Ingrid, vagy ahogy ebben az életében hívták: Írisz, az első találkozásunk után rendszeresen eljött hozzám. Nem fedtem fel előtte kilétemet, s azt sem mondtam el, hogy korábban már találkoztunk. Amit akkor az első jósláson mondtam neki, a jövőjéről, életének alakulásáról, születésétől, addig a napig, mígnem eljutott hozzám, az pontról-pontra egyezett. Írisz meg volt győzve, hogy én igazi jós vagyok. Hát továbbra is felkeresett, ha úgy érezte, gondjai vannak. Először csak egy hónapban egyszer… Aztán egy héten egyszer… S végül, eljött mindennap.

S én lassan, észrevétlenül, tanítani kezdtem újfent. Nem volt nehéz, mert amúgy is sokat kérdezett, és szeretett mindenről mindent tudni, hihetetlen tanulásvágy munkált benne. Lassanként eljutottunk a gyógynövényektől, a komolyabb mágia, mint szellemidézés, vihartámasztás, szerelmi kötés-oldás, kisebb-nagyobb vágyak teljesítése, alapjaiig. Ezután következett volna, hogy a négy elem oltalmába ajánljam az ifjú boszorkát, és kezdődhetett volna a beavatás.

Ám történt valami időközben, ami majdnem felborította terveimet…

Egyik nap Írisz, szokatlan, heves jókedvvel jött hozzám, telve lelkesedéssel, és örömmel. Addig-addig faggattam, hogy mivégre ez a nagy vihánc, mígnem bevallotta, hogy találkozott egy fiatalemberrel, aki nagyon megfogta lényét, különlegesen udvarias fellépésével, és régimódi lovagokhoz méltó viselkedésével.

- Dorian-nak hívják - mondta kis tanítványom álmodozva - és nem magyar, hanem angol, csak itt tanul az egyetemen, és igaz, hogy jóval idősebb nálam, harminchárom éves, de egyszerűen… Annyira más, mint a korombeli ficsúrok!

Azt elhiszem - gondoltam én. Írisz különben is, annyira más volt, mint kortársai. Érettebb. Komolyabb. Megfontoltabb. Bár szerette a szórakozást, és a társaságot, sesem vitt semmit túlzásba. Megértettem hát, hogy az idősebb, már férfiszámba menő egyetemista egyből elvarázsolta.

Néhány nap múlva azzal állt elő nekem, hogy jósoljak neki. Kíváncsi volt, miért is akadt össze Dorian-nal. Mit akar tőle a férfi? Hiszen azért a harmincas urak, nem tizenéves gyereklányokkal szoktak kezdeni, és Írisz még a húszat sem töltötte be.

Elővettük hát a kártyát, s Írisz húzott. És ismét: Ördög, Hold, és ezúttal; a Szeretők lapja került elő.

Meghökkenten szemléltem az elém táruló képet. Homályosan, de láttam valami veszélyt. Ez a férfi veszélyes. Tisztábban akartam látni, kértem Íriszt, húzzon még egy lapot. A Halál. Megrettentem. Hát már megint elveszítem kis famulusomat, akit úgy szeretek, mintha a húgom lenne? Már megint ki tör az életére? S ekkor valami olyasmihez folyamodtam, amit már nagyon régen nem csináltam, s kétlettem, is hogy sikerül, hiszen ennek a technikának éppen a sok gyakorlás az alapja. De mindegy. Mindenképp ki akartam deríteni, hogy mi fenyegeti Íriszt.

- Rendben, hát ebből nem tudok sokat kihámozni - söpörtem félre a lapokat - add ide a kezed, és próbáld, minél tisztábbra üríteni az elméd. Ne gondolj semmire. Csak az bukkanjon fel a fejedben, aminek feltétlenül ott kell lennie. A tegnapi elrontott ebéd, vagy meg nem tanult vizsgaanyag, nem tartozik ezek közé.

Írisz mosolygott, aztán lehunyta a szemét. Láttam rajta, hogy koncentrál.

- Kezdhetjük?

Írisz bólintott. Én is lehunytam a szemem, s lassan mormolni kezdtem magamban a megfelelő varázsigét.

Hirtelen egy kék és vörös hátterű szobában találtam magam. Előttem nagy, cirádás rokokó tükör, s a tükörben láttam, hogy a hátam mögött egy faragott, fekete fa trónus áll. Én nem látszódtam a tükörben. Aztán nyílt a szoba ajtaja, és belépett régi jó ismerősöm, Lord Azrael a vámpír… Szőkés haja, lágy hullámokban omlott a vállára, kék szemei hidegen világítottak természetellenesen sápadt arcában. Öltözete, mint egy tizenhetedik századi elegáns nemesé. Meghajtotta felém a fejét.

- Lady Silja - mosolygott - örülök a találkozásnak.

- Lord Azrael - bókoltam én is - ön itt?

- Nos - mondta szelíd, behízelgő hangon, de szemeiben gyilkos fény villant - közös barátnőnk sorsát, nem csak lédiséged viseli a szívén.

Közös barátnőnk? Megfagyott ereimben a vér. Hirtelen eltűnt a szoba egyik fala, s én megláttam Íriszt, amint békésen alszik otthon, az ágyában. Aztán egyszercsak sötét, baljós árnyék hajol fölé…

- Nem! Nem engedem! Lordságod túl messzire megy!

- Tanítja a leányt, nemde? Gondoskodjék róla, hogy minél hamarabb a kívánt szintre jusson! Tudja, hogy nem szeretem, ha megvárakoztatnak…

Azzal eltűnt minden, én újra egy légüres térben álltam, s lassan nagyon lassan visszatértem ebbe a dimenzióba.

A hideg futkosott a hátamon. Szegény húgocskám… Hát egy vámpír karmaiba kellett, kerüljön?

Kinyitottam a szemem. Írisz még mindig hunyt szemmel ült, kezét előrenyújtva. Szemmel láthatólag fogalma sem volt, az őt fenyegető vészről. Ő csak Doriant, a sármos férfit látta. Hogy is óvhatnám meg a biztos haláltól?
Hiába, itt csak egy út van: Íriszt fel kell készíteni, hogy fogadhassa a halálos csókot. Óvatosan végigsimítottam Írisz kezén, mire magához tért.

- Igen? Mit láttál, Silja? - kérdezte.

- Írisz - mondtam lassan - most jól figyelj rám. Először, mielőtt bármit is mondanék, szeretnék tudni valamit. Szívedből szereted ezt a Doriant? Mindent megtennél érte, csak az övé lehess?

Elgondolkodott.

- Igen - mondta végül - Szívemből szeretem, és csak egy vágyam van: hogy egy pár legyen belőlünk. Miért kérdezed? Van vele valami baj? Csak nem láttál valami tragikusat, Silja? Tudnom, kell!

- Jól van, jól van - csitítottam - mindjárt elmondom. Figyelj jól rám. Dorian, nem hétköznapi ember. Hogy úgy mondjam: nem az, akinek mondja magát.

- Nem az, akinek mondja magát? Ezt hogy érted?

- Nos… Én jól ismerem őt. Többször is találkoztunk. Ő… Az öröklét terhének cipelője… És… Én is. De míg én varázstudó vagyok, és segítségére vagyok az embereknek, addig ő… Elveszi életüket. Mert… Vámpír.

Szegény Írisz! Egyszerre több lehetetlen dolgot is meg kellett emésztenie. Először is azt, hogy halhatatlan a kedvese, aztán azt is, hogy a legjobb barátnője is az. És ráadásul egyikük boszorkány… A másikuk meg…

- Biztos vagy benne Silja, hogy ismered? És hogy vámpír? - suttogta alig hallható hangon Írisz.

- Sajnos igen. Már több életszakaszban is találkoztunk. Ő Lord Azrael. Nagyjából egyidősek vagyunk, ő is az 1200-as esztendőben született. Csak ő Franciaországban látta meg a napvilágot, míg én, egy kicsiny norvég falucskában.

- Jaj de érdekes! Még sosem meséltél a gyerekkorodról! - kiáltott fel Írisz, tökéletesen megfeledkezve "Dorian" vámpír mivoltáról.

- Majd mesélek… De most nem érünk rá. Kishúgom, figyelj ide. Neked minél hamarabb készen kell állnod a beavatásra. Dorian nem szereti, ha túlságosan megvárakoztatják, s úgy vélem, már eddig is túl sokáig várt. Legkésőbb jövő hét elejére beavatott boszorkánnyá kell válnod.

- Nem fog menni Silja… - ingatta a fejét Írisz - már csütörtök van, és te még csak most akartál megtanítani a varázsszövegekre…

- Hiába, ártatlan leány… Meg kell gyorsítani a folyamatot. Most, neki is láthatunk.

És nekiláttunk. Villámgyorsan mentünk végig a különböző idéző és szerelemgerjesztő igéken. Aztán apróbb dolgok következtek; a tárgyak felemelése, zárnyitás, gondolatolvasás… És egyéb ilyen dolgok. Utána, pedig a komolyabb ráolvasások következtek, amelyekkel gonosz lényeket lehet megzabolázni, és a sötét démonokat megidézni. Aztán már csak a mágikus erő felszabadításának szertartása volt hátra. Summa, summarum, végeztünk a megadott határidőre, de én még ekkor is féltettem Íriszt. Mikor a beavatási szertartás után elengedtem haza, úgy éreztem, talán nem látom, soha többé.