Át a tűzön

A mulatság teljesen olyan volt, mint ahogy a hagyományőrző könyvekben olvastam. Volt lakoma, tűzáldozat, kakasugratás sőt a rituális tűz átugrásra is sor került.

De előtte még beszélgettünk, ismerkedtünk. Zmeník bemutatott a barátainak, lányoknak-fiúknak vegyest, akik kedvesen fogadtak. Úgy éreztem álmodom… Mindenki kíváncsi volt rám, mindenki beszélgetni akart velem, a fiúk incselkedtek Zmeníkkel, hogy - "viszem a babádat táncolni cimbora" - s már derékon is kaptak, s ott pörögtünk-forogtunk a szilaj párok között, a lányok pedig nem győzték dicsérni a ruhámat, a hajamat, a cipőmet.

Olyan volt, mintha hirtelen valamelyik kedvenc álomvilágomba csöppentem volna. Persze, azért Zmeníkkel beszélgettem a legtöbbet. Hiába - ő érdekelt engem a legjobban, ezt be kellett hogy valljam magamnak.

- Itt is jársz iskolába, a faluban? - kérdeztem Zmeníket, miután kicsit távolabb húzódtunk a többiektől, akik még mindig a pattogós zenével és tánccal voltak elfoglalva. Mi azonban csendes beszélgetésre vágytunk.

- Nem, a szomszédba, mert csak ott van gimnázium. De nincs messze.

- Hányadikos gimnazista vagy?

- A jövő éven végzek. És te?

"Hűha! Akkor két évvel idősebb nálam. Hiszen már majdnem felnőtt!" - gondoltam meglepődve.

- Én még csak most leszek másodikos. De már elmúltam tizenhat…

- Az jó - mosolygott - Mert én tizenhét múltam…

- Akkor hogyhogy végzel jövőre? Azt hittem idősebb vagy…

- Mert az első-másodikat egyszerre jártam ki. Tudod, nemrég költöztünk ide, én az alapiskolát külföldön jártam ki. Ott meg más volt a beosztás.  Mire ott végeztem az iskolában, már annyit tudtam, hogy itt egyből harmadikba vettek volna át. De én nem akartam menni, akkor találták ki, hogy járjam így összevonva. Mulatságos volt…

- Azt elhiszem… Én rendes iskolába jártam. Utána meg rendes gimnáziumba… - vontam vállat.

- És mióta érdekel téged a mágia?

- Hát ezt meg miből gondolod?

- Csak ebből - érintette meg a nyakamban lógó kőamulettet - ilyen nyakláncot egyszerű pór nem hord.

Lesütöttem a szemem.

- Igazad van… Már régóta. Ezt az amulettet is én csináltam.

- Hm… Ügyes munka - nézte meg még egyszer. Ismét egymásba mélyedt a pillantásunk, de pár másodperc múlva egyszerre kaptuk el a tekintetünket, mintha félnénk attól, hogy túl sokat árul el.

Ekkor figyeltünk fel a köröttünk  hirtelen beállt a csendre. Mindenki csak ült hallgatagon, s nézte a másikat. Nem tudtam mire vélni ezt, de kíváncsian vártam a fejleményeket. Zmeník némi tűnődés után megfejtette a titkot.

- No nézd csak Krásna - súgta a fülembe - ezt a sok gyáva nyulat! Alighanem a tűzön való átugrás következnék, de senki nem meri elkezdeni. Gyere csak - fogta meg a kezem és elindultunk a tűz felé.

Mikor ott álltunk a máglya előtt, jelentőségteljesen rám nézett.

- Félsz, Krásna? - kérdezte.

- Miért, kéne?

- Mert most át fogjuk ugrani - bökött fejével a tűz felé.

Megráztam a fejem, de közben éreztem, ahogy a torkomba dobog a szívem, de nem a félelemtől.

- De… Zmeník… ***Ugye te is tudod, mit jelent átugrani ezt a tüzet?

- Hogyne tudnám… - nyugtatott meg.

- És mégis…

- Csakis Krásna… - mosolygott - Csakis.

A tűz fényének hatására pontosan úgy izzottak a szemei mint Heikének is, ha valami felzaklatta. De vajon Zmeníket mi zaklathatta fel? Csak nem ő is a tűzugrás jelentésén tűnődött el? Aztán már nem volt idő latolgatni. Nekifutottunk, s a többiek biztatása, kiabálása közepette átsuhantunk a máglya felett. Csodálatos érzés volt. Amikor földet értünk, kitört az éljenzés, s a hátunk mögött a többi pár is mozgolódni kezdett. Mi ketten már nem mentünk vissza a társasághoz, hanem elsétáltunk az erdő felé. Arra vágytunk, hogy kettesben lehessünk. Számolgattuk a csillagokat, s folytattuk a beszélgetést, ahogy az abbamaradt. Számomra már eddig is kiderült, hogy hasonló dolgok érdekelnek bennünket, most azonban, ahogy ott feküdtünk a fűben, kezünk a fejünk alatt, s a nyári eget beborító sziporkázó csillagokat néztük, azt is megtudtam, hogy ugyanolyan romantikus lélek mint én.

- Látod az a fényes kicsi pontot, ott közvetlen a Hold mellett? - kérdezte nagy hallgatás után - Az, az én csillagom. Még gyerekkoromban választottam, amikor még azt hittem, hogy ha nagy leszek, le tudom hozni az égről s odatenni a konyhaasztalra, hogy ezentúl ott ragyogjon - mesélte kissé restelkedve.

- Kiskoromban én is hittem benne, hogy a csillagot le lehet szedni az égről - mosolyodtam el - én anya kabátjára akartam őket gombnak.

Nevettünk.

- Fura dolog ez Krásna - szólalt meg hirtelen - mintha már évek óta ismernélek. Pedig csak ma találkoztunk először.

- Én is így érzem - bólintottam - Talán valamelyik előző életünkben találkoztunk már.

- Lehet.

Elhallgattunk. Hirtelen úgy éreztem, talán túl sokat árultam el magamról. Hiszen még csak most ismerkedtünk meg…  De aztán éreztem, ahogy megszorítja a kezem, ahogy ott feküdtem mellette, s ebben az érintésben benne volt minden válasz a kétségeimre. S ebben a pillanatban megláttam a hajnali fényt az égbolt alján

- Jesszus, már ennyi az idő?! Haza kell mennem, hogy kelek fel másnap megetetni? - ültem fel ijedten.

Felült ő is, mosolygott.

- Gyere, hazakísérlek.

Hamar hazaértünk, de nem ért semmit, mert szürkületig álltunk a kapuban, nem tudván elszakadni egymástól.

- Amint kialszom magam, átjövök - búcsúzott el végre is, s elindultunk, ő hazafele, én be a házba.

Arra ébredtem, hogy az ablakon betűz a nap. Kiugrottam az ágyból hamarvást. "Jesszus - kiáltottam fel - Hány óra lehet?! A tyúknak meg nem adtam! Ajaj!"

Villámgyorsan felöltöztem, miközben azon töprengtem, Heike hol lehet. De nem tudtam rájönni.

Az udvaron meglepő kép fogadott. A baromfik elégedetten csipegették a magot, az udvar szép tisztára seperve, s a tegnap hasogatott fa is glédába stiholva a fészer mellett sorakozott. A fűrészbakon, pedig Zmeník üldögélt, s derűs szemmel méregetett. Mellette, pedig ott állt Heike.

Meglepődve torpantam meg a terasz lépcsőjén.

- Jó reggelt! Ezt neked köszönhetem? - mutattam körbe.

Zmeník szerényen bólintott.

- Ó! Köszönöm! De hogy jutottál be?

- Hát, az ajtó nyitva volt. Tán elfeledted becsukni az éjjel.

- Lehet… - tűnődtem, miközben a szemem sarkából Heikére sandítottam. Gyanítottam, hogy ő nyitotta ki a kaput. De nem szóltam neki semmit.

- Hát, ha már ennyit dolgoztál - fordultam alkalmi munkásomhoz - Akkor megérdemelsz egy kis jutalmat. Készítek valami reggelit.

- Köszönöm, az jólesne.

Bólintottam, s visszaindultam a házba. Zmeník követett. A reggeli elkészítésében is segédkezett, hiába hessegettem. Egy darabig némán ettünk, aztán ő szólalt meg elsőnek.

- Olyan gyönyörű az idő… Kirándulhatnánk, mit gondolsz? Voltál már fent a Holló-hegyen?

- Nem, még nem - ráztam a fejem - Biztos szép arrafelé a vidék. Mit gondolsz, mehetnénk lóháton? Ezüstholdat meg kéne járatni kicsit.

- Persze! Nagyon jó utak vannak arrafelé. Kifejezetten lovaglásra termett.

Mosolyogva bólintottam.

- Jó, akkor evés után neki is indulhatunk.

Elrámoltuk az edényeket, én még odakint tettem-vettem kicsit, aztán kivezettem Ezüstholdat az istállóból. Szépen lecsutakoltam, felkantároztam. Éppen a nyerget akartam rátenni, mikor megéreztem magam mögött Zmeníket. Ahogy segített feltenni a nyerget és megerősíteni a hevedert, kezünk egymáshoz ért. Mintha villám csapott volna belém az érintésekor. Teljesen más volt, mint tegnap éjjel, amikor olyan természetesen fogtuk meg egymás kezét s ugrottunk át a tűz felett. Elpirultam a nézésétől is. Elrántottam a kezem. Zavartan fésülgettem Ezüsthold sörényét, s alig hallhatóan megszólaltam.

- Akkor talán… Indulhatunk is.

Mire felnéztem, ő már fent ült a ló hátán. Lenyújtotta a kezét értem s felsegített. Maga elé ültetett én pedig a kezembe fogtam a kantárt, s megrántottam. A ló lassú ügetéssel elindult. Néztem a jól ismert házakat s zavarban éreztem magam. Mit csináljak? Mi lenne most a helyes? Éreztem, hogy ő is hasonlóan érzi magát, éreztem, ahogy tétovázva hozzáér a derekamhoz, aztán elveszi a kezét mégis. Már a Nagyrétnél jártunk, Ezüsthold biztatás nélkül is vágtába fogott… Ekkor éreztem újra ujjait a csípőm körül. De most nem tétovázott. Határozott mozdulattal átfogta a derekam. Kicsit hátradőltem, s egymásra néztünk, s abban a pillanatban, ahogy belenéztem smaragdszín szemeibe, zavaromat, mintha elfújták volna. Felszabadultnak és boldognak éreztem magam., s most már én ösztönöztem a lovat vágtára.

Közben a nap delelőre hágott, Ezüsthold átadta magát a futás örömének, mi pedig boldogan gyönyörködtünk a mellettünk elsuhanó tájban. Azt kívántam, bárcsak soha sem érne véget ez az utazás. Persze, egyszercsak vége lett a boldog vágtának, hiszen megérkeztünk a kívánt helyre. Sohasem láttam még annál szebb tájat, mint ami ott fogadott. A smaragdszínű, hatalmas rét úgy terült el a lábunk előtt, mint valami puha, virágokkal díszített szőnyeg. Felette a vakítóan kék ég, s a szikrázó nap… Mindez együtt nagyon idillikus volt. Ránéztem Zmeníkre, s csak a fejem ráztam, mert egyszerűen nem voltak szavaim kifejezni mindezt a szépséget. Elmosolyodott, s megfogta a kezem. Lassan elindultunk lefelé, Ezüsthold mellettünk poroszkált, meg-megállt legelészni. Jól érezte magát ő is, akárcsak mi. Lassan leértünk a tóhoz. Letelepedtünk a partjára, s némi hallgatás után megindult közöttünk a szó. S most már mindenféléről beszélgettünk, ami csak az eszünkbe jutott. A világról alkotott véleményünkről, a mágiáról, az iskoláról, a mesevilágról, szüleinkről, az olvasmányainkról, az eddigi életünkről. Elmesélte, hogy ő is eleinte egyedül járta Csány hegyeit és völgyeit, mert a boszorkánykultusz iránti érdeklődésével igencsak maga maradt. Aztán lassacskán talált magának barátokat.

- Tudod - kezdte elgondolkodva - nálunk ez az érdeklődés már családi hagyomány. Emlékszem, valahányszor nagymamámnál töltöttem az ünnepeket, mindig ott álltunk az ablaknál és lestük, hátha felbukkan egy-két kobold a ház körül. Nyáron, ha az erdőben barangoltunk, mesélt Elvi-ről a pajkos tündérről, és nem volt szabad a patakhoz közel játszanom, nehogy elvigyen a patakmanó. Samhain-kor, pedig mindig faragtunk töklámpást, hogy az ablakba állítva elriasszuk a rossz szellemeket.

 - Szerencsés vagy - jegyeztem meg - az én családom ennél jóval felvilágosultabb nézeteket vall. A régi hagyományokat már csak én őrzöm. Mi ezekből csak a Karácsony körüli szokásokat tartottuk meg, és azt, hogy Luca napján nem szabad varrni, mert bevarrjuk a tyúkok fenekét.

Nevettünk. Hirtelen olyan felszabadult lett a hangulat, hogy kedvem támadt megint hanyatt vágni magam, és csak nézni a bárányfelhőket. Így is tettem. Zmeník is elnyúlt mellettem, s sokáig, nagyon sokáig hallgattunk, egyetértésben, úgy, mint azok, akik megtalálták egymást.

Örültem, hogy végre találtam egy olyan barátot, akivel közös az érdeklődésünk, és a lelkünk is egyforma. Többre azonban, nem gondoltam…

Bokroshold

Ettől a kirándulástól kezdve, Zmeník és én mindennap találkoztunk. Reggel egészen korán megjelent nálunk, segített az állatok körül, utána megkínáltam reggelivel, s aztán hajrá! ki a Holló-hegyre, Ezüstholddal. Amikor letelt a hét, s Slavka néni hazaérkezett, kicsit csodálkozva, de örömmel fogadta, hogy legalább egy "gyerekkel" megismerkedtem a faluból. Persze Zmeník olykor-olykor elvitt a maga társaságába, de igazán jól csak kettesben éreztük magunkat.

Ezekben a napokban Heikét alig láttam. Néha felbukkant a teraszon vagy a kertben, de ilyenkor is csak egy-két szót váltottunk. Esténként ugyan bejött a szobámba, de a régi nagy beszélgetéseknek és vitáknak, úgy tűnt, egyszer s mindenkorra vége.

Úgy érzékeltem, mintha Heike kerülne engem. S nem értettem miért? S egy este, pedig már végképp megelégeltem ezt a csiki-csuki játékot.

- Kérlek, Heike - mondtam neki, miután sikerült rábukkanom, jó messze néném tanyájától, egy kis patakparton üldögélve - Ne játszd ezt a bújkálós-kerülősdit. Ne gondold, hogy elhanyagollak, csak azért mert Zmeníkkel összebarátkoztam.

Mosolygott, s mutatta, hogy üljek mellé.

- Hamarosan nem lesz rám szükséged - mondta - már visszataláltál a valódi életbe, s hamarosan már nem éred majd be csupán álmokkal… S ez így is van rendjén.

Értetlenül néztem rá, nem tudván megfejteni rejtélyes szavait.

- Zmeník nemsokára több lesz neked egy barátnál… Sőt, már most többet éreztek egymás iránt. Ezért kellett idejönnöd Riannon. Őt kerested…

- Őt kerestem?! De Heike, azt sem tudtam, hogy a világon van! Szamárságokat beszélsz!

- Ugyan, Riannon, a szíved mélyén te is tudod, hogy ez az igazság. Nemsokára örökre búcsút kell vennünk egymástól, de ez nem szomorú, hanem vidám pillanat lesz. Hiszen nem maradsz egyedül…

Heike megrázta a fejét, majd felállt, s felsegített engem is. Lassan ballagtunk vissza a házhoz s nekem egyfolytában az előbb elhangzott párbeszéd járt a fejemben.

Mikor odaértünk a kapuhoz, Heike visszafordult, s mélyen a szemembe nézett.

- Szinte bizonyos kedvesem, hogy nem lesz elég időnk elbúcsúzni egymástól, ezért most mondom el neked, hogy sosem foglak elfelejteni…

Nagyokat nyelve néztem őt. Heike szeme jobban csillogott, fényesebb volt, mint máskor. Csak nem sír? Odasimultam hozzá. Jól tudtam, hogy az efféle bizalmaskodások régen tiltva vannak közöttünk, de most egyszerűen közel akartam magamhoz érezni. Vártam-lestem, mikor tol el magától, de semmi ilyesmi nem történt. Inkább még szorosabban magához vont.

- Te tettél emberré újra Riannon - súgta s hangja remegett a visszafogott érzelmektől - nagyon nehezemre esik itt hagyni téged. Igazad volt, szívesen magammal vinnélek az én világomba. De nem szabad. Majd, ha eljön az idő számodra is. Majd akkor találkozunk.

Azzal lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolta a homlokomat, az arcomat, és végül… A számat. Édes-bús keserű volt ez a csók, mert tudtam, hogy ez már a búcsú. Visszaadtam, de már nem volt meg benne a tűz és szenvedély. Már bennem is megérett minden a változásra. Ám belegondolva abba, hogy Heike búcsúszavait hallgatom most, elszorult a szívem. Legszívesebben örökre magam mellett tartottam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Azért - az örök reménykedő - megkérdeztem:

- Heike… Nem lehetne, hogy ne menj el?

Megrázta a fejét.

- Nem.  Már mondtam: többé nincs szükséged rám. Emlékezz majd erre, ha eljő a perc… Sok mindent meg fogsz akkor érteni, amit nem magyarázhattam meg.

Azzal elengedett, sarkon fordult, s bement a csukott ajtón.

Ekkor értettem meg valami nagyon fontosat: azért tudtam őt megidézni, mert félig én is ott éltem, ahol ő. Ám immár - Zmeníkkel és nénémnek köszönhetően - szívvel-lélekkel ideát vagyok. S a kapcsolat hamarosan megszakad. Elgondolkodva mentem Heike után.

Egész éjjel ezen a dolgon gondolkoztam, de végül is arra jutottam, hogy bizonyára még rengeteg idő van addig, hogy Heike végleg eltűnjön az életemből. Ám a másnap történtek alaposan rácáfoltak erre, s nekem meg kellett értenem, hogy nem lesz végső búcsújelenet Heikével, mert ez volt az.

Slavka néném aznap túrós rétest akart sütni, s elküldött engem a szomszéd faluba túróért, egy komaasszonyához. Hozzátette, hogy vigyem Ezüstholdat is, ráfér egy alapos séta.

Eleinte minden rendben volt. Elmentünk a komaasszonyhoz, megkaptuk a túrót, Ezüsthold sem rakoncátlankodott. Csakhogy én túl nagy kerülőnek tartottam a gyalogutat követni, s hogy levágjam a fölös kanyart, elhatároztam, hogy a két település között elterülő erdőn vágok keresztül. A terv jónak látszott, csak egyet nem tudtam: Ezüsthold fél az erdőben.

Az elején nem is volt semmi baj, a ritkásan álló fák között barátságosan sütött be a nap, volt elég fény ahhoz, hogy a ló ne riadozzon. Ám amint beértünk a sűrűbe, Ezüsthold egyre nyugtalanabb lett. Kapkodta a fejét, dobálta a farát, alig bírtam kapaszkodni rajta, hogy le ne essek, hiszen még a túróra is vigyáznom kellett, ami egy takaros szilkében pihent. Lassan-lassan, a lovat nyugtatgatva, az ágakat hajlítgatva az utamból, kiértünk egy tisztásra. Már csak ezen kellett átvágnunk, hogy átérjünk az erdőn. Ám hirtelen a hátunk mögött megzörrent a bokrok. Ezüsthold megriadt, felvágta a fejét, felágaskodott, s addig-addig dobálta magát össze-vissza, mígnem valahogy meglazult kezemben a kantár. Na, Ezüstholdnak több se kellett, szédítő vágtába fogott, én kétségbeesetten kapaszkodtam a sörényébe, éreztem, ahogy egyre fogy az erőm, a túró már rég leesett az ölemből, aztán a ló hirtelen megugrott, és én tehetetlenül lebukfenceztem a hátáról…

Valami sűrű bokrok közé zuhantam, s mielőtt még elájultam volna, hallottam, ahogy valaki a hátam mögött a lovat szólongatja, s a hangja olyan ismerős volt. De nem volt erőm felnézni… Elsötétedett a világ.

Amint eszmélni kezdtem, s kinyitottam a szememet, tekintetem egy csillogó, zöld szempár tekintetével találkozott, melyben imitt-amott felvillant némi sárgás szín. A titokzatos félmosoly a szája szögletében… A kócos, gubancos haj… Az eszméletvesztés ködén keresztül úgy véltem, szeretett démonom térdel mellettem.

- Heike? - szólaltam meg alig hallhatóan.

Csend, de mintha a szempár gazdáján remegés futott volna végig. Becsuktam a szemem s újfent kinyitottam, s ekkor megpillantottam megmentőmet.

- Ó, Zmeník! - kiáltottam fel hálásan - Milyen jó, hogy erre jártál! Ezüsthold ledobott s még a túrót is elvesztettem…

- Azon ne aggódj - nyugtatgatott, de a hangján némi zavart éreztem - Itt van melletted a szilke, csak egy kevés szóródott ki belőle. Egyébként az erdő közepéről követtelek titeket, de sajnos nem volt időm megakadályozni a katasztrófát. Minden olyan gyorsan történt.

- Semmi baj - vigasztaltam lovagomat - Én sem számítottam rá, hogy Ezüsthold megbokrosodik.

- Azóta már lenyugodott, s itt legelészik a közelben - jelentette ki Zmeník. Aztán villámgyorsan végigtapogatta a lábamat.

- Hál'isten, nem tört el - sóhajtott fel megkönnyebbülten - Fel tudsz állni?

- Biztosan - bólogattam s megpróbáltam feltápászkodni, bár éreztem, hogy minden tagom fáj. Zmeník segített, s lassan talpra kecmeregtem. Meglepődve vettem észre, hogy nem fáj annyira a lábam, mint képzeltem.

Lovagom eltámogatott Ezüstholdig, s felsegített a ló hátára, majd - a túrót magához véve - ő maga is felkapaszkodott. Kezébe vette a kantárt s füttyentett egyet, mire valahonnan a sűrűből, gyönyörű szép, ébenfekete ló vágtázott elő.

- Ez igen! Mondtam elismerően - micsoda jól idomított jószág!

- Hollót csikókora óta én neveltem - mondta Zmeník - Mindenben engedelmeskedik nekem.

- Azt akarod, hogy jöjjön utánunk?

- Nem, hazaküldöm.

Meglepve néztem Zmeníkre.

- Hát akkor te hogy mész haza?

Elnevette magát.

- Gyalog. Mint oly sokszor.

Hirtelen elkomolyodott.

- Beszélni akarok veled Krásna. Ha jól érzed magad, és a nénéd is elenged, elmehetnénk sétálni a Csermelyhez.

- Jó ötlet - egyeztem bele - Csak attól tartok nem tudok majd olyan gyorsan menni, mint eddig.

Zmeník újfent elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.

- Nem is kell rohanni - jegyezte meg.

Az érintése… Furcsa érzéseket keltett bennem. Olyan volt, mint Heikével, csak valahogy… Sokkal valóságosabb. Bár még csak nem is sejtettem, miről akar velem beszélni - izgatottan néztem a dolog elébe.

Közben megérkeztünk Slavka néni házához, aki már azt se tudta, hova legyen aggodalmában, hogy így elmaradok. S amikor meglátott, korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt oda hozzánk.

- Jaj, Ria, moja zlata, hát hol a csudában voltál ennyi ideig? Si, boha, már épp be akartam fogni Virágot, hogy utánad menjek, mondd már mi történt?! Nem szoktál te ilyen soká elmaradni!

- Ne aggódjon, pani Semecková - szólalt meg megnyugtatónak szánt hangon Zmeník - a húgát kisebb baleset érte, de amint látja, itt van épen, egészségesen.

- Baleset?! - sikoltott fel néném, s két kézzel húzott le a lóról, hogy saját szemével lássa, nincs rajtam sérülés - Jaj, moja zlata - ölelt magához - Hát mi történt veled?

- Semmi életbevágó Slavka néni - igyekeztem én is nyugtatni a felzaklatott asszonyt - nem tudtam, hogy Ezüsthold fél az erdőben. Megriadt valamitől és megbokrosodott. Én meg lecsúsztam a hátáról…

- Teremtő Istenem, és nincs semmi bajod?! Ó, hála érte az Úrnak! - Slavka néni keresztet vetett, s a kezemben szorongatott edényre meredt.

- Látom, a portékát is megőrizted - mondta, s megkönnyebbülten láttam, hogy szája szélén már bujkál a mosoly.

- No, befele, haszontalan népség! - mondta, s szelíden a ház felé lódított minket.

Leültetett az asztal mellé, s hamarosan munkához láthattunk mind a hárman: Slavka néni még lovagomnak is talált dolgot. S miközben jöttünk-mentünk egymás mellett, Zmeník néha furcsa pillantással méregetett, melytől le kellett sütnöm a szemem, s éreztem, hogy elpirulok.

Mikor mindennel végeztünk, s a rétes már ott illatozott az asztalon, néném ebédhez invitált bennünket. Eleinte csend volt, de aztán lassacskán megindult közöttünk a szó. Legelőször is az én lovas-kalandomat akarta néném hallani töviről-hegyire, aztán azt, hogy Zmeník hogy talált rám. Majd másról beszéltünk, mígnem egyszer csak megszólalt Zmeník:

- Láthatja, hogy nem történt Riának semmi baja. Elengedné velem sétálni ebéd után?

Slavka néni elgondolkodva nézett rá.

- Aztán hová mennétek?

- Ó, nem messze. Ide, a Csermelyhez.

- Hm. Aztán, vigyázol-e erre a leányra?

Elmosolyodtam ezen a régimódi faggatózáson. "Slavka néni úgy viselkedik, mintha Zmeník a kezemet kérte volna meg" - kuncogtam magamban. De Zmeník, komoly maradt.

- Mint az életemre, Slavka néni - mondta halkan, határozottan.

Felkaptam a fejem. Most először szólította így nénémet, s én megéreztem, hogy nagy változások vannak készülőben.

Kinéztem az ablakon s odakint megpillantottam egy sötét hajú, szálas alakot, amint az erdő felé tart. "Jaj istenem, Heike! - hasított belém - Hát így értette, hogy nem lesz idő a búcsúra!" Ám a szívem mélyén reménykedtem, hogy Heike csak szokott körsétájára indult. Vagy mégsem?

Néném hangja riasztott fel.

- Nos, Ria, te is szeretnél elmenni?

Hirtelen nem tudtam, hova és miért kéne mennem. Aztán találkozott a tekintetem Zmeník kérdő pillantásával s belém újra belém hasított, hogy mennyire hasonlít Heikére.

- Sétálni Zmeníkkel? - kérdeztem - Persze, nagyon szeretnék.

- Akkor menj. De sötétedés előtt legyetek itthon!

- Vársz egy pillanatig? Kissé rendbeszedem magam - szóltam lovagomhoz, majd felszaladtam a szobámba. Kitártam az ablakot, s gondolataimat a lassan távolodó alak felé irányítottam.

"Heike! Ha teheted, várd még meg, mire jutunk Zmeníkkel. Bár én úgy érzem, te pontosan tudod, mi fog történni. Csodálatos hónapokat ajándékoztál nekem, sose fogom tudni, eléggé megköszönni. Menj hát, ha menned kell, de ha teheted; maradj még egy kicsit, hogy egy utolsó istenhozzádot mondhassak neked.

Aztán becsuktam az ablakot, s lesiettem a lépcsőn. Zmeník már türelmetlenül várt a teraszon. Kézenfogott, s lassan elindultunk a Csermely felé. Éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel minden meg fog változni az életemben és bennem is. Újra hatalmába kerített az a furcsa, mégis ismerős érzés, ahogy a kezemet fogta. Alig vártam, hogy odaérjünk a patakparthoz.

…és halkan csobog a csermely

A nap lassan elérte a látóhatár szélét… Tűzvörös fénye halvány ibolyává szelídült, ahogy áttört a felhőkön. A patak csendesen surrogott a lábunk előtt s mi - hallgattunk.

A parton elterülő zöld mező szélén üldögéltem, lábamat magam alá húzva, s hallgatva szemléltem a neszező Csermelyt. Zmeník, némi  habozás után, elheveredett mellettem, kezét a feje alá téve, hunyorogva fürkészte az égboltot. Vártam, hogy megszólal, mond valamit, de - hallgatott. Hirtelen felült, s egészen közel húzódott hozzám. Megsimogatta az arcomat, s szemeibe furcsa, eddig sosemlátott fény költözött.

- Krásna - szólalt meg mélyen a szemembe nézve - már olyan régen meg szerettem volna kérdezni tőled valamit…

Várakozva néztem rá, ám nem fejezte be a mondatot. Tekintete tüzétől lassan lángragyúltam én is S ekkor megértettem a ki nem mondott kérdést…S hihetetlen boldogság árasztott el.

- Ó, Zmeník - suttogtam és megfogtam a kezét, mely még mindig az arcomon nyugodott. Elmosolyodott.

- Az imént másképp hívtál - jegyezte meg.

"Az imént? - tűnődtem, aztán hirtelen eszembe jutott - Ó, istenem, az nem lehet…!" - kaptam a szám elé a kezem, s heves magyarázkodásba fogtam.

- Jaj, ne haragudj, de tudod, mikor Ezüsthold ledobott, s te hirtelen ott termettél mellettem, azt sem tudtam hol vagyok. S ahogy felnéztem a ködön keresztül, mi látásomat elhomályosította, úgy vettem észre, mintha kislánykorom képzelt barátját láttam volna. Akire egyébként nagyon hasonlítasz… Őt hívtam Heikének, mert egy könyvben olvastam és megtetszett a név…

- Nem haragudtam - mondta megnyugtatóan - Csak meglepett, hogy én nem említettem, hát akkor honnan tudhatsz róla.

- Miről? - csodálkoztam.

- Arról, hogy ez az igazi nevem…

Elkerekedett szemmel bámultam rá. Igaz lenne? Tényleg így hívják?

- Heike? - kérdeztem hangosan is - Tényleg így hívnak?

Bólintott, s mosolyogva megcsókolta a kezem, melyet még mindig nem húztam el.

- Heike Drava - mondta, s ültében meghajolt felém - szolgálatodra.

Én csak ültem meredten, semmit sem értve. És csak az járt a fejemben, hogy ez nem lehet, ilyen nincs…

- Elég szokatlan neved van, mármint ahhoz képest, hogy szlovák vagy - jegyeztem meg.

- Hát igen. Édesanyám skandináv származású. Egész pontosan svéd. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy mindenáron így kellett volna elneveznie engem, hiszen lehettem volna akár Sven, vagy Tarald is… De tudod, nagyon szeret olvasni, és az egyik kedvenc regényhőse viselte ezt a nevet. A könyvnek az a címe, hogy a Jéghegyek Népe, és egy negyvenhét kötetből álló regénysorozat… Anyám sokszor olvasott fel belőle nekem, így ismerem névrokonom történetét - nevetett fel - azt is tudom, hogy némileg hasonlítok rá.

"Az nem kifejezés - gondoltam - Heike pontos mása vagy, csak a te hajad szőke és a szemed zöld. De egyébként… Ó, te jó ég, most már értem, mire célzott az én szeretett démonom… De most akkor hogy is van? Kit is szeretek én?"

Belenéztem Heike zöld, smaragdra emlékeztető szemébe, s amit a tekintetéből kiolvasni véltem, még jobban összezavart. Hirtelen úgy éreztem, ismét elvesztettem a talajt a lábam alól. Közben észre se vette, hogy Heike egyre közelebb húzódik hozzám. Átkarolta a derekamat, s szorosan magához ölelt. A szívem egyre gyorsuló ütemben dobogott, halványan felvillant bennem, hogy talán tiltakoznom kéne, de nem volt hozzá erőm.

- Ria - súgta Heike olyan halkan, hogy inkább csak sejtettem a szavait - ne haragudj, de nem bírom már tovább…

S azzal odahajolt hozzám és megcsókolt. Az egész testemben eláradt a forróság. Hevesen viszonoztam az érintést, s egyfolytában arra gondoltam, hogy hát ilyen ez igazából, ilyen csodálatos, semmihez sem fogható érzés… Álmaimban ezerszer átéltem, elképzeltem, de sosem gondoltam volna, hogy ha átélem, az teljesen más lesz… Hasonló, de mégis más. Valóban nem tudtam már álmokkal beérni többé. Heikét minden bizonnyal meglepte tüzes reagálásom, de nem húzódott el. Szenvedélyesen csókolózni kezdtünk, s éreztem, hogy lágyan végigfektet a selymes füvön, behunytam a szemem, nem akartam most a józan gondolatok rabja lenni…

Aztán… Lassan csitult az érzékeink kavarta vihar. Heike felkönyökölt mellettem, sokáig csak néztük egymást, egyikünk sem akarta megtörni a misztikus csendet. Végül én szólaltam meg.

- Ezt akartad mondani?

Mosolygott s elsimított egy tincset az arcomról.

- Nemcsak.

- Hanem?

Kitért a válasz elől. Most ő kérdezett.

- Ria…? Milyen név ez? Ez sem tűnik valami hétköznapinak…

Felsóhajtottam.

- Hát nem. De nagymamám mindenképpen valami különleges nevet akart adni nekem. Anyám pedig szerette a kelta regéket. Ott olvasta ezt a nevet. Egyébként Ria csak a becézőformája. A teljes nevem; Riannon Seresková.

- Riannon… - ismételte s elgondolkodva nézett rám - Ő volt az amazonok királynője nem?

Nem tudom, hogy amazon volt-e… Mindenesetre vasakaratú hölgy hírében állott. Anyám úgy gondolta, talán átadhat valamit nekem a neve az ő erejéből…

- És úgy érzed, nem?

- Nem tudom…

- Szerintem igen - mondta Heike határozottan.

- Tényleg? Én sose hittem erősnek magamat…

Mosolygott.

- A te erőd a lényedben van. A kedvességedben. Ahogy a leghatalmasabb embereket is könnyedén leveszed a lábukról…

Elmosolyodtam.

- Még téged is?

Bólintott és - kissé elkomolyodva - folytatta:

- Igen. Engem is.

- Miről akartál beszélni velem? - tértem vissza a válasz nélkül hagyott kérdésemre.

- Már elmondtam…

- Elmondtad? - csodálkoztam.

Ekkor fölémhajolt s újra megcsókolt. Aztán olyan pillantást vetett rám, ami csak fokozta a testemben lobogó tüzét… Édes kín volt elmerülni ezeknek az izzó szemeknek a tekintetében…

- Azt akartam mondani, hogy nem bírom tovább… Kellesz nekem Riannon… Megőrülök érted… Hát nem érzed…?  - végigsimított a testemen, a fehérizzásig hevítve ezzel a bennem égő vágyat. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Heike is akarja, és én sem tiltakoznék, ha minden falat lebontanánk kettőnk között…

- Most kísérj haza, mert már besötétedett - suttogtam - De éjjel… Tizenkettőkor… Gyere vissza. A hátsó sosincs zárva. A padláson van a szobám… Jöhetsz nyugodtan, Slavka néném mélyen alszik…

Heike csodálkozva nézett rám. Mintha nem erre számított volna. Talán arra gondolt, hogy ellenkezni fogok?

- Csodálkozol? - kérdeztem - Miért tiltakozzak olyasmi ellen, amit én is akarok?

Végre felocsúdott.

- Te is akarod…? - csodálkozva, s tisztelettel érintette meg a testem. Megfogtam a kezét s a blúzom alá, csúsztattam, a hasam tájékára, ahol a legforróbbnak éreztem a bőrömet. S a tekintetén láttam, hogy ő is érzi ezt. Ujjai feljebb-feljebb kalandoztak, megérintették a mellemet, s én nem tiltakoztam. Csak csodálattól tágra nyílt szemmel néztem az övébe. Hirtelen elrántotta a kezét.

- Nem! - mondta határozottan - Most nem lehet…

Felállt, s felsegített engem is.

- Gyere - fogta meg a kezem - Hazaviszlek a nénédhez.

Szerencsére ezúttal Slavka néni nem ácsorgott az udvaron rám várva, így azt sem láthatta, hogy Heike és én csókkal búcsúzunk egymástól.

- Eljössz? - kérdeztem félénken.

Zavartan lesütötte a szemét.

- Szeretnék… De nem vagyok biztos benne, hogy te is annyira szeretnéd-e.

- Hívnálak máskülönben? - kérdeztem, s hirtelen felbátorodva, lábhegyre álltam s megcsókoltam a száját.

- Várni foglak - suttogtam, s bementem a házba.