Szerelem a halál árnyékában                            

Történik: Voldemort visszatérésének második évében.

Alap: Rowling világa, különös tekintettel a negyedik-ötödik könyvekben történtekre

Szereplők: Ron és Hermione

                 Harry és Ginny

Valamint a mellékszereplők…

Korhatár: Szigorúan csak 14 éven felülieknek!! J

Stílus: erotikus-romantikus

Két titok gazdát cserél

- Mondd csak, Ginny… - fordult Hermione egy különösen szép és meleg őszi nap estéjén a vöröshajú lányhoz. Ginny épp akkor lépett be a hálóterembe, zilált ruházatban és kócos hajjal. Éppen kviddicsedzésről jött, és igen kimerültnek látszott.

- Tessék, Hermione? - kérdezte fáradtan, miközben átizzadt sporttalárját áthúzta a fején és ledobta az ágyra. Aztán levetette magát barátnője mellé.

- Tényleg igaz, az, hogy Dean és te szakítottatok? Hiszen, csak a múlt év tavaszán jöttetek össze…

- Ez igaz - vont vállat Ginny - de nem nagyon illettünk össze. Egyébként is, nyáron még a születésnapomra se volt képes baglyot küldeni.

- Lehet, hogy csak elfelejtette - próbálta meg a szétszórt Dean-t védeni Hermione - ez még nem ok..

- De ne felejtse el! - csattant fel Ginny, aztán hátrarázta a haját s kimerülten fújt egyet - Na jó… Nemcsak erről volt szó. Azt hiszem, neked elmondhatom, Hermione…

- Mit? - hajolt közelebb az idősebb lány, a fiatalabbhoz.

- Nos - pirult el Ginny - tudod… Rá kellett jönnöm, hogy itt, egyik srác se érhet Harry nyomába… Azt hiszem, ő az igazi… Ráadásul, amikor Dean megcsókolt, én akkor is végig Harry-re gondoltam…

Hermione meglepődött a vallomás hallatán. Azt hitte, ez már lefutott dolog Ginny-nél. Gyerekes rajongás volt, ennyi az egész. S most kiderül, hogy nem… Ráadásul, a magas, barna hajú,  jóképű, és kisportolt Dean se tudta elfordítani Ginny szívét Harry-től… Nos, ez akkor tényleg jelent valamit.

- De Ginny - fogalmazta meg hangosan is gondolatait - én azt hittem, ez részedről csak egy gyerekes rajongás volt…

- Én is azt hittem… - sóhajtott Ginny - de most, amikor nyár végén találkoztunk… Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan… Olyan jóképű! Az a kócos haja… És a sárkányzöld szemei… Még azt az átokheget is imádom a homlokán…

Hermione egy pillanatig nem tudott szóhoz jutni. Mintha ez már nem az a Ginny Weasley lenne, akit eddig ismert. A félénk, szótlan kislányból, lám, magabiztos nagylány lett. Ráadásul tavaly azt is megmutatta, hogy nem ijed meg az árnyékától. Nem az elsők között jelentkezett a DS-be? És aztán nem riadt vissza attól sem, hogy kövesse Harry-t, megmenteni Sirius-t Voldemort karmaiból…

- Hát, Ginny… - szólalt meg végül - te tudod. Csak én azt hiszem, Harry-t éppen eléggé lefoglalja az, hogy eljusson az auror-képzőig, és még mellesleg a világ leghatalmasabb feketemágusával is meg kell majd küzdenie… Nem hiszem, hogy a lányok járnának az eszében…

Ginny vállat vont.

- Nekem nem sürgős. Megvárom. Egyébként meg, ha nem érdekelnék a lányok, Cho-val se kezdett volna.

Hermione elmosolyodott.

- Az se ment neki valami fényesen… Bár igaz, hogy Cho-n is sok múlott.

- Cho egy nyafka liba - jelentette ki Ginny - nekem eszembe se jutna rád féltékenynek lenni…

- Hmm… Te is hallottad a történetet? - grimaszolt Hermione.

- Fél füllel… Te, Hermione… Kérdezhetek valamit?

- Persze - Hermione arra számított, hogy Ginny témát vált, de…

- Figyelj, már olyan régen meg akartam kérdezni… Tetszik neked, a bátyám, Ron? De komolyan…

Most Hermionén volt a pirulás sora.

- Hát tudod… Az az igazság, hogy igen. De kérlek, ezt soha, semmilyen körülmények között ne mondd el neki!

- Hallgatok, mint a sír… És.. Úgy érzed, szereted is, vagy csak úgy… Tetszik?

Hermione nyelt egyet. Ron iránti érzéseit többé már nem titkolta maga előtt, de éppen a húgával beszélni erről… Csak nézte Ginny kíváncsian csillogó, világoskék szemeit és sóhajtott.

- Igen, Ginny - mondta halkan - Szeretem őt. Majd belehaltam, hogy Padmát vitte a tavalyi bálra…

Ginny együtt érzően megsimogatta Hermione haját, ahogy ott, egymás mellett ültek az ágyon.

- Megértem, mit érezhettél… Mikor meghallottam, hogy Harry megkérdezte Cho-t, hát… Még szerencse, hogy Neville előtte hívott meg.

- Igen… Tudod, Viktor nekem csak egy barát… És nem vagyok abban biztos, hogy Ront, azért idegesíti, hogy levelezem vele, mert külföldi, vagy pedig…

- Szerintem tetszel neki Hermione - mondta Ginny hirtelen támadt magabiztossággal - csak még magának sem meri bevallani. A fiúk később érnek…

- Tényleg, neked a tizenötödik születésnapod volt, ugye?

- Persze - bólintott Ginny - Harry meg már tizenhat…

- Az nem jelent semmit - legyintett Hermione - Tudnak attól még úgy viselkedni, most is, mint a kétévesek..

- Fiúk… - legyintett Ginny - mintha sose nőne be a fejük lágya.

- De éppen ezért szeretjük őket, ugye? - mosolygott Hermione. Aztán elkomolyodott.

- Ginny… Amit mondtam…

- Persze. Kettőnk közt marad. Nem szólok neki. De kérlek te se..

- Ez csak természetes!

Azzal a két lány - megkönnyebbült szívvel, hogy titkukat végre megoszthatták valakivel - csendesen nyugovóra tért.

Valentin-nap (szombat) reggele

- Ti lementek Roxmorts-ba Ronnal? - kérdezte Hermione az egyedül üldögélő Harry-t, mikor leérkezett a reggelizőasztalhoz. Leült, a komoran hallgató, Harry mellé, és zabkását szedett a tányérjára.

- Nem t'om - vont vállat Harry - Az, az igazság, hogy nem beszéltünk erről. De lehet, hogy inkább tanulni kéne. Még nem írtam meg a dolgozatot Pitonnak…

- Akkor jó lesz ha sietsz, kedden kell beadni.

- Tudom - azzal Harry, befejezettnek tekintvén a társalgást és a reggelit, otthagyta Hermionét.

A lány elgondolkodva kanalazta a kását. Hármójuk barátságán tűnődött. Míg alsósok voltak, olyan egyértelmű volt minden… De a negyedik évben jöttek a gubancok, s azok azóta se bogozódtak ki. Mióta bevallotta magának, hogy vonzódik Ron-hoz, már nem tudta csak úgy a barátjának tekinteni. Állandóan az járt a fejében, hogy mi lenne, ha…

Csak az volt a szomorú, hogy Ron  mégcsak lányszámba sem veszi… Hát, ez van… A reggeli végeztével felment a klubhelyiségbe, s úgy döntött, ő is belemerül a tanulásba.

Ron ezenközben a hálóteremben gubbasztott ágyán és fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Érezte, hogy valami változóban van hármójuk közt, és nem egészen értette az okát. Rendben van, ebben a harcban Harry a főszereplő, és meg lehet érteni, ha ő nem akarja a veszedelembe magával rántani a barátait. Amióta Harry megismerte a róla szóló jóslatot, nagyon sokszor barangolt egyedül a kastélyparkban és a klubhelyiségbe is akkor ment csak le, mikor biztos lehetett benne, hogy senkit sem talál ott. Jószerivel csak a tanórákon, és az edzéseken találkoztak. Vagy az étkezéseknél. Ron megértette, hogy barátjának meg kell emésztenie a rá váró sorsot, de ha mélyen a lelkébe nézett, kicsit mellőzöttnek érezte magát. "Eddig is segítettünk neki - tűnődött magában - csak nem gondolja, hogy a végső csatában cserbenhagynánk?"

De mindegy, ez a dolog még érthető volt számára, és azért a baráti viszony ugyanúgy megmaradt, mint eddig.

Hermionével, már más volt a helyzet. Vele, két szó, váltás után szinte mindig elkezdtek veszekedni valami apróságon. Hermione mindig noszogatta Ront a tanulásra, és Harry-nek is azt szajkózta, hogy jobb lenne, ha a RAVASZ-vizsgái lebegnének a szeme előtt Voldemort helyett. Hermione szerint Harry-nek újra kellene kezdenie az okklumencia-órákat Pitonnal… Hátha a Nagyúr újabb merényletet tervez az agya ellen. De ezt Harry a legkategorikusabban elutasította. Az volt a véleménye, hogy amíg Dumbledore nem szól, hogy kell, addig nincs rá szükség, hogy Piton minden héten belemásszon az agyába.

Hermione… Ron előtt felrémlett a lány érdekesen szép, barátságos arca… Látta a mosolyát - amit, azóta, hogy lerövidítettette a fogait - már bátrabban csillogtatott. Meleg, mogyoróbarna szemének komoly pillantása… És a kócos-göndör haja… Ron hirtelen arra ocsúdott, hogy azon gondolkozik, milyen tapintása lehet a lány a hajának… Milyen érzés lenne megsimogatni azt a dús hajzuhatagot… Vagy az arcát… Vagy…

Ron hirtelen felriadt. Nem értette magát. Hermionét ezer éve ismeri… Rengeteg kalandot éltek át együtt… Hermione nem mindig viselkedett úgy, ahogy az általa eddig ismert lányok… Talán éppen ezért? És hirtelen eszébe jutott, hogy Valentin-nap van, és ma mehetnek le Roxmorts-ba…

Hermione egyre inkább belemerült a tanulásba. Azazhogy, csak merült volna, de valahogy nem ment most a koncentrálás… Ron valahogy mindig odatolakodott a gondolatai közé. Semmi esélye… Ron azokat az üresfejű libákat kedveli, akik autogramot kérnek Viktortól… Sóhajtott. "Hogy miért is kellett nekem a lehető legreménytelenebb pasasba beleesnem?! - csattant fel magában - Ron csak azt veszi észre, amibe belebotlik. Ráadásul azt se tudja, mi fán terem a tapintat. És különben is…"

De hiába: a szívnek nem lehet logikusan megmagyarázni, hogy kit is válasszon. Egyszercsak fellobban az érzés, és onnantól kezdve már nincs megállás…

Hermione letette a pennát. Éppen egy nagyon nehéz számmisztikai feladatot próbált volna megoldani, de nem és nem ment. Egyfolytában az járt a fejében, hogy mi lenne, ha Ron meghívná, hogy menjenek együtt Roxmorts-ba… Látta magukat, amint kézenfogva sétálnak a barátságos utcákon, és elérnek egy kis eldugott mellékútra… Befordulnak… Közel s távol sehol, senki, csak a néma házak. Megállnak. Ron szembefordul vele, és azt mondja: "Az első pillanattól kezdve tetszel nekem Hermione. Szeretlek." Ő elpirul és lesüti a szemét. Aztán megérzi Ron kezét az álla alatt. Felnéz… És akkor Ron lehajol hozzá és megcsókolja…

Közelgő léptek nesze rezzentették fel a lányt a kellemes álmodozásból. Bűntudatosan kézbe vette újra a pennát, s a pergamen fölé hajolt. Ám a szeme sarkából látta, hogy Ron lépett be a klubhelyiségbe… S Hermione arcát enyhe pír színezte át…

A helyiségben csend volt, csak a tűz ropogása, és Hermione pennájának sercegése hallatszott.

Ron úgy sétált be a klubhelyiségbe, mint aki nem biztos benne, hogy mit akar tenni. S amikor észrevette, hogy Hermione ott ül a kandalló előtt, még jobban elbizonytalanodott, mert a fenti, új keletű gondolatok ismételten megrohanták. Tétovázva odalépett a lányhoz.

- Öhm… Hermione…

- Igen, Ron? - nézett fel a lány, s megpróbált nyugalmat erőltetni magára.

- Szóval… Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt Roxmorts-ba, mit szólsz hozzá?

Hermione nyelt egyet.

- Iiigazán jó ötlet - suttogta elvékonyodott hangon - szi-szivesen veled tartok…

- Akkor jó! Fél óra múlva találkozunk a kapunál rendben? - Ron - fellélegzett. Nem gondolta volna, hogy ilyen simán fog menni. Rámosolygott Hermionére, és visszament a hálóterembe, hogy felöltözzön a kinti mínuszos hideghez.

Hermione álma valóra vált. Ronnal sétálhat Roxmorts-ban. Igaz, eddig is voltak már itt együtt, de ez most teljesen más volt… Épp ez járt a lány fejében, mikor Ron - hosszú hallgatás után - megszólalt.

- Öhm… Szerinted nincs nagyon hideg? Üljünk be valahova, nem?

- Jó ötlet… - bólintott Hermione - keressük meg Madam Puddyfoot kávézóját.

Most Ronnak sem volt kedve a Három Seprűhöz, így rábólintott Hermione javaslatára, bár volt egy olyan érzése, hogy nem a legjobb választás…

A kávézó olyan volt, mint tavaly - bár ezt a helyet Hermione eddig csak barátnői elmesélése alapján ismerte. Az az igazság, hogy ő kevésbé lelkesedett a Valentin-napi díszítésekért, mint Parvati és Lavender. A nagy, piros, lebegő szívek kifejezetten idegesítették, és az arany Cupido-kat is giccsesnek tartotta. Szerencsére idén a konfettieső elmaradt - helyette - kívánságra - a kis cupidók valentin-napi üdvözleteket adtak át; legtöbbször énekelve. Ígyhát a kávézó susmorgós háttérzaját időnként megszakította egy-egy harsány:"Boldog Bálint-napot Kedvesem!" - mondat, kellemes alt, vagy brummogós basszus hangon.

Ron hüledezve nézett körül, miután helyet foglaltak egy ablak melletti asztalnál. Neki cseppet sem tetszett a hely. Már megbánta, hogy miért nem javasolta a lánynak a Három Seprűt. Bár volt egy olyan érzése, hogy Madam Rosmerta sem felejtette el, hogy milyen nap van…

Ahogy leültek, már oda is görgött hozzájuk egy alacsony, kövérkés boszorkány rózsaszín talárban, keményített, fehér kötényben. A süvegéről apró szívecskék lógtak le, melyek kedves hangon csilingeltek, ha megmozdította a fejét.

- Mit hozhatok, kedveskéim? - a hangja is pont olyan szirupos volt, mint a kávézója.

Ron Hermionére nézett.

- Te mit kérsz?

- Egy habos kávét… - mondta tűnődve a lány - és van valami sütemény?

- Hogyne kedveském. Szív-torta, Szentivánéj-szelet, Szerelemhab… Csupa, Valentin-napi finomság!

- Nos… Inkább egy almáspitét kérnék - jelentette ki Hermione magában összeborzadva a sütemények nevétől.

Madam Puddyfoot bólintott és Ronhoz fordult.

- És önnek kedvesem?

- Ööööö… Én csak egy kávét kérek - mondta Ron zavartan - Hab nélkül - tette hozzá.

A pincérnő felírta a rendelést, és elsietett, majd hamarosan kihozta a két kávét, és Hermione süteményét egy ezüsttálcán. Letette eléjük, s elgörgött, hogy másokat is kiszolgáljon.

Ron még mindig hitetlenkedve nézett körbe. Valahogy ez a hely annyira nem illett a lányhoz. Meg is kérdezte:

- Miért akartál idejönni Hermione? Nem lett volna jobb a Három Seprű? Vagy a Mézesfalás-nak is van kávézója…

- Kíváncsi voltam rá, milyen ez a hely. A lányok áradoztak róla…

- Hát, nem is tudom… - vonta meg Ron a vállát - a hangulat megvan - vette szemügyre az asztaloknál üldögélő párocskákat - Na, és tetszik?

Hermione elmosolyodott.

- Szerintem ez egy találkahely… - jelentette ki álmodozva.

Ron rábámult a lányra. Ilyennek még sose látta. Hermione ábrándos szemekkel néz rá, és ha viszonozza a pillantását, elpirul… Lehet, hogy… Hogy Hermione is azt érzi, amit ő? Lopva ránézett a lányra. Már-már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, de aztán mégsem. Hallgatagon itták a kávéjukat. Egyiküknek sem jutott eszébe semmi beszédtéma, de fura módon, nem is érezték szükségét a beszédnek.

Hermione fejében csak egy gondolat zakatolt: "Vajon meg fog csókolni? És ha igen, akkor hogy reagáljak rá? Szent, Szalamandra, miért lett ilyen nehéz ez az egész?!"

Lassan elfogyott a kávé és a sütemény is. Csak üldögéltek hallgatva. A szemük beszélt helyettük. Ron csodálkozva észlelte a teljesen új érzéseket, melyek elborították. Jó volt itt ülni és hallgatni Hermionével. Már a giccses hely sem zavarta. Nem bánta meg, hogy mégis idejöttek. Itt biztos, hogy nem találkoznak olyan ismerőssel, aki kíváncsi rájuk. Itt mindenki a párjával van elfoglalva…

Ron a szeme sarkából figyelte a csókolózó párokat. Aztán Hermionére függesztette tekintetét. "Vajon mit szólna hozzá? - szólalt meg benne egy hang - ha már úgyis ezen gondolkoztam…"

Lassan felemelte a kezét és megsimogatta a lány haját… S csodálkozva észlelte, hogy apró, alig érezhető remegés futott végig rajta… Tovább cirógatta Hermione haját, s a remegés állandósult. Arrébb csúsztatta a kezét, s hozzáért a lány arcához. De csak egy pillanatra, s utána úgy kapta el ujjait, mintha égetné a lány bőre. Csodálkozva nézett a lány meleg, mogyoróbarna szemébe, melyben az ő zavaros érzéseinek visszfényét látta. Hermione nem tiltakozott az érintés ellen, csak nézte, Ront, csodálkozó pillantással, mintha el sem hinné, hogy megtörténik vele ez. Ron újra megérintette az arcát… S ezúttal ott is hagyta a kezét, s lágyan cirógatta. Hermione lehunyta a szemét egy pillanatra, mert annyira jólesett neki a fiú érintése. Kinyújtotta ő is a kezét és ő is, megsimogatta Ron arcát. A lány érintése felbátorította a fiút. Odahajolt hozzá és megcsókolta a homlokát. Hermione elmosolyodott, s Ron úgy érezte, ezért a mosolyért bármit képes lenne megtenni.

- Gyere, menjünk el valahová, ahol csak ketten vagyunk - suttogta a lánynak, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond.

Hermionénak elakadt a lélegzete. Szinte transzban állt fel az asztaltól és követte, Ront. Kint pedig éppen a felé a mellékút felé indultak, mint amit álmodozásában elképzelt…

Az a mellékút, pedig a Szellemszálláshoz vezetett. Roxmorts egyik legelhagyatottabb helyéhez. Mikor odaértek, Ron maga felé fordította a lányt, s kíváncsi-zavarodottan nézett a szemébe.

- Hermione… - kezdte zavartan - én nem tudom mi ez, de egyre többet gondolok rád, és mindennél jobban szeretnék… veled… lenni. És… és… lehet, hogy ha együtt vagyunk, akkor azért vitatkozom, meg veszekszem veled annyit, mert ezek ellen az érzések ellen harcolok…

- És most már… Nem harcolsz? - suttogta Hermione remegve. Erre a vallomásra már végképp nem számított.

- Nem. Már nem - sóhajtott Ron - vége a harcnak Hermione. Legalábbis itt benn - tette a mellkasára a kezét. Aztán magához ölelte a lányt, olyan szorosan, ahogy csak tudta, és újfent cirógatni kezdte a haját. Hermione hozzásimult Ronhoz és lehunyta a szemét, élvezte a simogatást. Ronban furcsa érzések ébredtek, ahogy ott állt, s érezte, hogy a lány közelebb húzódik hozzá. Hajat cirógató keze megállt, s lassan Hermione derekára csúszott. A másik kezével a lány lehajtott fejét emelte fel, hogy egymás szemébe lássanak. Hosszan nézte Hermionét… S érezte, szinte megbabonázza a lány pillantása… A szája… Hermione egy pillanatig sem tiltakozott Ron érintése ellen. A fiú csak ölelte a lányt s nézte a száját, s  figyelte az új-ismerős érzéseket, melyek feltámadtak benne. A lány hajlandósága felbátorította, s - mielőtt még átgondolta volna, mit tesz - lehajolt és gyengéden megcsókolta Hermionét. A lányba, mintha villám csapott volna. Az egész eddigi vágyakozása, érzései, szerelme… Minden-minden összesűrűsödött erre a pillanatra. Önkéntelenül is viszonozta az érintést. Ron megremegett. Belé is belécsapott az érzékek villáma. Minden, eddig még maga előtt is titkolt érzés és érzelem ráömlött most, s köztük, mivel a lány viszonozta csókját, az érzéki öröm érzése. Elvesztette a fejét. Szorosan ölelte magához Hermionét és csak csókolta és csókolta… És Hermione nem kapta el a fejét és ő is visszacsókolt és hirtelen úgy érezték, már nem is ezen a világon vannak…

Hirtelen megreccsent egy ág valahol a ház körül. Ron egy pillanat alatt elengedte a lányt, s ijedten néztek körbe. De közel s távol nem volt ott senki, csak a hallgatag Szellemszállás és a csupasz fák.

- Menjünk - szólalt meg Hermione, s összébb húzta magán a kabátját - szerintem lassan már mindenki visszaért.

Ron bólintott, s kézenfogva, hallgatva tették meg az utat visszafelé. A portrélyukon is némán másztak be. A klubhelyiségben most nyüzsögtek a háztársak, de nekik nem volt kedvük hozzájuk csatlakozni. Elindultak a hálótermek felé, de a lányok szobáihoz vezető lépcsőnél már nem mehettek tovább együtt. Hermione torkában dobogó szívvel arconcsókolta Ront.

- Jó éjt Ron! Köszönöm, a szép délutánt!

- Én is, Hermione - súgta vissza a fiú s ismét megsimogatta a lány arcát - Aludj jól!

Hermione rámosolygott Ronra, majd megfordult s felment a lépcsőn. A fiú egy darabig még ott állt, s nézett utána… Aztán ő is elindult a fiúk hálóterme felé.

Mikor belépett a szobába, szinte nem is csodálkozott rajta, hogy Harry még nincs ott…

Harry, miután elvált Hermionétól a könyvtárba ment, tanulni, mert a Pitonnak beadandő dolgozat határideje vészesen közeledett. Leült, kinyitotta a könyvet, maga elé terítette a pergament, kezébe vette a pennát; aztán csak ült és nézett maga elé. Végül összeszedte magát és leírt néhány mondatot, de rögtön az elején megakadt az egésszel. Valami homályos emlékei voltak a bezoár nevű kőről… Belelapozott az előtte heverő "Mágikus ásványok és lelőhelyeik" c. műbe, de hirtelen nem találta a bezoárt.

Erőltette az agyát, hogy visszaemlékezzen, melyik órán hallhatott erről, de most valahogy nem ment a koncentrálás.

"Koncentráljon, Potter! Védekezzen!" - hangzott fel hirtelen a fejében Piton gúnyos hangja. Felkapta a fejét. Már megint, Piton. Ő tehet róla, hogy itt ül, és ezen a hülye dolgozaton töri a fejét, ő tehet az utóbbi időben felbukkanó, furcsa rémálmairól, őt tehet arról, hogy meghalt Sirius… Összerezzent. Na nem. Arról azért nem teljesen. Abban azért ő is ludas - vallotta be magának kényszeredetten - mert ha gyakorol… Ha komolyabban veszi… Ha nem akarja annyira megtudni, hogy mit rejt az az átkozott ajtó, akkor…

"Erre még nagyon rá fogok fázni - gondolta magában Harry - erre a fenenagy kíváncsiságomra…."

Nézte maga előtt a pergamenen feketéllő sorokat és tűnődött… Az a tavalyi néhány okklumencia óra járt a fejében, meg a néhány héttel ezelőtti beszélgetése Hermionével. A lány azt tanácsolta neki, próbálja meg magát visszakönyörögni Pitonhoz, és igenis gyakoroljon! Ki tudja, mikor használja még ki Voldemort, ezt a fura kapcsolatot köztük…

Ő tiltakozott, hogy semmi szüksége ara, hogy hetente egyszer kínzó fejfájással feküdjön le, és különben is, Piton ne turkáljon az ő fejében. Hermione vállat vont, s nem beszéltek többet a dologról.

De most, ahogy itt ült, hirtelen más színben kezdte látni az egészet. Mert ha akkor ő… Elkezd gyakorolni, akkor az egész nem történik meg, és Sirius ma is élne. "Hát rendben! - határozta el - megpróbálom… Lehet, hogy könyvből is meg lehet tanulni" - mélázott. Igen, mintha valamelyik könyvben olvasott volna erről valamit… Keresgélni kezdett az asztalon… Igen, itt van: "A modern varázsláselmélet", 256. oldala…

"Okklumencia - az okklumencia, az elme elcsendesítésére, és a tudattalan gondolatok elrejtésére szolgál. Aki bír ezzel a képességgel, az teljesen felvértezi magát az ártó és gonosz szándékú legilimentorok ellen (legilimencia: lsd. lentebb) , mert képes elzárni az agyát a behatoló előtt, meggátolva ezzel, hogy tudatos és tudattalan gondolatai napvilágra kerüljenek. Nagyon nehéz, és bonyolult varázslat, sok gyakorlást igényel.(…) Módszertani leírása megtalálható a "Hogyan rejtőzzünk ellenségeink elől?" c. kitűnő önvédelmi kalauzban.

Legilimencia - az okklumencia ellentéte, arra szolgál, hogy egy másik ember gondolatait, érzelmeit kikutassuk, összezavarjuk, idegen, nekünk tetsző gondolatokat ültessünk el benne. A jó legilimentor előtt képtelenség hazudni. Az ártó szándékú legilimencia ellen, csak egy képzett okklumentor tud hatásosan védekezni. Elsajátítása valamivel könnyebb, mint az okklumenciáé, ám kétszer annyi gyakorlást igényel. Módszertanát lásd a fent említett könyvben."

Harry összecsukta a könyvet, s elgondolkozva a tenyerébe hajtotta állát. Lehunyt szemei mögött hirtelen, két , a közelmúltban lejátszódott esemény pergett…

Éppen jóslástanról jöttek Ronnal, s elindultak Legendás Lények Gondozására. Ahogy befordultak a kapuhoz vezető folyosóra, megpillantottak két harmadéves mardekárost, amint éppen szintén a kapu felé ballagnak. Harry elgondolkozva nézte az előttük baktató két fiút. Szemébe kiült a megvetés. Hiába, mondhat Hermione akármit, ő képtelen szeretni a Mardekár-ház tagjait. Ha jobban utána gondol, minden rossz a Mardekárból jött. Voldemort… A Titkos kamrája… Piton…

Összerázkódott, mert az jutott eszébe, mi lenne, ha megpróbálna ennek a két kígyópalántának belelátni a megzápult agyába? Valahol olvasta, hogy az okklumencia-legilimencia páros bűbáj. Ő már gyakorolta az egyiket… És most kipróbálhatná a másikat.

"Legilimens…!" - motyogta, s merően a két fiúra nézett… Hirtelen elsötétült előtte minden, s a következő pillanatban idegen gondolatok tolakodtak a sajátjai közé… A bal felől battyogó, hirtelenszőke fiú éppen az anyjára gondolt, aki összeszedett Egyiptomban valami fura betegséget… "Szegény mama! - hallotta a fiú gondolatait - egyszercsak ronda bogarak termettek a testén és elkezdték enni a húsát… Borzasztó! Még a Szent Mungo gyógyítói is azt mondták, soha nem láttak ilyet. Vajon Raven megjött már a gyógyszerrel? Apa igazán küldhetne egy baglyot…"

Aztán ismét sötétség, majd egy impozáns kastély ebédlőtermében találta magát, ahol a roppant asztalnál a másik fiú ült, és sűrű könnyhullatások között körmölte a bájitaltan házi feladatot - a nyári szünetben! - fölötte, pedig ott állt az apja, aki a megtévesztésig hasonlított Pitonra, csak éppen mélyvörös talárt hordott, nem feketét. Kivont pálcával tornyosult a fia fölé, akinek megremegett kezében a penna…

- Megmondtam, Upir, ha még egyszer hanyagságból nem írod meg a leckédet, megátkozlak! - dörögte az apa és pálcájából tűzpiros fény robbant elő…"

- Harry… Hé, haver, jól vagy?

Harry-t Ron hangja térítette vissza a valóságba. Pislogott, megrázta a fejét. Alig bírta elhinni, amit átélt az előbb. Ron aggódva nézett rá, s ez most - ki tudja miért - idegesítette.

- Mi van? - vetette oda nyersen, és megdörzsölte a homlokát, mert úgy érezte: szétrobban a feje - Nincs semmi bajom, nem kell ajnározni!

- Rendben - vont vállat Ron - csak nagyon elsápadtál, kimeresztetted a szemed, és valamit motyogtál magadban. Azt hittem…

- Hogy megint látomásom volt, mi? - Harry szinte észre se vette, hogy kiabál - Azt gondolod, hogy megőrültem?!

- Nem, dehogyis - tiltakozott Ron - csak…

- Semmi, csak. Nem kell állandóan aggódni értem, nincs semmi bajom. Esküszöm, olyan vagy már, mint Hermione. Vagy mint az a féleszű bátyád, Percy.

Harry tudta, hogy ezzel vérig sértette, Ront. Barátja füle elvörösödött, és mérgesen nézett Harry-re.

- Ne hasonlítgass engem Percyhez - sziszegte - és azt hiszem, azt már a múlt nyáron megbeszéltük, hogy ne rajtunk vezesd le a dührohamaidat!

Harry erre nem szólt semmit, csak előrerohant, és aznap már nem is szóltak egymáshoz.

Harry felriadt. És megrázta a fejét. De alighogy elemezni kezdte volna a fenti emléket, újabb tolakodott elő…

A klubhelyiségben ült, nem messze tőle Ron és Hermione csinálták a leckéjüket. Neki nem volt kedve tanulni, mert éppen megint a Sirius-szal és Voldemort-tal kapcsolatos, komor gondolatai vették elő. Egyszercsak nyílt a portrélyuk, és belépett rajta Neville. Köszönés után, rögtön Harry-hez fordult és kérdezett tőle valamit. Arra már nem tudott visszaemlékezni, hogy mit… Azt sem, hogy mit válaszolt rá. De arra igen, hogy olyan hangon és modorban, hogy a közelben ülők mindegyike megdermedt. Neville is.

Aztán ráemelte ártatlan, kék szemeit és a maga utánozhatatlanul nyugodt módján megjegyezte:

- Harry, szerintem próbálj meg rendbe jönni magaddal. Lassan már olyan leszel, mint Piton professzor - azzal csendesen elballagott.

Harry villámló szemmel nézett utána, összekapta a könyveit, és anélkül, hogy elköszönt volna barátaitól, felrohant a hálóterembe. Levetette magát az ágyra és lefekvésig nem ment ki a fejéből Neville megjegyzése.

Aztán, amikor nagy nehezen elaludt, borzasztó rémálma volt, amiben szerepelt Piton, Voldemort, és Sirius meg ő, meg mindenféle ajtók és folyosók… a konkrét cselekmény nem maradt meg, csak a rémület, ami felébresztette az éjszaka közepén. Felült és csak nézett maga elé. "Méghogy olyan, mint Piton - füstölgött - kikéri magának, ő nem gonosz! Nem szokta megalázni az embereket, és…" Álljunk csak meg! Akkor mit is keresett a múltkor annak a két mardekárosnak a fejében? Mire volt jó, hogy belenézett a gondolataikba? És vajon az utóbbi időben nem szokott dühös és morcos arccal, egyedül barangolni a kastély körül? Mikor Hermione a múltkor utánament, hogy kérdezzen valamit, majdnem pálcát rántott a lányra… Tényleg, hova vezet ez, ha így megy tovább? Eszébe jutott, hogy öt éve, a Teszlek Süveg a Mardekárba osztotta volna be… Ő könyörgött, hogy mindenhova, csak oda ne. Így került a Griffendélbe. Megrázta a fejét. Nem! Nem hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta ez az őrület… Bármi történt is, ő is felelős érte. Ideje lenne szembenézni önmagával… Az éjszaka további részét végigvirassztotta és gondolkodott.

És másnap bocsánatot kért Neville-től.

Valahol kint, becsapódott egy ajtó. Harry felrezzent gondolatai közül. Sóhajtott. A fájdalmas-szégyenletes emlékek felidézése helyre tette a fejében a dolgokat. Eldöntötte: tanulni fogja az okklumenciát. "De nem könyörgöm be magam Pitonhoz - gondolta durcásan - inkább könyvből tanulok. Hermione szerint nem lehetetlen."

Felállt, végigböngészte a polcokat, s hamarosan ráakadt a keresett kötetre. Jó vastag könyv volt… Mikor visszacipelte az asztalhoz, akkor vette észre, hogy tulajdonképpen kettő… A második hátul volt elrejtve benne, s a címe igen figyelemreméltóan; "Különösen veszélyes átkok és ártások" volt.

"No, ez is jól jöhet még - dünnyögte magában - de egyelőre csak eggyel kéne foglalkozni"

Kinyitotta a megjelölt oldalon, és olvasni kezdte az okklumencia módszertanát. A leckét, pedig teljesen el is felejtette…

Valamikor délután kettő körül vette észre, hogy a délelőtt már jócskán elszaladt… "Na ennyi elég lesz mára… - nyújtózott - a végén még túl okos leszek…" Elvigyorodott. Felállt, s visszavitte a könyveket a helyükre, majd

elhozta a szobájából a láthatatlanná tévő köpenyét,  mert elhatározta, hogy csavarog egy kicsit Roxmorts-ban, de azt akarta, hogy senki ne vegye észre.

Lent a faluban először is felkereste kedvenc helyeit, Zonko Csodabazárát, és a Mézesfalást, s azon töprengett, hogy betérjen-e a Három Seprűbe egy vajsörre, mikor meglátta, Ront és Hermionét, amint elindulnak Madam Puddyfoot-hoz. (De ezt Harry persze, nem tudta). Kíváncsi lett, mit keresnek barátai kettesben itt lent a faluban. Óvatosan követni kezdte őket, egészen a kávézóig. Hallgatózni persze nem akart, így csak az ablakon keresztül leste őket. S roppantul elcsodálkozott… Hermione és Ron látszólag nem beszélgettek, de mégis történt köztük valami, miközben nézték egymást, ezt Harry holtbiztosan érezte. Aztán… Ron megmozdult, s megsimogatta Hermione haját. Ez végképp megdöbbentette Harry-t. Ott is hagyta a kávézót… Ron… És Hermione? Miért? Hogyan? És hogy-hogy ő nem tud erről? Hiszen tavalyelőtt még… Megtorpant. És a homlokára csapott. Hát persze! Eszébe jutott, milyen dühös volt Ron, mikor megtudta, hogy Hermionét már meghívták a bálba. És ő még azt hitte, azért, mert Krum a Durmstrang-ba járt! Pedig már akkor is világos kellett volna, legyen, mi az ábra: Ronnak tetszik Hermione. "Áldásom rájuk…" - dünnyögte magában, miközben céltalanul barangolt a faluban. Ám hamarosan elterelődtek a gondolatai barátja szerelmi életéről, s a "szokásos" gondolatok tolakodtak előtérbe. Közel egy éve kellett élnie azzal a tudattal, hogy Voldemort visszatért. Most ehhez még az is társult, hogy egy jóslat szerint, ő azért született, hogy legyőzze a mágust. Harry nem érezte magát valami jól a bőrében. Azóta, hogy szembesült a próféciával, azon gondolkodott, hogyan tudná legyőzni Voldemort nagyurat. De hiába nézte át még a tiltott szekciót is a könyvtárban - auror-vizsgára készülvén és felsősként ezt most már megtehette - nem talált olyan átkot, vagy ellenvarázslatot, mely elég erős lett volna hozzá, hogy az Adava Kedavrát hatástalanítsa. És ez, meglehetősen kétségessé tette a jövőjét, tekintve, hogy a prófécia világosan megmondja: "nem élhet az egyik, míg él a másik…" és abban biztos volt, hogy Voldemort addig nem nyugszik, míg meg nem öli őt. És ha véletlenül nem azon agyalt, hogy még bő egy év, és állandó életveszélyben lesz, akkor Sirius halála miatt vádolta magát… Vagy egyszerűen csak siratta a keresztapját, hogy miért nem maradt életben, miért hagyta ő is itt…

Most is, míg sétálgatott s élvezte az egyedüllétet, most is Sirius járt az eszében. Lábai önkéntelenül is a Szellemszállás felé vitték.

Itt találkoztak először… S később ettől a helytől nem messze, egy barlangban rejtőzködött, fekete kutya alakjában…

Eszébe jutott, milyen boldog volt, mikor keresztapja felajánlotta neki, hogy lakjon nála… A tavalyi nyár is lepergett a szeme előtt, az összes beszélgetése Sirius-szal… S érezte, ahogy a szemébe könnyek gyűlnek.

Hirtelen lépteket hallott. Megfordult, s elmosolyodott; Ginny közeledett felé, teljesen beburkolózva vastag, téli köpenyébe, fején piros, fülvédős sapka. Megállt a ház előtt, egészen közel Harry-hez, s álmodozva nézte az elétáruló, kissé hátborzongató látványt. Harry kicsit hátrébb lépett. Így jobban látta a lányt. S gátlástalanul meg is bámulta. Valami… Furcsa volt benne. Ginny állt ugyan előtte, de mégsem ő. Aztán rádöbbent: Ginny, felnőtt! Harry-ben valahogy még mindig a tizenegy éves Ginny képe élt, úgy, ahogy ott feküdt a Titkok Kamrájában. Azóta, hogy Ginny idejár, nem is nagyon beszélgettek sokat. Kivétel persze, a tavalyi év, mikor együtt edzettek a DS-ben, és együtt indultak Sirius megmentésére.

Ginny, ahogy itt állt előtte; semmiben nem emlékeztetett az emlékeiben élő kislányra. Vékony, filigrán termete, már kezdett nőies alakot ölteni, lángvörös haja is, tizian-vörössé szelídült, kedves babaarca, a tömérdek szeplővel az orrán, komoly vonásokat öltött, s csillogó, kék szemében is megjelent valami nem evilági szomorúság. Nyilván a tavalyi kaland hatása… Ahogy oldalra fordította a fejét, s "ránézett" Harry-re, a fiúnak a lélegzete is elállt. Ginny gyönyörű lánnyá serdült. "Nem is csodálom, hogy annyian odavannak érte - gondolta - Jövőre még Cho-nál is szebb lesz… Micsoda??!" - megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a fenti gondolatot, de nem nagyon sikerült. Míg ő ezzel küzdött, Ginny hirtelen elkezdett körbe nézegetni, mintha keresne valakit.

- Harry? - szólalt meg fennhangon is - Itt vagy?

Harry megdermedt. Ginny látja őt? Gyorsan végignézett magán, de nem látszott semmi belőle. De akkor hogyan?

Ginny közben óvatosan tapogatni kezdte a levegőt maga mellett, s hirtelen megragadta Harry vállát.

- Szóval itt vagy - állapította meg, s óvatosan centiről-centire haladva, megkereste a köpeny csuklyáját, s levette Harry fejéről. Harry kissé hunyorogva nézett a fénybe, eddig a köpeny némileg szűrte azt. Csodálkozva meredt Ginny arcába.

- Ginny… Te honnan tudtad, hogy itt vagyok? Láttál?

- Dehogyis - rázta a fejét a lány - csak… Megéreztem, hogy van itt valaki. És csak neked van láthatatlanná tevő köpenyed…

- Remélem… - mosolygott Harry. Aztán elkomorodott - Tudod, egyedül akartam lenni.

- Értem… - Ginny visszahúzódott egy kicsit, Harry őszinte sajnálatára. Ám amikor ez tudatosodott benne, teljesen elképedt. Ebben a pillanatban ismét lépések hangzottak fel. S feltűnt… Hermione és Ron, kézenfogva, lassan, ráérősen sétálva. Harry figyelte Ginny arcát, ám a lánynak egy arcizma sem rezdült. Magában gratulált a bátyjának, hogy végre elővette a jobbik eszét. Hermionénak pedig sok boldogságot kívánt. Harry sem lepődött meg a párocska felbukkantán, s magában ő is gratulált nekik. Igen ám… De valószínűleg Ronék nem szeretnének most társaságot… Főleg Ginny-ét nem. Harry hirtelen ötlettel magához vonta a lányt, s mindkettejüket betakarta a köpenyével. Aztán elhátráltak a ház elől, olyan messzire, hogy bárhol is álljanak meg Hermione és Ron, még véletlenül se hallják őket.

- Harry… Menjünk innen - suttogta Ginny, aki nem volt kíváncsi a kibontakozó románcra. Igaz, Harry sem, de nem volt mit tenni…

- Nézz a lábad alá… - suttogott vissza Harry - csupa faág, meg elszáradt makkhéj… Egy rossz lépés és szétriasztjuk őket…

Ginny nyelt egyet. Harry-nek igaza volt. Vagy ott maradnak addig, míg Hermione és Ron el nem mennek, vagy szétzilálják őket… A földön szinte képtelenség volt olyan helyre lépni, ahol ne lett volna valami zajkeltő eszköz. És nekik nem volt szívük szétzavarni a párt… Így inkább csak álltak és próbáltak valahová máshová nézni, de persze, az emberi kíváncsiság azért győzött…

Mikor Ron végül megcsókolta Hermionét, Harry önkéntelenül is megfogta Ginny vállát, ahogy ott állt előtte a lány. Ginny megrezzent Harry érintésétől, de nem szólt semmit. Csak nézte a barátnőjét, ahogy szerelmével csókolózik, s gondolatban felcserélte kettejüket Harry-re és saját magára. "Vajon milyen lehet Harry-vel csókolózni? - tűnődött - Gyengéd vajon? Vagy szenvedélyes? Vagy - netán - ügyetlen, mert nincs elég tapasztalata?" Elmosolyodott ezen a feltevésen. Számára elképzelhetetlen volt, hogy Harry valamiben is nem nyújtaná a maximumot…

Harry fejében is össze-vissza cikáztak a gondolatok. Visszagondolt élete első csókjára, Cho-val és el kellett ismernie, hogy az csak gyermekes játszadozás volt, akkor képest, amit most Ron és Hermione műveltek. S elképzelte milyen lehet így csókolózni… De ki lehetne a partner? Ahogy ezt a kérdést feltette magának, rögtön megjelent lelki szemei előtt egy vörös hajbozont, és édesen csillogó, kék szemek. De nem tudta mire vélni a dolgot. Közben kezdett már igazán kínossá válni, ahogy ott állnak és nézik a másik kettőt. Harry elhatározta - faágak ide vagy oda, el kéne menniük. Odasúgta Ginny-nek:

- Ginny, szerintem próbáljunk meg óvatosan elszivárogni innen… Talán nem vesznek észre. Nagyon belemerültek… Gyere lassan utánam.

Azzal elindult vissza az úton, a lány mögötte, de valamelyikük hirtelen rálépett egy faágra s az természetesen megreccsent.

- Futás! - adta ki Harry suttogva a parancsot és addig rohantak, mígnem oda nem értek a Három Seprűhöz.

- Bemegyünk? - intett Harry fejével a kocsma felé - Meghívlak egy vajsörre.

- Kivételesen elfogadom - bólintott Ginny, mint valami királynő.

Harry zsebre tette a köpenyt, s nagy egyetértésben beléptek Madam Rosmerta rezidenciájába.