Az első támadás a Roxfort ellen

A Roxfortot ért támadás mindenkit váratlanul ért. Igaz, Dumbledore már számított rá. De nem most. És nem így. Madam Pomfrey-nak rengeteg dolga akadt, hiszen a derekasan küzdő DS-tagok, szinte kivétel nélkül nála kötöttek ki, a különböző kisebb-nagyobb sérülésekkel.

Harry-t egy igen veszélyes átok találta el, de szerencsére csak súrolta. Madam Pomfrey villámgyorsan ellátta a sebet, majd mandragórából és ezerjófűből főzött italt itatott vele, hogy a belső sebeket is begyógyítsa. Harry egykedvűen feküdt az ágyon. Ügyet sem vetett a mellette fekvő Dean viccelődéseire, s Ron pisszegésére sem reagált. Lehunyt szemhéja mögött újra és újra lejátszódott a borzalmas jelenet: Rookwood és McNair betörnek a Nagyterembe, Rookwood elkapja Ginny-t…

Látta magát, amint ordítva felugrik, a következő pillanatban már kezében a pálcája s szinte üvölti:

- Obstructo!

Rookwood-ot telibe találja az ártás, nem készült fel rá. Kénytelen elengedni Ginny-t, aki hátraszökken, s már a rémdenevér-rontás varázsigéjét süvölti. Aztán felbolydul az egész Nagyterem, ott terem hirtelen minden DS-tag, közben újabb halálfalók rohannak elő… Nagyjából eddig pereg a belső film, de ennyi is elég. Harry újra és újra átéli azt a hihetetlen félelmet és rémületet, amit akkor érzett, mikor Ginny-t egy halálfaló foglyaként látta. Úgy érezte; sosem fog már megszabadulni ettől a képtől…

Hirtelen megnyikordult az ajtó.

- De Madam Pomfrey, kérem csak egy percet! - hallott Ginny hangja - csak szeretném látni, hogy van!

- Na jó. De maximum 10 perc! Semmi több!

- Köszönöm!

S Ginny már be is lépett a gyengélkedő szobába. Egyenesen Harry ágyához sietett, Ronra mindössze egy pillantást vetve.

- Harry… Hogy vagy? - hajolt fölé aggódva.

A fiú lassan kinyitotta a szemét. És halványan elmosolyodott, mikor meglátta, ki áll mellette.

- Ginny…

- Jaj, annyira sajnálom, Harry! - Ginny könnyekkel küzdve leült a fiú ágya szélére - ha nem azt nézted volna, hogy én hogy boldogulok, másodszor is el tudtál volna hajolni…

- Te nem tehetsz semmiről… Csak… - Harry keze ökölbeszorult - Voldemort.

Ginny összerázkódott. Hiába még mindig nem szokta meg, hogy Harry kimondja a Nevet. Aztán bátorítólag rámosolygott Harry-re.

- Madam Pomfrey szerint holnap már kijöhetsz. Persze, ha tényleg jól vagy.

- Semmi bajom - közölte Harry - Ronnak súlyosabb sebei vannak…

Ginny lehorgasztotta a fejét. Bűntudata lett hirtelen, amiért Ronnak még oda sem köszönt.

- Menj csak oda hozzá - mondta gyengéden Harry, megérezve, mi járhat a lány fejében.

Ginny hálásan rámosolygott Harry-re, aztán odalépett Ron ágyához.

- Na mi van hugi, én is érdekellek? - vigyorgott a bekötött fejű  Ron, aztán hirtelen elkomorodott - Hermione hogy van? - kérdezte.

Ginny sóhajtott.

- Madam Pomfrey megtesz minden tőle telhetőt - mondta halkan.

- Szeretném, ha már kiengednének innen…

- Hogy naphosszat ott ülj az ágya mellett? Azzal nem segítesz…

Ron erre nem szólt semmit. Arra gondolt, milyen igazságtalan az élet. Az apja magához tért, és fel fog épülni, viszont most az a lány fekszik élet-halál között, aki olyan nagyon fontos lett a számára…

Lelki szemei előtt felrémlett egy májusi éjszaka… És a szíve megtelt szomorúsággal.

Mindenki megkapja, amit érdemel… Lestrange halála

A Tiltott Rengeteg mélyén álldogáló, gyanútlan tölgy, nem is tudta, hogy maga a Gonoszság vert tanyát ágai közt. Ártalmatlan hollónak látszott csupán…

Egy forró, júniusi éjszakán a holló felemelte a fejét. Igen! Ez az! A jel, melyre régóta várt! Most hát teljesítheti régi vágyát…

Lomhán szárnyalt a Roxfort felé. Magában mormogva számolta az ablakokat: ez az átváltoztatástan-terem, ez a bűbájtan… Igazgatói iroda… Kicsit lejjebb… Ez az! A Griffendél-ház klubhelyisége. A gyűlölt Griffendél…

Belesett az ablakon. S pont azt látta, amit várt: a pislákoló kandalló előtt ott üldögélt a borzas, fekete hajú fiú, ölében egy vastag könyvvel. Mellette, az asztalon, pedig ott volt egy palack, szintültig töltve valami sötétzöld folyadékkal.

- "Nagyon helyes! - gondolta elégedetten a holló - az, az ostoba házimanó elvégezte a dolgát. Idehozta a főzetet…"

- Alohomora! - suttogta, mire az ablak nesztelenül kitárult. A holló beröppent, s a következő pillanatban, már egy csapzott fekete hajú, izzó szemű boszorkány állt kivont pálcával a fiú háta mögött. Suttogott valamit, mire a pálcából fehér fény tört elő, s lassan-lassan az ülő fiú felé kúszott…

"… az elme elcsendesítésének legegyszerűbb módozatai: első mód - a blokkolás…" Harry felrezzent. Már órák óta ült itt a tűznél, újraolvasva, már ki tudja hányszor az okklumencia-leckéket, mert még mindig nem volt megelégedve a teljesítményével, és szentül meg volt róla győződve, hogy azért nem sikerül teljes mértékig véghezvinnie, amit akar, mert valami elkerülte a figyelmét a könyvben. Bent és kint, egyaránt csend volt. Ám most hirtelen megváltozott az éj neszezése. Felnézett, s csodálkozva vette észre az asztalkán álló palackot. Ez eddig még nem volt itt, vagy mégis? Hirtelen minden gondolat eltűnt a fejéből; s nagyon könnyűnek érezte magát. Megszűnt minden gondja-baja. "Idd meg ezt az italt - hallott a fejében egy hangot - idd meg, s minden bánatod eltűnik. Ez a mámor itala…"

Odanyúlt, s elvette. Forgatta, lötyögtette benne a sötétzöld löttyöt. "Ez lenne a mámor itala? - tűnődött. Amióta összeszedte magát, és bájitalórákon kifejezetten odafigyel, meglepő módon több minden ragadt meg a fejében. Emlékezett rá, hogy a mámorító főzet nem ilyen. Az sötétbordó, és folyósabb is. Nem, ez nem lehet az… "Idd csak meg - hangzott fel ismét a fejében a hang - idd meg, jobban érzed tőle magad…

- "Nem! - szólalt meg a fejében most egy teljesen más hang: a saját hangja - Nem, nem iszom meg. Egy főzettől nem leszek jobban…"

- Idd csak meg… Enyhíti a fájdalmadat…

- Nem fáj semmim - vitatkozott a hanggal és merően nézte a palackot. Volt egy olyan érzése, hogy nincs egyedül.

Amíg ezen töprengett, gyengült a koncentrációja, s felerősödött az átok. Már-már a szájához emelte az üveget, de még idejében észbekapott.

- NEM ISZOM MEG! - kiáltotta, s nagy lendülettel megfordult, hogy megnézze: ki támadta meg… S farkasszemet nézett - Bellatrix Lestrangel.

- Idd meg azt, az italt -zúgott fel újra a fejében a nő hangja.

Harry elszántan küzdött az átok ellen, megfeszítve minden akaraterejét.

- NEM-ISZOM-MEG! - szótagolta, zihálva a megerőltetéstől, s hirtelen ötlettel, Lestrange-re zúdította a főzetet. Pont a szemébe…

Lestrange felsikoltott, s szemére csapta kezeit; ujjai közül keskeny sugárban folyt ki a vér. Harry megvetően nézte. Most nem akart hibázni. Elpusztítja ezt a férget, aki megölte a keresztapját… Előhúzta a pálcáját, s életében először - kimondta a gyilkos átkot:

- Adava Kedavra!

De sajnos, nem volt hozzá elég ereje. Valami zöld fény előszökkent ugyan a pálcából, de nem érte el Lestrange-t. A nő gúnyosan felnevetett.

- Nincs erőd ehhez kicsi fiú! - gúnyolódott. Két üres szemgödre hátborzongatóan meredt Harry-re. A főzet ugyanis kiégette a szemét… De vakon is veszélyes volt. Rögvest támadott.

- Sagittario!

Harry félreugrott. És támadásba lendült ő is.

- Petrificus Totalus! - a nő eldőlt, mint egy zsák. De pár pillanat múlva, megszüntette magán az átkot, s ismét felpattant.

- Tarantulla!

Ez az átok elérte Harry-t. Vitustáncba kezdve szórta a következő ártást:

- Serpensortia! - az átok egész jól sikerült… Mindenhonnan kígyók másztak elő, körbetekeregték Lestrange-t, fojtó gyűrűbe szorították… Míg a nő egyenként leöldöste magáról a kígyókat, Harry is megszüntette magán a táncoló átkot. De nem volt ideje új varázslatot kieszelni, mert Lestrange már emelte is a pálcáját…

- Crucio! - Harry-t elviselhetetlen kín kezdte égetni. Mindene külön-külön fájt; a lába, keze, szíve, tüdeje… A homlokán is lüktetni-égni kezdett a heg… Ahogy felemelte, fájdalomtól eltompult tekintetét, látta, hogy Lestrange valami - számára - ismeretlen varázsigét suttog. Tűzpiros fény… Pont, olyan, ami Sirius-t is eltalálta. De ő nem akar meghalni! Neki még dolga van itt… Sirius-nak sem kellett volna meghalni… Nézte a felé röppenő piros fénynyalábot. Alig volt ereje. De amikor keresztapja eszébe jutott, hirtelen düh és gyűlölet lobbant fel benne, s ez, erőt adott neki. Elég volt Sirius-ra gondolnia, hogy gyomorszorító harag támadjon fel benne, hogy újra erőre kapjon. Újfent megpróbálkozott az átokkal:

- Adava Kedavra! - kiáltotta iszonyattal és gyűlölettel a hangjában. S ezúttal sikeres volt a kísérlet. A smaragdzöld fény kiröppent a pálcából, és telibe találta az elbizakodott Lestrange-t. A nő értetlen arccal, mintha nem hinné el, ami történik vele, összecsuklott. Abban a pillanatban, megszűnt a Cruciatus-átok hatása. Harry zihálva és minden ízében remegve nézte Lestrange holttestét. Mit csináljon vele? Hirtelen nem jutott jobb az eszébe…

- Mobilicorpus…! - suttogta, s nézte, ahogy a nő teste kilebeg a nyitott ablakon. Addig-addig irányította, mígnem biztos lehetett benne, hogy jó messze került a kastélytól. Megkönnyebbült, amikor megszüntetve a varázslatot, a nő teste eltűnt a szeme elől…

Aztán remegve leereszkedett az egyik fotelba, ám hirtelen felpattant, s keresgélni kezdett a bájitaltan-jegyzetei között. Igen, itt van!

"Az öntudatlan alvás itala - igen erős altató és bódító szer. Vigyázat, túladagolva halálos méreg! Szembe kerülve, kiégeti a szemgolyót. Hozzávalói… - ez most nem érdekes, Harry lapozott egyet, s a következő oldalon megtalálta, amire kíváncsi volt:

Színe: méregzöld"

"Az öntudatlan alvás itala" - ismételte el magában Harry. És nem akart belegondolni, hogy mit akarhatott tőle Lestrange, és miért akarhatta elaltatni…

Csak ült, és nézett maga elé. Megpróbálta felfogni, megérteni a történteket, főleg önmagát. Még mindig nem hitte el, hogy képes volt megölni egy embert. Jó, az a nő megölte a keresztapját, de akkor is… Nem jobb ő sem Voldemort-nál. Még akkor sem, ha gonosz a velejéig Lestrange, még akkor is, volt joga hozzá, hogy megölje? Egyáltalán minek ez a hülye háború? Hirtelen értelmetlen dolognak tartotta az egészet. Voldemort hatalomra akar törni, de Dumbledore nem engedi neki. Mert ő akarja azt a hatalmat? Vagy… Miért lett hirtelen minden ilyen bonyolult?!

Hirtelen neszt hallott a háta mögött. Rémülten fordult hátra, mert azt hitte, Lestrange nincs egyedül… De csak Ginny-t pillantotta meg, amint ott áll a hálótermekbe vezető ajtóban, zöld köntösben, kissé kócos hajjal.

- Harry… - kérdezte kissé csodálkozva - Te még nem feküdtél le? Mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném, tőled - válaszolta szelíd korholással a fiú, s odalépett a lányhoz.

Ginny elpirult.

- Egy ideje fel-felriadok éjszakánként - magyarázta - és most, furcsa hangokat hallottam idelentről… Gondoltam, szólok McGalagonynak.

Harry sóhajtott.

- Nem is tudom, hogy örüljek-e, vagy nem annak, hogy csak most ébredtél fel…

- Miért, hát mi történt? - Ginny komolyan megijedt.

- Lestrange megtámadott. Imperius-átokkal arra akart kényszeríteni, hogy megigyak egy altató főzetet, és… - Harry hirtelen azon kapta magát, hogy mindent elmesél Ginny-nek, kezdve a nő megjelenésétől egészen addig, hogy kidobta a testét az ablakon.

Ginny sápadtan hallgatta az elbeszélést.

- Merlin szakállára… - suttogta riadtan - Még szerencse, hogy a végén működött, az, az átok.

- Szerencse? - kérdezte fásultan Harry - hiszen megöltem vele.

- Megérdemelte, nem?

- Igen, de… - nem folytatta, mert Ginny pillantása elnémította. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Átölelte Ginny-t és a hajába temette az arcát, barátnője testéből próbált egy kis melegséget lopni, hűlő lelkébe.

Ginny hozzásimult, s gyengéden simogatta a hátát, s így álltak sokáig. A vigasztaló érintés jólesett Harry-nek. Mintha a sötét alagút végén megcsillant volna valami fény… Eltolta magától a lányt.

- Menjünk fel - suttogta - már biztos nagyon késő van.

Ginny bólintott, s ki-ki elindult a saját hálóterme felé…

Egy csendes júniusi éjszaka

- Még mindig az jár a fejedben? - Ginny halkan lépett be a klubhelyiségbe és összeszorult a szíve, mikor meglátta a kandalló előtt ülő, szótlan Harry-t, amint a lángokat bámulja kifejezéstelen tekintettel. Ginny lépteire felnézett, s intett, hogy üljön le mellé a lány.

- Nem tudom kiverni a fejemből - mondta halkan, fájdalmasan - Szörnyű volt viszontlátni ezt a nőt… Sose gondoltam volna, hogy ennyi gyűlölet van bennem… Hogy képes vagyok… Ölni.

- Lestrange megérdemelte.

- Tudom. De akkor is.

- Igazad van - sóhajtott Ginny - Valószínűleg én is borzalmasan érezném magam a helyedben.

- És tudod… Riaszt az, ami előttünk áll. Most még inkább, mint egyébként. De már… Magamtól is félek…

- Jaj, Harry… - bújt oda Ginny a fiúhoz és megnyugtatóan a karjára tette a kezét - Próbáld meg egy kicsit elfelejteni…

- Nem nagyon megy…

- Akkor mondok valami jó hírt - szólalt meg kisvártatva Ginny - most hallottam Lunától… Hermione magához tért…!

 - Ez igazán jó hír - mosolyodott el Harry - Ron tudja már?

- Szerintem, az elsők között értesült róla - mondta Ginny - és most már bizonyára azt is kiverekedte, hogy ott ülhessen az ágya mellett…

- Teljes tíz percen keresztül - tette hozzá Harry. Összemosolyogtak.

Ginny közelebb húzódott Harry-hez.

- Még meg sem köszöntem neked, hogy megmentettél…

- Nem kell megköszönnöd… - suttogta Harry és ő is közelebb vonta magához a lányt.

- És nem először mentettél meg…

- Emlékszel? - kérdezte Harry elgondolkodva.

- Túlságosan is…

- Tudod, mi a bajunk? - nézett Harry komolyan Ginny-re - Túl sok szomorú emlékünk van…

- Igen. De jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül… Nekem itt vagy te…

- Nekem, pedig te… Ginny…

- Igen…?

- Most már minden éjjel veled álmodom…

Ginny szíve a torkában dobogott, mikor belenézett Harry szemébe, melyben eleddig nem ismert tűz lobogott. Tudta: veszélyes területre tévedtek. És megpróbálta még elodázni a percet:

- Igazán? És mit…?

Harry szemeiben fellángolt a tűz.

- Megmutassam?

S választ sem várva, végigfektette Ginny-t a kandalló előtti kopott szőrmén, és lángoló szenvedéllyel kezdte csókolni…

Ginny remegett. Túlságosan is jólesett neki a fiú csókja, simogatásai… Viszonozta az érintést önkéntelenül is, de közben egyfolytában az járt a fejében, hogy mi lesz ebből… De aztán az is eszébe jutott, mi várható holnap vagy holnapután… És az is hogy miket éltek át itt az elmúlt napokban… Hogy csak a vakszerencsén múlott, hogy nem haltak meg valamennyien… És még nincs vége… S e kínzó gondolatok mellett eltörpült az, az aggodalma, hogy talán túl korán találkozik a testi szerelemmel… Mert hiszen lehet, hogy később, már teljesen késő lesz… És úgy haljon meg, hogy soha de soha ne élje át azt a gyönyörűséget, amit az összes romantikus könyvben olvasni lehet?

Ráadásul neki szerencséje van: szerelme viszontszereti, és akarja őt… S ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyán, úgy lett egyre készségesebb…

Ám egyszercsak Harry felemelte a fejét, s gyengéden nézte Ginny-t.

- Ginny… Akarod, hogy folytassuk? Vagy… Inkább felmennél aludni? Tudom, hogy mit ígértem…

Ginny nyelt egyet. Most még visszakozhatna… De nem akar! Megrázta a fejét.

- Nem, nem akarok aludni… Tudom, hogy mit kértem tőled, de azóta sok minden történt.

Harry szemeiben ismét fellobbant az a furcsa tűz. És Ginny borzongva fedezte fel, hogy ez a tüzes tekintet, lángfolyóvá változtatja az ereiben áramló vért… Harry felállt s felsegítette őt is.

- Gyere… - suttogta és határozottan elindult kifelé.

Kézenfogva surrantak fel a harmadikra. Furcsa volt a szinte üres iskolában lopakodni, tudva, hogy a tanároknak most más, fontosabb dolguk van annál, hogy a tanulókat ellenőrizzék. Az egész tanári kar benne volt a Főnix Rendjében, kivéve, a jóslástantanárnőt, és nyilván most is gyűléseztek, mint az első támadás után mindig. S egyszercsak ott álltak a díszes ajtó előtt, és beléptek a titkos szobába. Az megint olyan volt, mint akkor, mikor Ginny idén először járt itt. A kandallóban pattogott a tűz, s a sarokban az a kényelmes ágy, olyan hívogató volt… Ginny remegve bújt ki a talárjából és dobta le a földre. Így tett Harry is, aztán sokáig csak nézték egymást. Végül… Egyszerre mozdultak meg. Egyszerre ölelték át egymást, szájuk egymáshoz tapadt. Ginny lehunyta a szemét, mikor néhány pillanattal később rátört a vágy. Beletúrt Harry hajába, simogatni kezdte a hátát, először a pólón keresztül… Aztán kecses ujjai a könnyű anyag alá csúsztak… Ez volt az a pont, ahol Harry elvesztette a fejét. Szorosan magához ölelte a lányt, lehámozta róla a vékony ingblúzt, s tenyerét a finom, selymes bőrre csúsztatta. Ginny felsóhajtott az élvezettől, s viszonozta a kedveskedést, miután ő is megszabadította Harry-t a pólójától. Simogatták és csókolták egymást, miközben lassan a többi ruhadarab is lehullott róluk, s addig-addig folytatták az édes játékot, mígnem már annyira elgyengültek az egymás iránt érzett vágytól, hogy nem tudták tovább tartani magukat. Összeölelkezve az ágyra zuhantak, s ekkor már nem volt megállás… Harry nagy gyönyörűséggel, tomboló vággyal a testében fedezte fel pontról-pontra Ginny testét, és a lány sikkantásai, lázas sóhajai csak még jobban felkorbácsolták teste éhségét. Nem volt már rajtuk semmi, ami akadályozta volna, hogy testük egyesüljön, s Ginny remegő kézzel, kissé csodálkozva azon, hogy mekkora tüzet gyújtottak egymásban, térképezte fel Harry testét, vékony ujjai egy négyzetcentimétert sem hagytak ki, s volt egy olyan pont, ahol Harry úgy érezte: ezt már nem lehet elviselni.

Megmozdult, átfordította a lányt. Most ő került felülre. Ginny kissé megszeppenten feküdt alatta, de hajlandósága nem változott, engedelmesen megnyílt kedvese előtt… Harry-t hajtotta az ösztön. Úgy érezte, menten megőrül a vágytól, ha teste nem egyesülhet a lányéval azonnal. S ehhez mérten: túl gyors volt. Tapasztalatlansága miatt, nem érzékelte, hogy Ginny még nem készült fel arra, hogy magába fogadja őt. S a lány testébe iszonyú fájdalom hasított… Ginny halkan felkiáltott, teste görcsösen összerándult, kezét ökölbeszorította. Tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézte Harry-t, aki szintén megdermedve, kérdően nézte őt.

- Ez egy kicsit fájt… - panaszolta Ginny halkan, s moccanatlanul feküdt tovább.

Harry összeráncolta a homlokát. Erre nem gondolt, hogy a lányoknak fájdalmas lehet az első alkalom…

- Ne haragudj… -suttogta a lány fölé hajolva - nem akartam fájdalmat okozni neked… Akkor inkább hagyjuk abba, ha fáj.

Ginny még életében nem érezte magát ilyen furcsán. Egyfelől ott volt az éles fájdalom emléke, másfelől meg, ha arra gondolt, hogy Harry most otthagyja őt, az ellen teste minden porcikája tiltakozott.

- Ne… - súgta pirulva - Ne hagyjuk abba… Inkább… Csókolj meg…

Harry teljesítette Ginny kérését, s a lázas csókváltás újfent fellobbantotta a lányban a már-már hűlő vágyat. S a vággyal együtt jött a merészség… Ginny óvatosan megmozdította testét… Az éles fájdalom nem tért vissza. Ezen felbátorodva, lassan mozogni kezdett Harry alatt, ezzel az eksztázisig hevítve a fiú vágyát. Harry követte Ginny-t, aztán egyszercsak azt vette észre, hogy már ő diktálja a tempót, s Ginny nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől sikoltozik, és elfúló hangon ismételgeti az ő nevét…

Egyre gyorsult a tempó, testük csodálatos összhangban mozdult a Természet melódiájára, addig-addig, mígnem elérkezett a régen várt beteljesülés.

Ginny felsikoltott, körmei Harry hátába vájtak, szemei tágranyíltak, s ott csillogott benne minden öröm, amit érzett. S a következő pillanatban Harry is átélhette a világ leggyönyörűbb élményét, az érzéki örömök csúcsát. Halk zihálással borult a lányra, teljesen elernyedve, miközben érezte, ahogy magja a lány ágyékába lövell. Mintha az erejét adta volna át Ginny-nek…

Aztán… Csönd. Csak feküdtek egymás mellett, hallgatva, kicsit megrettenve attól, amit tettek. Sokára, nagyon sokára moccant meg Harry. Ginny fölé hajolt, s egy hosszú-hosszú pillanatig csak nézte.

- Ginny… - szólította meg sokára, az aludni látszó lányt.

Az égszínkék szemek Harry-re ragyogtak.

- Tessék…

- Ha gyermeked lesz…

Ginny elmosolyodott.

- Büszke leszek rá… -suttogta szenvedélyesen.

Harry elmosolyodott.

- Igazán bátor vagy… Szerelmem… - tette hozzá néhány pillanat múlva. Ginny szeme kigyúlt, s odasimult Harry-hez.

- Én is szeretlek - mondta egyszerűen.

Ekkorra már hajnalodott odakint. Harry és Ginny csöndben vették magukra ruháikat, s tértek vissza a Griffendél-ház klubhelyiségébe.

Szerencséjükre visszafelé sem találkoztak senkivel.

Aztán mind a ketten szó nélkül indultak saját hálótermük felé. Nem mertek egymástól még elbúcsúzni sem. Féltek, hogy ismét az ösztöneik kerekednének felül.

Harry szemére még sokáig nem jött álom. Újra átélte a Ginny-vel töltött éjszaka minden pillanatát, s úgy érezte: most lett igazán felnőtt. "Most már jöhet Voldemort, ha akar " - dörmögte magában, s ezzel a gondolattal végre elaludt.

Ginny másnap reggel alig tudta kinyitni a szemét. Hát igen, az éjszakázás… De érezte, hogy nem ez az egyetlen ok, amiért nincs kedve felkelni. Reszketett a takaró alatt, és egyfolytában a múlt éjszaka járt a fejében… Fogalma sem volt, hogy most mit tegyen. Szereti Harry-t, de azzal, hogy engedett neki, a saját elveit adta fel. Valamikor megfogadta magának, hogy vár tizenhat éves koráig, és lám, egy évet elengedett… Behunyta a szemét, s fejében újra és újra lejátszódott a múlt éjszaka minden pillanata. Csodálatos volt… De vajon Harry ugyanúgy fog e vele viselkedni ezután is? Vagy csak ezt akarta tőle, és most már mehet, amerre lát? Szegény Ginny, még mindig nagyon nehezen hitte el azt a szerencséjét, hogy Harry viszonozza érzelmeit…

Végül úgy gondolta, Hermionétól kér tanácsot. Ha valaki, hát ő tud segíteni… Felöltözött, s belopakodott a gyengélkedőbe. Hermione már lábadozott, ezért kihozták az elkülönítőből. Mosolyogva köszöntötte a belépő Ginny-t.

- Szervusz Ginny!

- Szervusz Hermione - mondta a vörös hajú lány elfogódottan, s leült barátnője ágya szélére.

- Mi a baj Ginny? - Hermione ösztönösen megérezte, hogy barátnője tanácsot kérni jött.

- Hát, nem tudom, hogy baj-e - sóhajtott Ginny - tegnap éjjel lefeküdtem Harry-vel…

- Tessék? - rázta meg a fejét Hermione mint aki, nem jól hall - Mit csináltál?

- Jól hallottad - vont vállat Ginny - nem bírtunk ellenállni a kísértésnek…

Hermione hallgatott. Arra gondolt, semmi erkölcsi alapja nincs, hogy leszidja ezért barátnőjét, tekintve, hogy ő is… De érezte, hogy Ginny nem ezért jött.

- Jól van, nem prédikálok - mondta és megsimogatta Ginny haját - Lehet, hogy kicsit korai volt még, de mi ezzel a baj?

- Mi van, ha csak erre kellettem neki?! - tört ki Ginny-ből a sírás.

- De Ginny… - döbbent meg Hermione - Így ismered őt? Hogy hiheted, hogy…

- Én már magam sem tudom, hogy mit hiszek… - zokogta Ginny - annyira félek, és annyira… zavarodott vagyok. Én szeretem, de ha ő nem igazán, akkor…

- Mondd csak, Harry-nek már előadtad ezt a teóriádat? - érdeklődött Hermione.

- Még nem…

- Akkor szerintem sürgősen tedd meg. Biztos vagyok benne, hogy meg tud nyugtatni. Hiszen ő is szeret téged.

- Gondolod? - kérdezte könnyek között Ginny.

- Hát persze. Mondd csak, kedves barátnőm, Harry sürgetett téged csak egy szóval is? Mondott olyat, hogy már nem képes várni, meg ilyenek?

Ginny rázta a fejét.

- Nem… Nem. Hiszen tegnap éjjel is… Amikor kezdtük elveszteni a fejünket, ő megállt és megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább felmenni.

Hermione mosolygott.

- Na látod… Hidd el, semmi alapja a félelmeidnek.

- Akkor… Szerinted beszéljek vele?

- Igen.

- Köszönöm Hermione - állt fel Ginny - akkor megyek és megkeresem.

- Az lesz a legjobb - bólintott Hermione - és utána gyertek és látogassatok meg engem.

- Eljövünk - ígérte Ginny és kiszaladt, hogy megkeresse Harry-t.

Harry-nek a forró éjszaka után, igencsak nyugodt álma volt, és viszonylag hamar fel is ébredt. Öltözködés közben azon tűnődött, hogy meg kéne keresnie Ginny-t, de aztán úgy döntött, hagy még a lánynak egy kis időt, hogy gondolkodjon. Elvégre, ami tegnap történt köztük, az már igencsak komoly dolog…

Fogta a Tűzvillámot és lement a kviddicspályára. Az edzés mindig megnyugtatta, és miközben a cikeszt kergette, meg a gurkók elől bujkált, kitűnően tudott gondolkodni. És most volt gondolkodnivalója bőven. Szerencsére, csak az új hajtók egyike, egy harmadikos lány volt csak a pályán, úgyhogy nem kellett beszélgetnie. Dobálták egymásnak a kvaffot, Harry néha nekilendült a seprűjén, és tett egy kört a pálya felett. Mire a harmadik kört rótta, minden rendeződött a fejében. Szereti Ginny-t ez nyilvánvaló. És ami tegnap történt köztük… Ha esetleg lett valami következménye… Nos, ő kész feleségül venni a lányt, ahogy ezt Ronnak is mondta. Persze, előbb befejezi az iskolát, és Voldemorttal sem ártana végezni, hogy nyugodt életük legyen. Másfelől meg, ha Ginny esetleg babát vár, hát az nem fog az ő kívánságaihoz igazodni… Itt tartott gondolataiban, mikor meglátta Ginny-t, amint a pálya felé tart. Vajon őt keresi?

Tett egy kört, és pont a lány mellett landolt.

- Szia Ginny! - mosolygott rá - Engem keresel?

Ginny nagyot nyelt, mikor meglátta Harry-t.  Igen, őt keresi, de hogy a fenébe kezdje el, amit mondani akar?

- Öööö… Szia Harry! Igen, téged. Beszélni szeretnék veled. Valami fontosról…

Harry szíve megdobbant. Na, ne ilyen hamar?! Hogy a manóba lehet, ilyen hamar kideríteni? Biztos van rá valamilyen bűbáj…

- Jól van - mondta nyugalmat erőltetve magára - menjünk fel a lelátóra, ott most nincs senki.

Kerestek egy jó, messze fekvő helyet, fent a legfelső soron, leültek egymás mellé, és… Hallgattak. Végül Harry törte meg a csendet.

- Miről akartál beszélni velem?

- Hát… A… A tegnap éjszakáról - nyögte ki Ginny lángvörösen - úgy… úgy érzem tisztáznunk, kell valamit.

Harry sóhajtott.

- Jól van, vágjunk bele… Terhes vagy, Ginny?

A lány egy pillanatig nem jutott szóhoz. Aztán megrázta a fejét.

- Nem, dehogy! Hogy jutott eszedbe?!

- Nos, azért a tegnap éjszaka után volna némi esély rá… - dörmögte Harry halvány félmosollyal.

- Nem... Én nem erről akartam beszélni veled… Hanem… - hirtelen elbizonytalanodott. Harry egyáltalán nem úgy viselkedett vele, mintha megvetné, vagy csak "arra" tartaná érdemesnek… Hirtelen úgy látszott, teljesen felesleges feltenni a kérdést. De ha már belekezdett…

- Szóval… Ma reggel, amikor felébredtem… És eszembe jutott a tegnap éjszaka… Nagyon összezavarodtam és… És eszembe jutott, hogy mi van, ha… Ha én csak erre kellettem neked… - zihálta egyszuszra fülig vörösen.

Harry csodálkozva nézett a lányra. Aztán gyengéden átölelte és megsimogatta a haját.

- De Ginny… Hogy gondolhattál ilyet? Én… Szeretlek téged. Tényleg. És… és kicsit haragszom most magamra, amiért tegnap…

- Csss… - tette a lány Harry szájára az ujját - Ne mondj ilyet. Csodálatos volt veled, csak… Csak megijedtem.

Harry mosolygott, és újfent simogatni kezdte Ginny-t. És közelebb hajolt hozzá…

- Tudod Ginny… Most éppen azon gondolkozom, hogy mikor tudnánk megismételni…

- Ó, Harry… - pirult el Ginny.

Aztán már nem tudtak tovább uralkodni a feltörő érzéseiken, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek.

Ígyhát minden rendbe jött köztük. Ginny megnyugodott, hogy Harry érzelmei valódiak, és nem csak az ösztön vezérelte azon az éjszakán, és Harry is örült, hogy Ginny-nek nem valami komolyabb problémával kellett szembenéznie. Na meg persze, neki is.

Este meglátogatták Hermionét, és ott találták nála, Ront is. Ginny elpirult, mert nem számított rá, hogy itt fog találkozni a bátyjával. Ráadásul Ron talán nem is tudja, hogy Harry és ő… De Ron nem szólt semmit, mikor meglátta őket kézen fogva. Szívélyesen üdvözölte őket és hellyel kínálta Hermione ágyán.

- Sziasztok! - mosolygott Hermione is - Megvolt a nagy kibékülés?

- Össze se vesztünk - vont vállat Harry - csak Ginny megijedt egy kicsit és meg kellett nyugtatnom. De most már minden rendben van, igaz? - mosolygott Ginny-re, aki élénken bólogatott.

Ron morgott valamit az orra, alatt, hogy ajánlja is, hogy ne veszekedjenek, de aztán mind a négyen hangos nevetésben törtek ki.

A csapat, újra együtt volt.