A Roxfort ostroma után

- Ronald Weasley-t és Hermione Granger-t keressük - közölte Harry a Szent Mungo Ispotály recepciós boszorkányával.

- Igen, igen… - a citromságra taláros gyógyító megigazította a szemüvegét, és böngészett valamit az előtte kígyózó pergamenen - Itt van… Különlegesen Veszélyes Átkok Sérültjei… Hatodik emelet Hippokratész szobája…

Harry biccentett, s kézen fogva Ginny-t elsiettek a lift felé.

Szótlanul ballagtak végig a néptelen folyosón. Itt nem volt hangos lárma, mint az alanti szinteken. Ginny egyfolytában szipogott, próbálta visszatartani a könnyeit, de nem ment. Csak arra a pillanatra tudott gondolni, amikor Ront eltalálta a "Sagittarius-átok", melynek olyan a hatása, mint, ha egy mugli, nyílvesszőt küldött volna rá… Ronon keresztülsuhant a színezüst fénnyaláb, s a következő pillanatban már ott feküdt a Nagyterem padlóján… Aztán Hermione "Capitulatus"-t kiáltott, s a támadó kezéből kiröppent a pálca. Hermione odarohant a mozdulatlan Ronhoz, s nem vette észre a mögötte lopakodó Avery-t.

- Hermione, vigyázz! - sikoltott Ginny, de már késő volt.

- Adava Kedavra! - harsogta Avery; a zöld fénnyaláb irtózatos sebességgel rohant a rémületében megdermedő Hermione felé. Ekkor Neville halálmegvető bátorsággal odaugrott, és félre akarta húzni a lányt, de… Elkésett. Kettőjükre csapott le az átok, s Neville-t találta el hamarabb. Azonnal meghalt… Hermione-t a lelassított rontás találta el, s ő is összerogyott, akárcsak Ron.

Ginny rémülten dobogó szívvel nézte a szanaszét heverő holttesteket, s azon gondolkodott, hogy most mit kéne tenni, mikor hirtelen, nagy recsegés-ropogással betört a Nagyterem ajtaja, s megjelent Gróp… S mögötte vagy tucatnyi óriás.

Ginny fejében most képek villantak egymás után: az óriások rendet vágnak a halálfalók hordája közt… Egy pillanatra feltűnik Voldemort… Dumbledore egyszerre három halálfalóval harcol… És valahol, messze, a távolban Harry hangját is hallja…

Aztán feleszmélt, hogy ez  nem is emlék, a valóságban szólongatja a fiú.

- Ginny… Ginny… Hé, térj magadhoz… Megérkeztünk - mutatott egy citromsárga ajtóra Harry, melyen nagy betűkkel virított: HYPPOKRATES.

Ginny feleszmélt, s megrázta a fejét. Aztán kinyitották az ajtót és bementek. Összeszorult a szívük, mikor meglátták a két, mozdulatlanul fekvő és halálsápadt alakot. Odaléptek hozzájuk… Ginny, Hermione, Harry, Ron ágyához.

A vörös hajú lány, sírással küszködve, betette az éjjeliszekrényén álló vázába a virágokat, melyeket mostanáig a kezében szorongatott. Aztán csak állt, és nézte fekvő barátnőjét, és fejében tovább pergett a film…

A halálfalók nagyon sokan voltak, de a Gróp vezetésével érkezett óriások egyszerre három-néggyel is el tudtak bánni; s hamarosan ismét csatába indult a lelkes DS-csapat, akiknek tagjai kivétel nélkül itt maradtak az iskolában, hogy kéznél legyenek, ha kell; és a teljes Főnix Rendje, melybe a tanári kar is beletartozott, Dumbledore-ral az élen. Lassan-lassan visszaverték a támadást, s seregnyi fekete csuklyásból, jó, ha maroknyi maradt. Ám azok menekülőre fogták, még mielőtt megkötözhették volna őket.

Végül, magukra maradtak: az életben maradottak és a sebesültek. Utóbbiak eszméletlenül hevertek a kőpadlón, mint Ron és Hermione. S hamarosan megérkezett Madam Pomfrey, hogy ellássa az ostrom sérültjeit. A legtöbbjüket tudta helyben orvosolni, de sokan, nagyon sokan kerültek a Szent Mungoba… Mint a bátyja és barátnője, akik most itt fekszenek, és nem lehet tudni, hogy felépülnek-e még valaha… És a háborúnak még nincs vége, hiszen Voldemort elmenekült…

Ginny teljesen magába roskadt. Úgy érezte: mindennek vége. Voldemortot nem sikerült legyőzni, ők, pedig hullanak, mint a legyek… Csak idő kérdése, hogy mikor következik ő, vagy Harry, vagy McGalagony… Nézte-nézte Hermione sápadt arcát, és azon törte a fejét, hogy hogyan segíthetne Harry-nek, hogy legyőzze a feketemágust. És ekkor eszébe jutott, hogy mit mondott neki Hermione, egy DS edzés után… Hogy Harry már megtalálta az ellenátkot, csak még maga sem tud róla… És hogy az olyan átok, ami még az Adava Kedavránál is gyilkosabb. Mert a zöld fény csak az életet veszi el, de ez az átok, teljesen megsemmisít, a legutolsó porcikája is elenyészik a semmiben annak, akire ezt kimondják.

"Szólnom kéne Harry-nek - gondolta Ginny, amikor a fentiek átsuhantak az agyán, s tekintetével megkereste szerelmét, aki most Ron ágya mellett állt, gondolataiba merülve. A lány elmosolyodott - Szólok neki, de nem most - tűnődött - hadd merengjen ő is nyugodtan…

Harry is szótlanul álldogált, barátját bámulva. Arra gondolt, hogy ez nem is igaz, Ron mindjárt felkel, és rájuk ripakodik, hogy mit állnak itt, ilyen bús képpel, inkább hozzanak neki csokibékát… De Ron meg se mozdult… Elnézve barátját, Harry eszébe jutott az a jelenet, amikor bevallotta Ronnak, hogy Ginny-t és őt gyengéd szálak fűzik egymáshoz…

Az után az emlékezetes találkozó utáni nap történt, amikor egy eredménytelen kísérletet tett arra, hogy elriassza magától a lányt… Ron és ő késő éjjelig ültek a klubhelyiségben és tanultak. Aztán, amikor mindenki felment lefeküdni, Ron hirtelen letette a pennát, nyújtózott egyet, s így szólt:

- Figyelj Harry… Most kapaszkodj meg, mert mondok valamit, amitől leesel a székről.

Harry csodálkozva nézett barátjára, nem tudván, hova akar Ron kilyukadni.

- Éspedig? - érdeklődött.

- De ne nevess ki, jó? - szállt hirtelen Ronnak inába a bátorsága. Mégis, ez a legbelsőbb ügye… Másfelől meg, Harry-vel ezer éve barátok. Ha, valakinek, hát neki tudni illene róla…

- Együtt járunk Hermione meg én - bökte ki végül, hosszas torokköszörülések után.

Harry nem volt annyira meglepve, mint Ron várta volna, de ez - az események tükrében - érthető is.

- Gratulálok, Ron - mondta vigyorogva -És mikor jöttetek össze?

- Még februárban, Valentin-napon. Meghívtam egy roxmortsi sétára… És…

- Oké, oké nem kell részletezni -legyintett Harry - Büszke vagyok rád, öregem - tette hozzá - végre, meg merted tenni…

Ron elvörösödött. Nem gondolta volna, hogy Hermione iránti érzései ennyire nyilvánvalóak. Legalábbis barátja számára.

- Szóval, akkor már értem, miért szoktatok el-eltünedezni esténként - jegyezte meg Harry.

Ron bólogatott. Majd - kíváncsi, kék tekintetét Harry-re függesztve, megszólalt.

- Ami azt illeti, valahová te is el szoktál tűnni minden második este…

Most Harry-n volt a pirulás sora. Hát igen. Most neki is színt kell vallani…

- Öhm… Ron, figyelj, el kell mondanom neked valamit…

- Igen…? - kérdezte kíváncsian Ron.

- Én… A húgoddal szoktam találkozni.

- A… Húgommal?! - Ron szeme összeszűkült.

- Figyelj, haver - tette csillapítólag Ron karjára a kezét Harry - szeretem a húgodat. Tiszta szívemből. Pont úgy, mint te Hermionét. És… Hm… Ő is engem.

Ron leeresztett. Végülis… Ginny választása… Ráadásul Harry a legjobb barátja és… Egyáltalán nem bánná, ha sógorok lennének.

- Rendben, van Potter - húzta ki magát, így legalább másfél fejjel Harry fölé magasodott - de ha nem vigyázol a húgomra, velem gyűlik meg a bajod!

Harry felsandított a fölé tornyosuló Ronra, hogy ezt most komolyan gondolta-e… De aztán meglátta az égszínkék szemekben megcsillanó huncut fényt. Katonásan szalutált.

- Értettem kapitány! - és a következő percben mindkettőjükből kitört a nevetés.

- Az, az igazság - szólalt meg Ron, mikor már levegőhöz jutottak - hogy mindig is reménykedtem benne, hogy Ginny téged választ… Úgyhogy, áldásom rátok!

- Ó, köszönjük - mosolygott Harry és hátbavágta Ront - Szevasz, sógor!

Egy darabig hallgatagon emésztgették a hallottakat, aztán megint Ron törte meg a csendet.

- Khm… Harry, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szóval… Ti már… Öööö… Le… Lefeküdtetek már Ginny-vel?

Harry megrázta a fejét.

- Nem, még nem jutottunk el odáig. Illetve egyszer majdnem…

- Ééés????

- Hát, Hóborc megzavart.

- Hóborc?!

- Megzörrent a portrélyuk - vont vállat Harry - nyilván Hóborc dobott neki valamit.

- Szóval itt csináltátok? - vigyorgott Ron.

- Aha… De nem volt semmi különös… Csak csókolóztunk; és mire teljesen belemelegedtünk volna, megzörrent kint valami. Aztán Ginny leállított. Azt mondta, még túl fiatal hozzá.

- Ajánlom is neki, hogy így gondolkodjon… - vonta össze a szemöldökét Ron.

Harry elnevette magát.

- Most pont olyan vagy, mint egy szigorú apa. Nyugodj meg, a húgod tud magára vigyázni…

- Remélem is. Különben anya engem öl meg - jegyezte meg szárazon Ron.

- Hát, ha már így kifaggattál… - nézett Harry Ronra némi csönd után - Megkérdezhetem, hogy te és Hermione…

- Nem, még mi sem - rázta a fejét Ron - Én úgy érzem, Hermione még nem akarja…

- És te?

- Hát… - Ron elvörösödött és kuncogott egyet.

- Na, én is így vagyok vele. De megnyugtatlak, feleségül fogom venni, ha valami baj történne…

- Ezt el is várnám… - bólintott Ron, és egymásra mosolyogtak a megtalált igaz barátság boldog derűjével…

Hirtelen egy halk pukkanás rezzentette fel Harry-t az emlékei közül. Pont olyan hang volt, mint amikor hoppanál valaki. Harry óvatosan a talárja zsebébe süllyesztette a kezét és megmarkolta a varázspálcáját, s körülnézett, de nem látott senkit. A következő pillanatban Ginny sikolya hasított a csendbe. Harry villámgyorsan megfordult, s szeme elé ugyanaz a látvány tárult, mint nem is olyan rég, a Roxfortban: Ginny reszketve, mint a nyárfalevél, halottsápadtan állt, s mögötte… Ott állt Rookwood; egyik kezével Ginny ruháját markolva, a másikkal a lány varázspálcáját tartotta a magasba, hogy a lány ne érhesse el.

Harry agyát elöntötte a düh. Előrántotta a pálcáját, s nem gondolkozva, kimondta az első átkot, ami eszébe jutott, belesűrítve minden haragját és gyűlöletét.

- Crucio!

Rookwood elengedte Ginny-t és kétrét görnyedt, mindent kiejtve a kezéből. De sajnos a halálfaló átmeneti harcképtelenségét nem tudták a javukra fordítani: Ginny annyira megijedt, hogy a rémülettől teljesen megdermedve, meg sem tudott mozdulni, s Harry is tétovázott azon, hogy szórjon-e még egy átkot Rookwood-ra, vagy se. S a pillanatnyi tétovázás elég volt, hogy Voldemort csatlósa magához térjen. Felegyenesedett, újra megmarkolta Ginny ruháját és…

- Invito:pálca! -  kiáltotta, s miután pálcája a kezébe ugrott, egy harsogó "Capitulatus"-szal lefegyverezte Harry-t, s következő pillanatban eltűnt - Ginny-vel együtt.

Harry és pálcája együtt repültek, ahogy Harry-t eltalálta a lefegyverző átok. Vagy két métert csúszott hátra, s alaposan a falba verte a fejét. Sziszegve tapogatta a homlokát, de nem engedélyezett magának sok időt a nyavalygásra. Fejfájósan ugyan, de feltápászkodott, és magához hívta pálcáját.

Aztán elkezdett gondolkozni azon, hova vihette ez a rakás denevértrágya (Rookwood) Ginny-t. S rögtön kész volt a felelettel: nyilván Voldemort titkos főhadiszállására. Ott lapulnak még azok a nyavalyások, akik megszöktek a Roxfortból, még mielőtt Dumbledore ártalmatlanná tette volna őket. De hol lehet ez a hely? Harry behunyta a szemét, koncentrált. Immár tudta, hogy kapcsolatot tud létesíteni Voldemorttal, hát arra összpontosított, hogy lássa, hol van most a Nagyúr.

Az a pár okklumencia-óra, amit Piton adott neki, segített megalapozni tudását. Most már saját maga is képes volt gyakorolni. Végül is, megfogadva Hermione tanácsát, könyvből próbálta elsajátítani ezt a fontos és misztikus tudományt, mert úgy érezte, ez jól jöhet még az auror-képzőn. Az egész hatodik évet ezzel töltötte… Valamint a másik részét is gyakorolta: a legilimenciát. S úgy érezte, mostanra már talán kellő gyakorlatot szerzett, hogy kipróbálja egy ilyen veszélyes lényen is, mint Voldemort…

Erősen a feketemágusra gondolt hát, és arra koncentrált, hogy lássa; hol van most a Nagyúr. Hirtelen éles fájdalom hasított a homlokába, s ebben a pillanatban "látni" kezdett: lelki szemei előtt felderengett egy kopott szobabelső, roskatag kandallóval, melyben alig pislákolt a tűz, s az előtte lévő, félig elrohadt szőnyegen egy nagy kígyó feküdt összecsavarodva. Tudta: jó helyen jár. Balkezével megmarkolja pálcáját s szemét egy pillanatra sem nyitva ki, nehogy elveszítse a képet, felkészült a hoppanalásra, mely tárgyból - önmagát is meglepve - jelesre vizsgázott.

- Transportus! - kiáltotta, s a következő pillanatban, már csak egy csokor izgő-mozgó futórózsa emlékeztetett arra, hogy Harry és Ginny ott járt a kórteremben…

Totális halál és a Revitalis-bűbáj

- Au! A fenébe! - sziszegett Harry és újfent megtapogatta a fejét. Életében először most próbálkozott a hoppanálással a vizsga óta, s bizony kissé elszámította magát, s pont a kandalló fala mellé érkezett, alaposan beverve a fejét a kandallóba. Az ütéstől a szemüvege is lerepült, négykézláb tapogatta, hogy merre lehet. Mikor aztán meglelte, s újra kitisztult előtte a világ, óvatosan körbenézett, hogy hová került. Semmi kétség: ez ugyanaz a szoba, mint amit a látomásban látott. Ott van az a kopott bársonnyal húzott karosszék, a hulló vakolatú kandalló, és a nagy, alvó kígyó is.

Harry előhúzta pálcáját a zsebéből, s lassan megindult a kandallóval szembeni ajtó felé. Szinte vaksötét folyosóra lépett ki. És mindenütt némaság. Harry-t kezdte idegesíteni a csend. Fogalma sem volt, hogy Voldemort vagy Rookwood hova vihette Ginny-t. A folyosóról jobbra-balra ajtók nyíltak. Harry mindegyiket belökte és körbenézett a szobákban, de mindenütt hideg és némaság fogadta. Aztán a legutolsó szoba valahogy más volt. Az ajtó nyikorogva tárult ki, s mikor Harry benézett, meglepődött. Ilyen sötét szobát még életében nem látott. Sehol semmi berendezés, se ablak, se semmi nyílás, se a kandallóban pattogó tűz… A szoba tökéletesen sötét és csendes volt. Harry lassan beljebb lépett, s tapogatni kezdte a falakat, hátha talál valahol, valami kiugró követ, ami nyit egy csapóajtót… Olyan érzése volt ugyanis, hogy ez egy lejárat. S ahogy így vizsgálódott, hirtelen becsapódott a háta mögött az ajtó. Csapdába került.

- Üdvözöllek apám házában, Potter! - hangzott fel mögötte a jól ismert, hidegen süvítő hang.

Harry úgy fordult meg, mint aki skorpió mart bokán, kezében úgy szorította a pálcáját, hogy a bütykei is kifehéredtek.

- Hol van Ginny?! - kiáltotta - Te engem akarsz Voldemort… Itt vagyok. Küzdj meg velem, de őt engedd el!

- Sajnálom - tárta szét pókláb-ujjait a feketemágus - nem tehetem. Kis barátnőd nagyon tiszteletlenül viselkedett velem… Nem átallott rontást küldeni rám… Hát kénytelen voltam megfenyíteni kicsit. S jelenleg nincs abban az állapotban, hogy a saját lábán távozzon innen…

Azzal intett egyet, s a szoba egyik fala kivilágosodott, és mögötte, mint valami tükörben, feltűnt Ginny. Harry szíve összeszorult a látványra. A lány… Aggasztóan nézett ki. Haja zilált és csapzott, fehér bőre halálsápadt, s homlokát és arcát is rút sebhelyek borították, mintha megégett volna, talárja szakadt és vérfoltos… Odadobott rongycsomóként feküdt a kőpadlón, s elgyötört arcán látszott, hogy iszonyúan szenved. Mellette ott állt Rookwood, kivont pálcával, egy pillanatra sem szakította meg a kapcsolatot… Harry összeborzadt. A Cruciatus-átokkal kínozzák Ginny-t.

- Nos Potter, eleget láttál?  Ajánlatom a következő: te önként átadod magad nekem, s én elengedem kis barátnődet… Áll az alku?

- Soha! - ordította Harry és pálcáját, rászegezte Voldemort-ra - soha nem  adom meg magam neked! Harcolj velem, és őt engedd el!

- Sajnos, ha nem tetszik az ajánlatom… - vonta meg a vállát Voldemort, s mielőtt Harry felocsúdhatott volna, már támadott is.

- Sagittario! - kiáltotta. Harry elhajolt az ezüstnyíl elől, s ő is támadásba lendült.

- Obstructo! - harsogta, s Voldemort-ot - mivel nem számított ilyen gyors reagálásra - telibe találta az átok, s alaposan a falhoz nyekkentette. De már fel is pattant.

- Tarantulla! - kiáltott, de Harry újfent elhajolt, s már szegezte is pálcáját… De nem Voldemort-ra, hanem Rookwood-ra. Minden dühe, fájdalma, gyűlölete benne volt abban a két szóban:

- Adava Kedavra!

- Nincs neked ehhez… - kiáltotta Rookwood gúnyosan, de abban a pillanatban telibe találta az átok, és a vigyor lefagyott az arcáról. Aztán lassan összecsuklott, mint egy zsák. A kapcsolat megszakadt, Ginny kínjai megszűntek. A lány zihálva feküdt a padlón, és megpróbált felállni. Ám alig tett két lépést, megbotlott valami láthatatlan küszöbben, és átesett abba a szobába, ahol Harry és Voldemort állt. Fájdalomtól ködös pillantással nézett körül, hogy hová is került, s mikor felfedezte, hogy Harry itt van, és kivel áll szemben, eszébe jutott, mit ígért Hermionének… S odakiáltotta szerelmének, ahogy eszébe jutott:

- Harry! Harry! Hermione azt mondta megtaláltad az ellenátkot! Kérlek, emlékezz! Ott volt a Különösen veszélyes átkok és ártások között, hatszázhuszonharmadik oldal, negyedik sor! Ne hagyd magad Harry! Le tudod győzni őt! Szeretlek…!

Sajnos, többet Ginny nem mondhatott, mert ebben a pillanatban vakító, zöld fénnyaláb tört keresztül a termen és eltalálta a lányt, aki azonnal holtan esett össze. Ám az átkot ezúttal nem Voldemort mondta ki… Hanem Lucius Malfoy, aki most tűnt fel a semmiből.

- Add fel Potter… Az az átok nem jó semmire… Nem győzhetsz… - suttogta gonoszul.

A megdermedt Harry - akinek szerelmét a szeme láttára ölték meg - hirtelen felocsúdott. Tisztán hallotta magában Ginny szavait, és hirtelen beugrott neki, melyik rontásra gondolhatott Hermione. Felnézett… Zöld szeme, mint a haragos tenger, villámokat szórt, ahogy Malfoy-ra emelte tekintetét. Már nem is akart arra gondolni, hogy most: ölni fog. Felemelte pálcáját, s újfent kimondta a leggyilkosabb átkot… Idősebb Malfoy ugyanolyan csodálkozó arckifejezéssel csuklott össze, mint Rookwood.

Ismét ketten voltak: Voldemort és Harry. De nem sokáig. Mert a következő pillanatban, mintha bomba robbant volna: a szobában termett a maradék öt halálfaló, s nyomukban a Főnix Rendjének tagjai. Ők már jóval többen voltak.  S elkezdődött az elkeseredett harc. Mindenki csatázott mindenkivel, csak úgy röpködtek a zöld, piros, és ezüst nyalábok. Az általános zűrzavarban Harry észrevette, hogy Voldemort menekülni akar. Utánavetette magát, s rákényszeríttette, hogy szembeforduljon vele.

- Ölj meg - mondta nyugodtan - Legyen már vége…

Voldemort hidegen elmosolyodott.

- Szíves-örömest - sziszegte, s felemelte a pálcáját.

- Adava Kedavra! - kiáltotta.

Ám ugyanebben a pillanatban Harry is pálcát rántott, s ő is elkiáltotta a varázsigét:

- Totalus Mortem! - pontosan ugyanakkor, mikor Voldemort. Az átok, szinte szétrobbantotta a pálcáját, mikor hatalmas, haragoskék fénnyel előtört belőle. Gyorsan süvített a levegőben, szembe a zöld fénnyel… Találkoztak a levegőben, egy pillanatra úgy tűnt, kioltják egymást, de aztán elsuhantak egymás mellett, s a haragoskék fénnyaláb pontosan telibe találta a feketemágus testét, s lassan, foltonként emésztette fel. Először eltűntek a lábai… A törzse… A pálcát markoló keze… És végül, a torz, kígyópofára emlékeztető arc is felolvadt a levegőben. Pálcája hangosan koppant a földön. S ebben a pillanatban a zöld fény elérte Harry homlokát, iszonyú fájdalmat érzett… És lehanyatlott. Az ő kezéből is kiesett a pálca, s odagurult Voldemort pálcájához. A következő percben, pedig kivilágosodott a szoba, s a bűbájjal eddig távoltartott napfény beáradt a láthatatlan ablakokon, megvilágítva a szanaszét heverő holttesteket. Egyetlenegy halálfaló sem maradt életben, de sajnos, a Főnix Rendjének sorai is megritkultak… Az életben maradottak, pedig több sebből véreztek… Körülöttük most Madam Pomfrey ténykedett, aki ide is hűségesen elkísérte a Roxfort igazgatóját.

Dumbledore és Minerva McGalagony könnyeikkel küszködve nézte a két szerencsétlen fiatal holttestét. Feküdtek a padlón, s úgy nézett ki, mintha csak aludnának, de a két varázsló tudta, hogy halottak mind a ketten.

- Jaj, Albus - szipogott McGalagony - miért kellett ennek a két gyereknek ilyen borzalmas halált halnia? Még előttük állt az egész élet…

Dumbledore elgondolkozva simogatta szakállát.

- Úgy gondolja Minerva, túl korán haltak meg? Nos, ebben az esetben…

- Igen, úgy gondolom - bólintott McGalagony - és ha tud valamit, ami megmentheti őket… Bár a halálból nincs visszatérés… Még nekünk sem.

- Nos Minerva, akkor fel kell fednem ön előtt, hogy téved… A halálból igenis van, visszatérés… Persze, csak annak, aki ismerte Nicolas Flamel-t.

- Úgy érti… Albus… Azt mondja, hogy… - hebegett McGalagony meglepődve az igazgató szavaitól.

- Igen, Minerva… Létezik egy varázslat, mely a halottakat fel tudja támasztani… De… Hm…  Vannak bizonyos mellékhatásai…

- És mi lenne az?

- Nos… Hogy úgy mondjam, átmeneti emlékezetzavart okoz.

- Átmeneti… ?

- Igen. Ha elvégezzük a bűbájt, a halott varázsló vagy boszorkány feltámad ugyan, de teljesen elfelejti, hogy ki ő, és hova tartozik. Elfelejt mindent, ami eddig történt vele. Egészen addig tart ez az állapot, amíg újra nem találkozik elvesztett világának egy darabjával…

- Tehát, ha Harry és Ginny feltámadna…

- Akkor teljesen elfeledkeznének eddigi életük minden mozzanatáról. Csak a nevükre fognak emlékezni. És a mi világunk zárva lesz előttük.

- És ez addig tart…

- Amíg nem használja valaki a szemük láttára a pálcáját… Vagy nem kapnak egy baglyot.

- Értem - mondta halkan McGalagony.

- Nos, Minerva? Mit gondol? Vajon szeretnének-e ilyen életre ébredni? Ginevra Weasley, az aranyvérű boszorkány, és Harry Potter, akinek szintén mindkét szülője varázsló volt, és imádták ezt a világot?

- Nem mindegy az? Élnének… Végigélhetnék azt az életet, amit itt nem tudtak… És… És talán vissza is térhetnek majd egyszer, ha a gyermekük boszorkány vagy varázsló lesz… - mondta határozottan McGalagony.

- Így hát… - tárta szét a kezét Dumbledore - nincs több ellenvetésem. Tulajdonképpen, a szívemből beszélt Minerva. Adjuk meg nekik ezt a második esélyt.

Azzal Dumbledore a fekvő fiúra és lányra szegezte pálcáját, s kimondta a varázsigét:

- Remundus vitae, remundus ego, remundus  vitaem! - ahogy kimondta az utolsó szót, arany és fehér szikrák kezdtek záporozni a pálcából, kört formáltak, bekerítették Harry-t és Ginny-t, fényük teljesen beborította a két fekvő alakot… A fény egyre erősebb lett, s Harry és Ginny teste lassan-lassan eltűnt McGalagony és Dumbledore figyelő tekintete elől…

- Hát, megtörtént. Sok szerencsét, gyerekek! - sóhajtotta McGalagony, s már indult volna, mikor észrevette a három pálcát a földön.

Ginny-é egészen a fal tövében hevert, Harry-é és Voldemorté szinte egymás mellett. McGalagony lehajolt és felemelte őket a földről.

- Nézze csak Albus! Ezekkel mi legyen?

- Mi lenne? - kérdezett vissza Dumbledore, s kinyújtotta a kezét a pálcák után - megőrizzük őket gazdáik visszatéréséig. Odaadom őket Ollivander-nek. És ezt is… - pillantott Voldemort pálcájára - ez is az ősz pálcakészítőnél lesz a legjobb helyen. Ideje indulnunk, Minerva. Úgy vélem, Poppy már befejezte a munkát. Térjünk vissza a Roxfortba. Le kell fektetnünk egy új világ alapjait.

A fényárban úszó szoba lassan elnéptelenedett. Nem maradt más ott, csak egy halkan zokogó patkány, aki fel-alá rohangált a halálfalók mozdulatlan testei közt. Nem tudta mihez kezdjen most… Hirtelen felfedezett egy lyukat a falban, amely levezetett a pincébe. Odatapasztotta fülét… S meghallotta sok ezer patkány és egér visítozását. Villámgyorsan átszaladt a lyukon és elvegyült rokonai közt. "Soha többé nem öltök emberalakot"- ez volt az utolsó tudatos gondolata.