- Azt hiszem, ez megváltoztatja a dolgok állását… - jelentette ki - egyedül megyek.

- Harry… - mondta szemrehányóan Hermione. Ginny is összevont szemöldökkel meredt férjére.

- Hogy érted azt, hogy egyedül mész?

- Úgy, hogy egyedül megyek. Malfoy nyomatékosan felszólított erre a levélben. Különben megkínozza Lily-t - mondta Harry szenvtelen hangon.

Ismét csend. Aztán Piton szólalt meg.

- Komolyan be akarja tartani ezt a feltételt? Nem lenne okos dolog…

Harry már épp válaszolni készült, amikor valami eszébe jutott. Már miért is kéne engedelmeskednie Malfoy-nak? Mikor is játszott a volt mardekáros tisztességesen? Talán itt az ideje, hogy az ő módszerével próbálják meg legyőzni. Felvetette a fejét.

- Igaza van, Perselus - mondta higgadtan - nem szándékozom betartani. Van is egy tervem…

- Halljuk - így a többiek kórusa.

- Hermione, te beszélj Tonks-szal… Az aurorokra, mindenképpen szükség lesz. Mi pedig - nézett Ginny-re és Ronra - induljunk azonnal…

- És a terv? - kérdezte Ginny.

- Majd ott elmondom… Menjünk.

- Indulok én is - jelentette ki Hermione, s Pitonra nézett - Perselus kérem - mosolygott a bájital professzorra - feloldaná a hoppanálási zárat? Most nincs idő, hogy…

- Természetesen - bólintott Piton, s néhány szót mormolt, mire kékes fénnyel felizzott köröttük a levegő, s a következő pillanatban, valamennyien dehoppanáltak.

Priori incantatem - és egy kis meglepetés

A repülés hirtelen szakadt meg, s én - kezemben a könyvvel - meglehetősen keményen landoltam a földön, alaposan odaverve a hátsómat. Uther mellém huppant, s mind a ketten sziszegve dörgöltük a hátunkat… És egyebünket. Kutatva néztem körül. Hol lehetünk? Ezt a vidéket nem ismertem. Mindenütt fák, meg fák… Leginkább tölgyek. Mi, egy kis tisztáson ácsorogtunk, mellettünk egy fehér és nagy, lapos kő; tele furcsa rovásokkal. Körben, a tisztás szélén, pedig ősöreg tölgyek sorakoztak.

- Hol vagyunk? - kérdeztem Uther-t, magamhoz szorítva a könyvet, mintha abból erőt meríthetnék.

- Merlin Ligetében - hangzott fel mögöttem, egy mély, kissé rekedtes, és hihetetlenül gunyoros hang. Megfordultam; s elkerekedett a szemem. Abból a bizonyos újságcikkből megismert; kegyetlenül szép arc nézett rám. Világosszőke, hosszú haj, hidegkék szemek, szája sarkában a megvető, kemény vonás. Talárja ugyan némileg, viseltesnek tűnt, de így is fenséges, és fejedelmi volt a megjelenése. Draco Malfoy… A  hírhedt halálfaló… Apa esküdt ellensége… Szóval, az ő markába kerültem.

Gúnyos mosollyal meghajtotta előttem a fejét.

- Miss. Potter - mondta szenvtelen hangon - örülök, hogy elfogadta a meghívásomat…

- Semmiféle meghívásról nem volt szó - sziszegtem - a maga fia, egyszerűen elrabolt!

- Ó, igen. A fiam. Tehetséges gyermek, nemde? Nos, azt hiszem, ezt nekem hozta - nyújtotta ki a kezét a könyv felé, amit erre még szorosabban öleltem magamhoz.

- Soha! - kiáltottam - soha nem adom oda magának!

- Ejnye, Miss. Potter - mondta nyájasan, de a szeme hideg maradt - ne akarja, hogy erőszakot alkalmazzunk…

Hátrálni kezdtem, miközben erősen fogtam a könyvet. Egészen addig, míg bele nem ütköztem Uther-be. Megvetően pillantottam rá, s ki akartam kerülni, de ekkor megragadott. Láttam, hogy szeme üveges, mintha nem lenne magánál. De nem éreztem szánalmat iránta.

- Vedd el tőle, fiam! - hallottam Malfoy parancsoló hangját.

Uther a könyvért nyúlt, én nem adtam. Birkóztunk. Fogalmam sem volt, hogy Malfoy miért nem használ bűbájt, hogy megszerezze a könyvet. De ekkor már éreztem is, egy nálamnál sokkal nagyobb erő áramlását felém…

- Invito: könyv!

S a kedvenc könyvem - átvitorlázva a köztünk lévő távolságon - Uther apja kezében landolt.

- Ezzel megvolnánk - csapta a hóna alá a kötetet - Pansy! - kiáltott, s a hívásra a bokrok mögül előlépett; egy rókavörös hajú, sápadt arcú nő. Egész csinos lenne, ha nem villogna őrület a szemében, és nem szorítaná a száját pengevékonyságúra. Kinyújtotta felém a kezét, s magával akarna rángatni, de ebben a pillanatban…

- Azonnal engedd el a lányomat, Parkinson!

Szívem megdobbant az ismerős, bársonyosan mély hang hallatán. Apa…

Ott állt a tisztás szélén előre szegezett pálcával; s a szeme olyan haragosan villogott, ahogy még nem láttam eddig soha.

* * * * * *

Harry szívébe, mintha tőrt döftek volna, mikor megpillantotta lányát Pansy Parkinson-nal. A nő szeme eszelősen világított; s úgy markolta Lily karját, mint valami ragadozó madár. Aztán tekintetét a nő mellett álló, hajdani iskolatársra; ellenfelére emelte. Akkor még csak ellenfelek… Mára ellenségek… Nyugodt hangon szólalt meg újra.

- Engedd el Lily-t, Malfoy. Hívtál, itt vagyok. Őt, meg engedd el.

- No lám csak, Potter - mondta gúnyosan a szőke férfi - örülök, hogy pontos vagy. A lányodnak nem lesz semmi baja, ha te okosan viselkedsz…

- Mit akarsz tőle, Malfoy?! Velem akartál párbajozni… Neki semmi köze, a mi vitánkhoz.

- Vita?! - szaladt a homlokára, Draco Malfoy szemöldöke - Te, ezt vitának nevezed?! Megölted az apámat! De most bosszút állok érte! Védd magad! - azzal hirtelen ott termett a kezében, a jól ismert, fekete, faragott pálca…

Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, mert túlságosan is élesen villantak fel fejében az emlékek… Ő maga is pálcát szegezett… S már ugorhatott is hátra; a felé röppenő, piros fénycsóva elől.

- Na mi van, Potter?! Hol az, a híres hatalmad? Mutass valami különlegeset! Támadj! Gyerünk!

De Harry nem támadott vissza. Csak védekezett. Hárította Malfoy támadásait. Eltökélte: nem bocsátkozik nyílt harcba. Remélte, ezzel a látszólagos párbajjal időt tud nyerni addig, míg Hermione és az auror-csapat ideér…

- Mi lesz? Elgyávultál, a muglik között? Miért nem támadsz? Még több ösztönzés kéne? Crucio! - de, ez, az átok, már nem Harry ellen irányult… A Parkinson mellett álló Lily, hirtelen felsikoltott, és lerogyott, a testébe hasító, embertelen fájdalomtól. Harry agyát elborította a vörös köd. Minden olyan fájdalmasan ismerős volt… Akkor sem habozott… És most sem fog…

- Malfoy!!! - üvöltötte dühödten, mint egy őrült, s a következő szava már egy "Sagittaro!" volt.

De Malfoy sem volt rest.

- Stupor! - kiáltotta ugyanabban a pillanatban, mikor Harry a Sagittario-t. A két fény egyszerre szökkent ki mindkét pálcából… Félúton találkoztak… S Harry-nek újra része lehetett a rendkívüli látványban. A két fénynyaláb összekapcsolódott, s felszikrázva egyetlen ezüst csíkká olvadt, mely lassan-lassan nyúlni kezdett; mígnem elérte mind a kettő pálcát… Harry érezte, hogy miként forrósodik fel kezében a varázseszköz. Az ezüstcsík kiszélesedett, hálóvá alakult, s áttetsző cseppeknek tűnő, gyöngyök rezegtek rajta. S ezek a gyöngyök elindultak az ő pálcája felé… Ám ekkor furcsa dolog történt.

Az ezüstháló hirtelen felfénylett… A gyöngyök eltűntek róla. S Harry látta, hogy most, Malfoy kezében is felforrósodott a pálca, mert meg-megremegett ellenfele kezében. S aztán… A két pálcát, összekapcsoló hálót egy gyöngyházfényű, összefüggő burok vonta be… S ezzel egyidőben, Harry úgy érezte, valamiféle hatalmas erő, pozitív energia árad minden tagjába. Olyan erőt érzett magában, mint amilyennel az óriások rendelkeznek: ha kell, egy kézzel kitépne egy fát, elhordana egy hegyet… De tudta; nem ezért kapta. Gondolatait ellenfelére irányította. Óriási ellenérzést, és taszítást érzett, s hatalmas káosz bontakozott ki lelki szemei előtt… Rádöbbent: valahogyan behatolt Malfoy gondolatai közé. És meglepődött. Nem az fogadta, amit várt; sötétség és gyűlölet… Sokkal inkább bizonytalanság, fájdalom és magány… Vágy; egy másfajta életre… Ám a sötétség is ott volt azért: gyilkosságok… Kínzások… Égő épületek… Harry összeszedte minden erejét; s a bensejében lángoló, hatalmas szeretetet megpróbálta átadni, elkeseredett, hajdani ellenségének. Az megrázkódott, s Harry újfent érezte a taszítást. De, nem adta fel…

"Újra igába hajtanád a fejed? Önként? Mit adott nektek Voldemort a hatalmon kívül? Adott biztonságot? Szeretetet? Nyugalmat? Mit értél el, hogy hű maradtál hozzá? Nem szeretnél újra felemelt fővel járni? Nincs eleged a bujkálásból? Nem lenne jobb szabad emberként élni….?

- Ne próbálkozz, Potter - hallotta fejében az idegen hangot - nem fogsz megtörni.

- Nem megtörni akarlak… Csak emlékeztetni… Nem voltál te, olyan gonosz… Csak apádnak akartál megfelelni, igaz? De ő már meghalt…

- Mert megölted…

- Mert ő megölte a barátnőmet…

- A Nagyúr ellen támadtatok!

- Hogy végre béke legyen…

- Béke?! Mi az?

- Nem akarod, megismerni…? Gondold végig. Még egyszer kérdezem: mit adott neked Voldemort, hogy újra önként a szolgája akarsz lenni?"

Csönd. Harry érezte a vívódást. Malfoy fejében is végigfutottak eddigi emlékei… Nem volt benne sok köszönet. Kegyetlenség, vér, halál… Ölt, mert így tetszett a Nagyúrnak. Megvetette a muglikat, és mugli származású varázslókat, mert így nevelték. Kigúnyolta, és kínozta őket. De sose gondolt bele, miért is teszi igazán… Lehunyta a szemét; s agyába tolakodott, egy eddig elrejtett emlék… Egy fekete hajú, fekete szemű, mosolygós nő képe… Aztán egy másik, ahol a nő már nem mosolyog… Szemében undor és megvetés ül; arcán iszonyú sebhelyek. Egy gyermeket tart a karján…

Draco Malfoy - mégis megtört. Cho Chang emlékére, akarva, akaratlanul is, fellobbant szívében; a nő iránt érzett, esztelen szerelem, mely gyűlöletté változott, mert Cho nem viszonozta. Hömpölygő áradatként ömlöttek fejébe az emlékek… Nem tudott ellenük védekezni.

Cho bátor nő volt. Az elsők között, mint a DS tagja csatlakozott a Rendhez. A harcoknál többször álltak egymással szemközt… Ő már az iskolában felfigyelt a lányra, ám az, gorombán elutasította közeledését. És ő, csak az alkalmat várta, hogy bosszút állhasson. Elrabolta Chót, és arra kényszeríttette, hogy vele éljen… Mindent megtett vele, amit csak akart, és Cho - családját féltve - nem tudott védekezni… Aztán… Megszületett Uther, és Cho - vállalva minden kockázatot - egy gyenge pillanatát kihasználva, elmenekült. És ő akkor száműzte az emlékeiből a nőt, és a fiát, úgy érezte: örökre…

Draco megrázkódott. Övé lett a szeretett asszony, de milyen áron… Most - igen - most döbbent rá: szégyelli magát, azért, amit a nővel tett. Nem ezt a bánásmódot érdemelte volna… Rátört a szomorúság…. Eszébe jutott Cho búcsúlevele, amiben megírta, hogy melyik árvaházba adta be Uther-t, remélve, hogy ő majd magához veszi a fiút… Akkor csak a lehetőséget látta a fiában, a bosszúra… Mostanra már mindez értelmetlennek tűnt. Miért nem ment el Uther-ért akkor? Miért nem siratta meg Chót? Miatta… Miatta kellett a fiának szülők nélkül, magányosan felnőnie. Ugyanarra a rosszra kárhoztatta gyermekét, mint amiben neki is része volt. De talán… Talán még nincs veszve minden….

Kinyitotta a szemét; s lassan-lassan leeresztette a pálcát. A burok, nem szűnt meg. Harry is leengedte a kezét, s nézte, ahogy a gyöngyház kupola magába öleli mindkettejüket… Szánakozva nézte a szomorú tekintetű, valaha büszke és kegyetlen férfit. Elindult felé…

- Draco - tette a kezét egykori ellensége vállára - próbálj meg, megbocsátani magadnak. A körülmények áldozata lettél…

Draco felnézett. Arcán meglepetés tükröződött. Harry együttérző tekintete teljesen összezavarta.

- Nem érdemlek bocsánatot - motyogta. Aztán lenézett a kezében lévő pálcára, s egy mozdulattal kettétörte. Átkok süvítettek elő; de Harry és - a saját pálcáját kézbe kapó Draco - egyszerre mondták ki rá a tűzgyújtó varázsigét.

- Piroinito! - s a pálca… Még a levegőben porrá omlott; s lehullott a földre. Draco egy hosszú-hosszú pillanatig nézte a hamukupacot, majd széttaposta a cipője sarkával. Aztán kezet nyújtott Harry-nek.

- Bocsáss meg, ha tudsz, amiért bántottam a lányodat - mondta sóhajtva - Komolyan mondom, bámulatra méltó vagy. Én megöltelek volna, ha Uther-re kezet emelsz - tette hozzá.

- Ha megöllek, semmivel sem lennék jobb, mint ő volt - bökött a fejével a szétszóródott hamura Harry - megértelek téged is - tette hozzá - szeretted apádat, bárhogy is viselkedett veled. És majdnem az eszedet vette, a halála…

- Nem csak az. Azzal, hogy legyőzted a Nagyurat, az egész addigi életem a feje tetejére állt. Könnyebb volt, gyűlölködni, mint alkalmazkodni az új rendhez. És elfogadni a büntetést a tetteimért…

- És most? El fogod fogadni, bárhogy is határoz a Wizengamot?

- Állok elébe - bólintott Draco, majd Pansy Parkinson felé fordulva, nyugodtan mondta.

- Engedd el a kislányt, Pansy. Megadjuk magunkat.

S a nő - még mindig az előbb történtek, és Draco pálfordulásának hatása alatt - elengedte Lily kezét, aki sírva-nevetve rohant oda az apjához…

Búcsú a Roxfort-tól

Itt a vége a történetnek… Amikor az a nő elengedett, s én odarohantam apához, hirtelen nagyon sokan lettünk: megjelent Hermione néni, meg egy csapat ismeretlen varázsló és boszorkány; Ron bácsikám; anya… És Piton professzor. Miután Malfoy-t és társait bilincsbe verve elvitték, mi - Uther-rel együtt, aki a professzor és anya bíztatására csatlakozott hozzánk - visszatértünk a Roxfortba; a zsupszkulccsá lett könyvemet használva.

Engem rögtön Madam Pomfrey kezére adtak, hiába tiltakoztam… A javasasszonyunk meg belémdiktált egy jó adag nyugtatót, és megparancsolta, hogy aludjak. Állítólag két napig meg se moccantam…

Mikor, pedig magamhoz tértem, anya ült az ágyam mellett, s mosolyogva simogatta meg az arcom.

- Jobban vagy, Lily-kém?

- Igen… - nyújtóztam - mik a hírek?

Elkomolyodott.

- Uther apját elítélték - mondta halkan - hét évet kapott. A többiek csak ötöt, mivel csak bűnsegédek voltak.

- De ez várható volt, nem? Sok minden volt a rovásán…

- Igen, igazad van. Csak nem sajnálom, hogy Uther mégsem kapja vissza, legalább az egyik szülőjét…

- Mondd anya, a mamájával mi történt? - kíváncsiskodtam.

- Meghalt, mikor Uther ötéves volt.

Lehorgasztottam a fejem.

- Jaj, szegény…

Kis ideig hallgattunk. Aztán anya törte meg a csendet.

- Büszke vagyok rád, kislányom - mondta mosolyogva - csak jót hallottam rólad a tanáraidtól. Csak így tovább! Most búcsúzom - tette hozzá - de nemsokára találkozunk, hiszen itt a nyár!

Kicsit elszomorodtam ugyan, mert olyan jó érzés volt őt látni, és tudni, hogy az elmúlt napokban ott ült az ágyam mellett, de ez nem volt igazi szomorúság. Tudtam, hogy egy hónap múlva, úgyis találkozunk…

- Vigyázz magadra, kicsim! - szorított magához és adott az arcomra egy puszit.

Belefúrtam arcomat, illatos, puha hajába és átöleltem a derekát.

- Szeretlek anya! - suttogtam.

- Én is szeretlek, kicsikém!

Aztán - elment. Én meg ottmaradtam, s tűnődve néztem magam elé; az elmúlt hetek-napok eseményein törve a fejem. Egyszercsak nyílt az ajtó; s megjelent benne - Uther.

- Pszt… Lily… Bejöhetek? - kérdezte.

- Persze… - biccentettem, s helyet mutattam magam mellett.

Uther beballagott; s leült az ágyam szélére. Néztem szomorú tekintetét, sápadt bőrét, elkínzott arcvonásait. Nagy, sötét karikák voltak a szeme alatt… Lehet, hogy rémálmai vannak? Hirtelen elöntött a sajnálat iránta. Megbántam, hogy olyan keményen viselkedtem vele, hiszen nem is tehetett arról a sok szörnyűségről…

- Ne haragudj, Uther - mondtam halkan.

Megrázta a fejét.

- Ugyan, Lily… Én… Én nem haragszom rád… Neked lenne okod…

- Én nem haragszom - mondtam, s óvatosan elmosolyodtam. Felragyogott a szeme, s ő is mosolygott. Kedveltem a mosolyát. Olyan titokzatos, távoli, keleties… Mint a származása. Azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e… De aztán ő magától kezdett róla beszélni.

- Apa azt üzeni neked, hogy bocsáss meg neki, ha tudsz - kezdte - nem volt magánál, mikor rádküldte azt, az átkot…

Összeborzongtam. Az elmúlt napok alatt, míg a nyugtató hatott, nem álmodtam. De vajon, most… Ám attól, hogy gyűlölöm Uther apját ezért, nem lesz jobb. Biccentettem.

- Megpróbálom, elfelejteni… Mikor beszéltél vele?

- Mielőtt, az Azkabanba vitték volna. Engedték, hogy elbúcsúzzunk…

- És most mi lesz veled?

Mesmeg elmosolyodott, azzal a titokzatos mosolyával.

- Képzeld Lily, a volt nevelőnőm küldött egy baglyot. Jó hosszú levél volt… Leírta benne, hogy anya… A halála előtt, nekik is írt. És rájuk bízott engem. Kiderült, hogy anya, és Miss. Mistletoe tartották a kapcsolatot; csak a Miss. Nem akart ezzel felkavarni engem, mert anya nem akart látni… Azt mondta, hogy túlságosan emlékeztetem őt, apára… És nem tudna úgy szeretni engem, ahogy kéne.

Figyelmesen megnéztem Uther-t. Valóban hasonlított az apjára. Nagyon is. S ahogy az ablakon beszökő napfény megcsillant bronzos haján, észrevettem benne, a szőke egy halvány árnyalatát…

- Tényleg… Szőkébb lett a hajad, Uther - mondtam elmélázva - lehet, hogy felnőttkorodban teljesen szőke leszel? - bolondoztam.

Elvigyorodott.

- El tudsz te képzelni, engem szőkén? - kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Akkor nem leszek szőke - határozta el; s összenevettünk.

- Szóval - folytatta, ez után az intermezzo után - Miss. Mistletoe azért írt, mert úgy gondolták a férjével… Tényleg - csapott a homlokára - el is felejtettem, hogy már Mrs. Rowan-nak kell szólítanom… Szóval, Mr. és Mrs. Rowan úgy döntöttek, hogy magukhoz vesznek engem. Amíg apám büntetése le nem jár.

- Hivatalosan is örökbe fogadnak? - csodálkoztam.

- Dehogyis - rázta a fejét - hiszen az egyik szülőm még él, hála Merlinnek. És nem hajlandó lemondani rólam - kacsintott rám - Mrs. Rowan, és a férje csak nevelnének engem… Lenne családom… Olyan, igazi - mondta álmodozva.

- Ez szép tőlük - bólintottam - és mit válaszoltál?

- Szerinted?

Nevettünk. Aztán félig komolyan, félig tréfásan rámnézett.

- Lily… - kezdte - mi olyan sokban hasonlítunk… Lennél a testvérem?

Elmosolyodtam.

- A fogadott húgocskád? Hát, persze…

Egymásra mosolyogtunk, s egy kis ideig csend volt. Aztán ő törte meg.

- Na jó - mondta - megyek, nem akartalak sokáig zavarni - s félresimította szemébe hulló haját. Rövid ujjú póló volt rajta, meg egy farmer a fekete kötelező talár alatt… Megbabonázva meredtem a csuklójára, és néztem… Annak a jelnek a hűlt helyét, ami eddig olyan baljóslatúan díszelgett ott. Nyeltem egyet, s önkéntelenül elkaptam a kezét, a mozdulat közben, s úgy fordítottam, hogy ő is lássa. Elkerekedett a szeme, pont, mint az enyém.

- Lily… - suttogta, s megérintette a saját bőrét, mintegy megbizonyosodva róla, hogy a Sötét Jegy; valóban nincsen ott.

- Eltűnt… - motyogtam.

Ekkor óvatosan kinyújtotta a kezét, és félresimította a homlokomból a hajamat. A szeme csillogásán láttam, hogy velem is valami hasonló rendkívüli történt.

- A tied is eltűnt, Lily - mondta lassan - nem viseled már apád sebhelyét…

Azonnal odakaptam a kezem, a homlokomhoz, ami dőre cselekedet volt, hiszen a homlokjelemet nem lehetett kitapintani… Gyorsan elővettem a tükrömet az éjjeliszekrény fiókjából; mert a saját szememmel akartam meggyőződni a jelenségről… Reszketve pillantottam bele… S valóban; az a halványrózsaszín, villám alakú csík, mely eddig hosszában átszelte a homlokomat… Elenyészett. Nem volt már ott! Csak a saját bőröm színét láttam a tükörben… Letettem a tükröt a takaróra.

- Gondolod… - susogtam - gondolod, hogy ez, azt jelenti, hogy többé nem kell a Gonosztól tartanunk?

Megrázta a fejét.

- Nem teljesen - mondta - mindig is lesznek gonosz, kegyetlen és hataloméhes emberek… Gondolj csak arra a három mardekáros lányra, akik állandóan bántanak téged… Pedig semmi okuk rá… Hacsak az nem, hogy te, valamennyiüknél szebb vagy - tette hozzá.

Fülig pirultam, s nem tudtam megszólalni. De ő is belevörösödött a bókba. Felugrott.

- Most már tényleg mennem kell - mondta zavartan - Jó nyaralást, Lily! Majd írok, ha megengeded…

- Hát, persze! - mondtam örömmel - várni fogom a baglyodat…!

Biccentett, s kiviharzott a gyengélkedőről, én, pedig töprengeni kezdtem, hogy mire lehet vélni, e két jel megsemmisülését… Aztán belealudtam a nagy gondolkodásba… J

Arra ébredtem, hogy Madam Pomfrey ott áll az ágyam mellett, és határozottan költöget. Bágyadtan nyitottam ki a szemem, mire aggódva tette a homlokomra a kezét.

- Na, na kedvesem, most akartalak kiengedni innen, erre most betegedsz meg?

- Nincs semmi bajom, Madam Pomfrey - ültem fel - csak talán kicsit sokat aludtam… - nyújtóztam egy hatalmasat.

Közben a javasasszony meggyőződött róla, hogy tényleg nincs semmi bajom, s megkönnyebbülten felegyenesedett.

- Jól van - mondta - holnap visszatérhetsz a többiekhez, ma még aludj itt… És - tette hozzá - látogatód jött…

Kíváncsian néztem az ajtó felé. Bár már a tesóim, és a barátnőm is meglátogattak - állítólag, mert akkor még aludtam - és tudtam, hogy holnap már visszamehetek közéjük, mégis bármelyikükkel szívesen beszélgettem volna. De - amikor Madam Pomfrey kinyitotta az ajtót, majd beengedte a vendéget - nem Kitty-vel, Lance-szel vagy Suzy-val találtam szembe magam; hanem - Dumbledore professzorral.

Csodálkozva mosolyogtam rá, és feljebb ültem az ágyban.

- Jó napot kívánok professzor úr!

- Szervusz Lily - mosolygott vissza, s letelepedett az ágyam mellé húzott székre - hogy érzed magad?

- Köszönöm, kérdését, uram, most már egész jól - mosolyogtam - holnap már vissza is mehetek a többiekhez.

- Ennek örülök… Igazán sajnálom, hogy ilyen emlékkel kell hazatérned első éved után…

Erre nem tudtam mit mondani. Hallgattunk egy verset, én pedig - összeszedve minden bátorságomat - feltettem azt a kérdést, ami a legjobban izgatott a történtekből:

- Professzor úr… Szeretnék tudni valamit…

- És mi lenne az? - nézett rám, s világoskék szemei derűsen csillantak meg félhold alakú szemüvege mögött.

- Nos… Tulajdonképpen mi is történt, azon a párbajon. A Priori Incatatem-ről már hallottam, de ez a gyöngyház-burok… Ezt nem írta egyik varázskönyv sem…

- Valóban. Ez a jelenség, nem szerepel egyetlen könyvben sem… De - létezik…

- Azt láttam - biccentettem - és mi ez?

Dumbledore nem válaszolt azonnal. Elnézett a fejem felett, ki az ablakon, s a messzeséget fürkészve szólalt meg újra:

- Nem tudom, mennyit mondtak el neked a szüleid az itteni életükről - kezdte.

- Mindent - szóltam közbe határozottan. Dumbledore újra felém, fordította arcát, s éppen csak egy kicsit emelintette meg a szemöldökét, erre a szóra.

- Mindent? - kérdezte bujkáló mosollyal a szája sarkában - nos, jól van. Tehát: amit láttál, az nem volt más, mint annak a bűbájnak a második velejárója; amivel a szüleidet újra életre keltettem. Ha Mr. Malfoy, a saját pálcáját használva próbálta volna megátkozni apádat, az átok visszahullott volna a támadóra. Ugyanis, akit a Revitalis-szal életre keltettek, azt többé nem lehet varázslattal megölni, sem megsebezni.

Szájtátva hallgattam a történetet. Igen, hallottam, hogy milyen csodálatos módon keltek életre szüleim. De erről szerintem ők sem tudtak. Mágikus, védőpajzs?!

- De mivel Malfoy úr, nem a saját pálcájával harcolt; hanem Voldemortéval, s mivel Voldemort, és apád pálcája, testvérek… Amikor egymás ellen kényszeríttették őket; újfent jelentkezett a Priori Incantatem, de nem úgy, ahogy szokásos… A fennálló kapcsolat ugyanis létrehozta a Revitalis-bűbáj következő csodálatos jelenségét, úgy hívják: Vitae Gaudior… Az Élet öröme…

- Az Élet öröme - visszhangoztam - és ez…

- Ez, egy nagyon hasznos dolog - kacsintott rám Dumbledore - aki bekerül ugyanis, a Vitae Gaudior-burok alá, az átéli és megérti az élet lényegét, s ez a hatalmas pozitív energia segít neki - ha addig netán, a negatív erők foglyaként sínylődött - kiszabadítani magát a gonosz markából… S ez, erőt is adhat neki arra - ha megérett benne minden e változásra - hogy szembenézzen önnön szörnyeivel, és legyőzze őket. S elinduljon a nehezebb, ám igaz úton…

- Szóval azt mondja, a professzor úr… Hogy ez a Gaudior-micsoda, segített apának Mr. Malfoy-t jó útra téríteni?

- Kettős akarat volt az, Lily - somolygott az igazgató - és kettős győzelem…

Hallgatva ültem, emésztgettem a hallottakat.

- Értem - néztem fel - akkor azt mondja professzor úr, hogy nincs már okunk a félelemre?

Dumbledore elkomolyodott.

- Erre csak azt tudom mondani, amit a nagybecsű Alastor Mordon emlegetett mindig: Lankadatlan éberség!

Miután Dumbledore meggyőződött róla, hogy valóban jól vagyok, és minden kíváncsiságomat kielégítette, felállt, s minden jót kívánva - kiment. Én, pedig ott maradtam egy csomó töprengenivalóval… És rádöbbentem, hogy a jelek eltűnését nem is említettem neki… De úgy éreztem, tud ő róla, anélkül is.

Aztán… Hamarosan vége lett az évnek. A vizsgáim - a várakozásom ellenére - jól sikerültek. És eljött az utolsó nap is… Suzy-val együtt készülődtünk hazafelé. Megtömtük ládáinkat, s arról beszélgettünk, hogy mennyi minden furcsaság történt velünk az iskolában.

- Apa és anya is mondták, hogy egy élmény lesz ide járnom - mondta tűnődve Suzy, s ráült a ládájára, hogy be tudja csukni - én meg nem akartam elhinni. Egyik suli olyan, mint a másik…

- Hát igen - bólogattam, miközben Pamacsot hajkurásztam, akinek esze ágában sem volt a kosarába mászni - én se gondoltam volna, hogy egy iskolai év ilyen eseménydús lehet…

- Tényleg, mi lett a könyveddel?

- Apa elzárta - sóhajtottam - azt mondta, hogy még a kísértéstől is meg akar óvni, nehogy kedvem támadjon valamelyik bájitalhoz - tettem hozzá - és hát - az események tükrében - kénytelen voltam igazat adni neki. Azt mondta, ha felsős leszek, visszakapom.

Nyögve a hónunk alá vettük a ládákat, én az egyik kezemben Pamacs kosarát lóbáltam, a másikkal, pedig megpróbáltam elérni a kilincset. Nagy nehezen lejutottunk az aulába.

Félig már kiürült az iskola, csak egy-két diák ácsorgott a kapu előtt, társaikra várakozva. Éppen kiléptünk a kapun, mikor utolért minket Uther.

- Sziasztok! - mosolygott ránk - mehetnénk együtt, nem gondoljátok?

Félve pillantottam Suzy-ra. Attól tartottam, ő még neheztel a fiúra… Ugyanis ERRŐL nem beszélgettünk még eddig. De a barátnőm ismét meglepetést okozott. Elmosolyodott, s kezét nyújtotta Uther-nek.

- Fátylat a múltra! - mondta vidáman - gyere velünk!

Uther felvidulva csatlakozott hozzánk. A vonaton találkoztunk Kitty-vel és Lance-szel, de hozzájuk már nem fértünk be. Nekiálltunk keresni egy üres kupét. Találtunk is… Bevackoltuk magunkat, s vidáman beszélgetve, vártuk a vonatindulást. Egyszercsak nyílt a fülke ajtaja… S mi farkasszemet néztünk a három gráciával.

- Nicsak! Miss. "Csodálatos" Potter kisasszony… És az áruló…! - kiáltott fel tettetet csodálkozással, Parkinson, s száját biggyesztve nekidőlt a fülkeajtónak. Mögötte ott álldogált Nott és Black is.

- Miért lenne Uther áruló? - érdeklődtem nyugodt hangon. Elhatároztam, hogy most csakazértse, fognak felhúzni ezek a libák.

- Egy Mardekáros fia, a Griffendélben! - sziszegte Black és beljebb lépett - szégyen-gyalázat!

- Túl gyorsan terjednek a hírek a Roxfortban - néztünk össze sóhajtva Suzy-val és Uther-rel.

- Tájékoztatlak, hogy apámnak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a Griffendélbe járok - közölte Uther higgadtan, én meg azon törtem a fejem; hogy miért is folytatjuk ezt a meddő vitát.

- Elég baj! Nyilván őt is megfertőzte már; ez az undok Potter! - szólalt meg most Nott kisasszony is - amerre csak nézünk, mugliimádók és sárvérűek! Mi lesz így a Roxfortból?!

- Mondd csak Rowan - fordultam Nott-hoz nyájasan - te ezt tényleg így gondolod, vagy csak azt szajkózod, amit otthon tanultál?

Nott kinyitotta a száját, majd tétován becsukta. Erre úgy tűnik, nem volt riposzt. Ezt az asszót én nyertem… Most Suzy is megszólalt.

- Akarjátok még folytatni ezt az épületes beszélgetést, vagy elhordjátok magatokat?!

- Te csak fogd be! - förmedt rá a három lány egyszerre.

- Nem! - pattantam fel, elveszítve a türelmemet - ti fogjátok be! És jó lesz, ha tágultok az ajtóból, mert különben… - azzal már a kezemben is volt a pálcám. Aztán oldalra néztem, s elmosolyodtam: Uther is; Suzy is előreszegezett pálcával álltak mellettem, olyan egyszerre, összeszokottan pattantunk készenléti állapotba, mintha már évek óta ezt művelnénk…

- Úgyse meritek használni - biggyesztett Parkinson - kiskorú varázslóknak tilos a varázslás iskolán kívül.

- Ez az iskolai vonat Parkinson kisasszony - közölte Uther - kipróbáljátok, hogy meddig megyünk el, vagy eltűntök végre?! Apámtól rengeteg nagyon hasznos átkot tanultam…

A három grácia visszavonulót fújt. Látták, itt most mi vagyunk erőfölényben. Kifelé menet még Black visszaszólt:

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod, Potter! Nem ez volt az utolsó meccsünk!

- Állok elébe - feleltem nyugodtan.

A fülkeajtó becsukódott a lányok után, mi pedig eltettük pálcáinak, s visszaültünk a helyünkre.

- Nem normálisak - csóválta a fejét Suzy - hogy mit akarnak ezzel a hülye ellenségeskedéssel…

- Ráadásul, már szinte csak ők erőltetik - legyintettem - a múltkor is, tök jól elbeszélgettem két felsős mardekáros lánnyal a bájitalokról. De, ez a három grácia…

- Élvezet lesz őket megtanítani, kesztyűbe dudálni - kacsintott ránk Uther, s hátradőlt az ülésen.

- Az biztos - mondtuk egyszerre Suzy-val - nos, úgy látom, a következő évben sem lesz hiány izgalmakban - tettem hozzá, s elnevettük magunkat.  Harsogó nevetésünk betöltötte a fülkét, még ragyogóbbá téve az amúgy is hetedhét ágra sütő napot. Izgatottan néztem elébe az elkövetkezendő napoknak. Hiszen itt a nyári vakáció!

Vége