A második esély

Verőfényes napfényre ébredtek. Köröttük harsogott a Természet zöldje, csiripeltek a madarak, s kis egerek és bogarak motoztak a fűben. Nem messze a domboldaltól, ahol feküdtek, egy kicsiny falu templomtornya látszott.

Először a fiú ült fel, és dörzsölte meg a szemét, majd a lány is. Felültek, körbenéztek. Aztán egymásra.

- Szia! - mondta a lány elpirulva és megigazította vörös haját - hát téged hogy hívnak?

- Harry - mondta homlokát ráncolva, a fekete hajú, szemüveges fiú - Harry Potter.

- Az én nevem, Ginevra Weasley - jelentette ki a lány - de szólíts csak Ginny-nek - tette hozzá és felállt - mit gondolsz, hogy kerültünk ide?

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Harry - semmire sem emlékszem, csak arra, hogy itt ébredtünk - mutatott a puha, zöld pázsitra, melyen nyomot hagyott fekvő testük.

- Jó sokáig heverhettünk itt - állapította meg Ginny, szintén a két mélyedést vizsgálva.

- Lehet, hogy balesetünk volt - mondta tűnődőn Harry, s szemügyre vette Ginny-t, akinek arcán itt-ott, friss sebek látszottak.

- Hát igen… Te is szereztél egy csúnya sebet ide… - érintette meg a lány Harry homlokát. A fiút forróság árasztotta el, a lány érintésére. Furcsának találta ugyan, de úgy érezte, legszívesebben a karjába kapná a lányt. De miért? És hogyan? Hiszen most látja először… Vagy mégsem? Valahol a tudata legmélyén motoszkált valami érzés, hogy régebbről ismeri ő már ezt a vörös hajút…

A lányban is hasonló érzések kavarogtak. Nézte-nézte Harry-t… S úgy érezte, legszívesebben a nyakába ugorna. De azt azért mégsem…

Harry elfojtotta furcsa gondolatait, s ismét körbenézve, megpillantotta a falut.

- Nézd csak, Ginny - mutatta - menjünk be a faluba és kérdezősködjünk. Ha volt itt valami baleset, ők biztos tudnak róla.

- Jó ötlet! - vidult fel a lány, hogy egy darabig még nem kell, furcsa érzéseivel és gondolataival törődnie.

Elindultak hát a falu felé… Ám a kis faluban, melynek, mint megtudták - New Castle volt a neve - senki sem hallott, látott, olvasott balesetről a környéken. És a helyzetet csak nehezítette az, hogy a két fiatal, semmire sem emlékezett a múltjából - a nevükön kívül. Csak jártak házról-házra, egyre csüggedtebben…. Végül elérkeztek a falu végén álldogáló, kicsiny mézeskalácsházhoz, hasonló vityillóhoz. Ekkorra már jócskán besötétedett, ők, pedig fáradtak és éhesek voltak. Ez a ház volt az utolsó reménységük. Ha itt sem tudnak nekik segíteni… Vajon hova forduljanak akkor?

Harry megverte a szép, de általuk eddig sosem látott, faragásokkal díszes kaput, melyek tulipánt, szarvast, és furcsa, kígyózó indákat ábrázoltak. Egy pillanatig csend volt, aztán kutyaugatás hangzott fel.

- Démonölő, hallgass már! - csendült odabent egy éles tiszta hang - csak vendégek jöttek, hallgass!

A kutya elhallgatott, majd energikus léptek hallatszottak, a kapu kitárult… S előttük állt a legfurcsább asszony, akit valaha is láttak, akár emlékeztek rá, akár nem. Először is, nagyon öregnek tűnt, apró, töpörödött mazsolára emlékeztető arcát, rengeteg ránc szőtte be, hófehér kontya hegykén ült fejebúbján. Hatalmas, fekete keretes pápaszemet hordott, de az ókula mögött barna szemei huncutul csillogtak. Földet söprő, csuparánc szoknyája, valamikor szép fűzöld lehetett, de mostanra már megkopott, s mindenféle tiri-tarka rávarrt foltok takarták el a hajdani színt. Pöttyös blúz és cseresznyepiros kötény egészítette ki öltözékét, valamint magas sarkú, tulipiros, fehér bojtos papucs. Mindehhez jóságos tekintetet és széles mosolyt viselt.

- Ég Atyácska hozott benneteket gyermekeim! A nevem Mrs. Starlight, de szólítsatok nyugodtan Bella anyónak. Mi járatban errefelé?

- Khm… Üdvözlöm, Mrs. Starlight… Az a helyzet, hogy elfelejtettük, hogy kik vagyunk - kezdte Harry némi torokköszörülés után - ma reggel a falu melletti dombon ébredtünk… Azt gyanítjuk, hogy talán baleset áldozatai lettünk… Nem hallott efféléről mostanában?

Bella anyó határozottan megrázta a fejét.

- Nem, nem hallottam ilyesmiről itt a környéken, már ki tudja hány éve… De valaminek történnie kellett, mert a mandragórák nagyon nyugtalanok voltak az éjjel… No, de mit állunk itt? Gyertek beljebb! Ha nem tudjátok kik vagytok, úgy haza se tudlak küldeni benneteket. Joe bátyátok mindjárt hazatér a mezőről, s akkor vacsorához ülünk. Neki se lesz semmi kifogása ellene, ha maradtok.

- Köszönjük szépen, Mrs. Starlight! - mondta Ginny meghatottan.

- Csak Bella anyó - mosolygott az öregasszony, s ment előttük, mutatta az utat.

Hamarosan megérkezett Joe is, aki pontosan úgy festett, mint ahogy egy vidéki farmernek ki kell néznie. Kopott, farmer kertésznadrág, zöld gumicsizma, kockás flaneling, és pirospozsgás, vidám arc. Mindehhez oroszlánsörény-szerű, fehér haj, bozontos bajusz és vidáman csillogó, kék szemek tartoztak. Joe is pont úgy örült a két fiatal érkezésének, mint asszonya.

- No, nézd csak anyjuk! Micsoda két kis árva madár! Hát azt a furcsa alakú sebhelyet hol szedted össze, fiam? - bökött Harry homlokára. A fiú önkéntelenül is odanyúlt.

- Én… Nem tudom uram - mondta őszintén - nem emlékszem.

- Ejha! - csapott Joe a combjára, e szavak hallatán, majd leült az asztalfőre.

Bella anyó tálalt, s egy ideig csendben eszegettek.

- Komolyan mondjátok lelkeim, hogy nem emlékeztek semmire az elmúlt életetekből? - szólalt meg egyszerre csak Bella anyó, mikor már mindenki befejezte az étkezést.

- Igen - bólintott Ginny - mi is furcsálljuk, de… Tényleg, semmi nem jut az eszünkbe.

- És testvérek vagytok?  Vagy erre sem emlékeztek?

Harry és Ginny összenéztek. Egy pillanatra ismét fellobbant közöttük az összetartozás érzése. De… Ez nem testvéri szeretet volt. Egyszerre rázták meg a fejüket.

- Ugyan már apjuk, hogy lennének testvérek?! - legyintett Bella anyó - hiszen csak rájuk kell nézni… Biztosan csaptad ennek a szép kislánynak a szelet valamikor, igaz-e fiam? - kacsintott Harry-re, aki ezekre a szavakra nyakig elvörösödött. "Mintha a vesémbe látna ez az öregasszony" - gondolta csodálkozva.

- Ejnye, Bella! - feddte meg Joe bátya szókimondó asszonyát - ne hozd már zavarba őket! Ha nem emlékszenek, nem emlékszenek. Inkább azt kéne megbeszélni, mi legyen velük.

- Igaz is gyermekeim - nézett Bella anyó pártfogoltjaira - mik a terveitek?

- Nem volt különösebb - vont vállat Harry - mi abban reménykedtünk, hogy valaki hallott itt a közelben a balesetről, vagy efféléről - tette hozzá Ginny - akkor lett volna mivel elmenni a… A rendőrzőkhöz.

- Rendőrök - javította ki Harry automatikusan a lányt, s szöget ütött a fejébe, hogy vajon Ginny miért nem ismeri ezt a szót. Talán nem hallotta még soha?

- Ugyan, a csendőröket okosabb a végére hagyni - legyintett Bella anyó - Én azt mondom, maradjatok nálunk. A mellettünk lévő viskó üresen áll, mióta szegény Emily barátnőm elköltözött a Másvilágra. Oda beköltözhettek. Munkát is tudunk szerezni nektek, bár… Tán még az iskolapadban volna a helyetek…

- Igaz is, hány évesek vagytok? Vagy azt se tudjátok? - kérdezte Joe bátya.

Harry és Ginny megint összenézett, de nem lettek okosabbak. Ismét fejrázás volt a válasz.

- Ahogy így elnézlek benneteket, tizenhét esztendőnél nem számlálhattok többet… - mondta elgondolkodva Bella anyó - No mindegy! Joe, te vén csont - fordult most férjéhez - nem a minap mondtad, hogy a kertészetbe kisegítőt keresnek? Ez a legény éppen odavaló lenne. Elbírod már a kapát, igaz-e? - kacsintott Harry-re, aki élénken bólogatott, közben, pedig megpróbált rájönni arra, hogy mi az a kapa.

- Te, pedig lányom - fordult Ginny-hez az öregasszony - besegítesz majd az öreg Miss. Rainbow-nak a falu könyvtárában. Jó dolgod lesz ott, majd meglátod…

- Köszönjük, Bella anyó - mondta Ginny hálásan. Nagyon örült, hogy ilyen kedves házaspárra bukkantak; belegondolni is rossz, mi lett volna velük, ha ez a kedélyes emberpár nem fogadja be őket…

Vacsora után Bella anyó megmutatta a házikót, ahol ezután lakni fognak. Hasonló, paraszti stílusú volt, mint Bella és Joe háza, csak persze, sokkal porosabb. Ginny, Bella segítségével, szőrmentén kitakarított, Harry pedig kihordta a konyhába összehányt deszkákat, ajtódarabokat, ugyanis az eltel évek alatt a Starlight házaspár ezt a házat lomtárnak használta… Végül aztán úgy-ahogy lakhatóvá tették a házikót, Bella anyó adott kölcsön ágyneműt és hálóruhát, hogy tudjanak miben aludni, aztán magukra hagyta őket.

Harry és Ginny sokáig nézték egymást, aztán a sarokban álló, hatalmas franciaágyra vándorolt a pillantásuk, amit az előbb rendezett el szépen a lány.

- Khm… Ginny, szerintem aludj te itt, én kimegyek a konyhába, ott is van egy lehajtható ágyféleség… - törte meg végül a csendet Harry.

Ginny tiltakozni akart, de aztán eszébe jutott az a furcsa érzés… "Jobb, ha nem hozzuk egymást kísértésbe - gondolta - hiszen még csak most ismerkedtünk meg, nem bújhatunk rögtön egy ágyba!"

Így hát szótlanul bólintott. Harry is bólintott, majd a hóna alá csapott egy párnát meg egy takarót, s kivonult a konyhába. Ginny nagy sóhajjal dobálta le magáról szakadt ruháit, aztán magára vette a Bella anyó-kölcsönözte fodros hálóinget, és bevackolta magát az ágyba, és lehunyta a szemét… S abban a pillanatban elaludt, mintha halálosan fáradt lenne.

A konyha kissé hideg volt, és a priccs kényelmetlen, de Harry nem ezért nem tudott elaludni rögtön. A nap eseményein tűnődött. A sok furcsaságon, ami körülöttük van… Hogy-hogy az egész eddigi életük kitörlődött a fejükből? Vajon tényleg ismerték egymást azelőtt ezzel a lánnyal? Ginny… Elmosolyodott. Valahányszor kimondta a lány nevét, édes melegséget érzett a szíve körül… "Akár volt köztünk valami ezelőtt, akár nem - gondolta - biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz…"

S ezzel a kellemes gondolattal a szívében - végre elaludt.

Élet a - majdnem - muglik között

Eltelt három év. Harry és Ginny gond nélkül beilleszkedett Bella anyóék családjába. Persze, az nagyon hamar feltűnt nekik, hogy Bella anyó nem hétköznapi ember, legalábbis nem olyan, mint a többiek a faluban. Bella anyó ugyanis háromszor megkerülte a kertet, hogy a saláták nagyobbra nőjenek, kis piros és zöld zacskókat aggatott a keresztgerendára és az ereszre, amelyekbe titokzatos füveket és köveket rejtett, és volt a kertnek egy olyan sarka, ahol csak különös kinézetű, és viselkedésű füveket termesztett. Harry - a kertészpalánta, aki Joe mellett egészen belejött a kertészkedésbe - és Ginny, akit minden érdekelt, ami egy kicsit is eltért a megszokottól, addig-addig faggatták Bella anyót, mígnem beavatta őket minden tudományába. Mikor aztán beléptek az öregasszony "titkos műhelyébe", elállt szemük-szájuk a csodálkozástól. Az ősöreg asztalon repedezett, kormos üst álldogált vas háromlábon, s a gerendákról mindenhonnan szárított gyógyfűcsokrok lógtak. Körben a falakon hasas csöbrök üldögéltek a polcokon, hasukon különféle feliratokkal: "fejfájásra"; "szemvidító"; "sebek gyógyítója", és még sok más, egyéb furcsa nyavalyák. Közvetlenül az ajtó melletti szögön, pedig egy szépen faragott nyelű, sokágú ostor lógott.

Harry csodálkozva jártatta szemét ezen a sok mindenfélén, Ginny pedig mindent megtapogatott, amit csak lehetett. Aztán egyszerre fordultak az öregasszonyhoz:

- Bella anyó… Maga… Csak nem boszorkány?

- Hogy én?! - csattant fel Bella anyó - Még csak azt kéne! Dehogy vagyok én rontó némber… Becsületes vajákos vagyok, nem boszorkány!

Persze, ez a szó, hogy "vajákos", újabb kérdésözönt vont magával, és végülis Bella anyó elmesélte az életét… Harry és Ginny megtudták, hogy Bella anyót valamikor Csillag Boglárkának hívták, és a festői Magyarországon élt, mint vajákos és füvesasszony. A tudományát az öreganyjától meg az édesanyjától szerezte, aztán jött a nagy háború… És menekülni kellett. Boglárka pedig, mindent és mindenkit elvesztett a családjából… Fogta hát az üstjét, az ostorát, és a könyveit, amiket még anyja és nagyanyja hagytak rá, és nekivágott a világnak.  Aztán itt, Angliában megismerkedett Joe-val, akivel összeházasodtak; Boglárkából Bella lett, mert ezt könnyebb volt kimondani az ő Joe-jának. Ideköltöztek New Castle-be, és éltek, mint a galambok…

- Bella anyó… - kérte Ginny - megtanítana engem arra, amit tud? És… Harry-t is?

- Persze, miért ne? Minél több mindent tudsz, annál többet érsz…

Vidám napok, hónapok, évek következtek egymás után. Harry és Ginny mindent megtanult a gyógyfüvekről és egyéb vajákolásokról, ahogy Bella nevezte tudományát, s egyre inkább egy családdá forrtak össze.

Ám, az évek mást is hoztak… Minden egyes óra és nap, amit Harry Ginny-vel töltött, csak megerősítette a szívében egyre inkább növekvő érzést; a szerelmet a lány iránt. Kitűnően megvoltak egymással, szinte soha sem veszekedtek semmin, legfeljebb vitatkoztak, rengeteget tréfálkoztak, és mindent megosztottak, amijük csak volt. Úgy éltek, mint két testvér… De Harry soha sem a húgaként gondolt a lányra, és úgy vette észre, hogy Ginny sem a bátyját látja benne… Dobogó szívvel vette észre, hogy érzéseit a lány is viszonozza… Egyre többször pirult el, ha fiú ránézett, s ha együtt dolgoztak a kertben és kezük véletlenül összeért, mindig elkapta a kezét, mintha parázsba nyúlt volna.

Természetesen házigazdáiknak is feltűnt, mi bontakozik a két fiatal között, s megértő mosolygással nézték őket.

- Remélem, lesz annyi eszük, hogy egymás mellett kössenek ki végül… - jelentette ki egy verőfényes nyári napon Bella anyó - hiszen csak a vak nem látja, hogy egymásnak lettek teremtve, igaz apjuk?

- Az már bizony igaz… Helyre fehérnép ez a Ginny lány, Harry meg úgy forgatja utána a fejét, mintha Ginny dróton rángatná… Hej, nagy boszorkányok vagytok ti, fehérszemélyek! - bökte oldalba szeretetteljesen asszonyát.