Fiatal boszorkanövendék voltam még akkor, az erdő tapasztalt boszorkányánál, Stina anyónál voltam tanonc. Ott kezdődött minden… Az erdő szélétől nem messze, hol éldegéltünk, a környék fejedelmének vára magasodott.

Stina anyó főképp a füvekkel foglalkozott, s nekem is azt tanította meg először. Rejtekünk nem ismerte senki, de jó is, hiszen rögtön a máglyán találtuk volna magunkat.

Stina anyó minden napkeltekor elküldött az erdő széléhez, hogy megszedjem azokat a füveket, mik csak ott nőttek, lecsipkedjem a fiatal tölgyfák zsenge hajtásait, varázspálcának való ágakat törjek, s mandragórát keressek a nem messze lévő akasztófa-dombon. Mindezek nagyon fontos dolgok voltak. A füvekből gyógy- és varázsitalokat készítettünk, a pálcákért ismerős boszorkányok, boszorkánytanoncok jönnek majd; a fiatal tölgyek hajtásai, pedig megvédenek az illetéktelen behatolóktól…

Egy különösen szép, nyáreleji reggelen, különös társaságom akadt, ugyanis, épp a palástfüvet gyűjtögettem kis batyumba, mikor lódobogás ütötte meg a fülemet. Felnéztem… Egy szép pejkanca léptetett elő a sűrűből, nyergében, pedig a legszebb ifjú ült, kit valaha látnom szerencséltetett. Délceg termete, hollófekete haja, tüzes pillantása rögtön elbűvölt. Futó pillantással felmértem, hogy alighanem a várból érkezhetett, mert a kastély őreinek egyenruháját viselte. Nyilván kedve szottyant egy kis hajnali lovagláshoz.

Amint meglátott, megfékezte a lovat, leugrott róla, s széles mosollyal meghajolt előttem.

- Hódolatom, szép hölgy! Ugyancsak jókor kelhettél ma reggel…

- Hasonlóképpen, jó lovag! - viszonoztam a kedves üdvözlést - szeretem nézni a napfelkeltét, na meg dolgom is van, amint látod.

- Látom - villant meg borostyánszínű szeme - füveket szedegetsz… Boszorka lennél, úgy-e?

Megrezzentem. Engem jól lelepleztek. Mondhatnám, hogy ugyan, csak a kecskémnek szedegetek egy kis abrakot, de éreztem, itt a hazugság már nem segít.

- Az volnék - bólintottam hát - s most kezedben életem, jó uram - tettem hozzá lehajtott fejjel.

Közelebb lépett hozzám, s felemelte lehajlott fejemet. Borostyánszín szemei barátságosan, melegen csillogtak.

- Sose félj, jó leány - mondta kedvesen - nem árullak el… Jóanyám is tudós asszony, s én éppen az ő védelmére szolgálom a fejedelmet.

- Hogyan, jó uram? - pislogtam értetlenül.

Elmosolyodott. Oh, ez a mosoly! Szíven ütött.

- Anyámasszony ellen sok pletyka kélt városunkban, hol a fejedelem az úr - magyarázta - s azt, mindenki tudja, hogy urunk nem tűri a vajákosságot maga mellett. Rábeszéltem hát; hogy vegyen maga mellé, hogy a csőcselék száját befogjuk. Jó barátja volt atyámnak… Ráállt a dologra, s én - zsoldos lettem, seregében. De nem küldött harcba, mint látod. Arra rendelt, hogy kastélya biztonsága felett őrködjem.

- Értem már, jó uram - bólintottam - a mi családunkban is anyáról gyermekre száll e képesség, de mindig csak az elsőszülöttre. Húgom hétköznapi lett… Anyám, pedig elküldött tanulni..

- Mit nem adnék érte, ha én is tanulhatnám a mágiát! - sóhajtott fel - érzem, megvan bennem a képesség, hiszen egy boszorkány fia volnék, de… - nem fejezte be a mondatot, rámfüggesztette tekintetét.

- Ne vedd semmibe jó anyád jó hírét, jó uram - vetettem ellene ötletének - anyádasszonynak jó oka volt rá, hogy elfogadja a te áldozatodat. Ne tégy rosszat magatoknak, azzal, hogy bajba keveredsz. Elég baj lehet neki az, hogy nem láthat minden napon…

Elmosolyodott.

- Szokatlanul megfontolt szavak, egy fiatal lányka szájából. Másban is ily meggondolt vagy?

- Nem tagadom uram - mosolyodtam el én is - hogy valóban meggondolom minden tettemet. Különben már nem élnék… Éveim számát, pedig ne nézd, uram, az csak testem tapasztalata; de lelkem, mint tanítóm mondotta volt; már igen öreg.

Ígyen diskuráltunk. A kellemesen hűvös hajnali meg-meglebbentette fürtjeinket, a nap már rég felkelt, s arany fénnyel ragyogott, de mi nem vettük észre. Arra ocsúdtam fel, hogy a várban megszólalt a kilenc órai istentiszteletre hívó, kilenc harangütés. Felkaptam a batyumat, s már nyargaltam volna, mint a szél, hiszen Stina anyó eddig már el is siratott tán, de lovagom elébem állt, s megragadta karomat.

- Csak egy szóra! Látlak, még?

- Minden reggel itt szedek füvet - válaszoltam - de nem hinném; hogy máskor is beszédbe elegyedünk… Hiszen még a nevedet sem tudom…

- Oh, bocsáss meg! Szépséged ragyogása elhomályosítja elmém - bókolt - s ígyen elfeledkeztem az illemről… Nevem; Ulwar Thor Egil ap Bergenborg… Szolgálatodra - mondta, s meghajolt előttem, miként nemeseknél illik.

Felnevettem.

- Én nem büszkélkedhetem ennyi névvel - mondtam vígan - bár nemes kisasszony vagyok, parasztok leányaival nevelkedtem. Elszoktam már az udvari móditól… Nevem pedig, egyszerűen; Silja. Örültem a társaságodnak! - azzal felkaptam a vászonzacskót s beszaladtam az erdőbe.

Azt hittem, sose látom többé, de másnap reggel ismét eljött. Aztán újra és újra. És mindig találtunk beszélnivalót, s idővel - mivel meghatotta szívemet a könyörgése - tanítani kezdtem a mesterségre. Amit Stina anyó megtanított nekem, én rögtön továbbadtam lovagomnak.

Napról- napra, percről-percre jobban és jobban szerettük egymást, s egy balzsamos, teliholdas éjszakán - Beltane ünnepe volt - csodálatos rítust tartottunk együtt, Ulwar, meg én; s azon az éjszakán lettem az övé, s fedeztük fel egymással a testi szerelem csodáját. Másnap, mikor visszalovagoltunk az erdő széléhez, hol búcsúzkodni szoktunk volt, leugrott a lóról, leemelt engem, s a földre téve; mélyen a szemembe nézve a következőket mondá:

- Megbabonáztad szívemet Lady Silja. Soha más asszonyra nem nézek többé. Sorsod, az én sorsom, életed az én életem immár. Légy a feleségem!

- Ulwar… - néztem a szemébe - gondold meg. A kastélyban jó életed van. Kényelemben élsz. Ha engem választasz, a magány és kitaszítottság vár…

- Nem érdekel… - suttogta - te velem leszel, és nekem csak ez a fontos. Szeretlek, és veled akarom leélni az életem.

- Oh, Ulwar… - susogtam, s karjaiba simulva, lágy csókot leheltem a szájára - a feleséged leszek - súgtam pirulva - nekem sincs más vágyam, csak te…

Felragyogott a szeme e szavaimra, szorosan magához ölelt majd elengedvén engem, fellendült lovára s istenhozzádot intett.

Másnap Stina anyó kunyhójában megtartottuk a kézfogót, melyen Ulwar egy bajtársa is jelen volt, mint tanú… rossz előérzetem volt, de nem szóltam róla újdonsült férjemnek. Hátha csak én képzelődöm…

Ulwar házat emelt az erdőben, nem messze Stina anyó kunyhójától, s mi oda költöztünk. Férjem - többszöri könyörgésem ellenére - visszatért a kastélybéli munkájához, hisz, mint mondta, gondoskodnia kell asszonyáról; vagyis rólam.

Boldogan, szerelemben éltünk, és sokáig nem is volt semmi baj… Ám sajnos, az én félelmeim igazolódtak be… Drága férjemet elárulták, kiszolgáltatták. És éppen az, az ember, akitől azt ő a legkevésbé sem várta… Akiben feltétlenül megbízott.

Egy különösen csodálatos alkonyon csapott reánk a borzalom. A bajtárs, a barát, a tanú…

Elárulta rejtekünket. Ulwart - tudta nélkül - vagy tíz fegyveres követte, mikor hazaindult hozzám. Még megvárták, hogy szerelmesen egymás karjába borulunk… Aztán körbevették. Kiszakították karjaim közül, s a házacska előtt elterülő; kis tisztásra lökdösték.

- Ki ez a fehérszemély? - dörrent rá a csapat vezetője, megvetően intve felém kardjával.

Ulwar állta a sarat.

- A feleségem - felelte higgadtan.

- A feleséged?! - ordított tovább a káplár - Hogyan? Elvetted tán Isten, s ember előtt?!

- Elvettem őt Isten - mutatott az égre és a környező fákra, kedvesem - és ember előtt - bökött most bajtársára, ki a hátulsó sorban állt; s igyekezett nem Ulwarra nézni - az én lelkem tiszta - folytatta az én uram - s asszonyomé is. Nem követtünk el semmiféle bűnt.

- Nem?! Azt majd a kegyelmes fejedelem, és a nagytiszteletű püspök úr eldönti. Lódulj!

Nem nézhettem tétlenül, ahogy drága férjemet vasra verve elvezetik… Lehunyt szemmel segítségül hívtam a Természet elemeit, hogy segítsenek. Rázkódott a föld, hatalmas szél kerekedett, a katonák futottak; ki merre látott, azt hitték, itt a világ vége. De a vezetőjük szilárd maradt; mint a kőszikla. S szeme az én csukott pillájú, erősen koncentráló alakomra tapadt.

- Fogjátok el azt, a vajákos boszorkányt, ti félnótások! - ordította rám mutatva - az csinálja ezt a hacacárét!

Pár pillanat alatt, öt vagy hat marcona katona vett körbe s ragadott meg félelmetes erővel. Kiestem az összpontosításból, s a szélvihar és földmorajlás abbamaradt. De mielőtt még a káplárhoz hurcolhattak volna, Ulwar is kipróbálta erejét… Most először. Éjszaka borult ránk… De nem tudtunk kihasználni pillanatnyi előnyünket. Én elfáradtam az előbbi vihar megidézésében, kedvesem, pedig nem volt még elég járatos az efféle bájolásban…

Summa, summarum, hamarosan mind a ketten ott álltunk a tisztáson, köröttünk kivont karddal a katonák, kezünk-lábunk súlyos bilincsben. S vád is súlyos volt: boszorkányság!

Mivel saját szemükkel látták, mire vagyunk képesek; kétség sem fért bűnösségünkhöz. Alig két óra múltán már a vár tömlöcében találtuk magunkat; s a káplár gúnyos vigyorral közölte, hogy használjuk ki, mert ez, az utolsó éjszakánk… Holnap máglyára kerülünk mind a ketten.

Átvirrasztottuk az éjjelt… Nekem nem volt még annyi erőm, hogy mindkettőnket megszabadítsam, hát megpróbáltam meggyőzni kedvesemet, hogy meneküljön. Ám, ő meg engem akart életben tudni… S így ment ez, hajnalig.

Sötét volt még, de az ég alján már derengett az, az aranyszínű ragyogás, mi a nap keltét, s mi halálunk idejét jelezte. Ulwar kisírt szemeimbe tekintvén így szólt:

- Menekülj te, Siljám, egyetlenem! Élj tovább! Élj helyettem! - szemei izzottak a belső tűztől, s én nem tudtam ellenállni e pillantásnak - Élj, s én majd megkereslek, bárhol legyél is! Visszatérek új, és új alakban, kereslek égen és földön, életeken át… S hidd el: egyszer egymásra találunk újra.

Megfogták lelkemet e szavak. Nem tudtam szabadulni hatásuk alól. Engedtem Ulwar rábeszélésének… Felpattintottam gyűrűm fedelét, s az alatta lévő port kedvesem tenyerébe ráztam.

- Nyeld le - mondtam - enyhíti a fájdalmakat… S nekem könnyebb lesz az út, ha tudom, hogy nem szenvedsz.

Nem szólt semmit. Lenyelte a port; majd magához vont, s hosszan, forrón, kétségbeesett szenvedéllyel csókolt meg. Beleremegett minden porcikám. Ez a csók melengette lelkemet; s vértezett fel az előttem álló megpróbáltatásokra.

Aztán kicsapódott az ajtó, felrángattak a földről mindkettőnket…

Mikor ott álltunk a gerendához kötözve, köröttünk magasra csaptak a lángok, hallottuk a csőcselék gúnyos, kárörvendő, gyűlölködő zsivaját; kedvesem még utoljára felém fordult…

- Emlékezz! - súgta - Emlékezz, mit ígértem neked. Egyszer újra találkozni fogunk, én Siljám, s akkor már semmi és senki nem fog minket egymástól elválasztani.

Könnyes szemmel bólintottam. Pilláim lehunyódtak… Az erő lassan elborított; testem könnyűvé vált, mint a pernye, s én szálltam, szálltam, minél messzebbre attól a helytől; hol első és egyetlen szerelmem teste immár porrá és hamuvá égett.

Mindez egy szempillantás alatt játszódott le lelki szemeim előtt, s talán nem is voltam tudatában annak, hogy még mindig a borostyánszeműt bámulom. Akkor riadtam csak fel, mikor árnyék vetült arra a helyre, ahol ültem, s meghallottam magam felett egy érdesen mély, borzongató hangot:

- Ne haragudj, hogy megszólítalak, de ismerjük mi egymást valahonnan?

Felnéztem… S megállt bennem az ütő egy pillanatra. Ő volt az… A borostyánszemű.

- Nem hinném - válaszoltam, s csak most vettem észre, milyen rekedt a hangom.

- Csak azért kérdem - folytatta - mert úgy fixírozol, mintha azon törnéd a fejed, hová is tegyél…

- Bocsánat. Nem akartalak zavarni, csak elgondolkodtam…

- Nem zavart…

- Nem ülsz le? - invitáltam a mellettem üresen álló bárszékre mutatva - ha már ilyen kellemesen elbeszélgetünk…

- Szívesen - a borostyánszemű leült a felkínált székre, s felém, fordította szép arcát. Zavartan mosolyogtunk egymásra, majd ültében bemutatkozott - Thor Ulwar Egilsson. Szolgálatodra - biccentette meg méltóságteljesen a fejét, s hozzátette - de szólíts csak Ulwarnak.

Én is megbiccentettem a fejem, s igyekeztem leplezni feltűnő meglepettségemet.

- Örvendek. Silja. Vagy Lady Silja, ahogy tetszik. De nem szeretem a sallangokat.

Bólintott, s beszélgetni kezdtünk… Először általános ügyekről, aztán felfedeztük, hogy van közös érdeklődési pontunk: az okkult tanok. Nos, a továbbiakban ezt a témát jártuk körül, különös tekintettel a vámpírokra és boszorkányokra; de közben bennem egyfolytában a neve, s a stílus, visszhangzott, ahogy bemutatkozott. Feltűnően hasonlított ez is… S mikor a vámpírokra terelődött a szó, megjegyzést tettem különösen hegyes metszőfogaira, s aziránt érdeklődtem, hogy közülünk való e. Megrázta a fejét.

- Nem, én nem vagyok vámpír. Csak játszom, hogy az vagyok…

- És szeretnél vámpírrá válni?

Mosolygott.

- Esetleg tudnál tenni valamit az ügy érdekében? - kérdezett vissza.

Nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam, úgy, hogy metszőfogaim kilátsszanak. Elkomolyodva nézett rám. Aztán… Megfogta a kezem és megcsókolta.

- Istennőm! - súgta - hát rád találtam végre…?!

Nem értettem, mit akart ezzel mondani.

- Hogy-hogy rám találtál?

- Életeken keresztül kerestelek téged. Az egyetlen, amit nem felejtek el, ami nem vész a feledés homályába az újjászületés kínjaiban: az, hogy téged kereslek, ahogy ígértem.

Szóhoz sem jutottam az ámulattól. S ő folytatta:

- Egyszer… Vagy kétszer talán… úgy éreztem, igen, megleltelek. De csalódnom kellett; mert kiderült, csak képzeletem játszott velem. Egyik sem volt, az, akit kerestem.

- És mondd, kit is keresel tulajdonképpen?

- Azt nem tudom így elmondani… Egy mosolyt, egy pillantást, egy hangot… Nem tudom.

- De ha ennyire bizonytalan az egész, hogy lehetsz most mégis annyira biztos benne, hogy én vagyok az, aki után kutatsz?

Mélyen a szemembe nézett.

- Most, mikor az előbb elmosolyodtál, hirtelen belémvillant, hogy ezt a mosolyt, én már láttam. Belenézek a szemedbe, s érzem, hogy melegedtem már szelíd pillantásod fényes sugaránál… Kezembe vettem kezedet, s tudtam, hogy ezt a bársonyos bőrt én már simogattam valaha. Nem tudom biztosan, hogy te vagy az, csak érzem. És ezúttal nem tévedhetek… S még a neved is - tette hozzá elmélázva - még a neved is emlékeket ébresztett bennem, de nem tudom miféle emlék, sem azt, honnan való.

Nyeltem egyet. Ez túl szép. Hogy annyi, annyi év, sőt század; örömtelen élet után, egyszercsak egymásra találjunk?! De minden egyezik: a név, a szem, s az emlékek. Mit gondoljak, hát? Nagyot sóhajtottam, s megkérdeztem újsütetű lovagomat, mondja el, amire emlékszik.

- Miből áll a történet? Hallhatnám?

- Nincs sok értelme… Rémlik egy nagy zöld mező, egy faház, virágok… És te. Gyönyörű hajadban margarétakoszorú. Valami nagy-nagy boldogság. Aztán… Csend. Széttörik a kép, és katonák masíroznak elő. Aztán mérhetetlen szomorúság kerít hatalmába, s utána csak az ígéretre emlékszem.

- Igen - suttogtam - Az a vége. Jönnek és elfognak. Bebörtönöznek, és másnap ott a máglya. Nem töltöttünk túl sok időt együtt. S én még keveset tudtam ahhoz, hogy mindkettőnket megmentsem.

- Akkor hát… Te is emlékszel, Silja?

- Hát persze. Hiszen azért néztelek… Nem mertem elhinni, amit látok.

- Hogy-hogy rögtön rámismertél? Akkor is így néztem ki?

- Igen. És azért is ismertem rád, mert az én emlékeim nem homályosultak el. Én nem vándoroltam életről-életre. A boszorkányoknak ez nem adatik meg. Most pedig… Már mindörökre lemondhatok erről.

- Mert vámpírrá lettél.

- Igen. Azért mégis változtál valamit… Az akkori éned idegenkedett volna a vámpíroktól. Gonosz szörnyeknek tartotta őket.

- Most kedvelem a vámpírokat - mondta elgondolkodva Ulwar - magam is szeretnék az lenni.

- Lehet róla szó… - mosolyodtam el.

Nevettünk. Csodálatosnak láttam mindent. Hirtelen mehetnékem támadt. Kettesben óhajtottam lenni újra megtalált lovagommal. Kérdőn néztem rá.

- Nincs kedved sétálni egyet?

- Veled bármit, édes boszorkányom - mondta, s megfordítva kezemet - melyet az egész beszélgetés alatt nem engedett el - belecsókolt a tenyerembe. Megborzongtam. Ez is régi mozdulat volt. A kedveskedés első fokozata… Felálltunk s kisétáltunk a klubból. Kifelé menet Ulwar átkarolta a vállam, s én jólesően bújtam oda hozzá. Kimondhatatlanul boldognak éreztem magam.

Mint említettem, Litha ünnepe volt. A bársonykék égen úgy tündökölt az ezüst Telihold, mint egy szépen csiszolt gyémánt. A balzsamos éjszaka romantikus hangulatba ringatott mindkettőnket.

Egy hídon álltunk… Alattunk sötéten csillámlott a víz, s én elbűvölten figyeltem, ahogy a Hold ezüst hidat fest a víztükörre.

Ulwar mögöttem állva, gyengéden átkarolta a derekamat, szorosan magához ölelt. Így álltunk percekig (vagy órákig? Ki tudja?), mikor egyszercsak maga felé fordított, lehajolt hozzám, s forrón megcsókolt. Megremegett a testem, emlékek törtek fel belőlem, ismerős érzések borítottak el. Viszonoztam… S egy pillanat múlva már szenvedélyes csókcsatába bonyolódva, szorosan öleltük egymást, teljesen megfeledkezve a világról. Mikor magunkra ocsúdtunk, Ulwar megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felmenni hozzá. Volt. Semmi értelme nem lett volna az álszemérmeskedésnek: mi a tiszteletköröket már nagyon régen lefutottuk…

Aztán egyszercsak ott álltunk a hálószobában, amely szintén középkori stílusjegyeket viselt magán, hasonlóan a többi helyiséghez a házban. A hatalmas, ízlésesen faragott ébenfa ágy, azonnal megnyerte tetszésemet… Olyan volt, mint valami fejedelmi nyoszolya. A fekvés is kényelmesen esett rajta…

Ahogy lovagom becsukta az ajtót, már borultunk is össze mindenféle körök nélkül. Testemben ekkorra már tombolva égett a vágy, minden érzékemmel, idegszálammal, vágytam, kívántam őt, s tudtam, hogy ő is ugyanúgy érez. Aztán… A szenvedélyes rávezetés után mégis sokáig feküdtünk egymás mellett mozdulatlanul. Én moccantam elsőnek. Eszembe jutott, az a régi-régi Beltane… Amikor az áradó holdfényben kíváncsian és áhítattal tanulmányoztuk egymás testét… Kinyújtottam a kezem, és felkattintottam az ágy felett lévő lámpát. A sápadt fény, pont annyi világosságot adott, mint kellett. S én újfent megcsodáltam szerelmesem testét. Megérintettem, végigcsókoltam-simogattam, apránként haladva lejjebb, s lejjebb; hallgattam gyors légvételeit, ahogy érintésemre reagált, s ettől bennem is felkorbácsolódott a vágy. Nem volt köztünk akadály, ruháink rendetlen halmazban réges-rég az ágy mellett hevertek; s a bennem tomboló heves kívánság hatására, úgy gondoltam, magamhoz ragadom az irányítást. Lovaglóülésben ráereszkedtem lovagomra, s magamba fogadtam őt. Egyszerre kiáltottunk fel a testünkbe hasító kéjt érezvén; a kívánság még erősebbé vált bennem, lassan köröztem csípőmmel, hogy még erőteljesebbé tegyem mindkettőnk számára az élményt. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtam, magával ragadott valami eddig soha át nem élt szenvedély, szemem behunytam, s teljesen átadtam magam ennek az érzésnek. Hallgattam egyre gyorsuló lélegzését, éreztem kezét a derekamon, erőteljes mozgását, ahogy az általam diktált tempót követte, aztán… Megfordított, most ő került felülre. Teljesen átadtam neki, olvadt viasszá váltam a karjaiban, az oly régóta nélkülözött szerelmes odaadás sugárzott minden mozdulatomból, s ő a gyengéd, ám szenvedélyes szerető érzéki módján vezetett el mindkettőnket a beteljesülésig.