Britanniában egy, a régi időket idéző panzióban szálltunk meg. Mialatt az étkezőben ültünk és a teánkat szürcsöltük, szinte éreztem, miként lengi körül az épületet Viktória nagykirálynő szelleme. Itt úgy volt minden, mint annakidején: a szigorú, viktoriánus korban. Mondanom se kell, hogy élveztem már Britannia vendégszeretetét, és pont e nagyszerű hölgy uralkodása alatt…

Egyik este, midőn vacsoránkat igyekeztünk elkölteni, különös kinézetű úr lépett a helyiségbe. Középtermetű, impozáns megjelenésű volt. Haja, mint a hollók szárnya, oly feketén csillogott, s leért a válláig, bőre sápadt márvány, szemei hideg kékek… Tekintete, rögtön megigézett. Hosszú életem során nem láttam ily hideg szemeket, melyekből ennyi tűz áradt volna.. Elegáns bársonykabátja és termetére szabott bőrnadrágja sejtetni engedte, hogy nem lehet akárki. Finom, szinte nőies kezén, ezüstgyűrűk sokasága villogott. Midőn belépett, szeme ránk villant, s csak azután foglalt helyet. A mellettünk lévő asztalnál.

- Silja - suttogta felém Ingrid - úgy érzem, ez a jövevény közülünk való..

- A te népedbe, vagy az enyémbe tartozik? - súgtam vissza.

- Azt hiszem, az enyémbe… De várj, kipróbálok valamit…

El nem tudtam gondolni, mit találhatott ki Ingrid. Én továbbra is tűnődve ültem az asztalnál és a mennyezet díszítéseit, nézegettem. Aztán észrevettem, hogy az asztalon elindul az egyik pohár… Lassan-lassan egyre közelebb araszolt az asztal széléhez. A különös úr felfigyelt a kehely sétaútjára, mert Ingrid - ugyanis kétségem sem volt afelől, hogy ezt barátném műveli - éppen felé irányította. S mielőtt még teljesen leesett volna, az úriember, felpattant és elkapta. Aztán visszaszolgáltatta nekünk, s széles mosollyal fordult Ingridhez:

- Minek ez a játék, szép hölgyem? Én is érzem, hogy egy vérből valók vagyunk…

- Foglaljon helyet nálunk - mosolygott vissza Ingrid - éppen magáról beszélgettünk..

Az ismeretlen, továbbra is mosolyogva, leült az üres székre, majd hirtelen felpattant és meghajolt.

- Ejnye, de udvariatlan vagyok! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Lord Darren…

- Örvendünk - szólaltam meg én is - Ő a húgom, Lady Ingrid, én, pedig Lady Silja. Vakációnkat töltjük e kies helyen.

- Ennél jobb helyet nem is választhattak volna. Britannia híres a szép tájairól. Felkeresték már a Stonehenge-t?

- Még nem volt rá időnk… - jegyezte meg szabadkozva Ingrid.

S a továbbiakban teljesen szokványos dolgokról diskuráltunk, az időjárásról - már ahogy a briteknél szokás - és arról, hogy eddig hol jártunk.

Közben én kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem magam. Míg odajártam, a következő párbeszéd hangzott el Ingrid és a Lord között.

- Gyönyörű hölgy a barátnője, Lady Ingrid! De körüllengi valami, titokzatos aura… Ugye ő is, egy a halhatatlanok közül?

- Rátapintott a lényegre lordságod. Noha ő, nem a vérivók nemzetségéhez tartozik, nem kisebb nálunk: boszorkány…

- Igen, igen éreztem én, hogy valami földöntúli burkolja ködbe lényét…

- Nos… Talán nem veszi rossz néven lordságod, de úgy érzékelem, élénken érdeklődik barátnőm iránt…

- Nem tagadom… Figyelemre méltó hölgy…

- Valóban… És tudomásom van róla, hogy minden vágya, hogy a mi erőnkkel sokszorozza meg az ő erejét

- Értem… - mosolygott titokzatosan a Lord Darren - minden vágya…

Ekkor értem vissza. S igazán nem tudtam mire vélni, az idegen élénk érdeklődését irántam, egész addig, míg Ingrid be nem avatott a fentiekbe. Akkor megszidtam, de aztán elgondolkodtam a dolgon… Lord Darren, éppen az a férfi, akitől elfogadnám, hogy vámpírrá tegyen. De addig még sok időnek kell eltelnie.

Nos, ezt Lord Darren nem így gondolta. Már aznap este hevesen udvarolni kezdett, s meghívott másnap reggel egy könnyű kis sétára a Soho-ba. Azt ígérte; Ingrid sem fog unatkozni, míg mi szórakozunk… Sokat tűnődtem az ajánlaton, de végül elfogadtam.

És másnap, reggeli után felkerekedtünk. Lord Darren pontos volt. Már ott álldogált a Trafalgar téren mikor mi - néhány perces késéssel - megérkeztünk. S nem volt egyedül. Mellette állt, egy magas, izmos, vikingszerű fiatalember, hosszú, derékig érő sötétszőke haja és ápolt szakálla is Északot idézte. Öltözete is hasonló volt a régi idők harcosainak viseletéhez. S mikor bemutatkozott, már kétségem sem lehetett, hogy ő is Skandinávia szülötte. Andreas Johansson-nak hívták.

Ő lett tehát Ingrid húgom kísérője, míg mi Darren lorddal a Soho-ban múlattuk az időt.

Este a lovagok hazakísértek minket, s megegyeztünk, egy következő találkában. Ingrid szemén láttam, hogy vérszomja csökkent, s örültem, hogy a délceg Andreast nem fenyegeti semmi vész. Legalábbis barátném részéről…

Szobánkban, mielőtt nyugovóra tértünk volna, Ingrid kerek-perec nekem szegezte a kérdést:

- Mondd csak Silja… Vonzónak találod Darren lordot?

Elgondolkodtam.

- Nos… Azt hiszem igen. Talán elfogadnám tőle a csókot…

- Ennek igen örülök. Ugyanis rajta igencsak látszik, hogy nem hagyod hidegen…

Mosolyogtam.

- Miket meg nem figyelsz!

- Komolyan. Majd meglátod, két napba sem telik, s az ágyába akar vinni majd. Mit teszel akkor?

- Azt hiszem… Engedek neki.

- Nem félsz, hogy ezáltal megsokszorozódik az erőd? Mi van, ha többé nem tudod megzabolázni?

- Ugyan Ingrid. Hosszú évszázadok óta élek. Megtanultam minden trükköt. A boszorkányt csak erősíti, ha vámpírrá válik. Kára nem származik belőle.

Ingrid nem szólt erre semmit, s hamarosan elnyomott minket az álom…