Mikor Míriel magához tért, puha pázsiton feküdt, egy ismeretlen erdő szélén, de ahogy felpillantott, tekintete egy jól ismert szürke szempár tekintetével találkozott, amely aggódva nézte őt.

- Hála legyen az Erdő Urainak, hogy végre magadhoz tértél! Már attól féltem, valami komoly bajod esett… Sajnos, én nem értek olyan jól a gyógyításhoz, mint Lemnis, a bátyám…

Míriel felült és szétnézett.

- Semmi bajom - nyugtatta meg Lendast - Hol vagyunk? Ezt a vidéket nem ismerem…

- Ez itt Gránitföld - mutatott körbe a tünde.

A lány csodálattal tekintett végig a változatos tájon: jobbra tőlük hatalmas hegyek magasodtak, előttük a végtelen erdőség, balra, pedig zöldellő rétek, melyek végében valami fehér ragyogást lehetett kivenni. Később megtudta Lendastól, hogy az, a ragyogás Uprine király, Fehér Városának falaitól ered, melyek ezüstként csillognak, ha rájuk süt a Nap. A roppant hegyeknek Szürkekő a neve, mert semmi zöld nem tud megkapaszkodni oldalukon, az előttük lévő erdőnek, pedig Csillogó Rengeteg… Ahol a fák levelei ezüst színűek, s szikráznak, ha megszűrik a fényt.

Ez volt Lendas otthona, aki magányos vándorlásai során vetődött el erre a vidékre, mikor végképp odahagyta szülőföldjét, Lasgalent. S megtetszett neki ez az ezüst rengeteg, s elhatározta, hogy itt épít házat magának. Ebbe a házba vezette most  Míriel-t, aki ámulva nézett körül, mert inkább palotának tűnt a lakhely, mint erdei kunyhónak. Mert Lendas, a Magányos tünde, nem tudta volna elviselni, hogy népének minden alkotása veszendőbe menjen, s ezért gondosan építette ezt a házat, s feldíszítette mindennel, amely valaha a tündék előtt kedves volt. Csodálatos faragások és ékkövek ékesítették az oszlopokat, s az ajtókat, a kertben, pedig ott növekedett egy igazi mellanor, az utolsó az Aranyerdő, mostanra elpusztult fái közül. S mivel a ház nyitott volt, az ablakokban, pedig madarak üldögéltek és daloltak, s a fák és bokrok szabadon nőttek a szobákban, Míriel-nek úgy tetszett, egy lugasban üldögél, s nagyon megszerette a házat.

A kertben, pedig az aranyfa mellé elültették a Boszorkányföldről hozott nyírfaágat, s az hamarosan megeredt, ágakat, levelet bontott, s nagyon hamar olyan magasra nőtt, hogy árnyéka homályba borította a háznak azt a részét, ahol állt. S Lendas nagyon megkedvelte a fát, s elnevezte Nimue-nak, a Kedvesnek. Míriel-t nagyon boldoggá téve ezzel. Napjaik régi rendje újra visszaállt, s ők nagyon sokat barangoltak Gránitföld szép világában, megismerkedve sok csodával.

Míriel különösen a Fák Őreit fogadta szívébe, akik maguk is védenceikre hasonlítottak, s dallamos, furcsán hangzó neveket viseltek. Asszonyaik, pedig végtelen kerteket gondoztak, és kis csemetéket nevelgettek, akik semmiben sem különböztek az emberek és vélák gyermekeitől, csak küllemükben. És Míriel mindig szívesen játszadozott az olorok - mert így hívták a Fák Őreit a sindhek nyelvén - gyermekeivel, s már-már elfeledte bánatát, hogy oda kellett hagynia a világot, melyen született és élt eddig. De boldog volt, hogy száműzöttsége miatti bánatát - ha olykor mégis rátört - megoszthatja valakivel, aki átérzi fájdalmát és megvigasztalja.

S ebben az időben történt, hogy Lendas másképp kezdett vele viselkedni. Eddig mindig úgy éltek egymás mellett, mint fivér és nővér, akik kitartanak egymás mellett, jóban-rosszban. Ám ekkorra, ez megváltozott. Gyakran sétáltak a ragyogó fák között kéz a kézben, hallgatva, s Lendas egyre gyakrabban felejtette rajta a tekintetét a lányon, s pillantásában valami olyan érzésnek az ígérete rejtőzött, amelyet Míriel meg sem mert fogalmazni magának.

Történt pedig, egy ragyogó napon - Lite havának második holdtöltéjét megelőzően - hogy Uprine király látni kívánta az újonnan érkezettet, s meghívta Lendast és Míriel-t, hogy töltsék nála az ünnepet, mert Lite második Nagy Holdja nagy ünnep volt, mikor az Erdő Urainak megköszönték a bőséges aratást.

Ám Míriel nem akart elmenni. Félt a nagy sokadalomtól - hiszen eddigi életében nem nagyon látott népesebb embercsoportot - meg attól, hogy mit szól hozzá a Király, hogy ő csak hívatlanul átlépte az Átjárót, s "betolakodott" a birodalmába. Ám Lendas megnyugtatta, hogy Uprine király, régi jó barátja, együtt küzdöttek a Nagy Háborúban, s magányára egyedül, Uprine udvarában talált enyhülést eddig. Végül a lány már csak egy kifogást tudott találni: hogy a ruhája nem elég előkelő egy ilyen ünnepséghez, mely bizonnyal nem lesz híján a pompának.

S erre Lendas elmosolyodott, s egy pillanatra eltűnt a lány mellől, mikor, pedig visszatért, egy csodálatos ruhát hozott a karján. Lágy anyag könnyű volt, mint a lepkeszárny, s színe, pedig olyan, akár az égbolt hajnalidőn. A lány ölébe terítette a tündöklő köntöst, s elbeszélte neki, hogy ezt a ruhát a húga viselte, nagy ünnepekkor, de többé már nem veheti fel; elpusztította őt a Sötét Úr - mint sokakat, mikor hatalma csúcsán volt - mert véletlenül az erdő tiltott részébe tévedt, s onnan nem volt többé menekülés. S ő elhozta, több más dologgal együtt a régi házból, s szeretett emlékként őrizte eddig, de most úgy döntött, Míriel-nek adja, aki a legméltóbb arra, hogy felvegye egy tünde hercegnő ruháját. Míriel hallgatagon simogatta egy ideig a lágy anyagot, majd nagyon csendesen megszólalt.

- Nagyon köszönöm ezt a csodálatos ajándékot, melyre talán nem is vagyok érdemes... De kérlek, Lendas - nézett fel - értsd meg, nem bírok, félek emberek közé menni. A Fehér Városba, sajnos egyedül kell menned.

Lendas elszomorodott ezekre a szavakra, de nem erősködött tovább. Felöltötte legpompásabb ruháját, vállára kanyarította szürke tündeköpönyegét, s elindult - mert szívében már nagyon vágyta látni Uprine-t - újra magányosan.

Míriel könnyes szemmel nézte, ahogy távolodik. Nagy harc dúlt lelkében; kétféle érzés csatázott egymással: félelme az emberektől, s a tünde iránt érzett szerelem, mely attól fogva növekedett szívében, hogy először találkoztak a Százszorszépek tisztásán. S ahogy így ült, tépelődve magában, az ablakon beragyogott az Est Csillaga, mely éppen akkor kelt fel. Tündökölt és szikrázott, s mintha azt üzente-ragyogta volna: "menj! Menj, te is utána!"

Lassan, tétovázva felállt. Kibújt régi, viseltes ruhájából, s felöltötte a hajnalkék köntöst. Az, pedig úgy simult testére, lágyan fodrozódva lábai körül, mintha csak neki készítették volna. Dús haját leeresztette, mely leért a derekáig, homlokára elanorból font koszorút illesztett. Aztán kilépett a házból, de nem tudta, hová-merre forduljon, hol fekszik Uprine király városa, hisz eddig embernemlakta helyeken időztek. Tanácstalanságában felnézett az égre, ahol az Est Csillaga, mintha még fényesebben ragyogott volna, s lassan elindult az égen, maga után hívogatva a lányt. S Míriel nekiindult, és követte a csillagot, s az elvezette őt egészen a Fehér Város kapujáig. Ott még egy utolsót pislantott, s kihunyt a fénye, mert ekkorra már a nagy ezüstgömb, a Hold vette át az uralmat az égbolton.

* * * * * *

Az ünnep folyt. Mindenki vidám volt, és örvendezett, s nagy örömtüzeket gyújtottak és körültáncolták. Csak egyvalaki nem tudta élvezni a vigasságot, s búsan üldögélve egyre csak a csillagokat kémlelte: Lendas, a Magányos tünde. Mikor megérkezett, Uprine nagy barátsággal és szeretettel fogadta és elbeszélgettek a hajdanvolt dolgokról, meg azokról, amik azóta történtek, mint Lendas utazása a Szürkekő barlangjain keresztül, mert a királyt érdekelték a Világok.

Ám amint besötétedett, s meggyújtották az első máglyát, Uprine-t elszólította a kötelesség, mert neki kellett a tűzbe dobnia az áldozati ajándékul szánt gyümölcsöket, utána, pedig megkérték, hogy vezesse a körtáncot, így hát sokáig nem tudott visszatérni barátjához.

És amikor visszatért, ismét érdeklődve hallgatta a tünde elbeszélését, majd így szólt:

- Hol van hát szépséges vendégünk, akit magaddal hoztál abból a másik világból? Úgy vágytam őt megismerni! Vagy talán akkora kincs, hogy tőlem is félted? - tette hozzá tréfálkozva, de Lendas komoly maradt, ahogy válaszolt:

- Ő sajnos otthon maradt az erdei házban. Hiába kérleltem, nem tudtam rávenni, hogy eljöjjön. Nagyon fél az emberektől.

Uprine ezen nagyon elcsodálkozott, s már éppen mondani készült valamit, mikor a kapuőrök egyike lépett hozzá.

- Felséges uram - hajtott térdet - egy magányos hölgy kér bebocsáttatást városodba. Oly szép, mint egy csillag, és ha nem tudnám, hogy valamennyien elhajóztak Lendas úron kívül, úgy vélném, tünde. Azt mondja, Lendas úr ismerőse - hajolt meg a tünde felé - Nem mertem beengedni, mert azt parancsoltad, hogy a Csillag nyugta után, már senkit ne engedjünk át; s mikor a hölgy a kapuhoz lépett, a Csillag, éppen akkor bukott a Kék hegyek mögé.

- Bocsássátok be, de rögtön! - szólt a király, aki sejtette, hogy ki lehet a kései látogató.

- Lám, hölgyed mégiscsak legyőzte félelmét - mondta Lendasnak mosolyogva, aki roppant módon csodálkozott a hallottakon.

S ebben a pillanatban meglepett moraj hangzott fel, mert Míriel szépségének ragyogása elhomályosította az ezüst Holdét is, s aki csak látta, mind meghajolt előtte. Így ért Míriel az Ezüst Toronyhoz, a város közepén, mely alatt a Nagy Fontana körül álló padokon üldögélt Lendas és a király.

S mikor Lendas felvetette tekintetét, ím ott állt előtte Míriel, s oly szép volt, hogy arra nincsen szó, hajnalkék ruhája kiemelte karcsú alakját, leeresztett haja csillogott, mintha csillagport hintett volna rá, s arcán eddig sosem látott fény tündökölt, mely ott égett szemeiben is, s homlokán az elanor-koszorú, mintha gyémántkorona lenne, és mosolygott, mintha mindent tudna.

És, mikor Lendas beletekintett azokba a csillagfényű szemekbe, szívében lángra lobbant a régen sejtett, de eleddig még szunnyadó szerelem, amelyet e gyönyörű véla iránt érzett, a kezdettől fogva, ahogy megpillantotta.

- Eljöttem - szólalt meg a lány csengő hangon, miután egy hosszú pillanatig némán nézték egymást - a Csillag bíztatott és vezetett idáig. Segítségével legyőztem a félelmet a szívemben. Eljöttem, mert nem akarom, hogy szomorú légy, mikor mindenki más örvendezik - azzal odament Lendashoz, és a vállára tette a kezét, s hozzásimult, hogy érezze, összetartoznak. Lendas pedig átkarolta a derekát, magához ölelte, s megvallva szerelmét, asszonyául kérte őt. Míriel pedig boldogan mondott igent.

Ekkor Uprine király, aki mindeddig csendben várakozott a Fontana másik oldalán, s örvendezett, hogy barátja magánya, immár véget ért. S odalépett hozzájuk és így szólt:

- Jobb napot nem is választhattatok volna az egybekelésre. Mert nemcsak az Aratás Ünnepét üljük ma. Ez az éjszaka a Valóra Vált Remények és a Beteljesült Szerelmek Ünnepe is…

Így történt, hogy még azon az éjszakán, Annéa a véla, vagyis tünde nevén: Míriel Elanor, Lendas Than-Ghile asszonya lett.

S e násszal egy erős nemzetséget teremtettek, mely két varázstudó nép erejét és hatalmát egyesíti; ám mindörökre összefonódott ez a halandó emberek nemzetségével is, mert Lendas és Míriel gyermekei Uprine házából választottak maguknak házastársat, s e három nép keveredéséből született egy új nemzet, mely lassan benépesítette Gránitföldet, s ismét olyan virágzóvá tette, mint volt hajdan, mikor a Tündöklő Földek, még nem voltak elrejtve a Világ szemei elől…

Vége