Hermione titkos feljegyzései

Hogy is mondjam el? Szóval, megtörtént. Lefeküdtem Ronnal. De tényleg. És nagyon jó volt…

Milyen fura, hogy most is, egy fenyegető veszedelem árnyékában is, a szerelmen, meg az érzéseken jár az eszem, meg azon, hogy mi lesz, ha vége lesz ennek az egésznek.

Ahelyett, hogy stratégiákon gondolkodnék, vagy átkokat keresnék a tiltott szekcióban… A DS is elég régen gyűlésezett már. Pedig itt lenne az ideje, hogy kiépítsük a védőállomásokat.

Akkor este is ezen gondolkoztam, a kandalló előtt ülve, és éreztem, ahogy lassan bekerít a félelem. Lehet, hogy senki nem éli túl… Lehet, hogy a minisztérium túl későn kap észbe… És… És, V. Nagyúr győz majd. És elpusztul a világ… Nemcsak a mienk, hanem az egész…!

Addig-addig jártak ezek a gondolatok a fejemben, mígnem eltört a mécses. (Szerencse, hogy már senki sem volt a helyiségben ekkor) Az asztalra borulva zokogtam, mikor hirtelen lépteket hallottam a hálóterem felől. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy ki lehet az… Aztán a könnyek között elmosolyodtam, mikor láttam, hogy Ron. Csodálkozva jött oda hozzám és leült a másik székre.

- Miért sírtál?  - kérdezte.

Erre az egyszerű kérdésre megint előjött bennem minden rossz, s vele a könnyek is.

- Meg fogunk halni Ron… - zokogtam - Pedig még alig éltünk…

- De, Hermione… - nézett rám szemrehányóan - Nem bízol Harry-ben?

- De… De, bízom, csak…

Kinyújtotta a kezét és megsimogatta az arcom.

- Ne sírj már… Gondold el, hány veszélyes kalandban vettünk részt! És mindegyiket túléltük. Harry is, eddig már négyszer nézett szembe Tudodkivel, és mindig megúszta. Ezért kár a békákat itatnod.

- Ezt mind tudom - szipogtam és ránéztem Ronra - de… Félek…

Megkerülte az asztalt és odalépett hozzám. Felállított. Aztán szorosan magához ölelt. Ez most, nagyon-nagyon jólesett. Sokkal több volt, mintha szavakkal próbált volna vigasztalni. Lágyan simogatta a hajam. Én csukott szemmel simultam hozzá. Sokáig álltunk így. Szívünk egyszerre dobbant, s nekem… Furcsa dolgok kezdtek keringeni a fejemben. Elhúzódtam kicsit Rontól, s láttam rajta, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. Csend volt, csak egyre gyorsuló lélegzetünk hallatszott. Éreztem, ahogy egyre izgatottabbá válok. Ron közelsége, és érintése most teljesen másképp hatott rám, mint eddig. Felkavaróan. Izgatóan. Fejemben a múlt éjszakai álmom részletei cikáztak. Ez az helyzet nagyon hasonló volt… Egy darabig csak néztük egymást, aztán Ron törte meg a csendet.

- Hermione… Ha akarod, most elmegyek.

- De nem akarom… - mielőtt még átgondolhattam volna, kicsúszott a számon, ez a mondat. De nem bántam. Legyen, aminek lennie kell!

Ront, felbátorította a fenti kijelentés. Egy pillanat alatt a karjába zárt, s mire felocsúdtam, már csókolóztunk. De nem ám úgy, ahogy eddig! Sokkal… Sokkal szenvedélyesebben…! És volt egy pont, ahol már nem voltam ura az érzékeimnek. Ron… simogatni kezdett. Először csak ruhán keresztül, aztán… Lehámozta rólam a taláromat… a pulóveremet… addig-addig vetkőztetett, mígnem már alig volt rajtam ruha. És mikor forró tenyerét a csupasz derekamra simította, én elvesztem. És komolyan, most ahogy visszagondolok, nem is ismertem volna magamra! Mert én is… Én is vetkőztetni kezdtem őt, és simogatni, és bele-beletúrtam a hajába és, és, és… Közben meg éreztem, ahogy a bensőmben egyre nagyobb a forróság, és… a vágy.

Sose gondoltam volna, hogy én valaha is fogok olyasmit csinálni, amit nem teljesen uralnak a gondolataim. De az élet tele van meglepetésekkel…

Egyszercsak ott feküdtünk a díványon. Ron fölémhajolt… Még sose láttam ilyennek a szemét… Sötétebb volt, mint egyébként, és tele volt gyengédséggel… És szerelemmel… Végigcsókolta a testem. Áhítat vett rajtam erőt. Olyan volt… olyan… Mint egy beavatás. Még mind a ketten tapasztalatlanok voltunk szerelmi téren, és most… Elnyertük a beavatást. Hogy úgy mondjam: átmentünk a vizsgán. Simogattuk, és csókolgattuk egymást, minél tovább nyújtva azt a pillanatot, ahonnan… Ahonnan már nincs visszaút. Aztán… Megtörtént. És… Amikor egyesült a testünk, nem éreztem fájdalmat. Csak gyönyörűséget. Igaz, nem tartott sokáig. És utána Ron rögtön elaludt. Én… Én nem tudtam. Újra és újra átéltem az előző órákat. De persze, lehet, hogy Ron sem aludt, mert amikor úgy félóra múlva megsimogattam az arcát, rögtön kinyitotta a szemét.

- Fel kéne mennünk… - suttogtam - mielőtt McGalagony ránk talál a rendes, hajnali körútja alkalmával.

Ron szótlanul bólintott. És sem szóltam többet. Némán öltöztünk fel, s indultunk el a saját hálótermünk felé. Már a lépcsőn volt a lábam, mikor megéreztem Ron kezét a vállamon. Megfordultam és kérdőn néztem rá.

- Csak azt akarom mondani - szólalt meg alig hallhatóan - hogy… Szeretlek, Hermione.

Elpirultam.

- Én is szeretlek, Ron - suttogtam válaszul. Hirtelen a száját éreztem, az enyémen.

- Jó éjt! Kedvesem… - suttogta és elsietett.

Én még sokáig ácsorogtam a lépcső aljában. Aztán - mint akinek nehezére esik a mozgás - felmentem a lépcsőn, és bementem a szobába. Úgy vetkőztem le, és vettem fel a hálóingemet, mint valami alvajáró. Aztán bebújtam az ágyba és orromig húztam a paplant. De sokáig nem jött álom a szememre.

Haditervek

- Anglia és Nagy-Britannia teljes körű lerohanása, úgy a varázsvilágban, mint a mugliknál

- teljes hatalomátvétel és a fekete mágia elterjesztése

- "sárvérűek" rabszolgasorba kényszerítése

- Dumbledore legyőzése és csapatának elpuszítása

Végrehajtás

- minisztériumi hatalomátvétel - Malfoy

- vámpírok hadrendbe állítása - Rookwood

- óriások - MacNair, Crak és Monstro

- kémkedés a Roxfort-ban - Bella L.

Legfőbb teendő: HARRY POTTER ELPUSZTÍTÁSA!

Lejegyezte: Féregfark, Voldemort nagyúr diktálása alapján

Íme, így nézett ki a Sötét Nagyúr haditerve. Miután Féregfark letisztázta az okmányt, Voldemort átfutotta, s aláfirkantotta.

Ismét a Denem-házban voltak… Odaadó szolgája és ő. Apja egykori rezidenciája tökéletes főhadiszállásnak látszott. Ide futott be minden hír, itt gyülekeztek a halálfalók. Voldemort elégedetten szemlélte a nagy, kopott asztalra terített térképet, melyen kis alakok masíroztak fel-alá. A Nagyúr időnként intett pálcájával, s akkor időről-időre a masírozó alakok között feltűnt egy fekete csuklya.

- Még ma küldd el a baglyokat, Féregfark - rendelkezett, hátra sem nézve. Jól tudta, hogy rabszolgája alázatos tartásban álla háta mögött és csak a parancsait várja - A holnapi támadáshoz minden álljon készen! Azt akarom, hogy ezúttal ne támadjon rés a pajzson…

- Úgy lesz, ahogy óhajtod Nagyuram… - hajlongott Féregfark.

- Most elmehetsz, tedd a dolgod. De legelőször, hívd ide Bellát!

- Igenis, Nagyuram - bólintott a patkányszerű férfi, és hóna alatt a teleírt pergamentekerccsel elhagyta a szobát.

Voldemort magára maradt. Elgondolkozva simogatta a melléje csúszott, nagy kígyót.

- Lám-lám, Nagini… - suttogta, metsző, hideg hangon - hát elérkezett végre az idő… Most megmutathatom végre igazi hatalmam… Én, aki annyiszor visszatértem a halálból…! A Potter gyerek vére csak még erősebbé tett. Az ostoba… Azt hitte, szembeszállhat velem büntetlenül. Hát most majd meglátja…! - gúnyos mosolyra húzta a száját, mikor eszébe jutott a holnapra tervezett offenzíva - Elsőnek Londont romboljuk le - gondolta kajánul - és megmutatjuk az ostoba mugliknak, hogy igenis létezünk! Várj csak, hű Nagini-m - suttogta, és szűk szemrése még jobban összeszűkült - holnap rengeteg remek falat jut neked… Ígérem…

Ebben a pillanatban halk nesz hallatszott, s Voldemort előtt ott állt kedvenc halálfalója. A nehéz börtönévek, és most a bujkálás, csak még jobban elcsúfították az egykor szép boszorkányt. Hosszú, fekete haja, csimbókokban állt, kócosan bukott a homlokára, bőre sápadtabb a márványnál is, szakadt, kopott, de elegáns selyemből készült talárja szánalmasan lógott csontvázsovány testén. Halott arcában csak a szeme élt, a pokol mélységes fenekénél is feketébb szeme, melyben fanatikus imádat és gyűlölet lobogott.

- Hivattál Nagyúr…

- Igen, Bella… - fordult a boszorkányhoz Voldemort, egyik kezét Nagini fején tartva - fontos feladatom lenne a számodra. Testhezálló.

- Meg kell gyilkolni valakit? - kérdezte szenvtelenül Lestrange s megmarkolta a pálcáját.

- Nem… Megfigyelni. Egyelőre…

- Értem. És hol?

- Ez neked való lesz Bella… A Roxfortban.

A boszorkány felvonta a szemöldökét. A Roxfort azért nehéz dió. Még neki is. Bár tehetséges álcamester, és titkolt animágus…

- Nem lesz könnyű, Nagyuram. Az iskolát erős bűbájok védik…

- Tudom. Azért küldelek téged. Te vagy a legjobb…

Ez hízelgett a boszorkánynak.

- Mindent megteszek, ami csak tőlem telik, Nagyuram - hajtott fejet.

- Helyes. Jelentést minden hét végén akarok. És várd az üzenetet… Amint megkapod, megtámadod a kölyköt. Kicsit ráijesztünk az ifiúrra…

- Igen, Nagyuram. Igyekezni fogok, hogy ne valljak kudarcot. - a boszorkány még egyszer meghajolt a Nagyúr előtt, s eltűnt.

Voldemort pedig, végképp magára maradván, visszatért a térképhez.

Az offenzíva előestéje a Roxfort-ban

- Potter, Granger, Weasley!  Kérem, jöjjenek velem az igazgató úrhoz! Azonnal!

- Melyikünk menjen, tanárnő? - függesztette ártatlan tekintetét Ginny McGalagonyra. Az említett személyek ugyanis éppen együtt voltak mind a Griffendél klubhelyiségében. Harry és Ron sakkoztak, Ginny és Hermione, Hermione vizsgafeladatait elemezték éppen, mikor McGalagony a fenti mondattal bemasírozott a portrélyukon. Ginny kérdésére a tanárnő egy kissé zavarba jött.

- Nem bánom… Maga is jöhet - bólintott, de nem nézett Ginny-re - gondolom, a bátyja úgyis tájékoztatná…

Ígyhát mind a négyen felballagtak a toronyszobába McGalagony kíséretében.

Mikor az ajtóhoz értek, kopogniuk sem kellett, máris kinyílt.

- Köszönöm, Minerva - biccentett Dumbledore McGalagonynak, aki bólintott és elsietett.

- Gyertek beljebb! - invitálta a kissé megszeppent társaságot az ősz igazgató - üljetek le! - intett, s négy kényelmes, párnázott szék tűnt fel a padlón, Dumbledore asztala előtt.

Mikor mindannyian helyet foglaltak, az igazgató is leült, s ujjait - szokásához híven - egymásnak támasztotta. Sokáig csak nézte őket félhold alakú szemüvegén át és hallgatott. Szemei ráérősen vették szemügyre a négy diákot: Harry, Ron, Ginny, Hermione… Aztán megint Ron… Ginny… Hermione… Végül megállapodott Harry-n. Megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Nos, azért kérettelek ide titeket, hogy megosszam veletek a hírt, amit már úgyis tudtok - hála Granger kisasszony pontos sajtófigyelésének - nevezetesen, hogy Voldemort nagyúr hallatott magáról, és biztos forrásból arról is értesültünk, hogy holnap támadást intéz London ellen. Amiről már nem tudhattok, mert, a Próféta - hála a Nagy Főnixnek - nem írta meg, az, az hogy ma hajnalban a minisztériumot támadás érte, és véres csata zajlott. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mit akart az a négy halálfaló, de sajnos mindenkit elátkoztak, aki szembeszállt velük, többek között a te édesapádat is Ron…

Ron megmoccant. Már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, de Dumbledore tekintetével elhallgattatta.

- Nem, nem halt meg, de nincs magánál. A Szent Mungo-ban ápolják, és… Azt kell, mondjam, nagyon súlyos az állapota…

Holnap - kitör a háború. És azért, hogy titeket, diákokat, és még azokat, akik biztos helyen akarják tudni családtagjaikat, megvédjünk, és menedéket nyújtsunk nekik, úgy döntöttünk, hogy idén nyáron nem zár be az iskola…

Dermedt csend. A barátok összenéztek: elkezdődött hát. S itt, az iskolában vannak a legnagyobb biztonságban. Bár, ki tudja…

- Minden szülő saját belátása szerint hagyhatja itt gyermekét, vagy viheti haza - tette hozzá a fentiekhez Dumbledore - veletek azonban más a helyzet… Hermione, feltételezem, te maradni szándékozol… Utólagos engedelmeddel küldtem egy baglyot a szüleidnek ezzel kapcsolatban. Ron és Ginny… Édasanyátoknak, bármennyire is szeretne veletek lenni, most rengeteg dolga van. Nem érne rá figyelni-vigyázni rátok, az ő kifejezett kérésére, szeretnélek titeket megkérni arra, hogy maradjatok itt, és rád is ugyanez vonatkozik Harry. Most jött el a pillanat, amikor már mugli rokonaidnál sem lennél nagyobb biztonságban. Gondoljátok át… Parancsolni már nem lehet nektek… De, tanácsokat elfogadni, még felnőtteknek sem szégyen…

Holnap bejelentem, hogy az iskola nyáron nyitva marad. Utána a szokott helyen lehet feliratkozni, ha maradni akartok…

Dumbledore elhallgatott, és várakozóan nézett az előtte üldögélő társaságra.

Harry mondta ki - némi döbbent csend után - valamennyiük határozatát.

- Maradunk.
- Rendben. Akkor hát… - Dumbledore intett, s kinyílt a szobaajtó - Jó éjszakát.

Újra együtt a legendás DS

Harryék csöndesen, Dumbledore szavain tűnődve ballagtak vissza a klubhelyiségbe. Harry fejében már Dumbledore beszéde alatt megfogalmazódott egy gondolat, mely egyre határozottabb méreteket öltött, s már eddig is ott motoszkált tudata legmélyén. Hogy nem egyedül kéne felvenni a kesztyűt. És, hogy fel kéne venni… Mire visszaértek a Kövér Dámához, már körvonalazódott fejében a terv…

- Sámánostor - mondta ki Hermione a jelszót, és valamennyien bemásztak a portrélyukon. Aztán… Önkéntelenül álltak meg a klubhelyiség előtt. Már üres volt (legalábbis annak tűnt, ugyanis arról nem tudtak, hogy Neville és Dean elbújtak a dívány mögé, mert tudni akarták, hogy miért hívatták őket az igazgatóhoz), a kandalló előtti asztalon, pedig még mindig ott ált a sakkészlet. A bábuk, azon a helyen, ahol a játszma abbahagyásakor álltak, ledőltek kockáikra, és hangosan hortyogtak.  Ron egy darabig nézte őket, aztán lesöpörte a sakktáblát, mire méltatlan motyogás és sivítozás volt a válasz.

Letelepedtek körben a kandalló elé és… Hallgattak. Harry átérezte a két testvér fájdalmát. Apjuk kómában fekszik, ki tudja felépül-e még valaha… Valamennyi bátyjuk hasonlóan veszélyes küldetésben, és most még anyjukat is ki tudja, mikor láthatják majd…

A gyászos csendet Harry torokköszörülése szakította meg hirtelen.

- Khm… Ha nem haragszotok, mondanék valamit…

Mind a három szempár rászegeződött.

- Öööö… Ron… Tudom, hogy aggódsz Mr. Weasley-ért, de… Ha magadba roskadsz, nem tettél semmit.

- És véleményed szerint, tehetek valamit? - Ron hangja színtelenül csengett.

- Igen - mondta határozottan barátja - Például felkészülhetnénk Voldemort támadására. És akkor megbosszulhatnád…

- Jó, de hogyan?

Ginny-nek ekkor derengeni kezdett valami.

- Gyerekek, szerintem Harry oda akar kilyukadni…

- Igen, igen, szerintem is - értette meg Hermione is rögtön.

- Na, szerinted hová? - Ron, úgy látszik nagyon elmerült a bánatban, mert nem értette Harry célzását - mire gondoltál, Harry? - fordult barátjához.

- Nos, csak arra - közölte Harry hirtelen határozottsággal - hogy újjá kéne szervezni a DS-t.

Ebben a pillanatban, a dívány mögül előpattant Dean és Neville.

- Ez a beszéd, Potter! - csapott Dean Harry vállára - Már azt hittük, soha nem szánod rá magad. Nincs már Umbridge, nyugodtan gyakorolhatunk akárhol…

- Szerintem maradjunk azért a Szükség szobájánál - szólalt meg Ginny - Lehetnek még azért kémek és besúgók. Ne felejtsétek el: Tudjátokki visszatért.

- Miért hivatott titeket Dumbledore? - kérdezte Neville és letelepedett a padlóra, Dean mellé.

- Hogy megmondja: nem zár be nyáron a Roxfort - válaszolt Hermione.

- És, hogy megkérjen minket, hogy mindenképpen maradjunk - tette hozzá Ron.

- Nem zár be az iskola? - csodálkozott Neville.

- Dumbledore úgy gondolja, itt mindenki biztonságban átvészelheti a háborút, ha nem akar harcolni - közölte Harry.

- De mi nem akarunk itt meglapulni, igaz?

- Nem hát.

- Akkor… - nézett Harry egyikükről a másikukra - Megpróbáljuk?

- Naná - bólogatott Dean.

- Jó ötlet - csatlakozott Ginny és Hermione

- Szerintem is - motyogta Neville.

Ron hallgatott. Azon vette észre magát, hogy nem érdekli az egész, hogy egész idő alatt csak arra tudott gondolni, hogy az apja…

- Hé, Weasley - bökte oldalba Dean - Te nem szavaztál.

- Hogy mi? - riadt fel Ron a gondolatai közül - Mire kell szavazni?

- Hogy újjászervezzük-e a DS-t - magyarázta Ginny kissé szemrehányó hangon.

- Ja, hogy azt! Hát persze… Fontos, hogy megtanuljunk védekezni nem?

Mindenki bólogatott, bár kissé furcsállták Ron viselkedését.

- Ne haragudjatok rá - vette védelmébe Hermione zavart kedvesét - Rossz hírt kapott

Csönd borult a tanácskozó társaságra.

- Úgy látom egyöntetű volt a szavazás - ragadta magához az irányítást Hermione - ki vállalja magára, hogy a többieket is értesíti?

- Majd én - dörmögte Harry - elvégre az én ötletem volt. És maradjunk abban, hogy csütörtök este nyolckor találkozunk a Szükség szobájánál.

Ezúttal mindenki egyöntetűen szavazott, Ron sem aludt el, és a kupaktanács feloszlott.

Ron maradt utoljára. Valahogy… Nem volt kedve felállni és felmenni, lefeküdni. Csak ült, és bámulta a tüzet, és elképzelte, ahogy magatehetetlen apját látogatja évről-évre a Szent Mungo-ban… Szemét könnyek futották el. Megrázta a fejét s szétmázolta arcán a könnyeket. Hirtelen egy könnyű kezet érzett a vállán. Felnézett… S ott állt előtte Hermione. Egy pillanat alatt elborították mindösszes érzelmei, ahogy belenézett Hermione együttérző tekintetébe. Felállt, s magához ölelte a lányt. Hermione nem szólt semmit, csak lágyan cirógatta Ron haját, s próbált megnyugtató impulzusokat küldeni neki. Ron felsóhajtott. Szorosabban ölelte Hermionét, ujjait belemerítve a lány puha hajába. Csodálatosképpen nyugodtnak érezte magát s most először jutott eszébe az a lehetőség, hogy apja felépülhet. Halvány mosoly derengett fel az arcán.

- Nem is tudom, mit csinálnék nélküled, Hermione… - suttogta a lánynak, mintegy megköszönve, a lelki támaszt.

- Ezért vagyunk itt egymásnak - súgta a lány - hogy osztozzunk jóban-rosszban.

Aztán még sokáig álltak ott, összebújva. Végül Ron moccant meg elsőnek.

- Nem kéne felmennünk? - kérdezte, s kiengedte öleléséből Hermionét.

- Dehogynem… - mosolygott a lány - csak nem együtt - tette hozzá, s elindult a lépcső felé. Ron utána, s a lépcső aljában még egyszer összeölelkeztek.

- Ron… - kezdte tétován Hermione - Szoktál… Szoktál arra a dologra gondolni, ami történt köztünk?

- Igen, Hermione - suttogta Ron s egy kissé elvörösödött - Talán túl sokszor is.

- Akkor kvittek vagyunk - mosolygott a lány - Jó éjt Ron! Álmodj rólam, ha akarsz!

Ron ezt a kívánságot egy tüzes csókkal honorálta, aztán elsietett a fiúk hálóterme felé. Hermione lélegzet után kapkodva rohant fel a lépcsőn, s megpróbált nem tudomást venni a testében tomboló vágytól. Azon az éjszakán ismét Ronnal álmodott… S ezúttal nem álltak meg egy csóknál.

A kém

Hatalmas, fekete holló suhan Roxmorts tájai felett… Éles szemét nem kerüli el, sem a Három Seprűre kerülő hatalmas lakat, sem a Szárnyas Vadkan leeresztett redőnye. "Féltek? - kuncogott - van is mitől… Na de, a Nagyurat nem ez az álmos falu érdekli… Gyerünk tovább!"

És a holló tovább szárnyal egészen fel a kastélyig. Körberepüli a Tiltott Rengeteget, meglesi Hagridot, amint a tüzes rákokat eteti, aztán figyelmét a zajos, nevetgélős-vihánc társaság köti le, mely éppen most tódul ki a kastélyparkba. A holló vizsla szemmel kutatja a szanaszét álldogáló csoportokat. Egyikben sem látja Harry Pottert. Vajon hol lehet? Feljebb száll, hogy a kastély ablakait is jól lássa, de sehol sem tudja felfedezni a keresett fiút. Kedvszegetten szárnyal vissza a Tiltott Rengeteg belsejében álló fán lévő fészkébe. "Majd holnap" - gondolja morcosan, s fejét a szárnya alá dugva elalszik.

Másnap újult erővel folytatja a keresést, s lám ezúttal szerencséje van! A Potter gyerek is ott van a kastélyparkban a többiekkel, egy vörös hajú csitrivel tárgyal elmerülten, miközben a többiek ámultan hallgatják a vén gazember Dumbledore-t. A holló nem hallja, miről van szó, ahhoz túlságosan messze vannak, közelebb repülni meg nem mer, az ősz varázsló miatt. Tudja, Dumbledore-nak egy pillanat elég lenne, hogy leleplezze őt. De érzi, hogy valami különleges van készülőben, valami, ami eddig még nem volt. A holló egyhelyben lebegve marad, kíváncsi lesz a fejleményekre, eddig még nem sok jelentenivalója akadt, szerette volna, ha végre történik valami érdekes. Dumbledore befejezte a beszédét, a hallgatóság szétszéledt. Harry és a vörös Weasley lány együttmaradtak.  A holló kimeresztette szemét, és lejjebb szállt. A következő érdekes párbeszédet hallotta, miután követte a párocskát a Tiltott Rengeteghez. "Nocsak, milyen bátrak" - gondolta, mikor látta, hogy milyen mélyen bent járnak már az erdőben. Megálltak egy kőrisfa előtt, melyen nyüzsögtek a bólintérek. Ginny elkapott egyet, s szórakozottan hajlítgatta végtagjait. Egy darabig csend volt, csak nézték egymást. Észre sem vették, hogy a mellettük álló fára egy nagy, fekete holló telepedett. Végül Harry törte meg a csendet.

- Különben… - Jól érzed magad, Ginny?

A lány sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt. Elengedte a szerencsétlen faőrzőt.

- Hát… Hazudnék, ha azt mondanám, igen. De akkor is, ha azt, hogy nem. Tudod - nézett Harry-re - Nagyon boldog vagyok veled, de… Aggódom apa miatt. Még mindig változatlan az állapota.

- Sajnálom, Ginny - mondta Harry halkan - Bárcsak segíthetnék…

- Hiszen segítesz - mondta a lány, s felderengett az arcán egy halvány mosoly - azzal, hogy itt vagy mellettem. Nélküled, nem bírnám így…

- Azért mostanában kevesebbet voltunk együtt - jegyezte meg Harry - úgy értem, kettesben - tette hozzá gyorsan, mielőtt Ginny a DS-edzésekkel hozakodott volna elő.

A lány meglepődve mosolygott.

- És hiányzott?

- Igen…

- És mi hiányzott leginkább?

Harry elmosolyodott.

- Leginkább ez - mondta, azzal magához ölelte a lányt és megcsókolta.

Ginny elernyedt Harry karjában, átkarolta a fiú nyakát és viszonozta az érintést. Aztán egyre inkább belemelegedtek…

A holló eleget látott. Elégedetten szárnyalt tovább azzal a gondolattal, hogy ma este, valami igazán kellemes csemegével örvendeztetheti meg a Nagyurat…

Leszállt az éj. A Tiltott Rengeteg éjszakai életet élő lakói ébredezni kezdtek. Az erdő közepén fészkelő holló is szárnyra kelt. De ő, nem vadászni indult.

Nem messze a Rengetegtől, egy tisztásra igyekezett, leszállt a fűre, s bukfencet vetett. A következő pillanatban ott állt a füvön a szakadt selyemtalárt viselő, kócos, izzó szemű Lestrange. Elővette pálcáját, kimondta a titkos varázsigét, s a pálcából előtörő folyékony ezüstre emlékeztető halvány fénnyel egy kört rajzolt a levegőbe. A kör nyomán kis ablak nyílt, s mögötte láthatóvá vált egy metszően hideg tekintetű, szűk szemrésű, vörös szempár.

Lestrange meghajolt a tükörkép előtt.

- Nagyúr…

- Halljam, mi a jelentenivalód? - firtatta a hideg hang, mely úgy hangzott, mint egy különösen kegyetlen hófúvás.

- Nagyúr, igazi szenzációval szolgálhatok ma este!

- És mi lenne az?

- Potter összeszűrte a levet Weasley lányával. Láttam őket csókolózni az erdőben.

- Weasley lánya? - Voldemort metszően felnevetett - Micsoda ízlés…

- És még valami Nagyúr - tette hozzá Bellatrix Lestrange, miután Voldemort elhallgatott - Tudnak Weasley sebesüléséről…

- Úgy… Nos, rendben van. Minden a terv szerint halad. Hamarosan megkapod az engedélyt…

- És akkor megölhetem, Nagyúr? - kérdezte Lestrange reménykedve.

- Azt nem…! Ő az én áldozatom. De… Megkínozhatod…

- Ó, Nagyúr… Köszönöm…

- Térj most vissza a helyedre. Nemsokára a Roxfort következik. Addig csak figyelj, kövesd…

- Úgy lesz Nagyuram. Engedelmeddel, most távozom.

Pukkanás hallatszott, a "tükör" eltűnt, s eltűnt Bellatrix Lestrange is. A helyén újra ott állt a hatalmas holló. Megrázta magát, s lustán szárnyra kapva, elrepült Roxmorts felé.