Vinga és Villemo legendája

A beavatás lánca

Vinga Taraldsdatter korán árvaságra jutott. Még tíz éves sem volt, mikor egy ádáz, kemény télen farkasok törtek a falura, ahol lakott. Az ő házuk volt a legközelebb a rengeteghez, így hát először őket érte támadás. Az apjának csak arra volt ideje, hogy gyorsan félreverje a harangot, s mire a falu népe kitódult, kaszával, vasvillával, addigra már csak a holtteste mellett gyülekező vadakkal nézhettek szembe. Végül - nagy harc, nem kevés veszteség és vér árán - a falubeliek elkergették a falkát.

Miután a veszedelem elhárult - számba vették ki maradt életben. Tarald házában csak egy tízévesforma lánykát találtak, aki zokogva rázta halott anyját. Mint később kiderült, a pincébe akartak menekülni, de csak a kislány jutott le, anyja már nem. A falu bírája ekkor körbenézett.

- Vannak itt rokonai ennek a lánykának? Ki venné magához? Hiszen itt nem maradhat.

Egy darabi csönd volt, aztán…

- Adja ide nekem az istenadtát, bíró uram! Majd én felnevelem! - hangzott egy erélyes hang a sokadalomból, s már elő is lépett egy fejkendős, határozott tekintetű asszony egy kosárral a karján.

- Rokona a lánynak? - kérdezte szigorúan a bíró.

- Szegrül-végrül. A nagymamája az én édes néném testvérhúga volt. De nem mindegy ez? Senki sem ugrál érte, nem? Adja csak ide nekem, a vén Hetta majd vigyáz rá!

Végül a bíró belegyezett a dologba, s így került Vinga Hetta nénéhez, aki Christiánia piacterén kofáskodott, így odavitte a lánykát, a város legszélén álló házikójához.

Vinga eleinte sírt és szomorkodott szülei elvesztésén, de aztán lassan megnyugodott és megszerette Hettát. Az öregasszony, pedig igen korán munkára fogta. Segített hordozni a kosarakat a piacra, és kikiáltóként is működött, hogy az emberek Hetta portékáját vigyék. Ám nénje nemcsak kereskedelemmel foglalkozott. Időről-időre eltűnt ugyanis éjjel, és nem mondta meg hová. Csak homályosan célozgatott rá… Titokban ugyanis nagyon érdekelték a misztikus dolgok, boszorkányok, vámpírok, effélék. És tagja volt egy nagyon régi rendnek, hol az ősök hitét követték. S mikor észrevette, hogy Vingát is érdekelni kezdi a misztika világa, egyre többet mesélt furcsa kalandjairól, mik fiatalabb korában estek meg vele, a rend tagjaként. Húga álmélkodva hallgatta ezeket a hihetetlen történeteket, de ahogy cseperedett, úgy lett egyre kíváncsibb. Bár a lelke mélyén nem nagyon hitte, amiket Hetta elmesélt neki, de sosem szólt a mesék ellen, melyek nagyon szórakoztatták, és csak kérlelte nénjét hogy meséljen még, hiszen látta, hogy jót is tesz vele: mert Hetta szemei mindig ragyogóan fényesek lettek, mikor felidézte fiatalkora bolondságait. Ám, hogy hova jár Hetta minden hónap első péntekjén, arról nem tudott meg semmit, egészen addig, míg be nem töltötte tizenötödik esztendejét…

A születésnapja után két héttel ugyanis, egy este így szólt hozzá nénje:

- Na, most majd meglátod, hogy amit eddig meséltem, az a színtiszta valóság. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy csak hóbortos vénasszony képzelgéseinek vélted a történeteimet? De most majd a saját szemeddel láthatod, hogy való igazak.

- Miért, Hetta néném? Mire készül? - kérdezte Vinga csodálkozva.

- Ha! Nemcsak én készülök… Készülj, te is! Burkolózz ebbe a köpenybe, hogy még az orrod hegye se látsszék ki! - azzal odanyújtott a lánynak egy fekete, hosszú, kissé ormótlan köpönyeget.

Vinga magára vette, s gondosan beletekerte magát. S mikor a csuklyát is felhúzta a fejére, elnevette magát.

- Nahát, úgy nézhetek ki, mint egy összeesküvő!

- Csss! Halkabban! - intette csendre Hetta, aki maga is hajszálra ugyanolyan köpenyt vett fel, mint amilyet Vingának adott.

Így osontak ki a házból, az éj és köpönyegük leple alatt, szép csöndesen. Vinga el sem tudta képzelni, hová mehetnek, de hiába kérdezett, Hetta nénje csendre intette, s vonszolta tovább. Annyit már kitalált a lány, hogy valahová a városon kívülre igyekeznek, mert hamarosan elhagyták a városkaput, s kiértek a Christiánia körül elterülő mezőkre. A szántókon túl, pedig hatalmas erdőség feküdt. Hetta néni és Vinga, éppen eme rengeteg felé tartott. A lány eleinte habozva lépett az erdőbe, hiszen haloványan élt benne a farkasok emléke, de aztán követte előresiető nénjét. Hetta pedig egy - az erdő szívében található tisztáshoz igyekezett. Mikor odaértek, Vinga ámulva látta, hogy a tisztáson már több ember is álldogál, mind ugyanolyan köpenyben, mint amit ők is viseltek. Hetta ekkor hátravetette csuklyáját s beljebb lépett. Így tett Vinga is. S ekkor vette észre, hogy a többiek valami nagy, szürke követ állnak körül, mely egy igen kezdetleges asztalra emlékeztette őt. Később megtudta, hogy ez szent hely, ősei annak idején sok szertartást bonyolítottak le itt. Az "asztalfőn" egy igen titokzatosnak tűnő alak álldogált. Testét neki is hasonló fekete felleghajtó borította, mint a többiekét, de - ellenben velük - arcát még mindig takarta a csuklya. Valami edényekkel tett-vett valamit, Vinga nem tudta pontosan kivenni, mit is csinál. S ekkor - mintegy varázsütésre - minden elcsendesedett. Az oltár előtt álló férfi - mert Vinga teljesen bizonyos volt benne, hogy csak férfi lehet - felemelte a fejét, s hátravetette csuklyáját. Felemelt kézzel üdvözölte a jelenlévőket, majd valami ismeretlen nyelvre váltva, kántálni kezdett. Vinga megbabonázva meredt rá. Álmai ködös alakját látta hirtelen élesen, s nem tudott mit kezdeni az érzéssel, mely lassan, de biztosan elborította őt. Hirtelen ötlettel, előrébb lépett, hogy jobban láthassa a férfit. Magas volt, sokkal magasabb, mint a többiek, akiket Vinga ismert, s hosszú, hollófekete haja lágyan omlott alá egész a derekáig. Kissé hosszú orra, különlegessé tette az arcát, sápadt bőre nem elnyelte, hanem visszatündökölte a Hold fényét. Vinga az egész szertartás alatt nem tudta levenni róla a szemét, s bár agya egy kis rekesze megőrizte a Sabbath történéseit is, később is csak a mágus jutott először eszébe, ha erre az éjszakára gondolt. Mert emberünk mágus volt, s a résztvevők egy Sabbath tanúi lehettek, ahol ősi isteneket és szellemeket idéztek meg, és pogány módon adtak hálát a bőséges esztendőért.

Bár Vinga nem értette a szavakat, melyeket a mágus mondott, ám biztosan tudta, hogy a szertartás Norvégia bőségéért és békességéért folyt. Aztán… Egyszercsak vége lett az egésznek, Vinga visszament Hetta nénje mellé, aki már régóta kutatta őt a szemével.

- Hová tűntél, húgom? Itt nem lehet csak úgy elbódorogni…

- Csak közelebbről szerettem volna látni, mit csinál… - súgta vissza Vinga.

- Máskor szólj, ha elmész - feddte meg Hetta, ám többet nem szólhatott, mert a szertartás vezetője közeledett feléjük kezében egy serleggel.

- Az áldozati ital - súgta oda gyorsan Hetta néni húgának - majd innod kell belőle.

Vinga csak bólintani tudott, s már ott is állt mellettük a férfi.

- Üdvözöllek Hetta! És üdvözlöm, ezt az ifjú teremtést is, aki - úgy látom - először volt tanúja összejövetelünknek. Ki ő?

Hetta néne kortyolt a felé nyújtott kehelyből, majd válaszolt.

- Ő az unokahúgom, Vinga Taraldsdatter. Nagyon érdekli az ősök hite…

-Valóban? - a mágus ekkor nézett közvetlenül Vingára, s ahogy egy pillanatra egybekapcsolódott a tekintetük, a lány megláthatta, hogy egy szépen metszett, sötétbarna, mély izzású szempár fürkészi őt. A látványtól megborzongott.

- Jöjj hát, Vinga Taraldsdatter - folytatta, s odavezette a lányt az oltárfőhöz. Vinga minden ízében remegett. Nagyon megrettent a mágus komoly tekintetétől.

- Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol hozzánk?

- Mert… Mert nagyon érdekeltek néném történetei - mondta Vinga félénken - És… Utána akartam járni, hogy valóban úgy van-e, ahogy mondta - Vinga még maga is csodálkozott azon, honnan támadtak ilyen gondolatai - És azért is jó uram - nézett fel hirtelen - mert nem hiszem én, hogy a keresztények vezetnek az egy igaz útra. Talán egy igaz út nem is létezik. De ha létezni is, akkor azt a régiek hite éppen úgy kínálhatja, mint az új vallás. S hazudnak, mikor békességeseknek mondják magukat, mert kard és háborúság által térítenek, s embereket gyilkolnak a szeretet nevében. Éppolyan pogányság ez, melyet megvetnek. Én így gondolom.

A jelenlévők mind csodálkozva néztek a lányra. Talán még maguknak sem fogalmazódott meg a szívében ilyen élesen, hogy miért is tértek vissza őseik hitéhez. A mágus is helyeslően bólintott.

- Köztünk a helyed - mondta, s a lány felé nyújtotta az áldozati itallal telt serleget - mert lelked tiszta, mint a reggeli harmat, s bölcs szavakat szóltál. Ízleld meg hát te is ez italt, megpecsételve vele csatlakozásod.

Vinga elvette a serleget, és egy hajtásra kiitta. Furcsa íze volt, egyszerre emlékeztetett a frissen kaszált fű illatára és az acélra. Mikor visszaadta, bátortalanul így szólt:

- Akkor most már… Én is tag vagyok?

- Igen. Tessék, fogd ezt a láncot és viseld mindig. Ez a jele annak, hogy te hozzánk tartozol.

S egy csodálatos, kékesezüst színű fémből készült nyakéket kapcsolt Vinga nyakába, mely egybefonódott szőlőindákra emlékeztette a lányt. Az ékszer hűvöse megnyugtató volt számára. Úgy érezte, mintha védőburok fogná körül.

- Ez az ékesség hasznos dolog. Megvéd minden gonosztól; származzék akár embertől, vagy más teremtett lénytől.

Vinga bólintott, s megköszönte az ékszert, majd visszatért Hetta mellé. Ezek után már csak a befejezés és közös ima volt hátra. Aztán lassan mindenki elszéledt. Hetta néne és Vinga is indulni akartak már - itt meg kell jegyeznünk, hogy az öregasszony nem jó szemmel nézte, hogy Vinga egy láncot kapott a mágustól - ám a főpap megállította őket.

- Pár napig itt maradok - nézett Hettára - holnap este hozd el hozzám a húgodat. Tanítani kívánom, mert érdemes rá.

- Úgy lesz, ahogy akarod, uram - hajtott fejet Hetta, s már indult is, de Vinga nem követte.

Meredten állt, s nem bírta elfordítani a tekintetét, sem pedig elmozdulni onnan, ahol állt. Végül megszólalt.

- Jó uram… Te már tudod az én nevemet… De én a tiédet még nem… Kit foglalhatnék hálaimáimba akkor?

A főpap elmosolyodott.

- Nem szokás a mágusoktól a nevüket kérdezni Vinga Taraldsdatter… De legyen hát… A nevem Tengel, a Lord. A többi testvérünk csak Lordnak nevez…

- Értem - bólintott Vinga - És, köszönöm. Ég veled, uram! Bár amint hallom, hamarosan találkozunk…

- Valóban. Tanítani foglak. Ég veled Vinga Taraldsdatter! A Régiek vigyázzák álmodat!

Azzal sarkon fordult és elsietett, Vinga pedig a nyakába szedte a lábát, hogy utolérje nénjét, ki ekkorra már majdnem kiért az erdőből.

Ugyanolyan csendesen tértek vissza a házba, mint ahogy eljöttek. Ám Hetta néne különösen hallgatag volt. S ahogy becsukódott utánuk az ajtó, jajongva dobta földre köpenyét.

- Ó jaj, nekem, balgának, aki azt hittem, ha magamét megvédelmeztem, megvédem másét is! Jaj, hogy miért is vittelek el oda, ártatlan leány! Most aztán szépen hálóba gabalyodtál! Hogy miért is nem gondoltam a fiatal leányok tüzes szívével!

Vinga döbbenten hallgatta nénjét.

- De Hetta néném, valami rosszat tettem? Hiszen nem is tudtam hova megyünk! Néném vitt el, szinte erőszakkal!

Hetta megsimogatta Vinga arcocskáját.

- Nem tettél te semmi rosszat. Te nem. Az én balgaságom vitt a bajba, vállalom hát a következményeket. De néhány dolgot tudnod kell neked is. Például, hogy miféle lánc az, amit a nyakadban viselsz.

- Miért, hát miféle? Lord Tengel azt mondta, hogy megvéd minden rossztól…

- Teremtő anyám, hát a nevét is elárulta neked?! Ó! - Hetta egy pillanatra lehunyta a szemét, s fújt egyet. Aztán folytatta - Persze, hogy megvéd. De a szerelem tüzes nyilától aligha. Márpedig, ha ezt a nyakéket egy férfi adja neked, szerelmének biztos jele az.

Vinga tekintete kigyúlt e szavak hallatán. Mert, valljuk be, bizony attól a pillanattól lángolt a szíve a délceg mágusért, hogy először tekintett mély tüzű szemeibe. S most boldogan hallotta, hogy szerelmi ajándékot kapott tőle.

- De hát miért olyan borzasztó ez, Hetta néni?

- Mert még nagyon fiatal vagy kincsem. És mert… - hirtelen elhallgatott.

Nem. Ezt mégsem fedi fel húga előtt. Különben is, amit ez a lány egyszer a fejébe vesz… Csak imádkozni tud a Régiekhez, hogy legyen ereje kitartani. "De hátha! - gondolta hirtelen - hátha csak egy csacska lány gyorsan múló érzései ezek! Próbáljuk csak ki!" - majd fennhangon így szólt:

- Érintsd csak meg a láncot, húgom!

Vinga nem értette ugyan, miért kéri erre a nénje, de engedelmeskedett. Végighúzta ujjait a lánc míves indáin, s önkéntelenül is behunyta a szemét. A látomás hirtelen jött, s váratlanul. Mert Vinga előtt egy pillanatra, felvillant Tengel, amint éppen egy erdőben gyújtott tűznél ült elgondolkodva. Ám mindez egy szempillantásig tartott csak. Vinga kinyitotta szemét, s csodálkozva meredt nénjére. Hetta nem kérdezett semmit, jól tudta, hogy húga mit láthatott.

- Elvégeztetett hát… - sóhajtotta csak úgy, maga elé. Ám Vinga meghallotta.

- Mit motyog, néném? Úgy beszél, mintha valami végzetes dolog történt volna!

- Mert az is történt, kincsem. Az életed nem lesz olyan mostantól, mint eddig volt. Ha holnap elviszlek a Lord házához, azzal egy új élet útja nyílik meg előtted. S nem biztos, hogy nem fogod visszasírni a régit.

- Hetta néném… Kérdezhetek még valamit?

- Persze, kincsem.

- Miért volt úgy megrémülve attól, hogy elárulta nekem a Lord a nevét?

- Mert ez is azt jelenti, hogy valamiképpen fontos lettél számára. Egy mágus gondosan titkolja a valódi nevét egyszerű halandók elől… Még a Rendben is kevesen tudják. Azok, akikben feltétel nélkül megbízik…

Hetta nem szólt többet, elvonult aludni. Vinga is nyugovóra tért padlásszobácskájában, de sokáig nem jött álom a szemére: egyre csak nénje titokzatos szavain tűnődött. Végül, belefáradva a hiábavaló találgatásba, elaludt.

Másnap este, a Hold is fenn volt már, mire elindultak. Csendben siettek végig a városon, majd - nem messze a városkaputól - megálltak egy fogadó előtt.

- Egy fogadóban lakik? - csodálkozott Vinga - azt hittem, saját háza van…

- Persze, hogy a sajátjában lakik. Ez az ház, az övé - magyarázta Hetta - de biztosabb, ha álca van a házon… Annyi a kíváncsi szem és fül… S őt itt sokan halálra keresik - azzal határozottan hármat koppantott a díszes ajtón, mire az hangtalanul kinyílt, s ők besétáltak a félhomályba, és eltűntek a kíváncsi szemek elől. A ház ura, már várta őket.

- Jó estét uram! - Elhoztam hát a lánykát… - mondta Hetta s meghajolt.

- Köszönöm, Hetta. De aggódásod felesleges. Én is tudom, hogy egy még csak bimbózó virágot bízol rám.

Vinga nem értette ezt a különös párbeszédet, de nénje - szokás szerint - nem magyarázott meg semmit. Lelkére kötötte, hogy a házból addig ne lépjen ki, míg Lord Tengel el nem bocsátja, s akkor is kerülő úton induljon haza. Aztán köszönt és elment.

Kettesben maradtak hát, s Vinga úgy gondolta, kicsit körülnéz a házban, annál is inkább, mivel Tengel eltűnt valahová. Vinga megcsodálta a faragott mennyezetet, a bíborszínű kárpitot, mely a falakat borította, s csodálkozva simított végig a szoba közepén terpeszkedő hatalmas asztal lapját ékesítő domborművön. Az ablak alatt kicsiny asztalkát fedezett fel. Mikor közelebb lépett hozzá, akkor látta, hogy tulajdonképpen oltár: hasonló színű bársonnyal volt leterítve, minta falakat díszítő kárpit, s sok furcsa, eddig nem látott dolog sorakozott rajta. Egy kőből készült korong, melyen különféle ábrák voltak, egy hosszú pengéjű, fehér nyelű tőr, meg egy rövidebb pengéjű - ennek fekete nyele volt, s egy kehely telve valamilyen sötét színű folyadékkal. Mikor mindent megszemlélt, az oltár felett függő képre tévedt a tekintete, s meglepődött: mert úgy tűnt neki, mintha az magát az Ördögöt ábrázolná. "Hát mégis veszélyben van? Lehet, hogy Hetta néni ettől félt?" - gondolta, s riadtan felugrott mikor lépéseket hallott kintről. Remegve fordult meg, de csak Tengel állt a háta mögött, aki egyáltalán nem tűnt eszelős ördögimádónak.

- Megijedtél a festménytől? Sajnos, nem valami jól sikerült kép…

- Hát, ami azt illeti… Azt hittem, talán magát a Kecskelábút látom.

- Ugyan már, Vinga! Egy ilyen okos lány, mint te, hogyan hihet még a babonaságokban?! - nevette el magát Tengel - tudod, az Ördög nem létezik, azt a csak a papok találták ki, az emberek rémisztgetésére. Ez a kép az egyik öröktől valót: Erannut, a vadászat istenét ábrázolja…

Vinga bólogatott, s igyekezett mindent megjegyezni, amit hallott, mert Tengel most hosszas fejtegetésbe fogott a régi istenekről, hogy milyen területeket uraltak, hogyan lehetett megidézni őket, hol állnak még most is szentélyeik. Az elmélet után, pedig következett a gyakorlat: megidézték az egyik Öröktől Valót, s szertartást egyedül kellett a lánynak lebonyolítania. Egész ügyesen oldotta meg a dolgot… Ezután még sok másba is beavatta a mágus Vingát: hogyan kell esőt hozni a szomjazó földekre, eget-földet, rázó vihart kavarni, hogyan lehet elrejtőzni a világ elől, s hogyan lehet egészen apró jelekből kiolvasni a jövendőt. Két éjszakát és egy napot töltött Vinga Tengel házában, s ez idő alatt nagyon sok mindent megtanult és megértett a világ folyásáról. Ám szerfelett fúrta az oldalát a kíváncsiság: miért is volt oly kétségbeesett Hetta nénje, mikor tudomást szerzett a beavatásáról és a láncról. Miért olyan nagy gond, hogy éppen Tengelt választotta? S az utolsó napon végre összeszedte a bátorságát, s feltette az őt olyan régen érdeklő kérdést; miért is viselkedett vele Hetta úgy, ahogy viselkedett? S elmesélte a történteket, természetesen a szerelmi ajándék-dolog és a látomás kivételével. Persze, Tengel pontosan tudta, mi lappang a szavai mögött… S hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- A nénéd természetes, hogy félt téged. Nem akarja, hogy csalódj, hogy idő előtt megtörjön az élet, hisz még oly fiatal vagy. Meg akart óvni a keserűségtől és a könnyektől. Sajnos, nem rajta múlt, hogy nem sikerült…

- Miért nem? - kérdezett közbe a lány.

- Hamarosan elválunk egymástól Vinga. El kell mennem, mert a mágusok magányra vannak ítélve. Amit megtaníthattam neked, azt már megtanítottam; ennél többet most nem tehetek érted. Sőt, a tűzzel való játszadozás az, hogy még mindig itt vagyok. Gondolom, a nénéd említette, hogy keresnek. Csakis miattad maradtam. Azért, hogy felfedhessem előtted a Mindenség néhány titkát, melyet ismerek, mert láttam, hogy szomjazol a tudásra. De - ismétlem - most nem tehetek ennél többet. Köt az esküm, melyet a beavatásomkor tettem. És még valami… Gondolom, Hetta ezt nem említette neked; én nem vagyok halandó ember… - s Tengel elmosolyodott, és hirtelen kivillantak hófehér metszőfogai, melyek jóval élesebbek s hegyesebbek voltak a többinél.

Vinga egyből tudta miről van szó, hiszen Hettától már hallott az emberfeletti lényekről, a vámpírokról… De egy csöpp félelmet sem érzett. A lánc a nyakában felforrósodott, s ő ekkor még nem tudta, hogy miért. De állta a férfi tekintetét, nem fordult el, nem szaladt el előle. Tengel meglepődött. Arra számított, hogy a lány megijed, fogja magát és elmenekül. Könnyebb lett volna minden. Ám Vinga állhatatos maradt. S ez - sajnos - jobban tetszett a mágusnak, mint szerette volna. Tudta, hogy semmit sem tehet, mert a lány szinte még gyerek, s őt köti az esküje. Minél hamarabb válnak el egymástól annál jobb. Aztán az idő majd meghozza a maga döntéseit. Odakint éjfélt ütött a város toronyórája. Vinga feleszmélt.

- Éjfél van… - suttogta alig hallhatóan.

- Tudom - bólintott Tengel - indulnom kell. Ez a legjobb idő…

- Akkor… Tényleg elválunk? - Vinga könnyekkel küzdött.

Hirtelen támadt bátorsággal odalépett Tengelhez, s átkarolta a vállát. Most egészen közelről nézhettek egymás szemébe. Még sosem tettek így. Tengel alig bírta megállni, hogy ne ölelje szorosan magához a forró kis testet. Egy pillanatig élvezte a lány közelségét… Aztán nagyon határozottan lefejtette a lány karjait magáról.

- Vinga kérlek… Tényleg mennem kell. És neked is. Ne feledd, hogy mit mondtam a nénédnek, mikor idehozott.

- Tudom - sóhajtott Vinga búsan, majd beleburkolózott köpenyébe s Tengellel együtt indultak le a lépcsőn a kijárat felé. Az ajtó még utoljára megálltak, s egymás szemébe néztek, aztán kiléptek a fekete éjszakába.

Odakint Tengel felpattant az udvaron várakozó éjfekete lovára, s egy utolsó istenhozzádot intve Vingának, elvágtatott, mint a sebes szél.

Vinga pedig - kerülő úton, ahogy nénjének ígérte volt - hazaérkezett. Hetta nem kérdezett semmit, mikor ajtót nyitott neki, de szomorúan látta húga könnyektől nedves arcát, s ordított belül tehetetlenségében, hogy nem tud rajta segíteni.

Aznap éjjel Vinga a láncra tett kézzel aludt el, és álmában együtt lovagolt szíve mágusával eleddig sosem látott tájakon.

Menekülés Askerbe

Másnap már jókor hajnalban ébresztette őt Hetta nénje.

- Ébresztő, Vingám! Kelj fel kincsem, mihamarabb el kell, menjünk innét, s a hajnal erre a legalkalmasabb!

Vinga ijedten ült fel.

- Történt valami?

- Még nem. De történhet… A csőcselék egyre többet leskel itt az ablak alatt. Pláne, hogy olyan sokáig voltál távol. Én azt mondom, szedjük a sátorfánkat, amíg lehet. Sajnos, útjaink el fognak válni ezután. Két boszorkány-féle asszonynak nagyon nehéz elbújni együtt. Külön még sikerülhet.

- De Hetta néném… Magán kívül senkim sincs… Hová mehetnék én?

- Hová, hová… Jó helyre. Nem hagylak elveszni, ne félj. Addig úgy sem lenne nyugtom, míg biztonságban nem tudlak. Aztán visszamegyek a szülőfalumba, igen régen jártam már arrafelé. A te sorsod immár a te kezedben van húgom.

Vinga elszomorodott, de mit volt mit tenni? Nekilátott, hogy összecsomagolja kevéske holmiját, s még aznap útnak indultak. A szekéren zötyögve Hetta jó tanácsokkal látta el Vingát, hogy hogyan viselkedjen, a láncot rejtse a ruhája alá, s magán meg a gazdáján kívül senkiben meg ne bízzon!

- Elárulja néném, hogy hová visz engem? - kérdezte Vinga a tanácsáradat végén.

- No, nem bánom. Askerbe viszlek. Az ottani uraságnál szolgáltam én is valamikor, az erődnek is beillő kastélyában. Haj, sose lesz olyan jó dolgom többet, mint ott volt! Dajkáltam az uraság fiát, átok egy rossz kölyök volt, mindenben az apja ellen tett. Hanem, ahogy hallom, azóta se komolyodott meg… Már akkor is izgatták ezek a földöntúli dolgok, most meg valami társaságot szervez… Nohát, hozzá viszlek. Szolgálni. Megboldogult apjaura jólelkű ember volt, engem is segített nagy nyomorúságomban, hát remélem, a fia sem lesz keményszívű - így Hetta néni, Vinga pedig mosolyogva hallgatta a szóáradatot. Örült, hogy nénje megint olyan, mint régen, hogy már nem szomorkodik és aggódik miatta.

Néhány hét múlva meg is érkeztek Asker városához, s egy nap zötyögés után, magát a várat is megpillantották. Vingát elbűvölte a roppant nagy vár, díszes kapuival, csipkés tornyaival, a tornyokon vígan lobogó zászlóival. Bár fekete kőből építették, mégsem volt komor. Hetta néni határozottan a hat kapu egyikéhez sietett, s erélyesen bekopogott rajta.

Válaszul kinyílt egy kis ablak, s egy igen zord hang szólt ki rajta:

- Ki vagy és mit akarsz?

- A vén Hetta. Eressz be Nils, akármilyen pöffeszkedő a hangod még megismerem!

A kapu kinyílt, s egy szálas, szőke hajú, szakállas fiatalember lépett ki rajta, fekete nadrágot és ezüstszínű páncélinget viselt, melyen a vár címere díszelgett. Megemelte könnyű sisakját az öregasszony előtt.

- Adj isten Hetta néném! Már azt hittük, sose veti erre a jó sorsa! Most ki hozott magával? - ekkor vette észre, a kicsit távolabb álló Vingát, aki batyujával a kezében érdeklődve hallgatta a párbeszédet - Ejnye, de gyönyörű virágszál! Jaj, tudtam Hetta néném, hogy sosem feledkezik meg a bolondos Nilsről!

- Elvedd a szemed te! Tán azt hiszed, neked hoztam? Suttyó legényke voltál még, mikor elmentem innét, de úgy látom, azóta se jött meg az eszed! Eredj, jelentsd Ulvhedin úrnak, hogy a vén Hetta van itt, s beszélni kíván vele. No szaladj! Egyik lábad itt, a másik ott!

Miután Nils, a kapuőr elnyargalt, hogy jelentse Hetta és húga érkezését, Vinga közelebb óvakodott a kapu előtt álló nénjéhez.

- Ki volt ez, Hetta néném? - kérdezte.

- Nils, a kapuőr. Ne félj tőle, amilyen nagy a szája, olyan nagy a szíve. A légynek se vét. Akkor volt olyan tízéves forma mikor utoljára jártam itt. No, azóta jócskán megnőtt. Sose volt esze… Ők hárman, az úr fiával meg annak egy barátjával állandó kalamajkába keveredtek. Aztán persze a vén Hettának kellett mindent eligazítani… No, de jön is!

- Jöjjenek utánam - intett neki Nils, miután visszaérkezett - Ulvhedin úr nagyon örül a visszatértének, Hetta néném. Azt parancsolta, hogy azonnal vezessem hozzá magukat.

Átvágták magukat a hatalmas udvaron, s beléptek a félhomályos épületbe. Vinga ámuldozva nézett körül, életében először látott várat belülről, s úgy érezte, egy élet is kevés lenne, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. A kovácsoltvas díszítések, a hatalmas termek, amiken keresztülhaladtak, a folyosót borító pompás szőnyeg, s a csodálatosan faragott ajtók teljesen elbűvölték. Szinte sajnálta, mikor végre megérkeztek a ház urának dolgozószobájába.

- Hetta! Drága dajkám! Hát te még élsz vén csont?!

Ulvhedin örömtelin sietett elibük, s - a fenti szavak kíséretében - hevesen megölelte Hettát és megcsókolta a ráncos, öreg arcot.

- Üdvözöllek téged is - mosolygott Vingára s megsimogatta a haját.

- Üljetek le - invitálta őket beljebb, majd utasította Nilset, hogy visszaúton szóljon be a konyhára Rosa-nak, hogy hozzon felé némi frissítőt.

Vinga nem győzött csodálkozni, hogy Hettának itt ekkora becsülete van, hogy az úr még innivalót is hozat neki, s hellyel kínálja. Kisvártatva belépett egy szolgálólány - minden bizonnyal Rosa - s egy tálcán egy kancsó bort s három poharat hozott. Kitöltötte az italt, majd elsietett.

- És most mesélj, mi hozott vissza erre a vidékre? - kérdezte Ulvhedin Hettától, miután mindhárman szomjukat oltották.

- Nagy teher szakadt most rám, ifjú uram - sóhajtott fel Hetta - ennek a lánykának a sorsa. Balga fejjel belevittem egy olyan dologba, melyhez még túl fiatal volt, s hát… Íme, az eredmény - azzal utasította Vingát, hogy mutassa meg a nyakában viselt láncot.

Mikor Ulvhedin meglátta az ékszert, roppant módon elcsodálkozott.

- Hány éves vagy húgom? - kérdezte Vingához fordulva.

- Már a tizenötödik nyaram lesz ez - hangzott a felelet.

- Már?! - nevette el magát Ulvhedin. Aztán elkomolyodott - Valóban beavatták a lányt, Hetta?

- Úgy, ahogy mondod, ifjú uram. Mágusunknak tetszett Vingám talpraesett beszéde. Meg is hagyta, hogy vigyem el hozzá tanulni.

Ulvhedin tűnődve hallgatott. Kezdett összeállni előtte a dolog, s látta, hogy ezzel Hetta valóban nem tud megbirkózni. Éppen elég, hogy magára vigyázzon… Még egy utolsót kérdezett:

- És kitől kapta a láncot?

Nagy-nagy csönd után, Hetta szólalt meg végül:

- Rendünk mostani mágusától… A Lord-tól…

Ulvhedin meghökkent. Nézte-nézte Vingát, lángoló vörös haját, melyet szorosan befont egyágú fonatban viselt, fehér bőrét, mely a márványnál is fehérebb volt, csillogó, szelíd pillantású, kék szemét… Arányos termetét, karcsú derekát… És csendesen elmosolyodott. Értette már, hogy mi történt, Vinga belegabalyodott a mágusba, s érzelmei nem maradtak viszonzatlanul. Így kellett történnie, hiszen Tengel még azt a veszélyt is vállalta, hogy tovább marad egy olyan városban, ahol amúgy is keresik, mint ameddig tervezte, csakhogy taníthassa a lányt… Ismét ráemelte pillantását a lányra. "Takaros teremtés, azt meg kell hagyni - gondolta - de még nem bontakozott ki egészen. Még csak az ígéretét hordozza magán valamikori szépségének. S gyönyörű hajadon lesz belőle az biztos. Ezt láthatta meg Tengel barátom. Ennek a szépségnek az ígéretébe szeretett bele." Miután gondolatai végére ért, fennhangon így szólt:

- Teljesítem ki nem mondott kérésedet, kedves dajkám. Magamhoz veszem a lánykát, s folytatom azt, amit te épphogy elkezdtél.

- Szívemből hálás vagyok ifjú uram - hajolt meg Hetta ültében - Tudtam én, hogy apádurad irgalmassága helyet kapott a te szívedben is. Végre nyugodt lehet hát, e leány felől, akit sajátomként szeretek - azzal felállt, indulni készült - Mennék is én, ifjú uram - mondta sóhajtva - messzi van ide az én falum. Még egyszer köszönöm a jóságodat. Te meg húgom - fordult Vingához - becsüld meg magad, mert anyád hasában sem volt jobb dolgod, mint itt lesz.

Vinga bólintással jelezte, hogy minden úgy lesz, ahogy nénje kívánja, mert szólni nem tudott ebben a pillanatban. Aztán Hetta magához ölelte a nekibúsult leányt, mintegy búcsúzásként, újfent meghajolt Ulvhedin előtt s elment.

Ulvhedin, ezután Rosa gondjaira bízta Vingát, hogy mutassa meg neki a szobát, ahol lakni fog, s avassa be őt a legfontosabb teendőkbe. Vinga nagyon hamar beleszokott új életébe. Veleszüleletett szelídsége és engedelmessége folytán egyik cseléddel sem zördült össze, s a szolgálók - egy-két irigykedőt kivéve - valamennyien megszerették. Bár azt meg kell hagyni, Vingával nem úgy bánt az úr, mint a többi szolgálólánnyal. Néha éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattak, s volt, hogy a lány napokra eltűnt, ám Ulvhedin úr erre sem szólt semmit. Holott bárki más tett volna így, szigorú büntetésben lett volna része. Az irigyek többek közt ezt nem tudták megemészteni, de nem mertek ártani a lánynak, mert féltek az úr haragjától. Vinga pedig egyre jobban érezte magát a kastélyban. Nagyon sokat tanult gazdájától, s rengeteget barangolt a várat környező erdőkben-hegyekben. Kereste a magányt, mert szíve bánatára Ulvhedin jósága sem hozott gyógyírt.

Váratlan találkozás

Vinga - hiába fogadták be olyan szívélyesen - csak egyedül érezte jól magát igazán, mikor az erdő csöndjében a puha földön fekve nézte a felhőket vagy a csillagokat, s ujjai a láncával játszadoztak. S egyik ilyen magányos sétája alkalmával határozta el, hogy a földöntúliak segítségét kéri. Egy holdfényes éjszakát választott ki a szertartás lebonyolítására. Titokban már összegyűjtött dolgokat a Sabbath kellékeiből - voltak különböző méretű edénykéi, a kehely, melyben az áldozati italt kell keverni, s hosszú sétái alkalmával már rengeteg füvet is összeszedett. Felidézte magában a régen tanultakat, s nagy titokban elvágta egy fekete kakas nyakát a baromfiudvarban a éj leple alatt (később az áldozati kakast a konyhára vitte s Ilse, a szakácsné pompás levest főzött belőle a cselédségnek), s vérét egy tálba csorgatta. Ígyen felszerelkezve indult el, hogy megidézze a leghatalmasabb szellemet, Habaiust, a Barátságost. Az erdő közepén már régen kinézte magának azt a nagy lapos követ, mely egy kis tisztáson feküdt. Gyakran járt ide fel gondolkodni és gyakorolni. Fából faragott ládáját is itt rejtette el egy odvas fa tövében, melyben boszorkányszereit tartotta. Mindent előkészített, a kakasvért összekeverte a magával hozott borral, majd a szellemvilágot előhívó, a Kaput megnyitó füveket szórt bele s halk hangon hívogatni kezdte Habaiust, a Barátságost. Hirtelen sötétség támadt, a kő felett megjelent egy nagy ködgomoly, melyből lassan kibontakozott a Barátságos árnyéka.

- Ki szólított? - zengte kissé félelmetes hangon.

- Vinga, Tarald leánya - felelt kissé félénken a lány.

- S miért vertél fel álmomból, te szomorú teremtés? - kérdezte Habaius kissé szánakozva.

- A segítségedet szeretném kérni, ó, szellemek atyja! Ne sújtson haragod, nagy kétségbeesés vitt rá, hogy előszólítsalak!

- Halljam, mit kívánsz?

- Dicső lovagod, Lord Tengel szerelmét szeretném elnyerni. Kérlek, segíts nekem ebben! Teljesen a rabja vagyok, s belepusztulok a bánatba, ha nem lehetek az övé!

A Barátságos felnevetett, hogy csak úgy zúgott az erdő.

- Ártatlan leány! Miért kérsz olyasmit, ami már a tiéd? - azzal amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.

Vinga sokáig moccanni sem tudott a meglepetéstől. Egyre csak a szellem hangját hallotta magában: "Miért kérsz olyasmit, ami már a tiéd? Akkor hát - gondolta - akkor hát mégis igaz lenne, amit Ulvhedin úr mondott? Hogy ez a lánc nem védene engem, ha…"

Felkapta az áldozati kelyhet, és egy hajtásra kiitta a fémízű italt.

- Rád, én Lordom - suttogta aztán - Rád és arra, hogy szerelmünk egyszer majd beteljesül!

S attól az éjszakától kezdve élt újra szívében a remény, melyet akkor vesztett el, mikor Tengel elhárította az ölelését, s attól a naptól fogva a mágus jegyesének tekintette magát. S nem sokkal később, ez az újraéledt remény teljesen megszilárdult szívében, mikor a következő történt…

Ragyogó május este volt. A Hold fenn trónolt az égen, Vinga pedig a várudvaron éppen a mosott ruhát teregette ki, s közben álmodozva nézte a Holdat, meg a csillagokat, mikor lódobogás ütötte meg a fülét, mely egyre közelebbről hallatszott, majd a vár előtt elhallgatott. Hirtelen sűrű lett a csend, s Vinga a szeme sarkából látta, hogy egy fekete csuklyás alak siet át az udvar túlsó részén a Nagykapu felé.

Ebben a pillanatban a lánc felszikrázott a nyakában, s oly forró lett, hogy már azt gondolta leveti magáról, mert már nem bírja elviselni, annyira égette. Mindez néhány percig tartott, majd újra felhangzottak a megszokott neszek, s a lánc is kezdett lehűlni.

Vinga összeszedte a kosarat és bement, odabent elrakta a kasokat s ment volna Ilséhez a konyhába, mert esténként a vacsorakészítésben segédkezett. S ahogy a konyhaajtóhoz ért, szembejött vele Rosa.

- Jaj, Vinga, de jó, hogy látlak! A lányok közül senki sem találtam a szobájában, nyilván még nem jöttek meg a kukoricafosztásból. Az úr kéreti, hogy vigyünk fel egy kancsó bort, neki, meg a vendégének, aki az imént érkezett. Megtennéd? Nekem, még utána kell néznem a jószágnak… - azzal Rose elsietett, meg sem várta mit szól Vinga a dologhoz.

De, mit szólhatott volna, az uraság kérése szent, így hát Vinga előbb a borospincébe ment, hogy megtöltse a kancsót, s utána szólt Ilsének, hogy mindjárt jön, csak ezt felviszi az uraságnak.

Mikor ahhoz a szobához ért, ahol általában Ulvhedin a vendégeit fogadni szokta, illedelmesen bekopogott, és megvárta, míg kinyitják az ajtót, nehogy rosszkor alkalmatlankodjon. Belépett, letette a tálcát az ajtó mellett álló tálalóra, kitöltötte az italt, s már indult volna, ám előbb mégis illőnek találta, hogy bókoljon az urak előtt, mielőtt távozik. Felnézett hát, s abban a szempillantásban, megfagyott benne a vér. Mert az ablak előtt álló, kényelmes karosszékben - éppen szemben az ajtóval - nem más üldögélt, mint Lord Tengel. Aki szintén nagyon meglepődött azon, hogy itt látja Vingát. Felállva, meghajolt a lány előtt, mintha úri hölgyet köszöntene, s szívélyesen elmosolyodott. Vinga zavartan viszonozta a mosolyt, majd bókolt egyet, s kiszaladt az ajtón. Hiába, a lány gondolatai teljesen összekuszálódtak. Teljesen megfeledkezett a szakácsnénak tett ígéretéről, s meg sem állt a kertig. Ott barangolt órák hosszat, a lánc izzott a nyakában, ő, pedig nem tudta eldönteni, hogy nagyon boldog, vagy nagyon szomorú. Hiszen még csak egy év telt el, s ő még csak tizenhatodik nyarát érte meg. Még, mindig túl fiatal… Szinte ordítva zengtek fülében Hetta nénje egykori szavai. A két férfi ezalatt - benn a szobában - hosszú hallgatásba burkolódzott. Végül, Tengel törte meg a csendet.

- Szóval, te vetted magadhoz.

- Igen - bólintott Ulvhedin - a nénje, az én hajdani dajkám kérésére. Elmondta, micsoda veszélybe keveredett a kislány. Tengel, hogy tehetted ezt?! Miért adtad oda neki azt, az átkozott láncot, már az első napon?

A mágus sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Ezt a kérdést azóta én is sokszor felteszem magamnak. S nem tudok rá válaszolni. Csak egyet tudok: ott a Sabbathon, nem volt kislány. Amit mondott, s ahogy mondta… A hangja csupa tűz, az egész testéből sütött az elevenség. Egy érett, fiatal nő állt előttem, aki mintha az én gondolataimat fogalmazta volna meg hangosan. S mikor a szemébe néztem… Ulvhedin… Belenéztél, már úgy igazán a szemébe? Láttad, micsoda fény ég benne? Ártatlan, de mégis… Van benne valami keménység. Megszerettem. S nem gondolva arra, mit hoz magával, odaajándékoztam neki a beavatottak ékszerét. Tudom, hiába kérem, hogy érts meg…

- Nos - mondta nagy sokára Ulvhedin és egy nagyot sóhajtott - Valóban, nem látok a mélyére… Bár… S most, mit szándékozol tenni?

- Várok…

- Jó, de meddig? És ha nincs benne elég kitartás, Nem lenne, jobb, ha…

- Nem - mondta hirtelen határozottsággal Tengel - abba ő is, én is belepusztulnánk. Nem, várni kell. Valami azt súgja, hogy Vinga kivételes lány, s a szelídsége mögött, szilárd vasakarat rejtőzik. Márpedig én általában helyesen ítélem meg az embereket.

Ulvhedin bólintott, ezt ő is tanúsíthatja.

- Van, kitartása.. - mondta elmélázva - és nagy tudásszomj rejtőzik benne… Kár, hogy nincs egy testvérhúga… - tette hozzá tréfálkozva.

Erre Tengel is elmosolyodott, aztán összenézve, felnevettek. Ám aztán a vidám hangulatnak véget vetett rögtön, amint a nagy asztalon kiterített térképre tévedt a tekintetük. S meg is feledkeztek a lányról és a lánc problémájáról, mert sokkal fontosabb dolgokat kellett megvitatniuk…

Beszéltek a várható revízióról, a csoport egyes tagjainak elbújtatásáról. A kémek és árulók kiszűréséről, és egyéb, a Renddel kapcsolatos dologról. Ám Tengel nem tudta kiverni a fejéből, Vinga zavart pillantását… Másnap elhatározta, hogy megkeresi a lányt, és elbeszélget vele, hogy mi is történt azóta, hogy elváltak. Így is tett, s hamarosan meglelte őt, amint éppen a kertben a rózsabokrokat metszette. Némi tétovázás után, odament hozzá, s megszólította, de ekkorra már a lány zavarodottsága eltűnt, s igen oldott hangulatú beszélgetésbe kezdtek. Ez felvillanyozta mágusunkat, s ettől a naptól kezdve, gyakran felkereste Vingát, hogy diskuráljanak egy kicsit, netán tapasztalatot cseréljenek. Néha Ulvhedin is csatlakozott az értekezésekhez, s Vinga ezek alatt, a diskurzusok alatt is rengeteget tanult. Bár kissé zavarta, hogy Tengel úgy bánik vele, mint egy nemes kisasszonnyal, de a szíve mélyén nagyon jólesett neki, és hálás volt érte a férfinak. S ő bár nem vette észre, de a járásra, a mozdulatai is megváltoztak ettől, kecsesebben, mondhatni előkelően mozgott.

Ulvhedin egyszer meg is jegyezte:

- Nahát Vinga, kész, úri hölgy lett belőled! Ha más ruha lenne rajtad, senki nem tudná megmondani, hogy nem vagy nemesi származású.

- Akár taníttathatnád is Vingát - mondta erre Tengel - tőle tudom, hogy minden vágya, hogy írni és olvasni tudjon.

- Tudom… De lásd be barátom, hogy ez már nagyon sok lenne a rosszindulatú csőcseléknek. Egy asszony, aki ért a betűvetéshez, de ereiben nem kékvér folydogál, minden bizonnyal, az ördöggel cimborál…

Vinga mosolyogva hallgatta, ezt a feje fölött zajló vitát, s vidáman közbeszólt.

- Na, de uraim! Teljesen belemelegedtek… Én csak egy egyszerű árva lány vagyok. Felesleges, ez a vita…

Így hát, más témára tértek, Vinga pedig visszament a munkájához, mert igazából ő kapálni jött ki a veteményesbe, csak a kertben sétáló két barát - szokásához híven - meglátogatta őt, egy kis csevelyre.

Nos, ezt a beszélgetést Vinga egyik irigye - egy bizonyos, Inga - is hallotta, s az irigység csak tovább dúlt a szívében, hallván, milyen szépeket mond Vingáról a két uraság. Már első naptól nem állhatta Vingát, "jöttment senkinek" tartotta, aki befurakodott közéjük. Hát még, mikor látta, hogy a lánynak mennyi minden engedménye van, s igaz, hogy ugyanolyan keményen dolgozott, mint a többiek, de Inga, irigységében azt képzelte, hogy sokkal több szabadideje van, mint a többieknek.

Ráadásul, egyszer kileste Vingát, mikor titkos helyszínén gyakorolt, s csak az alkalmat várta, hogy elmondhassa valakinek, hogy az új szolgáló - boszorkány. Ám eddig még nem tette meg, ki tudja miért. De most úgy érezte: betelt a pohár.

Mikor este Vinga visszament a cselédszobába, s indult volna Ilsének segíteni, hirtelen Ingával találta magát szemben.

- Nicsak - mondta gúnyosan - kidobtak a Bálteremből?

-