Írta: Anne Winter

Jogok: Minden jog fenntartva!

Korhatár: Csak 14 éven felülieknek!

Kategória: romantikus-fantasy

Néhány szó magamról

Hello!

Bemutatkozom: Riannon Seresková a nevem, s itt élek a festői Pozsony városában, melyet szlovák nyelven Bratislavának neveznek. Anyám családja teljesen magyar, apámé szlovák.

De nem a származásomról akartam most mesélni, hanem arról az érdekes és kissé hitetetlen históriáról, mely tizenhat éves koromban esett meg velem…

Akkor még Pozsony külvárosában laktunk, egy kedves, kétszintes házikóban. Én fent rendezkedtem be, a padlásszobában, szerintem ez volt a ház leggyönyörűbb lakószobája. Mindig is imádtam magasan lenni. Ha kinyitottam a kicsi, szív alakú ablakot, pazar kilátás nyílt a környező hegyekre és a körötte burjánzó, sűrű erdőre. Gyakran könyököltem az ablakban az ágyamon térdelve, fejemet a kezemre hajtva. Álmodoztam…

Anyám nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nincsenek barátaim. Neki az én koromban – ahogy mesélte – rengeteg barátnője volt, és mindenféle közös programokat csináltak. Lehetetlen, hogy senkivel nem tudom megértetni magam! Sose vagyok levegőn, mindig csak a szobában gubbasztok, nem lesz ennek jó vége – mondogatta mindig.

Ám én már feladtam a próbálkozást. Ugyanis az elején még keresgéltem, hogy ki lehetne az, aki megért engem az összes furcsaságommal együtt, de sajnos, az osztályban csak nevettek rajtam, és kigúnyoltak, vagy egyszerűen elfordultak tőlem, s nem tudtam, hogy hol találkozhatnék hozzám hasonló csodabogarakkal. A külsőm is feszélyezett. Ugyanis cseppet sem hasonlítottam az osztálytársnőimre, akik úgy néztek ki, mintha egy párizsi divatlapból léptek volna ki, hajuk gyönyörű fekete vagy szőke volt, esetleg barna, a bőrük mély fahéjszínű, vagy elefántcsont, és a szemük csillogó barna vagy zöld, vagy kék, és természetesen az alakjuk sem hagyott kívánnivalót maga után.

Ezzel szemben én, magas voltam és sovány, mint valami karó, a bőröm sápadt márvány, a hajam hosszú és szögegyenes és valami megnevezhetetlen vöröses-barnás-feketés színű volt, a szemem pedig… Horrible dictu! Indigókék! A ruháim egyszerűek és divatjamúltak voltak. Többnyire anyám régi ruháiból voltak átszabva, mert az építkezés minden pénzünket elvitte, s nem tellett, hogy divatos ruhákat vegyünk nekem. Általában egy zöld vászon kötényruhában, vagy kopott, farmerben és pólóban vagy pulóverben jártam iskolába. Hallgatagságom, és álmodozásaim, persze cseppet sem javítottak a helyzeten. S így hamarosan elérkezett az idő, mikor a sok csalódás következtében már nem vágytam barátokra, barátnőkre. Kitűnően megvoltam egyedül, a könyveimmel, rajzaimmal, verseimmel. És az álmaimmal. Álmaimmal egy másik világról, ahol otthon érzem magam, ahol nem taszítanak ki, és ahol barátokra is találhattam: kedves koboldokra, méltóságteljes varázslókra, és pajkos boszorkányokra. Itt varázslatosan egyszerűnek látszott az élet… Értettem az állatok nyelvét és gondtalanul telt minden napom. Tündérbarátaim minden kívánságomat teljesítették, s a herceg is értem epedt a fehér lovon. J

Szerettem volna, ha a valóságban is ilyen lehetne az életem. S mivel erre nem sok esélyt láttam, mindinkább begubóztam a saját külön világomba.

A Jéghegyek Népe

Az álom és valóság között emelkedő kaput végleg akkor csuktam be magam mögött, mikor felfedeztem a Jéghegyek Népe krónikáját.

Ez a könyvsorozat egy negyvenhét kötetből álló különös családregény-folyam volt. Szerepelt benne minden, ami engem felettébb érdekelt: misztikum, varázslatok, boszorkányok, boszorkánymesterek, a bukott angyal, Lucifer és még sok más furcsa szerzet.  A történet a nemzetségről szólt, amelyen átok ült, mert gonosz ősapjuk megegyezett a Sátánnal, hogy utódai közül egy mindig a gonoszságnak szenteli egész életét. Ám az 1500-as évek végén születik egy utód, aki megpróbálja a rosszat jóra fordítani, és az átkot megsemmisíteni. A könyveket egy antikvárium polcán láttam meg. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet, ahogy beleolvastam a könyv hátoldalán az ismertetőbe.

Megvettem mind a negyvenhét kötetet, és hazacipeltem. Ettől kezdve más sem létezett számomra, csak a Jéghegyek Népe. Olvastam mindenhol: iskolában óra alatt, a WC-n ülve, evés közben, tanulás helyett. Sokszor hajnalig is fennmaradtam egy –egy izgalmas történetbe mélyedve.

Alig két hét alatt ki az összes kötetet. S ezzel teljesen a rabjuk lettem. Megragadott a történet, megszerettem a szereplőket, mindegyikükért úgy izgultam, mintha a családtagjaim lettek volna. Amikor befejeztem az olvasást, s a történetfolyam véget ért, bennem tovább éltek a szereplők és rengeteg új kalandba keveredtek… régi álmodozásaimban most már ők lettek a főszereplők, illetve, ahogy múlt az idő, úgy lett egyre fontosabb számomra egy családtag: Heike. Az ő történetét újra és újra elolvastam, sokkal többször mint a többit, s mindannyiszor sírtam mikor meghalt. Hamarosan esti álmodozásaim legfőbb alakjává vált. Életre kelt újra, de ezt az életet én adtam neki,s ő csak az én gondolataim visszhangja volt csupán így. Én azonban azt szerettem volna, ha tényleg megelevenedik, ha tényleg találkozhatnék vele, és valóban kilépne a könyv lapjairól. Esténként gyakran ábrándoztam arról, mi is lenne ha hirtelen itt teremne a szobámban.

Heike érkezése

Az egyik éjjel álmot láttam: ott álltam a könyvespolc előtt, kezemben a „Démon és angyal” című kötettel, ez az első könyv, melyben Heike felbukkan. A címlapon is az ő képe látható… s ahogy néztem a róla festett képet, hirtelen megmozdult a szája és elmosolyodott! Aztán hívogatóan intett a fejével… Mintha arra biztatna, hogy jöjjek utána. Minden bizonnyal elfogadom a meghívást, de épp ebben a pillanatban csörgött az óra, s nekem fel kellett kelnem. De egész nap nem hagyott nyugodni a gondolat, hátha valamit jelentett ez az álom? Talán tényleg kapcsolatot teremthetek Heikével? Alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, hogy próbát tehessek.

Tudtam, hogy aznap senki nem lesz otthon estig. Hazaérkezve ledobtam a táskámat, felrohantam a szobámba elővettem a „Démon és angyal”-t s leültem törökülésben a szőnyegre. A könyvet odatámasztottam az ágy szélének s becsuktam a szemem. Erősen koncentráltam…

-        Heike – suttogtam, csak úgy magamnak – Jelenj meg! Hívlak téged… Jelenj meg nekem! Várlak… Gyere ide hozzám Heike…! Kérlek…!

A fenti szavakat néhányszor elismételtem, egyre monotonabb hangon, mintha valami mantrát zsolozsmáznék, s közben folyton Heike képére összpontosítottam. Hirtelen néma csend lett. Olyan csend, amilyet eddig még sosem tapasztaltam. Még az állandóan zúgó-suttogó erdő is elhallgatott egy pillanatra… Félelem vett rajtam erőt. Jaj kit is idéztem én meg? És ha valami gonosz erő jelent meg itt? De nem éreztem negatív sugárzást. Ennek ellenére félve nyitottam ki a szemem. Aztán gyorsan be is csuktam újra. Az ajtóban ugyanis állt valaki, teljesen betöltve az ajtónyílást.

Ámuló szemem előtt csakugyan Heike magasodott. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a képen és álmaimban. Rémisztően magas, vagy két méter, és robusztus, erős testalkata volt, széles mellkasán egyszerű, lenvászon ing feszült. Bozontos, éjsötét haja a háta közepéig ért, oldalt eltakarta hegyes manófüleit. Arcvonásai éppen annyira démoninak látszottak, mint amennyire emberinek. Sárgászöld, ferdevágású szemeinek szelíd pillantását rám vetette, s borzongató mély hangon megszólalt:

-        Légy üdvözölve Riannon!

-        Légy üdvöz’ te is Heike! – válaszoltam még mindig alig ocsúdva a meglepetéstől – gyere beljebb foglalj helyet nálam!

Az invitálásomat hallván elmosolyodott, s letelepedett a padlóra az ágy elé.

-        Látom, nemcsak a Jéghegyek Népe sarjaira jellemző, hogy évezredes szellemekkel úgy beszélnek, mintha élő emberek lennének… - mondta mosolyogva.

-        Tehát szellem lennél? Nemcsak egy kitalált lény, aki az írónő fantáziájában létezik csupán?

-        Dehogy. Mi léteztünk valaha. Már nem élek, de szellem sem vagyok… Valami lény a kettő között. Lucifernek nagy hatalma van… Nevezz démonnak, ha úgy tetszik.

-        Démon… mosolyodtam el, majd elkomolyodva hozzátettem – Sosem hittem volna, hogy képes vagyok téged megidézni. Már korábban meg kellett volna tennem…

-        A tiszta vágy mágiája sok furcsaságra képes – mondta ő – de lehet, hogy korábban hiába próbálkoztál volna, nem koronázza siker erőfeszítéseidet.

-        Lehet – gondolkodtam el, majd elmosolyodtam – Nagyon örülök neki, hogy itt vagy! Köszönöm, hogy eljöttél!

-        Hívtál – mondta röviden – nekem pedig kedvem támadt válaszolni a hívásra, mert… - nem fejezte be a mondatot, mert ekkor a szőnyegen heverő könyv keltette fel a figyelmét – Nahát, ez én vagyok! – kiáltott fel meglepetten és kézbe vette a könyvet – Miféle írás ez? – kérdezte.

-        Az a kötet éppen a te életedről szól – mondtam mosolyogva – Egyébként szlovák nyelven íródott. Tényleg, vajon hogyan lehet, hogy megértjük egymást? Hiszen te nyilván norvégul beszélsz hozzám én meg magyarul válaszolok…

Mosolygott ő is.

-        A gondolatok nincs nyelve – magyarázta – mi tulajdonképpen nem beszélgetünk egymással a szó szoros értelmében… Mit gondolsz, Tamlin és Vanja hogyan értették meg egymást?

Ezen elgondolkodtam, miközben ő a könyvet lapozgatta.

-        Ez igazán érdekes… - szólaltam meg némi csend után – még sok ilyen dolgot tudsz mondani nekem?

-        Egész biztos, ha kérdezel – nevette el magát – de most úgy hallom, egy időre felfüggesztjük a társalgást – bökött fejével az ajtóm felé.

S valóban, a lépcsőn már hallottam felfelé kopogni anya papucsát. Észre se vettem és elérkezett a vacsoraidő. Anya már az ajtóból szólongatott:

- Ria! Kész a vacsora! Gyere kislányom enni!

    Heikét észre sem véve bejött a szobába, s megsimogatta a hajamat.

-        gyere fiam, elhűl…

De egyelőre én hűltem el, nem a vacsora. Hogy-hogy nem látja az orra előtt ülő Heikét? Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy mivel én idéztem meg, csak én láthatom…

Ezen töprengve mentem le vacsorázni, de alig vártam, hogy folytathassuk az izgalmas beszélgetést. Heike úgy viselkedett, mintha már évek óta ismernénk egymást, s ez tetszett nekem.

Amikor beléptem a szobába, Heike ugyanott ült, ahol hagytam és a „Démon-t” lapozgatta.

-        Érdekes ez a ti nyelvetek – mondta, fel sem nézve a könyvből – szívesen megtanulnám…

-        Megtanítlak, ha akarod – telepedtem mellé s – mintegy véletlenül – megérintettem a vállát. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem csak káprázat. Amit tapasztaltam, képtelen voltam elhinni. Éreztem a lenvászon anyag érdes felületét, s az ing alatt duzzadó izmokat. Meglepetésem kiülhetett az arcomra, mert mosolyogva megfogta a kezem.

-        Nem szellem vagyok. Mit hittél? Hogy át fogsz nyúlni rajtam? Magad sem tudod, mire vagy képes Riannon. Nem akarod megismerni az erődet?

-        Nem hiszem… Még mindig hihetetlennek tűnik számomra…

-        Csak annyit mondhatok: a tiszta vágy mágiája sok mindenre képes. Neked pedig bőven megadatott ez a képesség.

Megráztam a fejem.

-        Nem tudnád ezt bővebben elmagyarázni?

-        Nem. Majd rájössz magadtól is.

Csak most tudatosodott bennem, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Érdekes tapintása volt a bőrének. Érdes ugyan, de mégis… Bársonyos. Talán ekkor merült fel bennem először, hogy többet érzek Heike iránt, mint egyszerű, baráti szeretetet.

De még nem akartam szembenézni mindezzel. Így inkább azt javasoltam, hogy kezdjük el a szlovákórát. Elővettem a szótárt, a nyelvkönyveimet, s lelkesen tanítgatni kezdtem Heikét őseim nyelvére. Teljesen belemerültem az oktatásba, észre se vettem, hogy már éjjel 11:00 óra van. Arra ocsúdtam, hogy Anya felkopogott: ideje lefeküdni, holnap suli.

-        Jesszus, már ennyi az idő?! – csaptam le a szótárt – Sajnos, le kell feküdnöm, holnap korán kelek – fordultam vendégemhez – ha visszajöttem az iskolából, folytatjuk.

Mosolyogva bólintott, s segített nekem elrámolni a könyveket. Utána – némileg zavartan – elvonultam a fürdőszobába, hogy az esti tisztálkodást elintézzem. Amikor visszamentem – Heike az ablak előtt állt, s elgondolkodva nézte a szemközti hegycsúcsokat. Odaléptem hozzá, mire felrezzent.

-        Ezek a hegyek – mutatott ki az ablakon – nagyon emlékeztetnek Trondheim-re… Furcsa dolog újból élni… - tette hozzá.

Csodálkozva néztem rá, de nem magyarázta meg különös szavait.

-        Sajnos, csak egy ágyam van… - mondtam feszengve, azon tűnődve, alszik-e majd…

Még mindig nem tudtam, hányadán is állok vele. Szellem? Vagy hús-vér lény? Tulajdonképpen, mik a démonok?

Elmosolyodott.

-        Megteszi nekem a padló is – mondta, s lefeküdt az ágyal elé – aludtam már ennél kényelmetlenebb fekhelyen is…

Nyugovóra tértem én is, eloltottam a lámpát. A hirtelen rámzuhant sötétségben csak feküdtem hangtalanul, s egyvalami járt a fejemben: hogy Heike vajon itt van e még. Óvatosan lenyúltam az ágyról, s Heike felé tapogatóztam. Éreztem, ahogy elkapja a kezemet. Lehajoltam, hogy szembe nézhessek vele. A sötétben világítani látszottak különös színű szemei.

-        Féltél, hogy a beálló sötéttel eltűnök? – kérdezte s nevetett a szeme – ejnye, Riannon, még mindig nem hiszel?

Restelkedve nevettem el magam.

-        De. Hiszek. Hinnem kell… És örülök, hogy eljöttél hozzám. Jó éjszakát Heike!

-        Jó éjszakát neked is Riannon!

Nos, így ért véget a nap, amelyen Heike Lind megjelent az életemben.

A Kapu bezárul

Tündérmesébe illő dolog nem igaz? Pedig így történt. Megidéztem Heikét, ő pedig válaszolt a hívásra és megjelent – démonként keresve fel az anyag síkját. Nagyon hamar egymáshoz szoktunk, s azt is hamar nyugtáztam, hogy csak én láthatom, és csak én tudom megérinteni. Az összes többi ember számára nem létezik. Isteni sétákat tettünk a városban és környékén! Imádtam neki megmutogatni mindent, ami az én érdeklődési körömbe tartozott. Kedvencünk az ősi vár volt, Pozsony-Óváros szélén, és azok a kis, eldugott helyeken lapuló kávézók-teázók, amikben én szoktam kipihenni az iskolai lét fáradalmait. Imádtam hallgatni rejtelmes magyarázatait, kifaggattam hogy is volt, mikor megidézte a szürkék népét, beszélgettünk különböző néphagyományokról és mindarról a változásról, ami a tizennyolcadik század óta történt a világban. Meg persze az izgalmas küzdelemről is és ami utána következett… Volt, amit nem értettem ugyanis. Heike pedig mesélt és magyarázott… Anya örült neki, hogy végre kimozdulok, csak azt nem értette: miért egyedül? Persze, nem bocsátkozhattam bő magyarázatokba… Heike szinte mindenhol velem volt. Csak az iskolába nem kísért el, de egyébként állandóan együtt voltunk. Múzeumokba, kiállításokra, moziba jártunk, rengeteget beszélgettünk, s engem nemzavart, hogy az emberek furcsán néznek rám, hogy magamban beszélek, nevetek és vitatkozom. Idővel Heike megtanult szlovákul, én pedig azon a norvég-svéd keveréknyelven, melyet Heike beszélt. Így a démonnyelven kívül, ezen a két nyelven is kommunikálni tudtunk egymással.

Elválaszthatatlanokká lettünk, s úgy éreztem, mintha mindig is velem lett volna. Ám ez a nagy egyetértés veszélyt is hordozott magával: éspedig azt, hogy az idő múlásával egyre inkább észrevettem magamon a csalhatatlan jeleket; kegyetlenül beleszerettem Heikébe.

Amikor először tisztázódott bennem, hogy mit is érzek, felvillant bennem, hogy nem véletlenül a Jéghegyek Népéhez tartoztam én is valamikor? Hiszen az ő leányaikra volt jellemző, hogy mindenféle furcsa szerzetet a szívükbe fogadtak… Fekete angyalt, démont, szellemet… Éreztem, ez a szerelem az én életemet is gyökeresen meg fogja változtatni, s először féltem az újtól. Aztán később már egyre inkább vonzónak találtam a gondolatot, s azt színezgettem magamban, hogy biztos Heike is szeret és magával fog vinni az ő világába, s boldogan élünk majd… Ám ekkor eszembe jutott a legfőbb akadály: Vinga. Ez annyira elkeserített, hogy depresszióba estem. Felidéztem a könyv alapján Vinga alakját, s mindig ugyanoda lyukadtam ki: hogy a szőke, karcsú, vidám tündérrel nem tudom felvenni a versenyt. Ráadásul ő volt Heike igazi, egyetlen szerelme, hát hogy is hihetném én azt, hogy majd egy ilyen nő után engem fog megajándékozni a szerelmével?

Ha csak a tükörbe néztem, elfogott a búskomorság. Háromszínű hajam, mely dús volt ugyan, de szögegyenes, és ellenállt mindenféle frizurakészítési procedúrának, sápadt arcom, vértelen ajkaim, nagy, indigókék szemem… És az a „háromheteéhezek” alakom… Mind-mind azt mutatták nekem, hogy esélyem se lenne Heikénél.

Szörnyű volt. A végén már letakartam a tükröket a szobámban, és csak csukott szemmel mertem végigmenni az előszobafolyosón… Napokig nem szóltam senkihez. Heikéhez sem. Csak ültem az ágyamon, ha otthon voltam, és néztem magam elé. Rettentően sajnáltam magam…

Talán három hete tarthatott ez az állapot, mikor Heike megelégelte.

Gyönyörű, nyáreleji este volt… Az ablak tárva-nyitva, az égbolt még nem volt egészen sötét, de már világítottak rajta a csillagok. Én szokás szerint az ágyon ültem, magamba süppedve. Pár napja Heike felvette azt a szokást, hogy egyedül sétál a ház körül. Aznap este is elment. Én csak ültem és fejemben az a jelenet pergett, mikor Heike és Vinga először döbbenek rá, hogy szerelmesek egymásba… Minden kimondott mondat, mely elhangzott egy tőrdöfés volt a szívembe. Igazából nem értettem magamat. Miért is kínzom magam ilyesmivel?

Nyílt az ajtó, s ő belépett rajta. Én még az ajtónyitásra se figyeltem fel, annyira erőt vett rajtam a bánat. Csak arra rezzentem, amikor leült mellém s átfogta a vállam.

-        Riannon… Mondd mi bánt? Hetek óta egy mosolyod sem volt. Valami nagy bánat nyomasztja a lelked, de miért döntötted el, hogy nincs rá megoldás?

„Hát igen, ez Heike – gondoltam magamban – rögtön eltalálja a szarva közt a tőgyit. De most mi a csudát mondjak neki?”

Nem jutott eszembe semmi, amivel elüthettem volna a kérdezősködést. Hát inkább hallgattam. Ő sem szólt többet, csak maga felé fordított, s gyengéden megcsókolta a számat. Azt hittem menten elájulok, olyan jól esett az érintése. Viszonoztam, s csókolózni kezdtünk, s bennem egyszer sem merült fel, hogy mindez az én képzeletem szüleménye lenne csupán. Egyre vágyakozóbban, egyre lázasabban csókoltuk egymást az én fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok, Heikéről, rólam, a testi szerelemről… Aztán hirtelen kivált egy éles gondolat: Vinga. A jóérzés visszatartott. Nem, Vingát is kedvelem, nem tehetem ezt vele, hogy elcsábítom a férjét! Elhúzódtam Heikétől, s odasétáltam az ablakhoz. Utánam jött.

-        Mi a baj Riannon? – kérdezte – Mégsem ezt szeretnéd?

-        De… - suttogtam alig hallhatóan – akarom, mint magát az életet. De mi lesz Vingával?

-        Vingával?

-        Vele

Elmosolyodott.

-        Mi lenne, Riannon? Semmi. Hiába tanítgatlak? Mit gondolsz, ki vagyok én valójában? Mindenkinek megvan a maga szerelmese. Te nem veszel el Vingától… Mint ahogy ő sem vesz el tőled. Érted már? Nem véletlenül mondtam, hogy nevezz démonnak…

-        Te… Te az én démonom vagy?

-        Úgy is mondhatjuk. Különben hogy válaszoltam volna a hívásodra?

-        De akkor honnan tudz ennyi mindent a családról és történetükről?

-        Mert az is én vagyok. Voltam…

És ekkor egyszerre megértettem mindent. Hirtelen káprázatos fényekben villant fel előttem a jövő… Ám elég volt egy pillantás a tükörbe, hogy újfent elfogjanak a kétségek.

-        Ugyan, Heike… Ha Vinga nem is áll közénk, biztos, hogy szebb démonlányokat is találsz nálam… - mondtam búsan.

Heike elmosolyodott, és szorosan átfogta a derekamat.

-        Riannon… - súgta – Elhiszed, ha mondom, hogy gyönyörű vagy? Kettőnk közül nekem lenne több félnivalóm, hogy elhagysz egyszer, hiszen én csupán egy démon vagyok, velem nem kötheted össze az életed…

-        És ha én mégis azt akarnám? Nem hiszem, hogy lenne egy olyan hús-vér fiú, akinek én kellenék…

-        Majd meglátod Riannon… Majd meglátod…

Ám én nem akartam erről tovább beszélni. Eltűnt belőlem minden kétség és bizonytalanság, ahogy Heike sárgán csillogó szemébe nézve megláttam benne a saját vágyam tükörképét. Hozzásimultam, s éreztem teste forróságát, és már alig bírtam magammal… Simogatni kezdtem az arcát, vállát, éreztem izmainak játékát az ingén keresztül, s közben élvezettel vettem észre, ahogy testem reagál az érintésére… Szánk újra egymásra talált, szorosan összefonódva az ágyra zuhantunk, s én végre megismerhettem azt az érzéki örömöt, amit a testi szerelem jelent…

Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Heike ezerszer a fülembe súgta, hogy szeret, és hogy gyönyörűnek és kívánatosnak talál, hogy olyan vagyok, mint egy erdei tündér, aki a holdfényes tisztáson lejti titokzatos csábtáncát… És nekem minden szó, minden mondat édes volt, mint a méz. Elfelejtettem minden megaláztatást, minden bántást melyben valaha részem volt. Teljes volt a boldogság.

Ám ezzel az álomvilág kapuja végleg bezáródott mögöttem.

Tündérvilág és veszélyek

Még jobban bezárkóztam mint eddig. Az iskolán kívül már sehová sem jártam el, mert akkor voltam a legboldogabb, ha Heikével együtt magamra zárhattam a szobám ajtaját. Most már zavart az emberek bámuló tekintete. De ha bezártam a szobaajtót, ott várt a mennyország… Heike kezének érintése, szívének simogatása, kedves szavai… Ezek jelentették nekem az Édent. Már semmi sem érdekelt rajta kívül a világból…

S ebből nagy baj lett. Hiszen csak nemrégen ízleltem meg a tiltott gyümölcsöt… S egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Az éjszakáim rendre az érzéki szerelem mámorában fürödve teltek. Ámde én nem voltam se démon, se szellem. Nekem szükségem lett volna az éjszakai nyugalomra, hogy erőt gyűjtsek a hétköznapi élethez. S mivel szinte sosem tudtam kialudni magam, az iskolában egyre fáradtabb lettem, a tanuláshoz se fűlt a fogam, jegyeim leromlottak. Anyát szinte az összes tanárom berendelte fogadóórára, s mind azt magyarázgatták neki, hogy a pszichémmel van baj, írasson be egy speciális iskolába, mert a normális közeg nem fogad magába. Anya természetesen minden alkalommal jól leszidott, s én meg is ígértem, hogy az ő kedvéért megpróbálok változtatni, s komolyan is gondoltam… De aztán megláttam Heikét s az ígéret elszállt, mintha sosem lett volna.

Lassan testi értelemben is kezdett mutatkozni, hogy a normálistól eltérő életet élek. Csonttá fogytam, a bőröm sápadtabb lett, mint valaha, nem volt étvágyam, s lassan az is nehezemre esett, hogy a suliig elvonszoljam magam. Heike látta mindezt és szenvedett. Tudta, hogy miatta csaptam be a kaput, hogy miatta lettem szinte árnyéka önmagamnak, többször is beszéltünk erről, s próbált a helyes útra ráterelgetni, de nekem nem volt kedvem újra a való világban élni. Azt akartam, hogy Heike vigyen magával, hogy végre abban a világban élhessek, ahová mindig is vágytam. Heike hiába győzködött, hogy nekem feladatom van itt, még nem jött el az időm, én hajthatatlan voltam. Miután Heike látta, hogy semmire se megy velem így, döntő lépésre szánta el magát.

És édesanyám is kigondolt valamit…

Anya egy napon – jócskán benne jártunk már a nyárban akkor – odahívott magához a konyhába.

-        Ria, kislányom – mondta szomorúan – én nem bírom már nézni, ahogy lassan elhervadsz. Vegyelek ki a jó iskolából, s tegyenek bolondok közé? Ezt akarod?

Megráztam a fejem.

-        Na látod. Riácskám, figyelj ide. Most egy hónapra leküldelek Csányba, a nénédhez. Pihengessél, napozzál, kiránduljál. És egyél. Mindenre, ami szent könyörgök, egyél! Slavka nénéd nagyon jól főz. Mire megjössz, kitaláljuk, mi legyen, hogy legyen. Megígéred, hogy összeszeded magadat?

Szótlanul bólintottam. Anya magához ölelt, éreztem, hogy sír. Elszorult a torkom. Elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, s megpróbálok visszatalálni a valóságba. És ekkor még fogalmam se volt, hogy Heike mivel fog fogadni odafönt…

Amikor a szobámba léptem, Heike az ablaknál állt – pontosan ugyanúgy, mint érkezésének éjszakáján. Az ajtónyitásra hátranézett… S én ijedten láttam, hogy mindig derűs macskaszeme, most elírhatatlanul szomorú.

Felsóhajtottam.

-        Bánatot okozok neked is, látom. Anya is sírt, nem tudja mi van velem. Te tudod, mégsem tudsz a helyes útra ráterelni… Most mi lesz?

Egy ideig hallgatott aztán megszólalt.

-        Vanján is az segített, mikor Tamlint egy időre elzárták tőle. Úgy érzem, nálad is ez lenne a megoldás. Bármennyire is fáj, búcsúznunk kell Riannon.

Megriadtam.

-        Nem! Nem! Kérlek, ne menj el! Mi lesz velem nélküled?! Már magam sem tudom, hol a határ valóság és tündérvilág között. Ha elhagysz, ki mutatja meg nekem az utat? – kiáltottam s kitört belőlem a sírás.

Odalépett hozzám, s magához ölelt. Vigasztalóan simogatta a hajamat, miközben elűzni próbálta kétségeimet.

-        Te erős lány vagy Riannon. Csak a magány és a nem megfelelő társak kényszerítettek arra, hogy idő előtt áthágd a Határt. De ha így folytatod, tényleg nem lesz visszaút. És neked még dolgod van itt, feladatod van, amit el kell végezned, mint minden embernek, aki a földre született. Nem vihetlek még magammal, bármennyire is szeretnéd és szeretném. Majd, ha eljött az idő számodra is.

Felemeltem könnyáztatta arcomat, s mélyen szemébe néztem. Hát nem látom többé ezeket a derűs, szelíd szemeket? Nem hallom többé a hangját, amely egyszerre felkavaró és megnyugtató? Nem tanulok többet a mi világunkon túli világokról? Nem simulhatok hozzá éjjelenként ha valami lidérces álom űz? Hogy fogok tudni akkor létezni? Számomra lehetetlen volt elképzelni mindezt. Könyörögni kezdtem:

-        Heike… Kérlek, maradj velem! Megígérem, hogy nem megyek messzebb. Vissza akarok találni a valóságba, kérlek mutasd meg az utat! Nélküled el fogok veszni feleúton, ez biztos.

-        Megígéred azt is, hogy minden úgy lesz, ahogy anyáddal megbeszélted? – kérdezte.

Meglepődve bólogattam. Szóval ezt is tudja! Bár igazából számíthattam rá… Hát igen. Meg kell próbálni a dolgot nincs mese.

Amikor szóban is megerősítettem az ígéretet, elmosolyodot és eltolt magától.

-    &nb