-        Jól van. Meggyőztél. Bár érzésem szerint, helyesebb lenne, ha elmennék, de sokkal jobban szeretlek annál, mintsem hogy magadra hagyjalak a kétségbeesésben. Talán tényleg nem tudnál ezzel a feladattal egyedül megbirkózni. Túl messzire jutottál már… De tudnod kell: egy s más meg fog változni köztünk. S ha ezek ellen a legkisebb ellenvetést is teszed: nem álltad ki a próbát. Megegyeztünk?

Hevesen bólogattam. De nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

-        Mi fog változni köztünk Heike?

Komolyan nézett rám:

-        Többé nem szerethetjük egymást Riannon. Mármint testi értelemben… Hiszen akkor soha az életben nem leszünk képesek elszakadni egymástól. És csak ismételni tudom magam: sokkal jobban szeretlek annál, minthogy valaha is rosszat akarjak neked. És éppen ezért: egyszer el kell, hogy engedjelek…

-        De én nem…

-        Cssss…. – tette a számra az ujját – Nem láthatsz bele a jövőbe kedvesem. Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket.

Így hát nem fejeztem be, amit mondani akartam. Inkább mindenbe beleegyeztem, nehogy elveszítsem. Úgy éreztem, akkor végképp értelmét vesztené minden.

Lemondó sohajjal kezdtem csomagolni, hiszen anya azt akarta, hogy már holnap reggel induljak…

Mire végeztem, öreg este lett. Fáradtan bújtam ágyba, s szomorúan néztem, ahogy Heike az ágyam elé heveredik. Valahogy nem értettem, hogy miért is nem alhatunk együtt, mint régen… Valóban olyan veszélyes lenne?

-        Heike…? Tényleg olyan veszélyes lenne, ha együtt aludnánk? – mondtam ki fennhangon is gondolatomat – Csak aludnánk, semmi más..

Felült és a szemembe nézett.

-        Gondolod, hogy képesek lennénk rá, Riannon? A magam részéről, már akkor elönt a vágy, ha csak hozzáérek selymes bőrödhöz… Én is csak esendő vagyok kedvesem. Nem tudnám garantálni, hogy vissza tudnám fogni magam… És úgy tapasztaltam, hogy te is meglehetősen szenvedélyes vagy… Nem, jobb ha meg sem adjuk az esélyt a kísértésnek.

Sajnos, igazat kellett adnom Heikének. Túl nagy lenne a kísértés, ha itt feküdne mellettem… Végtelen nagy bánat lett rajtam úrrá. Nem tudtam elaludni, csak bámultam a falat. Ám egyszercsak lecsüngő kezemet megszorította egy bársonyos tapintású, meleg kéz. Lenéztem… S pillantásom Heike szelíd tekintetével találkozott. Az éj hirtelen barátságossá szelídült, ahogy belemélyedtem a sárga-zöld szemekbe, ahonnan annyi mély érzelem, szerelem és együttérzés áradt felém, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Ebből a tekintetből valóban bíztatást és erőt meríthettem az elkövetkező nehéz napokra. Lassan megnyugodtam sorsomban, s ajkamra odaóvatoskodott egy félénk kis mosoly.

Csány

Az izgalmas reggeli készülődés, s félelem után, hogy esetleg lekéssük a vonatot, a fülkében végre megnyugodhattam. Heike velem szemben foglalt helyet, de az úton nem sokat beszélgettünk, mert két öregasszony is ült rajtunk kívül a kupéban és egészen Csányig velünk utaztak.

Slava néném nagy örömmel fogadott, s mindjárt asztalhoz is invitált, s mérgelődött, amiért nem bírtam a bőséges ebéddel. Utána megmutatta a szobámat, amely egy hónapig a birodalmam lesz. Tetszéssel néztem körül, ugyanolyan padlásszobácska volt ez is, mint az otthoni, s ugyanolyan fenyőbútorokkal is volt berendezve. Csak itt még állt egy tüneményes toalettasztalka is. Vízcsepp alakú tükre azonnal elbűvölt.

-        Jaj, Slavka néni! Ez gyönyörű – kiáltottam fel, miután körbenéztem.

-        No jól van, moja zlata örülök, hogy tetszik – mosolygott és megsimogatta a fejemet – pihenjél le fáradt lehetsz. Vacsorázni hét körül szoktunk – mondta, s behúzta maga mögött az ajtót.

Leültem az ágyra, s megsimogattam az egyszerű, lenvászon ágytakarót. Kedves, pöttyös mintája egy régi ruhámra emlékeztetett.

-        Milyen megnyugtató hely! – sóhajtottam elragadtatva – Neked, hogy tetszik? Azt hiszem, itt tényleg meg fogok gyógyulni – néztem kérdőn Heikére, aki egész idő alatt az ablaknál állt.

-        Nekem is tetszik – bólintott meg sem fordulva – különösen a kilátás.

Odaléptem mellé, s felkiáltottam meglepetésemben. Az ablakból pontosan olyan hegykaréjt lehetett látni, mint ami valószínűleg a Jéghegyek Népe völgyének szélét vette körbe. Kísérteties volt a hasonlóság… Gondolataimba merülten, az rezzentett fel, hogy Heike a vállamra tette a kezét.

-        Ne keress a látványban mögöttes összefüggéseket Riannon – mondta komolyan – bár talán van, de nem úgy, ahogy te gondolnád. Gyógyulni jöttél ide, ezt soha ne felejtsd el.

   Bólintottam, s elfordultam az ablaktól.

-        Azt hiszem, lefekszem kicsit – nyújtóztam jólesően s összegömbölyödtem az ágyon. Kellemes fekvés esett

Rajta… Hamarosan el is nyomott az álom. Azt is már csak félálomban érzékeltem, hogy Heike kimegy a szobából.

Néném ébresztett.

-        Riácska! Kész a vacsora, lelkem! – cirógatta meg az arcomat.

Kicsit bágyadtan nézhettem rá, mert ijedten tette a kezét a homlokomra.

-        Nono, moja zlata, nem vagy te beteg?

Megráztam a fejem.

-        Nincs semmi bajom, Slavka néni, csak kicsit még álmos vagyok. Korán kellett kelni, hogy elérjem a vonatot… Meg kicsit éhes is vagyok.. – vallottam be szinte szégyenkezve.

 Ez felvidította nénikémet.

-        No, ez a beszéd lelkem! Gyere gyorsan, a leves már az asztalon van.

Amíg feltápászkodtam, s azon igyekeztem, hogy talpon is tudjak maradni, egy pillantással felmértem, hogy Heike nincs a szobában. De vajon hol lehet? Egész vacsora alatt ezen morfondíroztam, s közben nem vettem észre, hogy mennyit eszem. Csak arra ocsúdtam, hogy másodszor is üres lett a tányér. Slavka néni mosolyogva unszolt még egy repetára, de én már nem bírtam többet enni. Inkább elkéredzkedtem azzal, hogy fáradt vagyok s lefekszem.

Amikor beértem a szobába, Heike már ott volt, s az egyik magunkkal hozott könyvet lapozgatta.

Én nem szólva semmit, becsuktam az ajtót, s lefekvéshez készülődtem. Csak amikor elaludt a villany, s minden elcsendesedett, akkor tettem fel a kérdést, ami egész este fúrta az oldalamat:

-        Heike… Ez is a terápia része? Hogy egyre kevesebbet leszünk együtt?

Megfogta a kezem. Elmosolyodtam, mert éreztem, hogy ő is mosolyog.

-        Dehogyis. Bár óhatatlanul eljön majd az az idő, mikor már nem igényled annyira a társaságomat… De most mindössze felderítettem a környéket. Nagyon szép. Nagy kirándulásokat lehet itt tenni majd… Ha már elég erősnek érzed magad hozzá. A tilalom csak testi együttlétre szól…

Megnyugodva aludtam el. Még egy ideig, biztos nem vesztem szem elől kedvenc démonomat.

A gyógyulás útján

Ez volt első nap Csányban. Nagyjából a többi is így telt. Heikével valóban nagyokat kirándultunk a környéken, s lassan visszatért az életkedvem is. Na de hát egy ilyen nótáskedvű, örökké vidám asszony mellett, mint Slavka néni, csoda is lett volna, ha továbbra is búskomor maradok. Nénem életvidámságának köszönhetően, aki beavatott minden ház körüli teendőbe, és régi népdalokat tanítgatott nekem, érdekelni kezdett maga az Élet, s az étvágyam, a kedvem is  a régi lett.

S ahogy nyertem vissza életerőmet, úgy tért vissza régi énem egy darabja. Lassanként én lettem Slavka néni jobbkeze, segítettem neki a kertben, az állatokat etetni, a ház körül, a takarításban, a vásárlásban. Néném lassanként minden munkát rám mert bízni, csak a főzést tartotta meg egyedül magának. Két hét elteltével pedig írt anyának, hogy nyár végéig itt maraszt, mert látszik, hogy jót tett nekem a vidéki élet.

Esténként fent a szobámban a régi nagy vitákat folytattuk Heikével, s lassan minden a helyére került. Vagyis majdnem minden… Gyógyultnak látszottam és éreztem magam, de Heike tudta, hogy ez csak fél siker. Mert a magam közösségébe még nem találtam meg az utat. Nem kerestem a környékbeli fiatalok társaságát, mert még mindig egyedül éreztem magam a legjobban. Rossz tapasztalataim elbizonytalanítottak, már nem mertem próbálkozni… S Heike ezt is tudta. Tudta, hogy én vágyom a magam korabeli társaság után, csak félek. Félek, hogy kilöknek maguk közül a furcsaságaim miatt, úgy mint otthon.

Ám egy napon mindez megváltozott…

Slavka néni immár négy hete látott vendégül. Ez alatt a rövid idő alatt sikerült teljesen megnyernem a bizalmát, s mint említettem, már minden ház körüli teendőt rám mert bízni, kivéve a főzést. Egy napon üzenetet kapott a szomszéd faluból, hogy lakodalom lesz, s őt akarják szakácsnénak. Slavka néni nagyon boldog volt, de gondterhelt is. Mi lesz velem? Én megnyugtattam, hogy menjen el nyugodtan, én majd vigyázok a házra.

- Jaj, lelkem, de hát nem úgy van az! Soká el leszek, tán egy hétig is, s addig hogy leszel magadban?!

-Ugyan nénikém, de hisz nem vagyok már kislány! - nevettem - Meg tetszik mutatni, hogy mit hol találok a konyhában, s én akár főzök is magamnak. Hiszen már több hete én végzek itt minden munkát, eddig még nem volt rám panasz…

Ez gondolkodóba ejtette.

- No jól van moja zlata. Figyelj ide. Slavka nénéd megfőz egy hétre, s te szépen, minden nap eszegetel. A tyúkokat, lúdakot ellátod, ahogy szoktad a lovat megjáratod minden este. Ügyelsz, hogy a kiscsirkék széjjel ne fussanak, bé ne fussanak az erdőbe, s este mikor a tyúkok elülnek, aludni méc te is. Megígéred Slavka nénédnek?

Bólogattam.

- Megígérem, hogyne. Minden jól lesz, tessen csak nyugodt lenni. Én mindent megcsinálok, mint szoktam, mindenre ügyelek. Utazzék el nyugodtan!

Megsimogatta a fejemet, magához szorított.

- Jól van kisjányom. Tudom én, hogy ügyes vagy te. Hej, ha nekem is lenne egy ilyen jányom… - sóhajtott fel és megtörölte a szemét.

Másnap aztán el is rendezett mindent, úgy ahogy mondta, s ünnepélyesen átnyújtotta nekem a kamra- és kapukulcsot, hiszen mostantól fogva én vagyok a gazdasszony. Aztán felült a szekérre, s sűrűn hátranézegetve elindult. Én és Heike kinn álltunk a kapuban s integettünk utána, míg még látszott belőle valami. Utána dologhoz láttam, s bizony megéreztem, hogy nincs idehaza a gazdasszony, mert most mindent, de mindent nekem kellett csinálni… Nem is tudom, hogy tudtam volna vizet húzni a kútból, ha Heike nincsen ott…

Azért jól teltek a napok. Ebéd után kicsit kapálgattam a kertben, s élveztem, hogy most én vagyok az "úr". Heike - új szokásához híven el-eltünedezett, de már kezdtem ezt megszokni, sőt már azzal a gondolattal is elkezdtem barátkozni, hogy egyszer végleg eltűnik a szemem elől…

"Jusson eszedbe Riannon, hogy az a szerelem, amit én adhatok neked, csak árnyéka mindannak a szenvedélynek, melyet egy hús-vér férfitól kaphatsz. Mindenki a maga fajához, így van ez rendleve. A mi nemzetségünk kivétel ez alól, de őhozzájuk, nem szerencsés hasonlítani magad…" - gyakran eszembe jutottak Heikének ezen szavai, ha egyedül voltam. Próbáltam megfejteni az értelmét, de egyelőre nem mertem szembenézni vele…

Talán harmadnapja mehetett el a néni…

Épp hátul dolgoztam a kertben, amikor hallottam, hogy valaki a néném nevét kiabálja.

- *Pani Semecková! Pani Semecková! Domá je?

A hang szimpatikus, s majdnem olyan mély volt mint Heikéé. Felkészültem, hogy valami középkorú emberrel fogok társalogni, s visszakiabáltam:

- **Oná neni domá! Ja sem domá, Ria, oná je mojá teta! Zakvilu igyem!

Azzal letettem a kapát, s kiléptem a ház mögül. Aztán döbbenten meredtem a kapuban álló alakra. Ugyanis egy fiatal - talán velem egykorú - fiú állongott a kapunk előtt, de nem volt a megdöbbentő. Hanem az, hogy a megszólalásig hasonlított Heikére.

- Jesszus! - kiáltottam fel önkéntelenül is, ahogy a kapu felé lépegettem, hogy beengedjem a hívatlan vendéget. (Nyilván meghallotta)

- Á, szóval te vagy az a magyar unokahúg! Légy üdvöz Csányban! Én itt lakom a harmadik házban, anyámmal és két húgommal. Jó ismerősei vagyunk a nénédnek. Anyám küldött egy kis lisztért, mert a mienk elfogyott, a bolt pedig zárva van.

- Szia - viszonoztam a köszönést - szintén magyarra váltva - örülök, hogy megismertelek, gyere be, mindjárt hozom a lisztet - invitáltam a jövevényt.

Nem kellett neki kétszer mondani, már bent is volt. Beszaladtam a kamrába, s míg egy findzsába gondosan meregettem a lisztet, gátlástalanul bámultam a fiút. A magassága, a ferde vágású szeme, a puha, telt ajkai, a torzonborz haja, mind-mind Heikét mintázta. Csak a szomszédfiú szőke volt, mint a kalász, szemben Heike éjsötét hajával. Kopott, rövidre vágott farmert, és kockás inget viselt, a haja talán a háta közepéig érhetett, elől pedig a szemébe lógott, ezért állandóan hátrasimítgatta. Veszettül jóképű volt, úgy ám! Szemmel láthatólag érdeklődve nézett körül, talán nem járhatott még néném házában eddigelé. Kiléptem a kamrából kezemben a liszttel telt edénnyel.

- Tessék. Remélem elég lesz.

- Ó, biztosan. Anyám csak egy kis túrós batyut akar sütni… Köszönjük szépen a kedvességedet - vette ki a kezemből a findzsát miközben fürkészőn nézett rám. Hirtelen az, az érzésem támadt, hogy nem szívesen menne még el, de maga se tudja, miért. Elkísértem a kapuig. Már kívül volt, mikor visszafordult nagy hirtelen.

- Igaz is… Este táncmulatság lesz a Nagyréten. Megünnepeljük a nyári napfordulót. Van kedved eljönni? Eleresztene a nénéd?

Megünnepelni? A nyári napfordulót? Azt hittem nem jól hallok. Csak nem magamfajta csudabogarakra lelek itt végül?

Elmosolyodtam.

- Nincsen most idehaza. Odaát van a szomszéd faluban. Lakodalomba hívták, szakácsnénak.

- Hűha… Hát akkor nem is kell elkéretőznöd… Eljönnél?

- Hát… - bizonytalankodtam, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy leghőbb vágyam elmenni. Aztán belenéztem a szemébe… Összeborzongtam. A szeme csodálatos smaragdszínű volt, telve életigenléssel és boldog derűvel. A Heikére annyira jellemző szelíd mélabú teljesen hiányzott belőle. Mintegy megbabonázott a tekintete… Úgy éreztem magam, mint a békából lett hercegkisasszony. Alig észrevehetően bólintottam az előbbiekre. Felragyogott a szeme.

- Jó! Érted jövök este hétkor - mondta s már indult volna.

- Várj! - kiáltottam utána - A nevedet nem árultad el…

Mosolygott.

- Bocsánat… A barátaim csak Zmeníknek hívnak. Szólíts te is így nyugodtan. Viszlát hétkor! - intett s már ott sem volt.

- Viszlát! - intettem én is, míg becsuktam a kaput, s mikor eltűnt a fordulóban, örömömben körbetáncoltam az udvart.

- Zmeníknek hívják, Zmeníknek hívják, Zmeníknek hívják! - énekeltem boldogan. A Zmeník ugyanis egyfajta démont jelent. Szentül meg voltam győződve róla, hogy végre hasonszőrűekre bukkantam, mint én vagyok. Alig vártam a táncmulatságot.

Heike mosolygó megértéssel figyelte a táncomat a teraszról, s végül ő szólt rám, hogy ha el akarok menni este, akkor fogjak dologhoz, mert nem végzek.

- Ó igen - bólogattam s tánclépésben, igyekeztem vissza az otthagyott kapához, s egész nap dalolva tettem a dolgomat. Háromnegyed hétkor izgatottan kezdtem készülődni. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, mit is vegyek fel, aztán végül a sötétzöld drindliruhám mellett döntöttem, a hímzett fehér köténnyel. A hajamat megmostam, megszárítottam, befontam s koszorúba tekertem a fejem körül, illatos virágokat tűzve bele. Kifényesített cipőm úgy csillogott, hogy a napsugár is minden bizonnyal hanyatt esett volna rajta. Heike elismerően nézett végig rajtam, amikor megjelentem a teraszon, ahol mostanában a legtöbb időt töltötte.

- Nagyon csinos vagy Riannon - mondta mosolyogva - Biztos tetszel majd a lovagodnak.

- Ugyan már, nem a lovagom! - hárítottam el a gyanúsítást, de a szívem a torkomban dobogott, mikor a falu templomtornyában a hét órai misére harangoztak. Ám, ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor a szívem mélyén igazat adtam Heikének. Ugyanis amióta Csányban nyaraltam, kibékültem a tükörrel. Már nem egy múmiasápadt halálfejet mutogatott nekem, hanem egy - ugyan fehér bőrű - de pirospozsgás arcú, nagy kék szemű leányzót, aki a jó vidéki koszttól kikerekedett. Már nem voltam kórosan sovány sem, s az alakom egyre inkább sejtettette, hogy kisasszony vagyok… De ezeket a változásokat eddig csak a szemem sarkából mertem észrevenni… De most jólesett Heike bókja, mert most már én is el tudtam hinni, hogy csinos vagyok. S míg Zmeníkre vártam, lopva nézegettem magam a kút vizének tükrében, s azon tűnődtem, vajon Zmeník mit fog szólni hozzám. Összerezzentem, mikor felzúgott a misére hívó harang, mintha ezeket a gondolataimat önmagam elől is titkolnom kellene.

Zmeník pontos volt. Alig halt el a harangszó, s néném ingaórájának ütése, már ott állt a kapu előtt.

- Hűha… - mondta, mikor megpillantott - Te leszel a legszebb a mulatságon… Szívemet mintha bársonnyal simogatták volna. Elmosolyodtam, s egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Most éreztem, hogy ő is elmerül az én pillantásomban… De a következőben már át is nyújtotta a bokrétát, amit hozott. Átvettem, aztán nagyon gondosan bezártam a kaput, s útnak indulhattunk.