákból. Voldemort átgondolta a dolgot, és úgy vélte, sokkal jobban járna, ha megpróbálná Harry-t a maga oldalára állítani… Nos… Csak annyit mondok, hogy nem volt könnyű menet… És most is Sirius segített Harry-nek… Vagyis, az emléke.

- Tudod - nézett rám - egy, egyetlenegy percig átfutott a fejemben a gondolat, hogy mi lenne, ha átállnék… Hátborzongató volt. Utána legszívesebben elástam volna magam.

Hallgattam. Erre nem tudtam mit mondani. Se vigasztalót, se…

- Harry… Komolyan gondolod, hogy nincs kedved visszamenni? - kérdeztem nagyon halkan.

Csönd, amibe belesípolt, szörcsögött, fröcsögött a kávé. Ijedten csaptam le, és örültem, hogy valamivel elfoglalhatom magam, és nem kell Harry-re néznem. Nagyon sajnáltam abban a pillanatban…

- Ne rágd magad - tettem le aztán a csészét vendégem elé - az nem segít. Inkább szorítsd össze a fogadat, és csináld végig! Végülis, mit veszthetsz?

- Igazad van - vigyorgott sötéten - csak az életemet… - belekortyolt a kávéba, és összerázkódott.

- Tudod jól, hogy nem így gondoltam - visszakoztam, és a csészére böktem - mégis kérsz bele cukrot?

Megrázta a fejét, és egyetlen kortyra lehúzta a fekete levest. Én is követtem a példáját, mert úgy gondoltam, hogy minél hamarabb elmegyünk a könyvtárba, annál jobb.

Ötödik - Gondolatok a könyvtárban

Vajon ha rábukkanunk arra az átkozott kapura… Megkérhetném, hogy hadd menjek én is? Olyan szívesen élnék abban a világban… Komolyan, már saját magamat is unom… Mindig csak a hajtás, a munka, az idétlen történetek… Néha már a saját írásaim se kötnek le. Az, pedig már tényleg durva.

Na! Ez itt ígéretesnek látszik… Tegyük csak félre. Ezt biztos kivesszük…

De most komolyan… Annyira szeretnék elmenni vele! Hogy végre történne valami! Valami… Izgalmas és titokzatos. Nekem még az a halálfaló-támadás is tetszett tegnap. Végre nem a megszokott forgatókönyv…

És… Vajon lehetne-e… Hogy újra 17 legyek? Mondjuk, én is a Roxfort diákjaként másznék bele a történetbe, és akkor én is ott tanulhatnék, és… Á, biztos nem hagyná…. Púp lennék a hátán, ha elmennék én is vele. De mégis….

Hoppá! Hiszen ezt kerestem! Igen, határozottan emlékszem, hogy ebben a könyvben volt… Lássuk csak… 124. oldal…. Igen… Igennn! "Párhuzamos világok, avagy a megnyíló dimenziókapu" Ez az!

Oldalba böktem Harry-t s a kérdéses könyvre mutattam.

- Megtaláltad? - suttogta felém, miközben egy wiccás könyvben lapozgatott.

- Igen, azt hiszem… De majd otthon tüzetesebben áttanulmányozzuk - súgtam vissza, majd fejemmel a kölcsönzőpult felé böktem - mindjárt mehetünk is, csak ezeket kikölcsönzöm - álltam fel, és odaléptem a savanyú mosolyú, szódásszemüveget viselő könyvtárosnő elé. Míg Frau Wallenberg azzal volt elfoglalva, hogy a könyveimet precízen beütögesse a gépbe és megszabadítsa a könyvkártyától, én azon tűnődtem, hogy miért is van, hogy az összes könyvtáros szemüveges, és savanyú mosolyú…

- Itt írja alá - nyújtotta oda a tollat, mikor végzett az adminisztrációval. Lesütöttem pilláim, és odafirkantottam a nevem. Aztán a könyveket a hónom alá csapva, visszatértem Harry-hez.

- Nem vagy éhes? - kérdeztem - van itt nem messze, egy nagyon jó kis étterem. Oda szoktam járni, ha a munkaidőm engedi. Nagyon jól főznek.

- Végülis, ennék valamit - dörmögte Harry, és helyére tette a vaskos, Árnyak könyvét.

Hatodik

Az étteremben nem történt semmi említésre méltó. Aztán otthon nekiestünk a szerzeményeinknek. Harry az "Új Húrelméletről röviden" c. tanulmányba mélyedt bele, én a "Párhuzamos világok"-at kezdtem tüzetesebben átvizsgálni. És néhány oldal múlva meg is találtam, ami annak idején annyira megfogott.

- Itt van! - rikkantottam bele az áhítatos csendbe - itt írnak az egymás melletti dimenziókról, és a hirtelen megnyíló kapukról…

Harry odalépett a hátam mögé és beleolvasott ő is a cikkbe. Aztán izgatottan néztünk egymásra. Nagyon úgy nézett ki, hogy tényleg a megoldás pihen a szemünk előtt.

- Azt írja, hogy a véletlenül megnyíló kapuk rendszerint ugyanazon a helyen maradnak, ahol megnyílnak… - dünnyögtem magam elé. A padlón hasaltunk egymás mellett, előttünk a nyitott könyv és úgy olvastunk, mintha kötelező lenne.

- Tehát ez azt jelentené, hogy vissza kell mennem ugyanarra a helyre? - kérdezte Harry és hanyatt fordulva, tűnődve nézegette a plafont, díszítő festményt.

- Igen - ültem fel - pontosan ugyanarra a helyre. De nincs sok időnk. A könyv azt írja, hogy a nyílások általában, ha véletlenül tárulnak fel, csak egy-két, maximum három napig maradnak nyitva.

- Szóval legkésőbb holnap - mondta töprengve.

- Igen.

- Jó - sóhajtott, majd rámnézett - remélem, addig még maradhatok itt nálad?

- Holnapig? Miért nem megyünk most? És ha bezáródik?

- Nem fog - jegyezte meg az Oroszlánok jellemző optimizmusával.

Mosolyogtam.

- Begyulladtál, Potter? Adnál még magadnak egy kis haladékot?

Úgy ült fel, mint akibe skorpió csípett.

- Mit mondtál? - kérdezte vészjóslóan, de a szemei árulkodóan huncutul csillogtak.

- Rendben, rendben - visszakoztam ijedtséget színlelve - nem mondtam semmit. Persze, hogy maradhatsz…

- Na azért! - feküdt vissza.

Kis csönd telepedett ránk. Nekem egyfolytában azon járt az agyam, amin már a könyvtárban is gondolkodtam. Hogy mi lenne ha…

- Figyelj Harry… - ajaj! Már késő. Meghallotta.

- Igen, Ilse?

- Nem lehetne, hogy… - nagy levegőt vettem - veled menjek?

- Micsoda? - nyíltak kerekre szemei - Minek?

- Hát… Nem is tudom… Talán segíthetnék…

- Ilse! - nézett rám komolyan - te mugli vagy… Miből gondolod, hogy tudnál nekem segíteni?

- Na és ha azt mondanám, hogy nem vagyok mugli?

- Hanem?

- Nagyanyám füvesasszony volt… Meg minden. Tanultam tőle, egyet, s mást. Igazi varázsereje volt. De tényleg. Csak ebben a dimenzióban a csodák is másképp jelennek meg.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy senki nem hitt a képességeiben. Pedig fantasztikus dolgokat tudott… Mindenki csak a hasfájását, meg a lábdagadását kúráltatta vele…

- Aha…

- Na ide figyelj! - nagy levegőt vettem és koncentráltam… "Azt lásd, amit én akarok, hogy láss…" - dünnyögtem magamban, s hátrasimítottam a hajam, mintha meg akarnám igazítani…

- Azta! - Harry tágra nyitott szemekkel meredt rám. Ezek szerint sikerült…

- Na? - ráztam meg újdonat szőke tincseimet.

- Ezt hogy csináltad?

- Egyszerű illúziókeltés… - mosolyodtam el, s újfent megráztam a fejem. A hajam ugyanolyan fekete lett, mint előtte volt - ez csak szemfényvesztés.

Elgondolkodva nézett rám.

- Ha értesz az illúziókhoz… - mondta lassan - akkor talán tényleg a segítségünkre lehetnél…

- De nem tudom egy-két percnél tovább fenntartani - sajnálkoztam.

- Az nem baj - legyintett - gyakorolhatod is… Nem bánom! Gyere velem!

Azt hittem nem jól hallok. Komolyan beleegyezett???

- Igazán köszönöm a lehetőséget, Harry - mondtam izgatottan - ígérem, nem fogtok bennem csalódni…

- Na, ez eddig meglenne… De milyen minőségben lennél te Roxfortban? - gondolkodott hangosan - lehetnél tanár… Mondjuk, ha értesz a füvekhez, taníthatnád a gyom- és gyógynövénytant, Bimba professzor jövőre, úgy tudom nyugdíjba, megy…

- Várj, Harry - szólaltam meg - én diák szeretnék lenni…

Rámbámult.

- Diák?

- Naná… Az, az érdekes nem?

- Ilse… - kezdte óvatosan - nem akarok indiszkrét lenni, de szerintem…

- Igen tudom, már rég elmúltam tizenhét - sóhajtottam - de mégis… Te biztos el tudod intézni nekem - vetettem rá egy könyörgő pillantást - hiszen varázsló vagy…

Elnevette magát.

- Persze. Varázsló vagyok. De nem vagyok isten, hogy visszafiatalítsalak…

- És a kor-korrigáló főzet?

- Mi van vele?

- Mi lenne, ha megfőznénk? Tudod, hogyan kell nem?

- De igen… De…

- De?

- Először is, nem hiszem, hogy be tudnánk itt szerezni a hozzávalókat. Másodszor, pedig csak egy-két óráig tart a hatása…

- Az nem baj. Majd állandóan iszom belőle…

- Nincs valami kellemes íze - borzongott össze Harry.

Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy a tavalyi évben megkóstolta…

- Na jó - álltam fel - lássuk milyen növényeket hagyott rám a drága Máme.

- Üstöd van? - kérdezte Harry beletörődően, és én tudtam: nyert ügyem van….

- Hát, valamikor vettem egy bográcsot, mikor még azt hittem, hogy lesz kertem is… - mondtam, és elindultam a konyhába. Harry követett de én a hátammal is "láttam", hogy még mindig csóválja a fejét…

Hetedik - Boszorkánykonya

- Szóval van itt: disznópázsit, pásztortáska, cickafark, vérehulló fecskefű, ezerjófű, gyöngyház fátyolka, veronika… És… Nahát! Egy egész doboz szárított mandragóra is! - kiáltottam fel csodálkozva.

- Tényleg? - lépett oda hozzám Harry, aki eddig azon fáradozott, hogy vizet forraljon a bográcsban, amit az előbb halásztam elő, de a mandragóra hallatán odahagyta e tevékenységét.

- Igen. Itt van - nyújtottam neki oda a dobozt, ami tele volt valami fekete, összezsugorodott gyökerekkel, amik leginkább, egy több hete a hűtőben felejtett répára emlékeztettek engem.

Harry átvette a dobozt, s alaposan megszemlélte a fonnyadt gyökereket.

- Szerencséd van - tette le a szerzeményt az asztalra - csak egyszer kell innod majd a főzetből…

- Hogy-hogy? - csodálkoztam.

- Egy csipet ebből - bökött a mandragórás dobozra - és hihetetlenül megerősíti a főzetet, és kinyújtja a hatóidejét…

- Meddig?