Lily érkezése

Ragyogó májust hozott az újév. Ginny már a kilencedik hónapban volt, s ennek mértékében: nyűgös.

A könyvtárat csak egy hónapja hagyta ott, de már unatkozott otthon. Igaz, az itthoni teendőket továbbra is ő látta el, s Bella anyónak is sokat segített, de a régi tevékeny időknek, úgy tűnt, egy darabig búcsút mondhat. Hiszen már az ereje, és kedve sem a régi… Lehajol, hogy felvegyen valamit a földről, s lélegzet után kapkodva kell leülnie.

"Na de végülis a kilencedik hónapban vagyok" - nyugtatgatta magát, hogy ez csak múló állapot. Hamarosan, ha megszületik a gyerek, már sokkal több teendője lesz…

Éppen ezen tűnődött, az ablakpárkányon ülve, hosszú virágos ruháját ráhúzva a lábára, mikor odakint Bella anyóéknál ugatni kezdett a jól megtermett kuvasz; Démonölő.

Ginny kipillantott az ablakon és felderült az arca. Emma állt odakinn, könyvtárbeli segítője és barátnője; Miss. Rainbow unokahúga. Örvendezve sietett ajtót nyitni neki.

- Szia Ginny! - kacagott Emma, ahogy meglátta, már igen nehezen mozgó barátnőjét - csak lassan, neked most nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni - óvta, mikor Ginny oda akart rohanni hozzá, annyira örült, hogy láthatja.

- Ég Atyácska hozott Emmám! - ölelte meg a vékonycsontú, sötét barna hajú lányt - Gyere, menjünk be a szobába!

Hamarosan már a takaros tisztaszobában ültek, s Emma vidáman mesélt a falu apró-cseprő ügyeiről a kíváncsi Ginny-nek.

- És veled mi van, kedves barátnőm? - kérdezte hirtelen Emma, és Ginny karjára tette a kezét - hogy érzed magad?

- Néha jól, néha rosszul - vonta meg a vállát Ginny - tudod, néha az agyamra megy a semmittevés, és olyankor teljesen kiborulok. Szerencsére az én Harry-m, mindig tudja, mivel csillapítson le - mosolygott.

- Igaz is… A férjed… Most a városházán dolgozik, ugye?

- Igen, Mr. Blansburry mellett - bólintott Ginny - rögtön az esküvő után megbeszélte vele. Tudod, mindig mellettem, akar lenni, amikor csak lehet… Olyan drága… - s álmodozva felsóhajtott.

Emma megértően mosolygott.

- Ginny… Te még mindig szerelmes vagy a férjedbe…

- Hát, persze - bólintott Ginny és elpirult - talán nem kéne?

- Dehogynem - legyintett Emma - csak tudod, olyan üdítő kivétel vagytok, az itteni sótlan, veszekedős házaspár mellett…

- Azért néha mi is veszekszünk - vetette ellen Ginny.

- Na igen. De nem úgy… De bocsáss meg, félbeszakítottalak. Szóval, mesélj!

- Hát, nincs sok mesélnivalóm -borult el Ginny arca - Itthon unatkozom, nem tudok csinálni semmit, néha Bella anyó megengedi, hogy keverjem az üstöt, ha gyógyitalt főz, és… Au! - Ginny-be hirtelen éles fájdalom hasított a dereka táján. A fájdalom a torkára forrasztotta a szót, s kimeredt szemmel, s ökölbeszorított kézzel nézett Emmára.

Barátnője roppant mód megijedt. Felugrott és odarohant Ginny-hez.

- Ginny… Mi baj? Rosszul vagy?

A fiatalasszony testét ekkor lassan elhagyta a kín. Kifújta a levegőt, s elernyesztette a testét.

- Semmi, semmi - zihálta - már jobban vagyok. Komolyan.

- De Ginny… - korholta őt Emma - Ne szóljak Bella anyónak? Olyan sápadt vagy.

- Nem, semmi már jó… - és ebben a pillanatban ugyanaz a fájdalom rázta meg a testét, mint az előbb. Ha nem nagyobb. Elkapta a hozzáhajló Emma kezét.

Emma halálra volt rémülve. Ginny egyáltalán nem nézett ki jól és úgy érezte, hogy az asszonynak már szülési fájdalmai vannak.

- Ginny - szorította meg barátnője kezét - gyere, feküdj le, én meg áthívom Bella anyót… Hidd el, jó lenne, ha most ő is itt lenne veled…

- Nem… Bánom… - zihálta Ginny mert most már ötpercenként jöttek a fájások, s ő egyre inkább elgyengült. Hagyta hát, hogy Emma betámogassa a hálószobába, és lefektesse az ágyra. Aztán még utána szólt a kifelé siető lánynak.

- Emma… Valaki… Szóljon Harry-nek is…

- Persze, persze - mosolygott Emma, s nyakába szedte a lábát, s átsietett Bella anyóék tanyájára.

- Bella mama kérem! - kiabált már a ház ajtajából - jöjjön gyorsan! Ginny-nek fájásai vannak!

- Teremtő anyám! - jött a válasz valahonnan a kertből - azonnal megyek! Nesze! - repült Emma kezébe egy palack - itasd meg ebből, lenyugtatja majd! És nyugtasd meg, szólok Joe-nak, hogy telefonozzon a városházára!

Emma visszakiáltott, fogta a palackot és visszasietett Ginny-hez. Mire visszaért a szobába, a fiatal nő már öt-hat fájáson volt túl. Halálsápadtan, csapzott hajjal, gyöngyöző homlokkal feküdt az ágyon s megmarkolta az ágytakarót. Emma lépteire felnézett.

- Cssss… - lépett hozzá a lány - jól van, itt vagyok. Igyál ebből, és nyugi, Bella mama rögtön itt lesz. Joe papa, pedig szólt Harry-nek…

- Ó… Köszönöm - hunyta le Ginny a szemét, miután kortyolt a palackból, amit Emma tartott a szájához. S a következő pillanatban energikus léptek hangzottak fel, s belépett Bella anyó.

- Jól van, lányom! - lépett oda az ágyhoz -Itt vagyok, minden rendben lesz… Ittál a gyógyfőzetből, amit küldtem?

- Igen - susogta erőtlenül Ginny - de nagyon fáj… Nem tudna… tenni valamit…?

- Kell, hogy fájjon lánykám - sajnálkozott az öregasszony - onnan tudjuk, hogy minden rendben van-e. No de, valamennyire tudjuk csillapítani… Kortyolj ebből - nyújtott oda egy másik palackot, amit most hozott magával. Ginny ivott, s összerázkódott. Az ital keserű volt, és égette a torkát, de aztán csodával határos módon megszűnt a hátát-derekát szaggató fájás.

- Na lássuk - hajolt fölé Bella anyó - minden rendben van-e… Hm, lányom, te aztán jó vizes vagy… Emma, kicsikém! Keress csak egy másik hálóinget a barátnődnek! - szólt hátra az eddig a háttérben álldogáló, kezeit tördelő lányra, aki most hálásan indult hálóinget keresni. Örült, hogy segíthet valamit. Emma segítségével Bella anyó átöltöztette Ginny-t s jó alaposan meg is vizsgálta. Mikor a hasát nyomkodta, a fiatal nő egy ponton feljajdult.

- Jól van, jól van - dörmögött az anyó - úgy látom, nemsokára megindul… Készen áll minden lányom. Végy erőt magadon, nemsokára túl leszel az egészen…

- Az már jó lenne… - hunyta le a szemét elgyötörten Ginny - Szeretném, ha már vége lenne…

- Vége lesz mindjárt… Igyál még egy kortyot - nyújtotta oda a palackot.

Ginny ismét ivott, de ez korty nem megszüntette, hanem újra előhozta a fájdalmakat. Felsikoltott és ívbe hajlította a testét.

- Semmi baj, semmi baj! Nyugalom…! - Bella anyó leszorította a vergődő Ginny-t - Lélegezz! Mélyen be a hasadba! És aztán lassan fújt ki.

Ginny engedelmeskedett, miközben összeszorított fogakkal tűrte, a most már másodpercenként érkező fájdalomhullámokat.

- Jól van lányom! Csak így tovább! - Bella anyó ismét megnyomogatta a fiatal nő hasát, s elégedetten dörmögött.

Ginny vergődött, szívettépően sikoltozott, és úgy érezte, darabokra szakad.

- Nem bírom tovább! Bella anyó! Segítsen! Nagyon fáj…!

Bella sajnálkozva nézte a kínlódó asszonykát.

- Emma - szólította meg a dermedten álldogáló lányt - itasd meg a nálad lévő főzetből kétpercenként, egy kortyot. Fogalmam sincs, miért megy ilyen lassan… Hacsak azért nem, mert ez az első…

Ebben a pillanatban lépett a szobába a halottsápadt Harry. Elég riasztó látványban volt része… Ginny falfehér arccal, csapzott hajjal feküdt az ágyon, szép arca eltorzult a fájdalomtól, a fölé hajló Bella anyó gondterhelten ráncolja a homlokát, s az ágy oldalánál a rémült Emma, amint egy palackot szorongat.

Izgatottan túrt a hajába.

- Valami… Baj van Bella anyó? - kérdezte remegő hangon.

- Nincs baj - nézett fel az öregasszony s megnyugtatóan rámosolygott a fiatalemberre - Ginny-nek ez az első gyermeke, ez minden. Lassabban megy, mint kéne.

- Tudok segíteni valamit?

- Gyere ide, Ginny másik oldalára, és próbáld meg nyugtatni. Nagyon görcsös a fájdalomtól, s ez nem tesz jót a babának.

Harry odalépett az ágyhoz, és leült felesége mellé. Gyengéden rámosolygott a kimerült Ginny-re.

- Szervusz, drágám…

- Harry… - suttogta elgyötörten a fiatal nő - Nagyon fáj… Félek, valami baj lesz…

- Cssss… - csitította Harry asszonyát, és végigsimított az arcán - ne gondolj most semmire. Minden rendben lesz, meglátod. Bella anyó segít neked.

- Jaj, Harry! - sikoltott fel Ginny, mert most egy minden eddiginél erősebb fájdalom csapott a testébe - Nem bírom… Meghalok…! - zokogta, s úgy szorította Harry odanyújtott kezét, hogy a fiatal férfi, azt hitte, eltöri az ujjait… De elnézően mosolygott, s újfent megsimogatta Ginny homlokát szabadon maradt kezével.

- Jól van lányom, beindult… - kiáltott fel örömmel Bella anyó - csak még egy kicsit bírd ki..

Ginny kimeredt szemmel, mereven feküdt, az újfent érkező fájdalom megint átcsapott a testén, megfeszítve ezzel minden izmát. Néha felnézett a mellette ülő férjére, s csodálkozva észlelte, hogy mindez vele történik.

Aztán jött egy, még minden eddiginél is nagyobb, elsöprőbb… Ginny hátravetette a fejét, egy utolsót sikoltott, s aztán kimerülten dőlt hátra, s lehunyta a szemét.

- Emma, forró vizet, gyorsan! - rendelkezett Bella anyó, s a következő percben erős gyereksírás hangzott fel.

Emma hozta a forró vizet, s együtt megfürösztötték a kis jövevényt, aki a meleg víz simogató érintésére elhallgatott. Aztán Bella anyó belecsomagolta a gyermeket puha gyolcsba, s odafektette az ágyba, Ginny mellé.

- Kislány - mosolygott az újdonsült szülőkre - a szeme, a tiéd Harry fiam…

Harry kíváncsian hajolt újszülött kislánya fölé, s gyengéden megsimogatta a csöpp arcocskát. A kicsi kinyitotta a szemét… S Harry-re ráragyogott, az övéhez megszólalásig hasonlító, smaragdzöld szempár. Rámosolygott a gyermekre, aztán asszonyához fordult, s ébresztgetni kezdte.

- Ginny… Kedvesem… Térj magadhoz, kérlek…

A nő pillái megrezzentek, s nagy sóhajjal felnyitotta a szemét.

- Már… Vége van…? - kérdezte bágyadtan, s megpróbált felülni, de Harry nem engedte.

- Ne ficánkolj - mondta megjátszott szigorúsággal - inkább pihenj.

Ginny körbenézett.

- És a kicsi..?

- Itt van, nézd csak… - Harry gyengéden felemelte az apró csomagot az ágyról, s felesége karjába fektette a gyermeket.

- Kislány… - mosolygott az újdonsült anyára - és a megszólalásig hasonlít rád…

- De a szeme az apjáé - kacsintott rájuk Bella anyó, aki most lépett oda az ágyhoz.

Ginny gyönyörködve nézegette a kislányt. Fel sem nézett, mikor Emma és Bella anyó elbúcsúztak tőlük…

Aztán csend telepedett a kis szobára… Harry csak ült, és nézte feleségét és kislányát… Határtalan boldogságot érzett, ahogy pillantása végigsiklott a fekvő asszonyon és kislányán. Az ő családja…

- Szerinted, mi legyen a neve? - nézett fel Ginny, miután el tudta szakítani tekintetét a kis jövevénytől. Őt is ugyanazt a boldog-zavart érzés töltötte el, mint férjét. Hát ez az a kis lény, akit kilenc hónapig magában hordozott, ő rugdosta belülről… És ő miatta szenvedett, nem is oly rég.. Milyen hihetetlen és csodálatos dolog…

- Hm… - tűnődött Harry - azt akarod, hogy én adjak neki nevet?

- Persze. Lány. Nevezze csak el az apja - kacsintott Ginny Harry-re.

- Na jó… - Harry elgondolkodva nézte a kicsi dús vörös haját és zöld szemét… És… Hirtelen valami érzés bukkant fel benne nagyon-nagyon mélyről… Valami olyan érzés, hogy ismert valaha, valakit, akinek pont ilyen vörös haja és zöld szeme volt…

- Legyen… Lily - mondta lassan, tűnődőn.

- Lily - ismételte Ginny, s ő is kutatva nézett lányára - hm… Szép név. De mit szólnál, ha inkább Lilian lenne? Úgyis Lily-nek fogjuk hívni…

- Rendben - bólintott Harry, s rámosolygott a lányára - Üdvözlünk itthon, Lilian Potter…

Hazatérés

Ahogy eddig is minden évben július elején, Bella anyó azon a bizonyos júliusi napon is közeli erdőbe készült, hogy megszedje téli a hangafüvet, erdei szamócát, és madárberkenyét. S mielőtt elindult volna, szokott, bizony már meglassúdott lépteivel, gondolta, átszól Ginny-nek, hogy ha akar, jöjjön vele, és persze hozza Lily-t is. Hiszen megtörtént már, az eltelt évek alatt, hogy együtt mentek gyógynövényekért…

Ahogy átvágott a két házat elválasztó kis udvaron és belökte a szomszédos vityilló kertjének ajtaját, feltűnt neki a csönd. Nem szaladt elé azonnal Lily, ahogy meghallotta a kertkapu nyikorgását, nem hallotta Ginny vidám dalolását kiszűrődni a házból, sem Harry dörmögését. Úgy tűnt, mintha üres lenne a házikó… S ekkor jutott eszébe, hogy már az este is furcsán csendes volt itt a szomszédság. Délután még hallotta a hangjukat, sőt, a kislány csapkodott is, és kiabálás is átszűrődött, de aztán… Mintha elvágták volna.

Bella anyó elfogódottan, rossz sejtéssel nyitott be a fiatalokhoz. S rossz sejtése beigazolódni látszott, mert a ház… Üres volt. De nem úgy volt üres, hogy most éppen nincsenek otthon, hanem olyan volt, mintha egyáltalán nem lakott volna ott senki.

Eltűnt minden személyes tárgy, és minden nyom, ami arra emlékeztetett volna, hogy itt valaha emberek laktak. Minden csendes, üres, és furcsán… Élettelen volt.

Az öregasszony lassan, öregesen bejárta a házat, s mindenütt megnézte, hogy nincs ott senki. Végül, odaért a hálószobához. Elgondolkodva lépett beljebb, s leereszkedett az ágyra. S ekkor vette észre, hogy azért valami itt maradt: méghozzá az, az ágynemű, amit az első estén adott kölcsön a fiatal párnak. Ott feküdt akkurátusan összehajtogatva az ágy tetején. Bella anyó csak nézte, nézte az szépen egymásra helyezett takaróhalmokat, s kiszáradt szemeiből egy, egyetlenegy könnycsepp hullott makulátlanul tiszta kötényére.

- Elmentek… - mondta ki fennhangon a szomorú tényt - Elmentek, itt hagytak ők is… - sóhajtott. Bár szeretett Joe-ja, már öt éve elköltözött a Másvilágra, még mindig nem tudta megszokni, hogy egyedül van. Jó volt, hogy itt voltak a fiatalok, fogadott gyermekei, és a kicsi lány… S most már… Ők sincsenek. Ebben a pillanatban a nyitva hagyott ajtón keresztül besomfordált a szobába a hű házőrző: Démonölő. Megállt az öreg vajákos előtt, s ráemelte hályogtól homályos, öreg, kivörösödött szemeit. Bella anyó felvidult kissé. Hiszen, ha Démonölő figyelt, akkor most megtudhatja, hogy mi történt!

Közelebb intette magához az öreg kutyát, s kezét a fejére téve, behunyta a szemét s kapcsolatot keresett a kuvasszal. Egy pillanatig ne történt semmi, csak ültek csöndben, a kutya és az öregasszony.

Aztán Bella anyó lelki szemei előtt peregni kezdtek a képek, s magában hallotta a hangokat, zörejeket is… Hirtelen "látni-hallani" kezdte kivénhedt kuvaszának emlékeit:

Egy bagoly szárnyal a ház felé, csőrében egy nagy levéllel… S a ház felbolydul. Lily izgatott hangja hallik, majd az, az összetéveszthetetlen dobogás, ahogy feltrappol a padláson lévő szobájába. Ginny elhaló zokogása… Harry gyengéd hangja, ahogy vigasztalja…

És a másnap: lázas készülődés, már korán reggel… Még alig világosodik… És Bella anyó végignézi, ahogy elmennek, hátra sem nézve.

Az öreg vajákos megrázkódott, levette a kezét a kutya fejéről. Kinyitotta a szemét, s ekkor megütötte a tekintetét valami, a kihűlt kandallópárkányon. Felállt, s lassú, öreges léptekkel odacsoszogott a kandallóhoz, s kézbe vette a csinos keretbe foglalt fényképeket. Az egyik közvetlenül az esküvő után készült; Bella anyó meghatottan nézi az ifjú párt: egymást átkarolva, mosolyogva néznek a kamerába…

A másodikon, pedig ott nevetett a kicsi lány, akit ő segített a világra…

Bella anyó szomorkásan nézte a fényképeket, majd magához szorította őket. "Ezt vajon miért hagyták itt? - tűnődött - ittfelejtették? Vagy… Talán nekem hagyták itt? Emlékül…"

Bella anyó szomorúan kitipegett a házból, kezében a fényképekkel. Gondosan bezárta a házat, majd hazaindult. Otthon, kis szobácskájukban - amely olyan tágnak tűnt most, hogy már csak egyedül lakott benne - a saját kandallója párkányára állította a két keretet.

Aztán leült az ágyra s csak nézte… Teljesen elfelejtette, hogy az erdőbe akart menni. Inkább itthon tett-vett, később megebédelt, s kiment a kertbe kapálni egy kicsit. De valahogy nem ment a munka… Minduntalan átpillantott a szomszédos kertre, s magában hallotta a csilingelő hangocskát: "Mit csinálsz, Bella anyó? Segíthetek?"

Lassan szürkülni kezdett. Bella anyó a vállára vetette a kapát, s elindult befelé. Ebben a pillanatban, jól megtermett, hófehér bagoly csapott le mellette, s letelepedett a kerítésre. Lábára kötözve valami összecsavart henger figyegett.

Bella anyó csodálkozva nézte, a szép, kifejlett hóbaglyot. A madár rég elfelejtett hazájára emlékeztette őt. Utoljára a veszprémi állatkertben látott ilyen baglyot.

- Hát, te? - kérdezte csodálkozva - Hozzám jöttél, hm?

A bagoly halkan huhogott, mintha értené, s nagy sárga szemeinek rezzenéstelen pillantását az öreg vajákosra szegezte. Aztán előrenyújtotta madzagos lábát, mintha oda akarná adni neki a furcsa hengert. Bella anyó letette a kapát, s leoldozta a zsineget a bagoly lábáról. Kisodorta a hengert, s ámulva nézte; a "papír" leginkább régimódi pergamenre hasonlított, s sűrű sorok feketélltek rajta.

- Nocsak, ez valami levélnek tűnik… - dünnyögött az öregasszony, s feltette a szemüvegét, s döcögősen olvasni kezdte a levelet…

Drága Bella anyó!

Borzasztóan sajnáljuk, hogy így, minden szó nélkül otthagytuk magát, de annyira össze voltunk zavarodva… Illetve inkább én. Tudja, visszatértek az emlékeink… És most már tudjuk, hogy kik vagyunk… Bella anyó… Nem fogja elhinni! Boszorkány vagyok! Harry pedig, varázsló! És a kislányunk is örökölte a mágikus képességeket. Idén szeptemberben kezdi a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát…

Tudja, mi varázsképességű emberek itt tanuljuk, meg amire szükségünk van. Na de ez legalább tíz méteres levél lenne, ha mindent meg akarnék írni magának, ami velünk történt. Majd inkább élőszóban mondjuk el. Mert, ha megengedi, és nem haragszik ránk - meglátogatnánk Bella anyót a jövő nyáron. Most nagyon sok dolgunk lesz, mert Harry-nek és nekem is még be kell pótolni az elmaradt vizsgáinknak, hogy megkapjuk a diplomát… És Lily-nek is tanítani kell egy csomó olyan dolgot, amit az ő korabeli varázslógyerekek már tudnak…

Hála Merlinnek, elég könnyen viseli azt, hogy kiszakítottuk a megszokott környezetéből. Kíváncsi és lelkes. És egyszerre akar megtanulni mindent… Magát, pedig nagyon sokat emlegeti Bella anyó…

És annyira boldogság volt újra találkozni a családommal! Szerencsére valamennyien túlélték azt a háborút, ami a mi világunkban zajlott, az eltűnésünk előtt. Tudja Bella anyó, nekünk szép nagy családunk van, csak nekem van hat bátyám, de még számtalan unokatestvér és nagynéni-nagybácsi tartozik a családhoz. Sajnos, Harry még gyermekkorában elvesztette a szüleit, s bizonyos okok miatt a rokonaival nem tartja a kapcsolatot, de a mi családunk teljesen befogadta. Anya sírt a boldogságtól, mikor betoppantunk hozzájuk! Lily-t az összes nagybácsija imádja… Ennek igazán örülök… Ne haragudjon még egyszer, kérem Bella anyó. Én sürgettem az indulást, mert minél hamarabb vissza akartam kerülni a saját világomba. Nemhiába éreztem sokszor idegennek magam, ott New Castle-ben… De magának Bella anyó, nagyon sokat köszönhetek… És azért is szégyellem magam, hogy még el se köszöntem…

De ha nyáron találkozunk, és elmeséljük magának a történetünket, azt hiszem, meg fogja érteni…

A maga Ég Atyácskája áldja meg magát Bella anyó! Viszontlátásra jövő nyáron!

Szeretettel öleli: Ginny, Harry és a kis Lily

ui: a képeket direkt hagytuk ott… Emlékül…

Bella anyó az utolsó sorokat már alig látta… Igaz, azért is, mert rohamosan sötétedett, de azért is, mert sűrűn hullottak a könnyei, ahogy haladt előre a levélben. Kissé hihetetlennek tartotta a történetet, de nem lehetetlennek. És abban igaza van Ginny-nek, hogy ők ketten valahogy mindig kilógtak a falu emberei közül.

Amikor az asszony a nyári viszontlátásról írt, Bella anyó önkéntelenül is elmosolyodott. Megtörölte az ókulát, a szemét, aztán összehajtotta a levelet és felnézett.

Meglepődve látta, hogy a bagoly még mindig ugyanott álldogál.

- Hát te, lányom? - mosolygott - csak nem a válaszra vársz? No, jól van…

Azzal Bella anyó besietett a házba, majd hamarosan egy kis tálkával tűnt fel, melyben apró egerek nyüzsögtek.

- Tessék - tette le a tálkát a hóbagoly elé - falatozz csak, míg megírom a levelet.

Bent a házban, pedig Bella anyó leült Joe bátya régi íróasztalához, maga elé terített egy tiszta, árkus papírt, a tollát belemártotta az asztal szélén álldogáló tintatartóba, s leírta a megszólítást:

Legdrágább gyermekeim…!