A Hold leánya

1.

Lassan gyülekezett a tűz körül a coven, már csak Morgana és Lithia hiányzott.

Az ezüst Hold méltóságteljesen lépkedett felfelé bársonytrónusán, mígnem elérte a zenitet.

- Odanézzetek! - kiáltott fel Elfi, a coven vezetője és főpapnője - milyen szokatlanul nagy és fényes ma a Hold!

- Na, ha Morgana itt lenne, ezt biztos ő vette volna észre! - jegyezte meg szomszédjának Lamia - Morgana második legkedvesebb barátnője a körben.

Ebben a pillanatban ismerős hang csendült fel a hátuk mögül:

- Mit kellett volna észrevennem? - érdeklődött Morgana odalépve a tűzhöz, oldalán Lithiával.

- Valószínűleg azt, hogy milyen szokatlan a Hold ma éjszaka! - jegyezte meg Lithia az égre nézve.

- Ave mindenkinek! - foglalt helyet a két lány - Bocsánat a késésért…

- Az a fő, hogy itt vagytok - legyintett Elfi, majd felállt, jelezve, hogy beszélni kíván.

- Kedves testvéreim! - kezdte - a mai nap különösen örvendetes számomra, nemcsak az ünnep miatt, hanem mert egy nagyon kedves, régi harcostársam és barátom tisztelte meg jelenlétével ezt a mai gyűlést. Ezennel tehát bemutatom nektek… Samael-t! - azzal a jobb oldalán ülő fiúhoz fordult, s megkérte, hogy álljon fel.

Miután ez megtörtént, s az összes jelenlevő jól megnézte a jövevényt magának - amit az érintett kissé zavarodottan nyugtázott - Elfi továbbfolytatta a szónoklatot:

- Mindnyájan tudjátok, mi következik most… Három olyan tag van jelen körünkben, aki még nem esett át a beavatás szent rítusán, s akinek még nincs mestere… Nos, fel hát! Az, az örvendetes hírem van a novíciák és novíciusok számára, hogy maga Annel ajánlotta fel, hogy tanítani fogja őket…

Morgana mintha valami távoli mormolást hallott volna, úgy érzékelte Elfi beszédét. Figyelmét teljes egészében a "vendég" kötötte le.

Már akkor megragadta fantáziáját, amikor leült a tűzhöz, s azóta sem tudja levenni róla a szemét…

Mintha az álmában oly gyakran megjelenő asztrálalak öltött volna fizikai testet: magas, vékony termete, derékig érő fekete haja, vakító fehér bőre, smaragdzöld szemei, melyek mintha a vesébe látnának, mind-mind az álmaiból köszönt volna vissza. Megbabonázottan figyelte a fiút, s úgy érezte, képtelen levenni róla a tekintetét, képtelen másfelé nézni…

Arra ocsúdott, hogy Lithia óvatosan meglökte.

- Morgan… Ébredj fel! Mindjárt az avató tűzugrás következik…

Morgana megrázkódott, s csatlakozott két - szintén újonc - társához, akik már ott álltak Elfi mellett.

- Azért vettük fel a "Tűz gyermekei" nevet, mert a legrégebbi avatási rítust gyakoroljuk… - szólt Elfi, most közvetlenül hozzájuk - Tehát: át kell ugranotok a Szent Tüzet jelképező máglyát itt. Ez a megtisztulásotokat jelenti, s képessé tesz titeket arra, hogy a rejtett Tudás ismerői legyetek… Erősítsétek meg hát szíveteket! Bátran nézzetek szembe a feladattal…

Azzal hátralépett mindenki a tűz mellől…

Morgana társai - egy fiú és egy lány - sikeresen végrehajtották a feladatot. Most Morgana következett. Szívdobogva lépett a kijelölt helyre. Behunyta a szemét, amikor nekirugaszkodott a futásnak…

S mégis tudta, honnan kell elrúgnia magát… Egy gondolatnyi ideig szállt a levegőben, mint valami könnyű súlytalan pilleszárny… Aztán újra földet ért a lába. Körötte hatalmas éljenzés tört fel. Kinyitotta a szemét… S csodálkozva állapította meg, hogy legalább két méterre van tűzkörtől… Visszasétált, s kipirult, boldog arccal fogadta a gratulációkat.

- Bravó Morgana! - szorította keblére Elfi a bátor lányt - Csodálatos teljesítmény volt! Igazán megérdemled, hogy Annel tanítson!

- Várj, csak Elfi! - szólalt meg ekkor a vendég - Samael - s odalépett a főpapnőhöz - Ez a lány különös teremtés - mondta, de nem nézett Morganar-ra - Én szeretném tanítani.

- Oh, Samael valóban? - örvendezett Elfi - hát mégis velünk maradsz?

- Talán… - mosolygott titokzatosan Samael, s szemeit ekkor emelte leplezetlenül Morgana-ra.

A lányba belehasított ez a pillantás… A smaragdszemek csillogása, a mélyükön rejlő titok s az igéző tekintet… Úgy érezte, soha többé nem lesz képes elmozdulni onnan.

Ám Elfi hangjára mégis feleszmélt.

- Nagy szerencséd van, kicsi Morgana - mondta a főpapnő - Samael még Annel-nél is többet tud. Bátran rábízhatod magad…

Morgana bólintott, majd szemlesütve elszaladt. Visszaült Lithia mellé, s egész végig, míg a megszokott rítus folyt, nem merte felemelni szemét a földről. Lithia egy darabig faggatta, hogy mi baja van, aztán felhagyott vele, s rábízta barátnőjére, hogy míkor ossza meg vele a gondolatait…

2.

A szertartás véget ért, kötetlen beszélgetés, vitatkozás kezdődött a tagok között, egyesek sétára indultak, mások titkos helyeiket keresték fel.

Morgana is úgy döntött, sétál egyet, s felkeresi azt a nagy tölgyet, amelynek árnyékában ülve, annyi borongós-édes verset költött…

Letelepedett a fa törzsére, mely szinte vízszintesen hajolt megtört derékkal a föld felé. Felnézett a Holdra, s álmodozásba merült… Ábrándjai közül hirtelen léptek messze ragadta ki.

Ijedten nyitotta ki a szemét, s határtalan volt a csodálkozása, mikor Samaelt pillantotta meg maga előtt…

- Üdv néked, Hold leánya! - hajolt meg Morgana előtt a fiatalember - Látom téged is ellenállhatatlanul vonz ez a rejtélyes égitest…

- Igen - bólintott Morgana - nagyon szeretem a Holdat… De ettől miért volnék a leánya?

- Oh, nemcsak ezért… - mosolygott Samael - lényedben hordod a varázsát… Bőröd visszatükrözi ezüstös fehérségét… Éjszínű szemeidben Holdasszony titokzatossága csillog… Miért akarod megtanulni, amit tudsz már?

Morgana nem tudott mit felelni ezekre a rejtelmes mondatokra…

- Hogyhogy azt akarom megtanulni, amit tudok? - kérdezte - ezt nem értem…

- Pedig értened kéne. Beavatott vagy. Az Istennő papnője. Minden tudás a birtokodban van, amit itt megkaphatnál… Csak a kulcsot kéne meglátnod a kezedben hozzá…

- Szóval… Azt mondod: amit itt tanulhatnék, én már rég tudom, csak nem emlékszem rá?

- Az emlék: a fél tudat. A sejtés: maga az emlék. Amit sejtesz: azt tudod is.

Morgana hosszan eltöprengett a hallottakon. Végül felderült:

- Azt hiszem értem már! - mondta lelkesen - de… - bizonytalanodott el - azért szívesen venném, ha tanítanál…

Samael elmosolyodott.

- Nem kell, hogy címkéket keress, ha látni akarsz engem, Hold leánya. Gondolod, hogy én nem jöttem rá a legelső pillanatban, ahogy megláttalak?

Morgana nem kérdezte, hogy érti ezt Samael. Elgondolkodott az érzéseken, melyek most megrohanták.

"Ő az, akiről eddig csak álmodoztam… Lényem másik fele… Hisz lám: már most többet tud rólam, mint én magam. S azt hiszem, én is mindent tudok róla… Belátok álcája mögé: Ő Samael a Tűz fejedelme…

Hallgattak. Morgana csöndesen, gondolataiba merülve, üldögélt a fatörzsön, közben időről-időre Samaelre nézett.

- Miért Pentagramot viselsz? - törte meg végül a fiú a csendet - Nem való hozzád… Te nem fogsz soha a sötétség boszorkánykonyhájában a gőzölgő üst felett állani…

- Nemcsak a Mágia jelképe a pentagram - védekezett Morgana.

- attól függ, milyen Mágia - mosolygott Samael - de én azt mondom: hozzád egyik mágia sem tartozik igazán… Nézd csak! Ez jobban kifejez téged! - azzal csodálatosan szép, ezüstfoglalatba zárt, selymes fényű, ezüstfehér követ tartott Morgana elé, vékony ezüstláncon.

- De gyönyörű… - suttogta a lány - mintha a Holdat foglalták volna ebbe a medálba… Mi ez?

- Holdkő - válaszolta Samael - a te talizmánod. Tessék.

Azzal Morgana nyakába kapcsolta a láncot, a pentagram helyébe, amelyet már előzőleg levett a lány, s most tétován forgatta a kezében.

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, Samael nyakába akasztotta.

- Tessék. Neked adom. És köszönöm a Holdkövet.

- Sose köszönd. Neked szánták…

Egy kis ideig megint csönd volt.

- Samael… Mondd, miért mondtad Elfinek, hogy tanítani akarsz engem, ha szerinted nincs rá szükség?

- Mert nem voltam biztos benne, hogy te is észrevetted-e azt, amit én. Meg akartalak jobban ismerni a tanítás által, hogy felfedezhesd…

- Miért nem kérdezted meg egyenesen? - vágott Morgana a fiú szavába - nem olyannak látszol, aki nem mer megkérdezni ilyesmit.

- Az ember mindig óvatosabb a valóra vált álmokkal - felelte Samael - meg akartam bizonyosodni róla, hogy most ébren vagyok, és nem álmodlak…

Morgana-ba belehasított saját első gondolata. Mélyen Samael szemébe nézett… S ott saját zűrzavaros érzéseinek tiszta esszenciáját látta viszont.

- Hold leánya… - szólalt meg halkan Samael, miközben ő is fürkészve nézte a lányt - Te… Rám vártál? Nem tévedek? Te is engem vártál, egészen eddig a napig, ahogy én téged… Azt hiszem, Morgana, hogy itt a vége az eddigi árnyéklétnek…

Morgana úgy érezte, egy szót sem tud szólni. Némán Samael vállára hajtotta a fejét, s szeméből szivárogni kezdett a könny…

3.

Gyorsan haladtak a fák szegélyezte, keskeny ösvényen. Morgana nem kérdezte, mi lesz utuk célja, még mindig azok a szavak jártak a fejében, amelyeket a tölgyfánál mondott Samael…

Némelyiknek még nem jött rá az értelmére.

Hamarosan ott álltak egy fehérmárványból épült, egyszerű szentély előtt. A szentély bejáratát hatalmas kőtömbök foglalták keretbe, s a dús lombú fák óvón hajoltak teteje fölé. Előtte egy márványszobor állongott. Valamikor nagyon gyönyörű lehetett, de mostanra már kikezdte az idő vasfoga.

Ahogy közelebb léptek hozzá, Morgana látta, hogy Íziszt ábrázolja.

- Igen, ez egy nagyon régi Ízisz-szentély - mondta Samael, látva, hogy Morgana töprengve megáll a szobor előtt.

- Talán két éve fedeztük fel, Elfi és én - folytatta - kettőnkön kívül eddig senki nem tudott a létezéséről…

Morgana hálás mosollyal köszönte meg, hogy Samael megmutatta neki ezt a titkolt helyet. Beléptek, s bent Morgana ámulva nézett körül: mindent rózsák s rózsaszirmok borítottak, meg egyéb virágok szirmai s levelei. A falakon körben különféle Ízisz-ábrázolások, az Élet kulcsa, az Ankh és titokzatos hieroglifák látszódtak, félig már lekopva, megcsonkítottan.

A szentély közepén - szintén márványkőből, ezúttal feketéből, egy oltár állt, letakarva egy bíborszínű lepellel.

- Gyakran jártok ide? - kérdezte Morgana, miután kicsodálkozta magát.

- Nem olyan sűrűn… Általában akkor, ha valamit kérni szeretnénk az Istennőtől, meg a nagy ünnepeken… Miért kérded?

- Hát… Ez a rengeteg virág… Nekem frissnek tűnnek…

- Oh, persze! Hiszen tegnapelőtt voltam itt! Illetve… - hajtotta le a fejét Samael - tulajdonképpen neked hoztam a virágokat…

- Nekem? - ámult Morgana - Te előre tudtad, hogy találkozni fogunk?

- Igen. Csak abban nem voltam biztos, hogy te is felismersz-e majd engem.

Morgana erre nem tudott mit felelni. Hallgattak hát, s a csend úgy borult rájuk, mint egy kristálybúra, Morgana szinte látta, amint az első szótól ezer darabra hullik…

- Rád vártam Samael - szólalt meg a lány, lelkében hallva a kristályok pattanását - te voltál ott álmomban, mikor a Harmadik Világban bolyongva kerestem az egyetlen, igaz társamat… Azonnal megismertelek, ahogy megláttalak… De én is féltem, hogy mindez csak álom…

- Nem. Ez nem csak álom… Érzed? - simította végig Samael Morgana arcát - itt vagyok melletted… Megérinthetlek ha akarod… S te is megérinthetsz engem… A te álmaidból is ez hiányzott, igaz? Az érintés varázslata…

Morgana némán bólintott. Hozzásimult a fiúhoz, s ajkuk végre találkozott, egy forró és szenvedélyes csókban. De ez a tűz nem a földi vágy és szenvedély lángja volt… Egyesülésük olyan volt, mintha világ, találkozott volna világgal, csillag, a csillaggal… A Nap és a Hold misztikus, titkos összeolvadása volt ez.

Lelkük és testük egybeforrott. A Kettő immár Eggyé lett. S ebben a leírhatatlan misztériumban Morgana megtalálta - az emlékeit.

Már hajnalodott, mikor visszasétáltak a többiekhez. Elfi kérdő tekintete megpihent rajtuk egy pillanatra, de aztán nem tette fel kérdéseit.

Lithia és Lamia is - Morgana legjobb barátnői - csak távolról figyelték a párt, holott erősen forrott bennük a kíváncsiság, hogy mi is történhetett Morgana és Samael között, hogy mitől ennyire mások, s hogy Morgana szeme miért csillog olyan földöntúli boldogsággal…

Samael a házukig kísérte Morgana-t.

- Továbbra is azt gondolod, hogy szeretnél tanulni tőlem? - kérdezte a lányt huncut mosollyal.

Morgana is elmosolyodott.

- Kíváncsi vagyok, te hogyan látsz egyes dolgokat. S arra is mennyi könyvet halmoztál fel a témában…

- Rendben. Gyere el hozzám ma este! Biztos jókat beszélgetünk majd…

- Jó. De nem tudom, hol laksz.

- Ez a legkevesebb. Találkozzunk előtte valahol, s együtt hazamegyünk hozzám.

Morgana bólintott. Tetszett neki a gondolat, hogy alig fél nap múlva viszontlátja Samaelt.

- Mikor találkozunk? - kérdezte.

Samael gondolkodott.

- Mondjuk… Fél nyolckor?

- Rendben. És akkor… A Temetőkertnél, jó?

Samael beleegyezett. Elbúcsúztak, azzal, hogy este látják egymást s a fiú elment.

Morgana határtalan boldogsággal szökdécselt hazafelé. Még nem sejtette, hogy otthon, a borzalmak, borzalma várja…

4.

Amikor belépett a lakásba, szüleit már ébren találta. Mindketten a konyhában időztek. Anyja az elmosott edényeket rámolta el, apja zöldséget tisztított. Amikor beköszönt hozzájuk, mind a ketten egyszerre szegezték neki a kérdést:

- Hol voltál?

- Emmánál - mondta Morgana gyanútlanul. Ugyanis, amikor a coven összejöveteleire ment, itthon mindig azt mondta, hogy az unokahúgát látogatja meg. Szülei ugyanis nem jó szemmel nézték Lithiát, és Lamia-t, sem pedig covenbeli többi barátját. Szerintük "sátánisták gyülekezete" volt az egész társaság, s mindörökre megtiltották Morgana-nak, hogy velük találkozzon.

- Hazudsz! - csattant fel az anyja - most telefonáltam Rita nénédnek, s azt mondta, hogy hetek óta nem is látott. Halljam: hol voltál?

- Ez volt az első, és utolsó eset, hogy a szüleidet becsaptad, Liliana! - dörgött rá az apja is - Anyád halálra izgulta magát érted, el sem tudta képzelni hová mehettél! És mi ez a maskara rajtad?! - mutatott Morgana hosszú, fekete csipkeszoknyájára és a hozzávaló blúzra. De mielőtt még Morgana válaszolhatott volna, az anyja újfent feltette a kérdést:

- Hol voltál?

- A barátaimmal - felelte halkan Morgana, de hangjában már ott bujkált a dac.

- A barátaiddal?! - sikoltott fel az anyja - csak nem azokkal a lelketlen, feketeruhás, sátánimádó fajzatokkal?! Nem megmondtuk, hogy nem barátkozhatsz velük?

- Igenis, velük voltam! - Morgana most már kiabált - és nem sátánisták! Ugyanaz a hitük, mint nektek, csak nem hisznek az ósdi dogmákban! És bármennyire is tiltjátok: nekem ők a barátaim, velük érzem jól magam! Sokkal jobban tudják, mi van velem, mint ti! Meg sem próbáltok érteni, csak szajkózzátok a magatokét!

- Elég legyen, hálátlan kölyök! - állt fel az apja s hatalmasat vágott az asztalra - ameddig az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok! Vita nincs! Azonnal a szobádba mégy, és leveted ezt a borzalmas ruhát, megértetted?! S mától fogva, sehova sem mehetsz anyád vagy az én engedélyem nélkül! Végeztem!

Morgana még állt egy ideig, de tudta, úgysem fellebbezheti meg a szigorú büntetést. Eszébe jutott Samael, és a ma esti találka… Zokogva futott a szobájába, és magára zárta az ajtót.

Egész nap nem jött ki onnan. Hiába kínálgatta anyja az ebéddel, hiába fenyegette az apja, hogy rátöri az ajtót. Egykedvűen feküdt az ágyán, még mindig abban a ruhában, melyet a gyűlésen viselt…

Úgy érezte, legjobb lenne meghalni. Borzalmasan fájt neki, hogy a szülei ennyire nem képesek tolerálni őt, és az érzéseit. Börtönben érezte magát, ahonnan csak a halált látta kiútnak.

Lassan besötétedett. Morgana már nem is tűnődött azon, mi lett volna, ha találkozhat Samael-lel, ha nem zárják be… Lelkében csak a fájdalom égett, hogy nem tudja beváltani ígéretét, s hogy nem látja viszont szerelmét soha többé…

Felkelt s az ablakhoz sétált. Kint már teljesen sötét volt, s most ebben a pillanatban kelt fel a Hold a távoli dombok mögül… De ez Hold valahogy más volt, mint eddig. Nagyobb. Fényesebb. S egyre közelebb úszott az ablakhoz, honnan Morgana ámulva nézte….

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a vele pontosan szemben mosolygó égitestből egy ösvényre emlékeztető, fénycsík kúszik elő, egészen addig, míg eléri az ablakpárkányt. Morgana döbbenten nézte a csodát. A hatalmas Holdat, amelyben megvillant egy arc, s mintha hívogató mosoly játszott volna a szája szegletében… S az ezüsthidat, amely valóságosan ott nyújtózkodott az ablak és a Hold között.

Végül döntött. "Mi vesztenivalója van?" - gondolta. Felállt az ablakpárkányra s óvatosan rálépett a holdsugárbólszőtt pallóra… Már nem is csodálkozott, midőn azt tapasztalta, hogy a képzelet hídja valódi, s olyan szilárd, mintha fémen lépkedne.

Amikor odaért a Hold elé, a hatalmas gömbön kicsi kapu nyílt: világoskék hajú, ezüstszínű ruhába öltözött lányok vették körül Morgana-t. Bevezették a Holdba.

- Üdv néked, nővérünk! - mondták kórusban a kékhajú lányok, s leültették Morgana-t egy asztalhoz, mely szintén színezüstből valónak látszott. Köréje telepedtek, majd így szólt az egyikük.

- Tudjuk mi a bánatod, kedves nővérünk! Szárítsd hát fel könnyeidet, Holdasszony megszánta szenvedő lelked. Most egyenesen kedvesedhez repítünk! Hunyd le a szemed, s mire kinyitod, már ott is leszünk, ahová vágytál…

5.

Samael is csüggedten fürkészte a bársonykék eget a nyitott ablakon át. El sem tudta képzelni, Morgana miért nem jött el a találkozóra… Amikor annyira örült, hogy  megtalálta végre, lényének másik felét, el kell veszítenie?!

"Nem! - támadt fel benne a dac - Nem engedem el! Biztos vagyok benne, hogy jönni akart, csak valami miatt nem válthatta valóra ígéretét…" Elhatározta, hogy másnap meglátogatja a lányt. Ez a gondolat valamennyire megnyugtatta, de nem tudta orvosolni a csalódást, s ennek az éjszakának a kínzó magányát…

Elővett egy könyvet, de nem tudott koncentrálni a benne foglaltakra. Egyre csak Morgana járt a fejében. Végül letette, s elmerengve, kinézett az ablakon…

S ebben a pillanatban meglátta a Holdat.

Eszébe jutott az előző éjszaka… Akkor is ilyen nagy, és fényes volt a Hold, s ugyanilyen jóságosan szórta fényét arra az elhagyatott szentélyre is, mint most a környező házakra…

Ahogy így merengett, hirtelen figyelmes lett arra, hogy az ezüst gömb, ahogy nézi, mind nagyobb és nagyobb lesz, s egyre közeledik hozzá…

Aztán megállt, egészen közel az ablakhoz s a hatalmas fényességből egyszercsak egy ismerős alak bontakozott ki.

Samael el sem tudta hirtelenében hinni, hogy Morgana áll előtte, teljes életnagyságban és mosolyogva néz rá…

- Bocsánat a késésért - suttogta alig hallhatóan a lány.

Samael már nem tudta tovább visszafogni magát, átkarolta Morgana-t és magához szorította.

- Hát anyád hozott el hozzám, Hold leánya? - súgta meghatottan - én pedig már azt hittem, sosem látlak többé…

- Eljöttem. Itt vagyok. Nem is megyek el már soha, ha megengeded… - mondta Morgana és szemében enyhe szomorúság csillogott - nekem már nincs otthonom…

- Persze, hogy itt maradhatsz! - Samael szemében leírhatatlan boldogság tükröződött - Akkor sem engednélek el, ha kérnél rá!

Morgana elmosolyodott.

- Igazad volt, Samael - mondta halkan - tényleg a Hold leánya vagyok. Segített volna máskülönben? Én a Hold, s te a Nap… Mily furcsa misztikum ez… Samael, minden tüzek fejedelme… Itt vagyok. A tied vagyok. Most és mindörökké… Szeress engem úgy, ahogy az Isten az Istennőt…! Mert… Abban a szentélyben mi a saját istenné lényegülésünket éltük át. Ugye, te is érezted?

Samael, nem szavakkal válaszolt. Gyengéd csókjában, forró ölelésében benne volt mindaz, amit elmondhatott volna Morgana-nak, a Hold leányának, az éjszaka istennőjének…

A sötét bársonyéj ráborult az újra egymásra talált szerelmesekre. S mindezt megértőn, mosolyogva nézte a Hold odaföntről…

Vége