Nem csak egy vadászaton vettem részt Lord Darrennel… Hanem megszámlálhatatlanul sokban… Londoban és környékén… Ingrid ezalatt Andreas-szal mulatozott. Néha-néha megtörtént, hogy négyesben ruccantunk ki - mint később megtudtam, felesleges aggódtam Andreas miatt, ugyanis ő is a vérivókhoz tartozott - de a vámpírok alapjában magányos vadászok… Hát így legtöbbször kettesben lordommal, vagy egyedül lestük a prédát.

De egyszer minden jónak vége szakad. Bennem felülkerekedett vándorlelkem, és elvágytam innen is. Valami láthatatlan erő hajszolt: tovább! Tovább! Nem állhatsz meg… Még nem érted el azt, amit keresel…

Így történt, hogy egy zivataros napon odahagytuk Britannia szigetét, s elhajóztunk a vad indiánok földjére: Vinlandba.

Most az egyszer nem a vakvilágba. Ugyanis, Ingrid húgom egy rokona, egész pontosan a nagynénikéje, lakott e furcsán szép országban, egy sivatagi városkában, melynek neve volt: Scottsdale.

Mary-Jane - a nagynéni - ki csak Jenny mamának szólíttatott; nagyon örvendett nekünk, és rögvest elszállásolt bennünket, a takaros faházban, ahol lakott. A ház, nem volt olyan, mint az általam eddig "ház"-nak nevezett épületek. Keskeny volt és hosszú, és L alakban vette körbe az udvart. Az elején végig, korlátos tornác futott, mely szintén fából készült. A bejárattól nem, messze pedig egy hintaszék várta a fáradtakat…. Csinos volt, és praktikus, és minden kínosan tiszta. A szoba, hol mi laktunk húgommal, éppen a karámra nézett, ahol szabadon szaladgáltak a gyönyörű, fekete, barna, fehér és almásderes paripák.

Jenny mama vidám volt és mosolygós. Már másnap befogott minket a munkába, elvégre egy farmon mindig akad dolog… Mi, pedig nevetve vedlettünk farmerasszonnyá Ingriddel…

Jenny mama semmit nem tudott Ingrid képességeiről, sem az enyémekről, és húgom megesketett, hogy ez így is marad. Azt mondta, errefelé nagyon babonásak a népek… Még csak az hiányzik, hogy esetleg máglyára küldjenek… De ezen a feltételezésen, még ő maga is nevetett.

Szóval gazdasszonyok lettünk. Nekem tetszett a dolog. Régi időket idézett fel bennem, azokat, mikor még ártatlan boszorkatanoncként az erdőben éltem Stina anyónál, és nem tudtam semmit a világ gonoszságáról…

Ingrid húgomnak, egyre fontosabb lett a szerelem, hála Holdasszonynak.

Dolgozott Jenny mamánál egy napszámos, egy igen csinos lovászlegény: maga Apolló isten földi mása. Magas termet, hosszú, fényesszőke haj, és barátságosan mosolygó, topáz színű szemek. Daniel volt a neve. Dan. Ingrid égigérő szerelembe esett vele, hamarosan erejét is megosztotta a szőke herceggel, s elköltöztek Jenny mamától - Dan szűkebb hazájába.

Én sem maradtam a farmerasszony nyakán, húgom távozása után… Összekapartam kevéske megmaradt vagyonomat, s beköltöztem a nem messze lévő nagyvárosba; Virginiába.

Béreltem egy kis házat, kiakasztottam egy táblát, hogy "jóslás, rontáslevétel és egyéb praktikák" s vártam a kuncsaftokat. Mint Hunniában…

Hamarosan otthonomnak éreztem a várost, felfedeztem kultúráját, embereit, zenéjét… S rátaláltam egy olyan zenére is, amely ifjúkorom titokzatos szertartásait és rítusait idézte vissza. S ennek neve volt: dark-gothic. A közeli szórakozóhelyen, mely a hangzatos "Amore Mortis" nevet viselte; csak ilyen zenéket játszottak. Gyakori vendég voltam ott, az italos fiú, mikor a pulthoz léptem, már kérdés nélkül keverte nekem kedvenc Bloody Rose nevű, vörösborból készült koktélomat.

Egy estén - Litha ünnepe volt éppen - ismét e klubban talált az éjszaka. Éhes voltam, prédára lestem. Fura volt e klub közönsége: kivillanó agyaraim, hószín, sápadt bőröm nem riasztotta el őket; mind önként lépett velem a halálba…

Aznap este különösen sokat válogattam… Aztán felfigyeltem egy férfire, kit eleddig nem láttam még itt, s melynek külseje elfeledtették velem az éhséget…

Leült a pulttal szomszédos asztalhoz - lévén most lépett az ivóba - így kényelmesen szemügyre vehettem. Mikor az előbb teljes magasságában láttam, már akkor megmozdított bennem valamit, de most, mikor leült; s én tanulmányozni kezdtem… Még inkább elborított valami furcsa érzés. Derekáig aláomló, ébenfekete, dús haja; márványfehér bőre, érzéki, vérbő ajkai fájdalmasan ismerősnek tetszettek. Egy pillantást vetettem ruházatára is. A mi korunkban dívott, egybeszabott selyeminget, s e században divatos, bőrnadrágot viselt. Mindezt fekete színben… Csizmája, mint az országutak vad, motorral száguldozó angyalaié…

Tekintetem ismét feljebb emeltem… Néztem szépen metszett, markáns arcát, s ferdevágású, különös színű szemeit… Azok a szemek… Megborzongtam. Színük, mint az ó-borostyán, s a tekintete… Mint egy vadászatra készülő párducé. A fájdalom újra belémmart. Láttam én már e borostyánszemeket, e prédára leső tekintetet… Néztem, néztem az ismeretlen-ismerős arcot, s hirtelen felködlött előttem egy másik hely, egy másik idő…