Boszorkány és tanítványa

Nyolcszáz év.. Bizony, hosszú idő… És én pontosan ennyi ideje élek, ebben a testben, boszorkányként, az öröklét börtönébe zárva. Születésemkor a Silja nevet kaptam norvég édesanyámtól, és én minden életszakaszban megelégedtem ezzel. Soha nem váltottam nevet és sorsot, mindig ugyanaz a magának való, különc leány maradtam, aki voltam. Azután, hogy Stina anyó, mentorom és tanítóm, elhagyta ezt a világot a saját akaratából, mert nem bírta már az öröklétet, öregen és betegesen; azóta csak járom a világot, és hol itt telepszem le, hol ott. Nincs hazám és nincs nemzetem. De már nem bánom… Annak örülök, hogy csak a lelkem öregszik, a testem nem, és hogy még mindig olyan fiatal vagyok, mint mikor megkaptam az erőt, hogy használjam.

Háromszáz évvel ezelőtt, én is rászántam magam, hogy teljesítsem a boszorkányok örök feladatát, és át akartam adni tudásom legjavát egy fiatal lánynak, kiben még csak szunnyadnak ezek a képességek. Egy kisnemes ártatlan, ámde tüzes lánya volt az, akiben felfedeztem önmagam lelkét. Ingridnek hívták. Gyönyörű volt és hamvas, alig tizenhat esztendős, a természet gyermeke. Már sok mindent magától is tudott, s gyakran gyógyfüvekkel kúrálta a család bajait. Ám akkoriban rossz idők jártak a tudós nőkre. Az egyik szomszéd már régóta irigykedett erre az emberre, s mi sem volt természetesebb, mint hogy leányán álljon bosszút: feljelentette boszorkánykodásért.

Szegény Ingrid, még azelőtt máglyán végezte be rövidke életét, mielőtt én bármit is taníthattam volna neki a komolyabb mágiáról. Tehetetlenül néztem haláltusáját, és átkoztam magam, hogy nem léptem hamarabb kapcsolatba vele…

Aztán ötven évvel később ismét egymásra találtunk. Ekkor Ingának hívták, egy tisztes jómódú polgár jobb sorsra érdemes leánya volt, aki élénken érdeklődött a régi gyógymódok iránt. Egy kis fűszeresboltot vezettem akkoriban, de a legnagyobb titokban gyógyíthatatlannak ítélt betegeket gyógyítottam. Inga egyszer betévedt a boltomba…

És ott is ragadt. Én meg boldogan tanítottam… De sajnos, most sem jutottunk sokra. Megint megszökött előlem… Apja születésétől fogva tüdőbajos volt, s ezt a leány is örökölte tőle. Hiába volt minden gyógyító tudományom, és varázsfüvem… Inga megint elsiklott előlem.

Ám ezután hiába nézegettem a fiatal lányokat, hiába vizslattam a tettrekész fiatalembereket, többé nem bukkantam Ingrid-Inga nyomára.

Én, pedig nem akartam új famulust választani. Úgy gondoltam: ráérek még. És elrepült még háromszáz év, vagy talán még több is… A világ nagyot változott, a lovaskocsikat felváltották a négykeréken guruló, pöfögő masinák, celluloid szalagra rögzítették a természet tájait, és még megannyi mást, és az emberek a nagy házakból, kis, kocka alakú viskókba költöztek, ahol falból folyt a víz és anélkül volt meleg, hogy be kellett volna fűteni a kályhába. A boszorkányokról és természetfeletti dolgokról is megváltozott a közvélekedés, most már egyenesen sikk volt boszorkának lenni, és az emberek azt fájlalták, ha nem volt semmiféle különleges képességük. Isten és az egyház szerepe elhomályosodott, már nem tisztelték őket úgy az emberek, mint az én időmben. A leányanyát se közösítették ki, és a házasság intézményének csillaga is leáldozóban volt. De azt kell, mondjam, hogy ezek nem voltak számomra újdonságok, hiszen én, mint boszorka, már régen élveztem ennek a szabadságnak a kellemeit. Csak most már nem égettek meg érte.

Beleolvadtam ebbe az új világba, s az új eont egy új országban is kezdtem, amelyet nagyon titokzatosnak tartottak őseim, és Stina anyó is nagyon sok jót mesélt róla. Itt éltek csak nagy sámánok, és tudós javasasszonyok! S ennek az országnak a neve: Hunnia.

Magam is egy kis, kocka alakú házba költöztem, kis kert terült el előtte, ahol békén nevelgethettem varázsfüveimet, három cica dorombolt a tűzhely előtt, és én kártyából, kristálygömbből és tenyérből jósoltam olyan embereknek, akikben volt elég bátorság elviselni az igazat. Születésemnél fogva rendelkezem azzal a képességgel, hogy minden élő és holt nyelvet ismerek, tehát választott új hazámban sem sejtették, hogy nem közülük való vagyok. Talán csak a nevemen csodálkoztak el… Na de hát, aki erre a szakmára adja a fejét manapság, mindenféle hangzatos nevet talál ki magának. Joggal gondolhatták azt, hogy ez is csak felvett név. És én meghagytam őket hitükben. Különben sem a név a fontos.

Aki csak valami cukormázzal meghintett, rózsaszín hazugságra éhezett, azt elküldtem egy barátnőmhöz, akit ebben a században, ebben az életszakaszban ismertem meg, de úgy tűnt, találkoztunk valamikor korábban is. Bodzának hívták, és tehetséges volt, mint jós és látó, ám tévedhetetlenül megérezte, mikor, mit várnak tőle a halandók. ÉN erre nem voltam képes, csak az igazat mondtam mindenkinek, míg Bodza úgy ámította őket, ahogyan csak akarták. Most tekintsünk el attól, hogy én ezt helyesnek tartottam-e, vagy sem.

Az életem csendes mederben folydogált. Néha-néha elruccantam a közeli erdőbe, mikor nyílt a sisakvirág, és az ezerjófű, hogy feltöltsem készleteimet. Esténként a régi könyveket böngésztem, új varázslatokon törtem a fejem. Úgy éreztem, egészen az eon végéig, vagy még tovább is el tudnék lenni így.

Ám a sors másként akarta…

Egy este, mikor már éppen azon gondolkodtam, hogy bezárom a boltot, egy kései látogató toppant be hozzám, azzal, hogy Bodza küldte. Csodálkozva vettem szemügyre. Karcsú, nádvékony alkat, hosszú, derékig érő homokszőke haj, szelíd, mélabús tekintet. A ruhája egyszerű volt és szolid. Valakire nagyon emlékeztetett…

Azt akarta, jósoljak neki, de nem úgy, mint Bodza. Ő igenis kíváncsi a jövőjére. Az igazi jövőjére. Mi lesz vele? Megtalálja, a párját? Kiteljesedik az élete, és történik-e vele még valami izgalmas, még mielőtt meghalna?

Szokványos kérdések. Hellyel kínáltam, és kértem, húzzon három lapot a pakliból.

Ahogy kihúzta őket, s lefelé fordítva elém tette, már tudtam, mit húzott, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk.

Ördög. Nap. És a Hold. És ekkor már azt is tudtam, hogy ki ül előttem, és miért volt ismerős annyira. Ránéztem.

- Ugye, Ingrid a neved?

Meglepődött.

- Igen. Illetve nem. Csak úgy hívom magamat. Mindig is tetszett ez a név. Egyébként Írisz vagyok.

Semmi kétség. Az "i" betűs név, és a megérzésem nem csalhat… Ingrid, valamikori tanítványom ül előttem. Hát végre, találkoztunk! Jó sokat kellett várni, de megérte. Ugyanis valami azt súgta, ezúttal Ingrid nem fut el a sorsa elől…