Epilógus

Halkan csörömpölnek a kertben - a nagy irtás után még megmenekült - kerti törpék. Pamacs fel-alá rohangál a szobában; egy-egy betévedő doxira vadászva…

Újra itt vagyunk az Odúban… Unokatestvéreim halkan szuszognak ágyukban; én pedig, halvány lámpafény mellett körmölök. Az előbb írtam le a történetem befejező mondatait. Végre lehethetném a pennát…

De úgy gondoltam, írok még egy utóiratfélét. Rakosgatom az előttem heverő pergamenlapokat… A történet teljességéhez hozzájárult Kitty, anya, Hermione néni, és apa is; a maguk történetével, feljegyzésével… És tegnapelőtt Uther baglya is megérkezett, amelyben - kérésemre - megírta eddigi hányatott sorsát, amiből én próbáltam valamiféle feljegyzést készíteni…  Álljon hát utoljára itt, ez a történet. Uther különben azt is megírta nekem, hogy nagyon jól érzi magát új családjánál, és hogy most már hivatalosan is használhatja apja nevét. Tehát ezentúl Uther Chang Malfoy a neve…

Leteszem a pennát, megdörzsölöm a szemem. Épp ideje ágyba bújni; mielőtt nagyi, vagy anya észreveszik, hogy még égetem a lámpát… Elfújom, s ágyba bújok. S bár kedvem lenne kicsit hallgatózni, hátha a szüleim nem alszanak még; hamarosan elkap a buzgóság… Talán csak félálomban hallok valami érdekes félmondatot:

- … szerinted, mikor mondjuk meg Lily-nek?

Mit is kéne nekem megmondani? - horgad fel bennem a kíváncsiság, de már túl fáradt vagyok a koncentráláshoz. De elhatározom, hogy mindenképpen kiderítem, az új titkot. Majd. Holnap…

Uther Chang Malfoy története

Anyám Uthernek nevezett. Sose értettem, miért kaptam ezt a fura nevet… Most már tudom, hogy apám miatt. Azt sem értettem, hogy miért nézek ki másként, mit a többiek. Miért sárgás a bőröm, és vágott a szemem. Most már ezt is tudom…

Anyám családja a messzi Kínából származik. A neve: Cho Chang Hu. Apám pedig, gazdag, aranyvérű família sarja; Draco Malfoy. Nem ismertem egyiküket sem…

Anyámról… Felbukkan a fejemben néha valami emlékfoszlány - a nevelőnőm, Miss. Mistletoe szerint hároméves koromig anyám nevelt - egy illat, egy hangulat… Az emlékkép, emlékképe. De ez is homályos. Apámról pedig - még ennyi sincs.

Tizenegy éves koromig Madam Polkiss intézetében laktam, hasonló sorsú gyerekek között, mint én. Voltak köztük árvák és félárvák is. Én reménykedtem benne, hogy legalább az egyik szülőm él… És hogy egyszer majd eljön értem. Mondjuk, az intézetben nem volt annyira rossz… Miss. Mistletoe kedves volt velem, és iskolába is szerettem járni. Azt hittem, így telik majd el az élet. De a tizenegyedik születésnapom után, minden megváltozott.

Tudtam, hogy varázslónak kéne lennem. Mint ahogy az intézetben, szinte mindenki. Anyám tehetséges boszorkány, apám nagy hatalmú mágus… És én - állítólag - örököltem ezeket a képességeket. De mindaddig nem nagyon hittem benne, míg meg nem kaptam a levelet Roxfortból, és be nem léptem az iskola kapuján. Mintha egy álomvilágba kerültem volna… Bár ezelőtt is a varázslók világában éltem; s muglikról csak hallomásból tudtam, én is ugyanúgy elámultam, mint ők… A Roxfort, annyira különlegesnek tetszett, mint a hétköznapi élet. A Teszlek Süveg a Griffendélbe osztott, s a háztársaim tapsoltak. Furcsa volt; hogy valakik ennyire örülnek nekem… Leültem közéjük, s elkezdtem reménykedni, hogy talán most… Vége szakad magányomnak. De… Nem így történt. A Jel, és vele az árnyék; ide is elkísért. Ahogy meglátták rajtam, rögtön elhúzódtak tőlem, pont, mint az intézetben is. Nem sokat tudok erről a jelről, de azt igen, hogy Sötét Jegynek hívják, és a halálfalók bélyege volt. Fogalmam sincs, hogyan került rám. Születésem óta viselem; s az a baljóslatú hangulat és érzés, mely velejár, mindenhova követ. Kívülálló vagyok… Ide sem fogadtak be. Maradt a tanulás; a könyvtár, s a végnélküli magányos barangolások. Azt hittem, így is marad… De tévedtem. Csak az első évem telt el így.

Másodikban ugyanis megismerkedtem, egy elsős lánnyal, aki nem ijedt meg tőlem… És ez a lány nem akárkinek, hanem magának Harry Potter-nek, a Megmentőnek a lánya volt. Harry Potter-ről gyerekkorom óta ismertem a legendákat. Mindenki betéve tudta a történetét… Rebesgették, hogy még iskoláskorában is, többször győzedelmeskedett Voldemort felett, s még nem végzett a Roxfortban, mikor az utolsó nagy csatára került sor… S megölte ugyan Voldemortot, de a küzdelem során, ő maga is halálos sebet szerzett, és meghalt. Ám egyesek úgy vélték, hogy nem pusztult el, csak elrejtőzött, és újra vissza fog térni egy napon… Az igazat megvallva, a legendának ebben a részében, nem nagyon hittem. Azt gondoltam, ez is csak afféle mendemonda, mint Arthur király második eljövetele… Egészen addig, amíg nem találkoztam Lily Potter-rel…

Lily kedves volt hozzám, és nem riadt meg tőlem. Nem félt, a kezemen lévő jegytől, és kijelentette: az apám tetteiért, nem én felelek. Nagyon jól összebarátkoztunk… S én, örültem, mert nem voltam többé egyedül, voltak barátaim, kettő is; mert Lily összeismertetett a barátnőjével, Suzy-val, akinek szintén nem volt velem semmi baja. Boldog voltam…

Aztán egy este, megszólalt a fejemben a Hang… S minden elromlott. Féltem tőle. Fáztam tőle. A Hang egyfolytában susogott az elmémben, a hatalmába kerített, uralni próbálta az érzéseimet; a gondolataimat… Szörnyűségeket csináltatott velem… Elloptam, a Lily könyvéből kimásolt receptet, és odaadtam valami sötét embernek, akivel a Tiltott Rengetegben kellett találkoznom. A testemet használta, hogy megbabonázza, Jane Ollivander seprűjét, hogy ledobja a lányt, és lábát törje. Engesztelhetetlen düh lobbant fel bennem, Lily és barátnője iránt, s egy zavaros pillanatban elátkoztam őket; olyan átokkal, amit azelőtt nem ismertem, s ami úgy leverte őket a lábukról, hogy utána Madam Pomfrey-nál, a javasasszonynál kötöttek ki. Nem értettem, mi ez. Bárhová mentem, a Hang mindig ott volt; gyűlöletre tanított, és olyan átkok varázsigéit sugdosta a fülembe, amelyek lassú és kínos halállal veszejtik el az embereket. Mintha lelkem gonosz részét próbálta volna felerősíteni. Tiszta pillanataimban, gyakran ültem magamba roskadva és gondolkoztam, gondolkoztam. Ki lehet ez? Ki lehet, a Hanghoz tartozó test? Néha, "fiam"-nak szólított… De én nem akartam folytatni ezt a gondolatmenetet.

Meggyűlöltem magam. A sorozatos támadások óta; Lily-ék kerülni kezdtek. Mintha tudták volna… Szégyelltem magam. Miért bántottam őket? Hiszen, semmi bajom velük! A barátaim voltak! Napokba telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy meg merjen szólítani Lily-t. El akartam mondani neki mindent… És bocsánatot kérni tőle. Mikor találkoztunk, és én hozzászóltam… Végigvágott rajtam az, a távolságtartó tekintet. De aztán meghallgatott. Este találkoztunk az aulában, s én beszámoltam neki mindenről, ami csak történt velem. Kivéve, hogy elloptam a receptet… Azért utáltam magam, a legjobban. Aztán Frics megzavart minket; menekülnünk kellett. Gyorsan beugrottunk egy nyitva lévő terembe… Ahol Lily megtalálta a Nagy Nyilvántartó Könyvet… S fény derült különös származásomra. És én szembesültem azzal a ténnyel, hogy apám - tényleg feketemágus. Ezt Miss. Mistletoe sosem említette. Sosem beszélt az apámról. Talán… Nem is tudott róla, ki az.

S bennem meghorgadt a bizonyosság: a Hang a fejemben, az apám hangja.

Mikor mindennek vége lett, és apát elfogták… Mielőtt elvitték volna az aurorok; még utoljára rám nézett… S azt suttogta: "Bocsáss meg, fiam!"

Ott, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy bármit tett, bármit is gondolt azelőtt… Mégiscsak, az apám. És tudtam; sosem leszek képes gyűlölni őt. Többé már, nem.

Végigülni a tárgyalását… Ahova csak Dumbledore kifejezett kérésére engedtek be… Senkinek nem kívánom azt, az élményt.

Igaz, amióta a dementorok már nincsenek - nagyon sokan megsemmisültek a Nagy Csatában, akik pedig megmaradtak, azok is szélnek eredtek; már nem ők, az Azkaban őrei - nem olyan félelmetes a Varázslóbörtön; de mégis… Bezártságra kárhoztatni egy embert, aki egész életében a szabadságot szerette… Igaz, hogy megérdemli a büntetést; sajnos. Még rosszabbat is, mint a börtön. Maga, Dumbledore volt a védője. Így, az ő közbenjárásával, "csak" hét évet kapott. Azt is, az ősz mágus intézte el, hogy mielőtt bezárják, találkozhassunk, és elbúcsúzhassunk egymástól.

Kaptunk egy fél napot. Sokat beszélgettünk. Akkor mondta el, hogy anyám, halála előtt neki is levelet írt… Leírta benne a létezésemet, azt, hogy hova adott be; és megkérte, hogy vigyázzon rám... Ő pedig - először - a bosszú eszközeként akart felhasználni. Akkor már tudta, hogy Harry Potter nem halt meg, és hogy családjával együtt visszatért. Bosszút akart rajta állni, nagyapám halála miatt. De aztán…

Tudtam. Tudtam, mielőtt kimondta volna. Fölébredt benne a szeretet irántam…. Mégiscsak a fia vagyok… Az ő vére…

Félve kérdeztem meg tőle, hogy zavarja-e, hogy Griffendéles lettem. Mert, mint elmondta, az ő családjukban nemzedékekre visszamenőleg mindenki a Mardekárba járt… Megrázta a fejét.

- Nem is baj, hogy megtöröd a családi hagyományt… - mondta - megérett már minden a változásra. Volt idő, hogy a saját képemre akartalak formálni - tette hozzá - de ma már, nem tenném. A magam példáján tudom, hogy nem vezet sehova. Rajtam is apám uralkodott… Aztán hová is jutottam, az ő nézeteivel… - sóhajtott - elhatároztam, hogy hagyom, hogy az legyél, aki lenni akarsz.

Ez a mondat megfogott.

Most Mrs. Rowannál és férjénél lakom. Egykori nevelőnőm ugyanis férjhez ment, és úgy döntött magához vesz, míg apám ki nem szabadul. Jól érzem velük magam, úgy élünk, mint egy rendes család.

De várom a napot, amikor apám büntetése letelik, és hozzá költözhetek… Mert az lesz, az én igazi otthonom.