1.

A Sötétséggel vívott nagy Háború után új életre éledt Gránitföld. Ám ezzel a Tündöklő Földekről érkezett népek ideje lejárt, s az emberek fajtája vette át az uralmat, s teremtette meg a maga birodalmát.

A legnemesebb és legbölcsebb nép, a tündék is lassan eltünedeztek fénylő palotáikból, odahagyták gyönyörű városaikat, s elhajóztak vissza, távoli országukba.

Egyedül az erdőlakó tündenép tartott még ki, hosszú-hosszú ideig; ám utóbb ők is követték az ősi hívást, s hajóra szálltak; kivéve egyvalakit…

Ő - bár szíve neki is a Tenger után sóvárgott - mégsem tudta otthagyni a dúsan burjánzó erdőket; mert a Háború után, az erdők megsokasodtak; az arany-ezüst fákat az Aranyerdőben, a sötétlombú, öreg tölgyeket régi hazájában, a minden gonoszságtól megtisztított, Lasgalen-ben, melyet a közös nyelven Nagyerdőnek neveztek.

Szíve kétfelé húzta, s végül; Gránitföldet választotta.

Ám a régi jóslat betelt rajta. Soha többé nem tudott megnyugodni sehol, mindig űzte, hajtotta valami előre. Többször is elvándorolt a Tengerhez, hogy hajóra szálljon, de aztán mégis meggondolta magát…

S egy napon, mikor Uprine királynál vendégeskedett, kezébe került egy ősrégi tekercs, amelyet még az Ónép nyelvén írtak, s már senki nem tudott elolvasni, míg a Bölcsek sem. Ám a Magányos tünde még ismerte az ősi szavakat… A tekercs egy régi-régi regét beszélt el, mely szerint, nem csak ez a világ létezik, hanem még számos másik, egyazon időben és térben, egymás mellett. Az irat azt is felfedte, hol van az Átjáró: ebben a világban, a Szürkekő-hegység mély barlangjai egyikében, abban, amelyik a legmélyebben fekszik a föld alatt. Lendas - mert így hívták a Magányos Tündét népe nyelvén - kalandvágyát felszította ez az ó-legenda, melyet még ő sem ismert. Elindult hát, hogy megkeresse a Szürkekő-hegység barlangjaiban az Átjárót. Bár sosem volt ínyére, hogy a föld alatt kutasson, s hosszabb utakat tegyen meg, most mégis vállalkozott erre. S sok hosszú bolyongás, és keresgélés után végre ráakadt egy, minden eddiginél mélyebbre vezető, s hatalmasabb tárnára. Ahogy haladt mind, mind előrébb, az alagút végén valami, eddig sosem látott fény derengett; s egyszercsak - véget ért a barlang, s Lendas egy ismeretlen világban találta magát.

Mikor kilépett az alagútból, s körülnézett, örömmel állapította meg, hogy egy gyönyörűséges erdő sötétlik előtte. Szomorúsága egy pillanat alatt eltűnt, s egy pillanatra magányáról is megfeledkezett, ahogy egyik fától a másikig lépkedett, s hallgatta őket. De ebben a világban, a tünde nem értette a fák beszédét…

Sokáig sétált így, s már maga sem tudta, hirtelen, honnan indult el, amikor váratlanul csengő énekszó zavarta fel az erdő csöndjét, s ebben a pillanatban megnyílt Lendas előtt egy tisztás.

A darabka rétet, karcsú, fehér törzsű fák szegélyezték, melyek az Aranyerdő fáira emlékeztették a tündét, a szélén apró forrás fakadt, s a közepén, egy bájos leány üldögélt, s a körülötte bólogató virágokat simogatva, énekelt. Fekete holló haja koszorúba kötve keretezte mosolygós arcát; bőre színe, mint a frissen hullott hó. S ahogy fel-felpillantott, a tünde azt is láthatta, hogy a leány szemének színe az ég kékjével vetekedhet. Egyszerű, zöld vászonruhát viselt; hajában százszorszépek virítottak. Lendas-t elbűvölte a látvány. A hollóhajú lány olyan szép volt, és kedves, hogy azt gondolta, népének valamely elfeledett ágára bukkant itt, ebben a furcsa világban, ahol a fák is más nyelvet beszélnek.

Közelebb lépett hát, és megszólította.

2.

- Namarié! Sinda i aglar elanar!

Annéa csodálkozva nézett fel, mikor meghallotta a mélyen zengő, dallamos hangot. A szavakat nem értette ugyan, de sejtette, hogy az aranyhajú idegen üdvözölte őt. Ezért hát felállt, s meghajolva, viszonozta az üdvözlést a Világok közös nyelvén.

- Légy üdvözölve te is uram! Acanor vigyázza lépteid! - mondta mosolyogva Annéa a régi boszorkányköszöntést, s jól megnézte magának a hirtelen felbukkant jövevényt. Egy szép szál, magas ifjú állt előtte, sokkal magasabb, mint az ő népének fiai. Termete karcsú, sudár, s oly hajlékony, mint a fűzfa ága. Dús, aranyszínű fürtök keretezték gyönyörű arcát, szelíd pillantású, szürke szeme alig leplezett szomorúsággal nézi őt. Zöld vadászruhát viselt, és szürke köpönyeget, melyet egy levél alakú csat fogott össze a nyakán. Hátán roppant ezüstíj, s egy tegez, teli aranyos végű nyílvesszővel. Csodálkozva szólalt meg újra, most már ő is a Közös nyelvet használva.

- Miféle nép leánya vagy úrnőm? Én azt hittem, te is a tündék népéhez tartozol, ezért köszöntöttelek, a sindhek ősi nyelvén.

- Nem - nevette el magát Annéa - én nem vagyok tünde, bár már hallottam róluk. Boszorkány vagyok, a nevem: Annéa.

- Az én nevem Lendas, Than-dúl fia - mondta bocsánatkérően a tünde, hogy nem ő mutatkozott be először, majd hozzátette - mi a neve ennek a világnak?

- Ó, szóval te is hallottál a Párhuzamos Világokról! - kiáltott fel Annéa csodálkozva - én is kerestem már az Átjárót, de nem akadtam rá… Ez a világ itt - folytatta - Boszorkányföld, de már nagyon régen csak a Világ a neve, mert az emberek tudatlanságukban, elűzték az Erdők Őreit, s a régi néppel a név is eltűnt. Én vagyok az utolsó a családomból, a Rengeteg őre.

Lendas ezt igen érdekesnek találta.

- Én is szeretem a fákat, s mindent, ami él, és nem gonosz - mondta - az én világomban, Gránitföldön is hatalmas erdőségek vannak, s népem ott lakik a fák alatt… Azazhogy, lakott - hirtelen elszomorodott, mert eszébe jutott a magánya. Ám ekkor egy könnyű, kezet érzett a vállán, s csillogó, kék szemek kapcsolódtak az ő tekintetébe:

- Ne szomorkodj Lendas! Itt is vannak erdők, amiket felfedezhetsz, s ha úgy gondolod, oszd meg velem történetedet. Hidd el, könnyebb a teher, ha átadsz belőle. Jöjj, tarts velem, itt lakom nem messze, ettől a kis nyírestől. Légy a vendégem!

E szívélyes szavak hallatán, Lendas elmosolyodott, s boldogan követte Annéa-t kis erdei kunyhójába, mely ott állt a rengeteg szívében. Mintha a lelke mélyén sejtette volna, hogy eztán nem lesz soha többé magányos.

S így történt, hogy Boszorkányföld legutolsó vélája, Annéa, otthonába vezette Lendast, a Magányos tündét, s barátságába fogadta. S Lendas elbeszélte neki föld alatti vándorlásának, s Gránitföld keserveinek történetét, s még sok más regét az Ó-Időkből, amikor a Világok még fiatalok voltak…

Annéa pedig megtanította Lendast a titkos szavakra, melyekkel megérthette az itteni fák beszédét. Így éldegéltek ketten az erdő mélyén. Napközben a Rengeteget járták, esténként pedig - miután elköltötték egyszerű vacsorájukat - regéket és balladákat meséltek egymásnak, históriákat énekeltek. Annéa-t minden érdekelte, amit a tündék hajdan tettek, s mikor az ő népének életéről és küzdelmeiről beszélt, azok oly hasonlatosak voltak Lendas rokonainak cselekedeteihez, hogy a tünde újra és újra elcsodálkozott ezen. Szívében új gondolat vert tanyát: talán mégis az eledhek egy elfelejtett ága élt ezen a világon is; csak más néven és más sorssal.

S néha-néha mikor egyedül járta a Rengeteg útjait, s beszélt az ősi fákkal, akik már a Világok születésénél is itt álltak, s ők meséltek egy népről, mely óvta és védte őket, bekötözte sebeiket, s minden kivágott fát megsirattak. Véla volt ennek a népnek a neve, "varázstudó", annak a világnak a közös nyelvén, de az emberek, akik más fajba tartoztak, félték őket, s az életükre törtek. S ahogy hallgatta Lendas ezeket az elbeszéléseket, egyre inkább meggyőzte ez őt arról, hogy Annéa a tündenéphez tartozik, s elnevezte a lányt a sindhek ősi nyelvén Míriel-nek; amely csillagfényt jelent, s attól kezdve ezen a néven szólította. És tanítgatni kezdte az ifjú vélát a sindh nyelvre.

Annéa; avagy Míriel, gyorsan tanult, s nemsokára már tünde nyelven beszélgettek ő, és Lendas, s többé már nem volt ismeretlen Míriel előtt egyetlen olyan legenda sem, melyet soha nem ültettek át a Világok közös nyelvére.

Boldog volt az életük ott, az erdő mélyén, mert a Kinti világ gonoszsága még nem jutott el hozzájuk, s ők az emberek népéből, csak a közeli falu öregebb lakóit láttak, mikor azok eljöttek, hogy fájdalmukra, betegségükre, Míriel-nél gyógyulást találjanak. S a mindannyian nagyon megkönnyebbültek, hogy a lány már nincs egyedül, hiszen az irgalmas szívű nénék, és bölcs öregemberek, aggódtak a kis Míriel-ért - kinek valódi hatalmáról mit sem tudtak - hogy valaki gonoszt ne tegyen vele itt, a Rengetegben, hol csak egymagában sétált eddig. S örvendeztek a szép szál, bátor tekintetű ifjú láttán, akiben Míriel igaz támaszát látták.

Ám a baj és gond már ott osonkodott a tavalyi avar alatt. Mert Boszorkányföld uralkodója, egy újabb és nagyobb lakásba akart költözni, s elhatározta, hogy olyan roppant palotát építtet, melynek tornyai az eget verik, s versenyre fog kelni az Istenek márványkőből és gyémántból épült szentélyeivel. Ám a roppant palotához és tornyokhoz, nagyon sok fa és hely kellett, így hát az Uralkodó elhatározta, hogy kivágatja a Rengeteg fáit, s annak helyén építteti fel az eltervezett várat, s a falut is leromboltatja, hogy annak helyére szökőkutakat és áryas lugasokat telepíthessen.