Sok-sok soho-i séta követte azt, az elsőt… Lord Darren udvarias volt, gavallér, és elvbűvölő a végtelenségig. Teljesen levett a lábamról..

Mígnem oda fajult a dolog, hogy felmentem vele a lakására.

Elámultam… Mintha visszacsöppentem volna régi korokba: mindenütt gyertyák égtek; kovácsoltvas karos gyertyatartókban, s a szoba sarkában álló, hatalmas, vörös bársonnyal letakart baldachinos ágy körül mélybíbor rózsaszirmok hevertek elszórva…

- Kedves Darrenem - suttogtam könnyektől égő szemmel - ez gyönyörű…

- Tetszik, Lady Silja? - kérdezte ő, s szelíden mosolygott, és beljebb vezetett a szobában. Leültünk a dohányzóasztalka mellé, a kanapéra; Lord Darren bort töltött két kristálykehelybe, s az egyiket felém, nyújtotta. Elvettem és belekortyoltam.

- Szó nincs rá, mily csodálatos a környezet - mondtam aztán - el vagyok bűvölve…

- Ezt örömmel hallom - mosolygott gavallérom - ezek szerint eltaláltam az ízlését…

Elmosolyodtam, s újra kortyoltam a borból. Ivott ő is, majd letette poharát az asztalra, s kezébe véve kezemet, mélyen a szemembe nézve, így szólt:

- "Seholsincs éjszakában, mely örök…"

- "Légy holdfényű társam, vándorlásaimon" - folytattam én, mosolyogva. Ismertem e verset, sőt; a költőt, aki írta, személyesen is.

- "Barangoljunk a halott csillagok között;

   elfelejtett tegnapok sírhantjainál…" - idézte tovább a lord, majd ajkához emelte kezemet és gyengéd csókot lehelt rá - E költemény mindig magával ragad - mondta sóhajtva.

- Én is szeretem - bólintottam - Miss Debby jó barátnőm volt…

- Ah! - élénkült fel - ön személyesen ismerte a híres, Deborah Mayfair-t?

- Igen… - mosolyogtam - és van egy költeménye, amely mindig megborzongott, ha olvastam, mert úgy éreztem, hogy igazat írt le benne.

- És melyik lenne az?

- A rítus…

- Mily különös - suttogta - nekem is az, az egyik kedvencem..

- "Még! Még! Még!

   Hadd halljam hörgésedet,

   Szerelembe oltott kínjaidat

   Hadd halljam halálsikolyaidat…" - kezdtem idézni.

- … Fogaim húsodba marnak

       torkomon át áramlik

       bíbor folyama az életitalnak… - folytatta ő, lehunyt szemmel. Most egészen közel voltunk egymáshoz… Kezei, kezemen nyugodtak… Lehunytam én is pilláimat, s ketten, együtt; egyszerre, egymás ajkára leheltük a következő négy sort:

- "Enyém a véred

   enyém a lelked

   enyém életed

   és enyém… A halálod is immár…"

- Lady Silja… - suttogott Darren lord - ne vegye tolakodásnak… De meg kell, mondjam… Azóta kívánom magát, mióta megpillantottam a Victoria étteremben… Kérem, kérem… Ne küldjön el…

- Nem tenném, Lord Darren - susogtam - hiszen maga is megnyerte az én szívemet.. Nem tudom, bolondos húgom mennyit mondott el magának..

- Éppen eleget - súgta a lord, s lezárta számat egy tüzes csókkal.

Fel sem ocsúdhattam, s már a bársony nyoszolyán feküdtünk; a lord gyengéden csókolta számat, miközben kezei lágyan simogatták harisnyás combjaimat, melyeken felcsúszott a szoknya… Lehunytam a szemem, átadtam magam az ölelés varázsának, csókjait mennyei gyönyörűség volt viszonozni, ujjaim selymes hajába tévedtek… Szenvedélyünk egyre magasabbra csapott, már nem tudtunk parancsolni magunknak… A lord megoldotta ruhám, és kigomboltam selyemingét… Egyszerre hullott a két ruhadarab a padlóra. Simogattuk egymást. Őrjítően. Izgatóan. Ziháló légvételeink törték csak meg a csendet, s újabb ruhák landoltak az ágy mellett, mígnem már nem takarta egymásra éhező testünket semmi…

Egyszercsak Darren felemelte a fejét.

- Mikor akarod, gyönyörűséges Silja? - kérdte hullámzó mellkassal - előtte… Vagy azután…

Néztem mosolygó száját… Előbukkanó, hegyes fogait… Elöntött a vágy.

- Melyik a jobb? - kérdeztem, s én is mosollyal ajándékozva meg lovagomat.

- Ha utána teszem meg… - mondta elgondolkodva - az méltó befejezése lenne ölelkezésünknek. Ha pedig előtte… A vámpírok mindent felerősítve érzékelnek… Semmihez sem fogható lenne a gyönyör, mit átélsz majd.

- Ezt nem is tudtam… - nyíltak tágra szemeim - rendben. Legyen… Most!

Lord Darren kék szemei felizzottak, mint a holdkő, mikor rásüt Holdasszony mosolya… Nyakamhoz hajolt; s húsomba mélyesztette fogait. Átcsapott rajtam a kéjes fájdalom. Oly elviselhetetlenül jó volt, hogy alig bírtam visszafogni magam. Miközben ő szinte önkívületben szívta a vérem; s lágyan cirógatta a testemet, én is tenni akartam valamit. Áthajoltam a válla felett s mutatóujjamon viselt hegyes gyűrűmmel sebet ejtettem a nyakán; s remegő várakozással tapasztottam ajkaimat a parányi sebre; hogy megízleljem a soha nem kóstolt nedűt. Mikor én is szívni kezdtem az ő vérét, megremegett ugyan, de nem rántott el magától, hagyta hadd, csináljam, amit akarok.

Sokáig feküdtünk így, vérünk újra és újra helyet cserélt, testemben egyre nőtt, növekedett a kívánság, s már nem bírta ő sem, elkapta a fejét, rátapadt a számra; csókolt, forrón, észbontóan, követelőzően… Majd átfogva csípőmet, egyesített minket végre. Valóban, eddig még nem tapasztalt kéj borított el. S az átváltozás fájdalma pont a gyönyörök csúcsán ért utol, soha át nem élt, kéjjel kevert kínt okozva ezzel…

Annyira élveztem ezt a túlvilági ölelkezést, hogy újra és újra át akartam élni. A végkimerülésig szerettük egymást… Aztán, mikor kifulladva, egymásra borultunk, sokáig csend volt, melyet csak lassuló légvételeink törtek meg olykor… Darren fölémhajolt.

- Silja, szerelmem… Élek már néhány évszázada, de ily beavatást át nem éltem még soha! Igaz, hogy még nem is tévedt utamba egy boszorkány sem…

Mosolyogtam.

- Tudok egy, s mást a vámpírokról… Már eddig is érdekeltek… S mikor véremet vetted… Valami olyan érzület járta át testem minden porcikáját… Hogy nem tudtam csak úgy tétlenül feküdni…

- Maradj velem, Silja… - kérte - minő páros lennénk…!

Mosolyomba, némi szomorúság is vegyült.

- Nem tudok ígérni semmit. Még magam sem tudom, mit hoz a jövő… Bár boszorkány vagyok, saját sorsom nem ismert előttem…

- Nos… Jó - mondta, s hátradőlt - akkor csak annyit ígérj meg, hogy eljössz velem holnap egy fantasztikus vadászatra…

Föléhajoltam.

- Nos - villantottam ki vadonat fogaimat - ennyit megígérhetek..

S ismét egymásba feledkeztünk…