- Egy sarló, ha borítékot is kér - recsegte a kobold (elég bántó hangja volt), majd egy ezüstpénzt visszasöpört, a maradékot pedig egy bőr szütyőbe rakta, s újfent kitette a pultra.

- Köszönöm - biccentett apa, majd odalépett hozzánk, s anya kezébe adta a zsákocskát.

- Inkább tedd el te, Ginny - mosolygott hamiskásan anyára.

Anya a retiküljébe tette a pénzt, s kisétáltunk az utcára.

- Hova menjünk először? - kérdezte anya tűnődve, míg az utcán sétáltunk meg-megállva a kirakatok előtt. Na, volt is ott látnivaló, annyi szent! Azt se tudtam, hova nézzek. Az egyik kirakatban rengeteg szépen faragott, színes madártoll, és pergamentekercsek hevertek, egy másikban baglyok üldögéltek s nagy szemüket, békésen meresztgették a járókelőkre. Egy könyvesboltot is láttam, de az se hasonlított az általam eddig ismertekre, mert csupa fura könyv sorakozott a kirakatában, az egyik bolyhos volt, mint valami cica, a másik magától nyílt és csukódott, egy harmadik pedig időnként láthatatlanná vált…

- Hát, ha már itt vagyunk - nézett anya ekkor, éppen arra könyvesboltra, aminek a kirakatát éppen nézegettem - megvehetnénk a könyveket.

Apa bólintott, s beléptünk a boltba. Mielőtt átléptem volna a küszöböt, még gyorsan kibetűztem a cégéren virító feliratot: Czikornyai és Patza.

Bent még különösebb könyvek, és egy kis, manóra emlékeztető boltos fogadott bennünket.

- Jó napot! Jó napot! Asszonyom… Uram… Kisasszony… - hajolt meg előttünk - Mit parancsolnak?

Anya odanyújtotta neki a könyvlistát. A boltos elvette, s felderült az arca.

- Á, Roxfort! Elsős lesz a kisasszonyka, igaz-e? - kacsintott rám, s elindult összeszedni a könyveket. Én, míg az eladóra vártunk, sétára indultam a polcok között, s nézegettem a könyveket. "A mágia alapjai"; Hogyan tanuljunk könnyen, gyorsan, bájitalt főzni?"; Szabadítsa meg kertjét a kártevőktől mágikusan!" és hasonló, furábbnál, furább címeket olvastam. Aztán… Az egyik könyv különösen felkeltette a figyelmemet. Már a kinézete is elég különös volt: szép, sötétkék bőrbe volt kötve, a címe pedig egész biztos, hogy igazi ezüstből volt domborítva. A cím alatt pedig egy különös kép volt, ami sötétkék éjszakai eget ábrázolt, rajta csillagokkal és a Holddal, ami előtt időről-időre elúszott egy szellemnek látszó valami… "A Függönyön túl. Szellemismereti kalauz" hirdették az ezüst betűk.

Hát ez nagyon érdekelt engem. Levettem a polcról és belenéztem. Rengeteg adatot, és… ahogy hátrébb lapoztam, láttam, hogy receptet is tartalmazott. Hirtelen ötlettel a hónom alá fogtam, s odaléptem vele a szüleimhez.

- Apa, kérlek, vedd ezt meg nekem - kértem, és szelíd, kérő tekintetet vetettem rá. Tudtam, hogy ezzel mindig leveszem a lábáról…

- Mit találtál, kicsim? - apa elvette tőlem a könyvet és belelapozott. Összeráncolta a homlokát. A válla fölött anya is belepillantott a könyvbe, és csodálkozva nézett rám.

- Lily… Te szellemidézéssel akarsz foglalkozni? - kérdezte, s hangjából aggódást véltem kihallani - Ez nagyon veszélyes ám, kislányom!

Apa nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét, és visszaadta a könyvet.

- Engem érdekelne ez a dolog - kötöttem az ebet a karóhoz - és különben is, a születésnapomra nem is kaptam semmit, mert nem tudtunk felmenni Londonba és…

- Na jól van - döntött apa, s komolyan nézett rám, mire elhallgattam - megkapod a könyvet, egy feltétellel: ígérd meg, hogy soha nem próbálsz ki belőle semmit.

Felragyogott a szemem.

- Hát persze, hogy megígérem,  engem ez csak elméletben érdekel - bizonygattam - És köszönöm!

Ekkora a boltos is visszatért egy nagy kupac könyvvel, anya fizetett, s otthagytuk az üzletet, én az új szerzeményemet nézegettem, és roppant elégedett voltam a világgal. A könyvesbolt után pergament és pennát mentünk venni, meg tintát - itt sokáig válogattam, mert a sok, színes tinta elbűvölt - végül az iskolai kötelező fekete mellé választottam egy skarlátpiros, indigókék, és smaragdzöldet is. Elmentünk talárért is. Na, az volt csak a móka! Ugyanis, az eladónő - minden bizonnyal a cégéren szereplő Madam Malkin, az üzletben igazította ám a ruhát. Levette a méretet, aztán felállított egy dobogófélére, rámadott egy hosszú, fekete, palástnak tűnő ruhadarabot, és méricskélni kezdett. Ez kicsit uncsi volt, ott fenn álldogálni… Aztán megrendeltük a listán szereplő három rend ruhát, és Madam Malkin megígérte, hogy két hét múlva készen lesz. Mikor a címet kérdezte, hogy hova küldje a talárokat, anya - némi gondolkodás után - így szólt:

- Widra St. Capdel - Odú.

Malkin asszony bólogatott, felírta a címet, s kiléptünk az üzletből.

- Anya - fordultam hozzá, mikor már újra az utcákat róttuk - mi volt az a hely, amit bediktáltál?

Anya elmosolyodott - Ott laknak a szüleim - válaszolta - Legalábbis ott laktak - tette hozzá halkabban.

- Na, minden megvan? - fordult ekkor hozzánk apa s elvett anyától még egy csomagot.

- Nem - rázta a fejét anya - pálcát még nem vettünk…

- Igaz is - bólintott apa, s határozott léptekkel, elindult az utcán, ahol éppen álltunk. Mi követtük anyával, s bennem egyre nőtt az izgatottság. Mert eddig csak könyveket, meg ilyeneket vásároltunk… De egy pálca… Az már tényleg valami!

Ollivander pálcaboltja

Az utca elég hosszú volt, amin végigmentünk, aztán egy kis közbe torkollott, amelynek végében egy apró, homályos kirakatú boltocska bújt meg. A cégérről is rég lekopott már a festék, de azért halványan látszott:

Ollivander pálcakészítő mester.

Bent félhomály, és furcsa hangulat uralkodott. Mindenféle, amerre csak a szem ellát, polcok voltak, s rajtuk keskeny, néhol poros dobozok egymásra halmozva. A régimódi, mahagóniból ácsolt pult mögött viszont nem állt senki. Úgy tűnt, egyedül vagyunk a boltban. Már éppen azon törtem a fejem, hogy ki fog itt kiszolgálni minket, mikor a hátunk mögött felzengett egy meleg és megnyugtató hang:

- Miben segíthetek?

Ollivander sem volt szokványos személyiség, mint ahogy - rövid, varázsvilágban való tartózkodásom alatt megállapíthattam - senki sem az. Ollivander úr, valaha magas lehetett, mostanra hajlott hátú vénség lett belőle. Ősz haja oroszlánsörényként keretezte ráncos arcát, szemei barnán csillantak a csíptetős szemüveg mögött. Ránkmosolygott.

- Bizonyára a bájos kisasszonynak keresnek pálcát, jól gondolom? - s itt mélyen meghajolt előttem.

A szüleim bólintottak, s én úgy láttam, zavarban vannak kicsit. "Tényleg - gondoltam - ők vajon honnan szereznek pálcát? Ha elvesztették az övéket, vajon vehetnek-e újat?" Ollivander úr rezzentett fel gondolataimból, aki, míg a fenti gondolatsor végigfutott az agyamon, előszedett néhány dobozt, s most, az egyikből kicsomagolt pálcát nyújotta felém:

- Parancsoljon, kisasszony. Nyír, nyolc és fél hüvelyk, sárkányszívizomhúrral. Erős pálca, de hozzáértő kezekben… Próbálja ki!

Tétován a kezembe fogtam a pálcát. Az ősz mester bátorítóan mosolygott rám.

- Csak lengesse meg, bátran!

Meglendítettem a pálcát, s abban a pillanatban szikraeső robbant elő belőle, füstölgő lyukat hagyva  a pulton.

- Ó… Bocsánat - kaptam a szám elé a kezem, de Ollivander úr, nem haragudott. Elvette tőlem a pálcát.

- Semmi baj, kisasszony - mondta, s egy másikat adott - ez fűzfaág, tíz és fél hüvelyk, főnixtoll maggal. No lássuk…

De ez a pálca sem volt jó. És a következő és az azután következő sem. Közben a bolt már kezdett egy raktárhoz hasonlítani, mert mindenféle dobozok hevertek, meg itt-ott perzselt szélű lyukak. A pálcák nyomai… De Ollivander úr nem vesztette el a türelmét. Mosolyogva mászott a legmagasabb polcra is, hordta elém a dobozokat, és tette félre azt, ami nem volt jó.

- Nem könnyű kuncsaft igaz? - kacsintott eközben a szüleimre - akár az apja…

Meglepődtem, mert honnan is tudhatná, hogy… De ekkor egy gyönyörűen faragott, fényesbarna, karcsú pálcát adott a kezembe. Ahogy megláttam, rögtön éreztem: ez az! Ahogy a kezembe fogtam, melegséget éreztem az ujjaimban. S ahogy megsuhintottam a levegőben, hirtelen kék és ezüst csillagok kezdtek záporozni, de ezek már nem égettek meg semmit.

Megbűvölve meredtem a pálcát tartó kezemre. Nahát! Életemben először… Varázsoltam!

- Bravó, kisasszony! - tapsolt Ollivander úr - igazán kitűnő pálca, csak gratulálni tudok hozzá. Különleges, mert berkenyéből készült, ma már nem nagyon használjuk ezt a fát… Kilenc és fél hüvelyk, pont kézbe való. A magja pedig… Fiatal unikorniscsikó farkából való. Bájoláshoz való, könnyű darab. Használja egészséggel!

Azzal visszacsomagolta a dobozába, átkötötte egy selyemmadzaggal a dobozt, s odanyújtotta nekem. Aztán, a még mindig szótlanul álldogáló szüleimre nézett, és huncutul elmosolyodott.

- Én minden pálcára emlékszem, amit valaha eladtam… - mondta lassan, megfontoltan - és minden vevőre, aki valamikor megfordult itt. Magukra is nagyon jól emlékszem… Ha nem tévedek - fordult most egyenesen anyához - kőris, nyolc hüvelyk, rúnákkal ékesített, sárkányszívizomhúrral? - anya pedig alig láthatóan bólintott - az öné pedig - fordult most apához - magyal, kilenc és fél hüvelyk, és a magja… Főnixtoll, igaz?

Meglepetve álltam. Honnan tudhatja ilyen pontosan, hogy milyen volt anyáék pálcája? (Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy nem ez a legkülönösebb dolog, amit majd tapasztalni fogok a varázsvilágban). Miután apa is bólintott, Ollivander úr újfent felmászott a létrára, s két, régi ütött-kopott dobozzal a kezében lépett oda a szüleimhez.

- Tessék. Megőriztem maguknak. Dumbledore hozta el hozzám, még azon az éjjelen, mikor maguk eltűntek. Örvend a szívem, hogy újfent láthatom önt, Harry Potter! És magát is, kedves Ginevra Potter… - mosolygott anyára, miközben a kezébe adta a dobozt - Legyenek üdvözölve újra itthon!

- Köszönjük szépen, Ollivander úr - szólalt meg anya remegő hangon, miközben kibontotta a dobozt, s kiemelt belőle egy szép, világosbarna, hasonlóan faragott pálcát, mint az enyém. Szeretettel simított végig rajta, aztán…

- Lumos! - suttogta, s a pálca hegyén kis lángocska jelent meg. Ámulva néztem, pedig  most már igazán nem illett volna csodálkozni semmin.

- Működik - nézett anya a pálcakészítő mesterre - köszönöm még egyszer, Ollivander úr! Nem is tudja, hogy mekkora örömet szerzett. Azt hittem, sosem látom már…

- Örülök, hogy segíthettem - mosolygott Ollivander úr.

Ezután apa is kipróbálta a sajátját. Ő egy csokor virágot bűvölt elő, és anyának adta. Aztán elgondolkozva nézett Ollivander úrra.

- Mondja csak… Azt mondta, Dumbledore hozta el magához a pálcákat. Nos… Nem talált egy harmadikat is esetleg?

- De igen… - mondta Ollivander eltűnődve - ami azt illeti, hozott még egy harmadikat is… Az ön pálcájának testvérét…

Apa bólintott, mintha ezt a választ várta volna.

- És mi történt azzal a pálcával? - kérdezett tovább.

Ollivander megköszörülte a torkát. Most ő jött zavarba.

- Nos… Azt hiszem, az is meg van még valahol…

- Ne haragudjon Ollivander, hogy tanácsokat osztogatok magának - szólalt meg ekkor apa, olyan komoly hangon, ahogy még soha nem hallottam beszélni - De szerintem, jobban tenné, ha megsemmisítené azt a pálcát…

- Tudom… - sóhajtott Ollivander úr - tudom, hogy előbb-utóbb ez lesz a sorsa… De eddig még nem tudtam rászánni magam. Talán majd most… - elmélázott egy pillanatra, de aztán már magához is tért, s vidoran köszönt el tőlünk.

Kicsit álmatagon léptem ki az üzletből. Kezemben szorongattam a vadonatúj pálcámat rejtő dobozt és igazi boszorkánynak éreztem magam.

- És most… - szólalt meg félénken anya, miután visszatértünk a Foltozott Üstbe, és leültünk egy üres asztalhoz - menjünk haza jó, Harry? Szeretném végre látni a családomat…

- Hát persze, hogy meglátogatjuk az szüleidet, Ginny drágám - mosolygott apa anyára - de előbb vegyünk ki itt egy szobát. Utána úgyis ráérünk eldönteni, hogy hová is költözzünk…

- Rendben van - egyezett bele anya, s  rám nézett - Nos, Lily? Készen állsz arra, hogy megismerkedj a rokonaiddal?

- Igen - bólintottam fülig érő szájjal - És hányan vannak?

- Hm… Lássuk csak… Anya, és apa, Bill, Charlie, Percy, Ron…

- És persze, Hermione… - szúrta közbe apa mosolyogva.

- Igen, persze - nevette el magát anya is - szóval Hermione, meg Fred és George, és…

- Elég, elég! - nevettem - hiszen felsoroltad a fél falut!

- Mi, Weasley-k sokan vagyunk nevetett anya. Közben a púpos pincér kihozta a rendelt italokat, s szenvtelen arccal hallgatta apát, aki azt kérdezte, van-e szabad szobájuk.

- Természetesen van, uram! - hajlongott - Önnek Potter úr, mindig! Ki sem lehet mondani, mennyire hálásak vagyunk magának, hogy legyőzte… Tudjakit. Igazán nagy örömöre szolgál, hogy itt láthatom a Foltozott Üstben. Tudja az a hír járta… Hogy, öhm… Maguk meghaltak.

- Amint látja, mégsem - mosolygott a pincérre anya, s megkérte, hogy mutassa meg a szobát.

- Hogyne kérem! Erre parancsoljanak! - felvezetett minket a nyikorgó lépcsőn, s kinyitott előttünk egy festetlen, fából faragott ajtót, ami hatos számot viselte. Belépve, tetszett az egyszerű berendezés: ágyak, asztal, és az ablak alatt egy nagy láda. A pincér jó pihenést kívánt, s visszahúzódott. Letettük a csomagokat, és elosztottuk, hogy ki hol alszik. Mondjuk, nagy választás nem volt, mert egy nagy kétszemélyes, és egy valamivel kisebb egyszemélyes baldachinos ágy volt. Természetesen, itt is volt kandalló, de nem égett benne a tűz, ám a sarkán ott állt a kőedényke… Csak a titokzatos zöld por hiányzott belőle.

- Akkor… Indulhatunk? - kérdezte apa, anyát, miután úgy-ahogy elrakodtunk.

- Persze… - bólintott anya, aztán a homlokára csapott - ó, hogy a hippogriff rúgja meg! Elfelejtettem hop-port venni!

- Semmi baj - mosolygott apa, s a zsebébe nyúlva, előhúzott egy smaragdszínű, kis zsákot - én nem felejtettem el…

Anya boldogan mosolygott.

- Jól van, akkor tényleg induljunk! - odalépett a kandallóhoz, rászegezte a pálcáját s így szólt:

- Piroinito! - mire az addig hideg kandallóban lángok csaptak fel, mintha már régóta égne ott a tűz. De én már nem lepődtem meg semmin. Aztán egy csipetnyi Hop-port szórt a lángokba. A tűz fellobogott, s elzöldült. Megint mi voltunk az elsők, anyával. Beléptünk a langyos tűzbe, s anya kimondta a címet:

- Az Odúba!