Pillanatokon belül hatalmas csődület támadt a kocsma előtt, ahogy a mentőkocsi fülsüketítő szirénázással beszáguldott az utcába, s lefékezett a sörözőnél.

- Minek jött a mentő? - kérdezte ijedten egy fejkendős cigányasszony, a mellette álló aktatáskás férfit, aki épp ebben a percben hagyta el a helyiséget.

- Egy fiatal fiút találtak eszméletlenül odabent - bökött a fejével a söröző felé a kérdezett - a pincér először azt hitte részeg. De utána megtalálták a tű nyomát a karján...

- Jesszusom! - csapta össze a kezét egy másik asszony - hát már mi is ide jutottunk?!

@  @  @  @

CarryC nem tudta, mitől olyan izgatott Davy és miért nem tudja normálisan elmesélni, miért hívta fel. Csak azt hajtogatta, hogy azonnal jöjjön a Green Moonlight sörözőhöz...

- Davy, nyugodj már meg, és regéld el, mi az ábra! - csattant fel CarryC - mi a fenének menjek oda?!

- Majd meglátod... Ne haragudj, nem tudok többet mondani, mert olyan iszonyú...

Végülis CarryC valahogy megnyugtatta azzal barátját, hogy azonnal indul. Letette a telefont, kocsiba vágta magát és a helyszínre sietett.

Pont abban a pillanatban érkezett meg, amikor a mentősök az újraélesztéssel próbálkoztak az öntudatlan fiatalembernél; akit a kocsma legénysége talált meg a söröző mellékhelyiségében.

CarryC közelebb ment, hogy lássa ki az.  Egy pillantás is elég volt hozzá, hogy tudatosodjon benne, miért hívta ide Davy - aki mellesleg nem volt sehol.

Ugyanis az a halálsápadt, csontsovány srác, aki eszméletlenül ott feküdt a hordágyon s az orvosok épp azért küzdöttek, hogy visszhozzák az életbe: az CarryC legjobb barátja: Ric volt.

Alighogy végiggondolta, felnézett a mentőorvos, s így szólt a mellette álló asszisztenséhez:

- Sajnálom, de mi már nem tehetünk semmit. lehet, hogy már akkor beállt nála  a halál, amikor kihívtak minket.

- Egyszóval, kész? - érdeklődött az asszisztens.

- Sajnos, meghalt. Írd be, hogy az élesztés sikertelen volt. Egyébként, én mondtam hogy szegény ördög már beadta a kulcsot - tette hozzá, sajnálkozva - Dora ragaszkodott hozzá, hogy próbáljuk meg kiütni, mert hall valamit... Hívjátok a halottkémet. Nekünk, nincs több dolgunk itt.

CarryC döbbenten hallgatta a fentieket. Ric halott? Nem, az nem lehet! Hiszen tegnapelőtt még... De sajnos, ez volt a szomorú igazság. Hamarosan megérkezett a halottkém s CarryC bénultan figyelte a személytelen, üres párbeszédet...

- A halál oka?

- Herointúladagolás. Közvetlen ok: nincs diagnosztizálva.

- A halál beálltának ideje?

- Legfeljebb, negyed hét... De ne írd be, ezt még a boncolásnál pontosítani kell.

- Gyilkosság?

- Kizárt. A vénán világosan fel lehet ismerni a tűszúrás nyomát. Saját akaratból történt, ez biztos.

Aztán a halottkém és íródeákja is befejezte munkáját. Ric testét egy műanyag zsákba csomagolták s elrobogott vele a halottszállító. Lassan kiürült az utca. CarryC magára maradt. Sétálni kezdett fel és alá. Fejében rajzottak a gondolatok...

"Miért is  nem mentem oda? Legalább egy tisztességes temetést megérdemelne. Egyáltalán eltemetik-e ilyenkor az embert? Talán. Ha van hozzátartozója, aki keresni kezdi. De Ric-nek nem volt senkije. Csak mi, a haverjai. El kéne érte menni és eltemetni, legalább ennyit megteheténk érte. Nem érdemelt ő, ilyen mocsok véget, hogy ledarálják és kidobják a szemétdombra!"

Nem tudta, mitévő legyen. Hiszen azt se tudhatja biztosan, hogy a Központi Kórházba vitték-e. Nem biztos, nem lehet biztos semmiben. De mégis...

Ennyit talán megtehetne... Hiszen a legjobb barátok voltak... Miért is kellett meghalnia? Vajon tényleg AKART meghalni?  Vagy kétségbeesésében nyúlt a tűhöz, mint már annyiszor?

Akkor is: MIÉRT?! Hiszen két nappal ezelőtt még nem volt semmi baja, olyan volt mint máskor szokott, talán kicsit szomorúbb, de hát a barátnője halála óta sosem volt igazán jókedvű. De azt sem lehetett észrevenni rajta, hogy a halálba készül... Elhülyéskedtek, dumálgattak, még azt is megbeszélték, hogy mindenképpen elmennek Aerosmith koncertre, mert Ric legutoljára L.A.-ben látta őket, CarryC meg Bécsben, és ők voltak a kedvenceik, akármikor meg tudták volna nézni a bandát. CarryC még arra is rábeszélte Ric-et, hogy hívja magával azt a lányt is, akivel két hete ismerkedett meg, a Vampires-ben, és aki annyira hasonlított Roxane-ra, Ric barátnőjére, aki immár négy hónapja itthagyta ezt a borús világot. Talán emiatt a hasonlóság miatt figyelt fel Freda-ra (ez volt a lány neve) Ric, talán másért is. Mindenesetre élénken tagadta, hogy érdekelné őt komolyabban a lány, de CarryC addig magyarázott neki, amíg beleegyezett, hogy ok., elhívja Freda-t.

Roxane... CarryC elmélázott, s hirtelen megjelent előtte a lány törékeny alakja. Felidézte magában szomorkás, mindig lemondó pillantását, ábrándozó, melankólikus arckifejezését, amely földöntúlivá tette őt.Hosszú, fekete haja, melyet mindig kibontva hordott, a derekáig omlott alá, fekete ruhái, melyek viselt, csak még légiesebbé tették karcsú testét. A szép, és furcsa lány, mindkettejük lelkét megérintette, de CarryC tisztában volt vele, hogy Roxane, Ric-et választja majd, ez már abban a pillanatban eldőlt, ahogy ők ketten először egymásra néztek. Roxane teljesen megbabonázta Ric-et, igazi boszorkányhoz méltóan, mert Roxane - démon volt a szó, szoros értelmében.

CarryC tudta, hogy a lánynak Ric-re van szüksége, és nem őrá, mert benne nincs meg az az erő, mely barátjában megvolt, s amellyel Roxane-t vissza lehetett volna fordítani arról a lejtőről, melyre - évekkel ezelőtt -  rálépett, s amelyen (ezt mindketten tudták) nincs megállás. De sajnos, nem sikerült. Túl későn találkoztak. Még az az e világon túli, tiszta és igaz szerelem, melyet Ric Roxane iránt érzett, sem pedig a heves, lobogó, de visszafogott hevület, mellyel Roxane szerette Ric-et, nem volt elég ahhoz, hogy megmentse a lányt attól, hogy belesüllyedjen a drogfüggőség és a kezdődő őrület mocsarába. A mai napig nem derült ki, hogy miért is dobta el magától az életét. CarryC-nek hirtelen eszébe jutott az a rettenetes nap...

Amikor Ric felhívta őt azzal, hogy Roxane eltűnt, két napja nem járt otthon, most beszélt az anyjával, nos először nem gondolt semmi rosszra. Hiszen a lánynek szokása volt napokra-hetekre eltűnni a világ szeme elől. Néha vágyott a magányra, s ilyenkor sosem szenvedhette a társaságot - még egy emberét sem.

Általában valami elhagyatott városrészben barangolt ilyenkor, s volt, hogy napokig nem evett semmit. Aztán, mikor csonttá soványodva megjelent, irónikus félmosollyal tűrte a fejmosásokat barátaitól és anyjától egyaránt.

CarryC arra gondolt, hogy most is egy ilyen "roham" tört ki rajta.

De mégis, ahogy elmúlt egy óra, majd még egy, egyre biztosabb volt abban, hogy ez most nem egy szokványos eltűnés. Valami volt Ric hangjában, ami nem tetszett neki...

Ezt a sejtését később Ric megjelenése is igazolta. Barátja azzal állított be hozzá, hogy TUDJA, hogy most fogja Roxane megtenni azt, amivel olyan régen fenyegetőzik.

- Csak nem arra gondolsz, hogy... - de tovább nem tudta folytatni a mondatot, mert elcsuklott a hangja.

- De igen - bólintott Ric - pontosan arra.

- És azt is tudod, hogy hol lehet?

- Igen. Sejtem.

Egymásra néztek... És egyszerre indultak el az ajtó felé.

Roxane valóban ott volt, ahol Ric sejtette. Egy külvárosi, lepusztult, omlatag vakolatú házban bújkált, amelyet köröskörül zöld koszorúval ékített fel a borostyán.

Az ajtaja hiányzott, ablakait rég kitörték, s a második világháborús pusztítás nyomait is magán viselte még.

Bent félhomály volt, s itt-ott kisebb sittpúpok. Az egyik ilyen kupac mellett gubbasztott Roxane. Ült a földön, hátát a falnak vetve, lábait felhúzta, s ráfektette az arcát. Jöttükre felnézett, s láttak, hogy az arca könnyes. És láttak még valamit: a földön lassan hízó vértócsát, amely a lány össze-vissza vagdosott ereiből ömlő vérből képződött. Tudták, hogy hajszálon múlik az élete.

Ő elszaladt mentőkért, Ric ott maradt a lány mellett. Talán az ijedtségtől nem jutott eszébe, hogy elkösse Roxane ereit, hogy ne veszítsen több vért? Vagy talán maga Roxane nem engedte, hogy megmentse őt? Ez most már örök titok marad.

A segítség, bármilyen hamar érkezett is, már nem tudott változtatni a lány állapotán. Túl sok vért vesztett... Be sem tehették a kocsiba, már a hordágyon elszállt belőle az élet a megnyitott vércsatornákon keresztül. A mentősök is tudták, hogy mi történik, s csak álltak a haldokló lány mellett tehetetlen sajnálattal, és dühvel, hogy nem tudnak rajta segíteni.

Roxane utoljára még ráemelte a szemét Ric-re - mintegy búcsúzásképp. Aztán lecsukódtak a zafírszemek... Örökre.

S ott is lejátszódott ugyanaz, amit most is végignézett: jött a hullaszállító, a halottkém. Önkéntelenül is összerázkódott, rossz volt most erre gondolni. Amikor Roxane testét elvitték, CarryC el volt készülve arra, hogy Ric őrjöngeni fog, fejét a falba verdesni, vagy megkeresi a pengét, amelyet a lány is használt, hogy utána menjen... Hiszen halálosan szerette...

De nem. Ric semmi ilyesmit nem tett. Csak annyit mondott halkan:

- Jobb neki így - és felsóhajtott.

Ettől a naptól kezdve Ric-ből eltűnt a vidám énje. Elgondolkozó lett, melankólikus és ábrándozó. Nem kereste fel olyan sokszor a társaságot, mint régen, a haverok közül talán csak vele, CarrC-vel találkozott rendszeresen.

Roxane temetésére sem jött el. CarryC tovább emlékezett.... Igen, a temetés... Ric azt mondta, ez csak egy üres porhüvely, egy levetett ruha, "ő" már nincs itt, jobb dolga is van, mint azt bámulni, hogyan sírják ki a lelküket miatta, az itthagyottak.

CarryC azért elment. Elment és ő tartotta a Roxane legjobb barátnőjében, Tinában a lelket, aki valóban kisírta a két szemét, hogy elvesztette Roxane-t. A szertartás végeztével CarryC-t a külváros felé vezették a megérzései. És valóban ott találta Ric-et, abban a házban, ahol Roxane-ra ráleltek, pontosan a mellett a sittpúp mellett ült, mint Roxane, tenyerébe hajtott fejjel s a föld telis-tele volt szórva vörös rózsaszirmokkal, mert ez volt a lány kedvenc virága.

Aztán... Aztán hónapok múltán úgy tűnt, enyhül a fájdalom. Ric rálelt magára. "Vagy mégsem? - tűnődött CarryC - Vajon miből kellett volna észrevennem, hogy a halálra készül? Mi indíthatta rá, hogy eldobja magától az életét? És Roxane-t vajon mi indította rá? Vajon... - CarryC felnézett az égre - vajon találkoznak-e a Túlvilágon? Remélem, hogy találkoznak."

Míg mindez lejátszódott a fejében, lassan hajtott végig a város utcáin. S amikor gondolatai végére ért, éppen egy kórház előtt vezetett el az útja. Leparkolt, és kiszállt az autóból. Nézegette a nagy, sárga épületet. Végül úgy döntött, bemegy.

- Hiába mondanék magának nevet - magyarázta a morcos portásnak - mert nem volt nála semmilyen irat, vagy okmány, amelyből kiderülhetett volan, hogy kicsoda is ő. Mai napon találtak rá, megállapították, hogy meghalt, azután elvitték... Ha nézik az ilyesmit, leírom, hogy néz ki.

A portás vállat vont, és leszólt a hullaházban ügyelő ápolónak. Az kisvártatva kijött, és először komor arccal hallgatta CarryC-t, de aztán felderült az arca.

- Ja, tudom már! Tényleg ma hozták be. Csúnyán nézett ki a karja. Maga hozzátartozója? Jöjjön.

- Tulajdonképpen... - vont vállat CarryC és követte az ápolót. Beléptek a hullaházba, ahol elég hideg volt. CarryC fázósan húzta össze magát. Aztán megtekintette, hogy valóban a barátja fekszik-e abban az ezüstszínű tepsiben.

Miután az azonosítás megvolt, és megbeszélték, hogy CarryC az egyetlen élő ismerőse, és megkapta a testet.

Kiautózott a temetőbe, s megkereste Roxane sírját, méregetett. Majd kezébe vette az ásót és ásni kezdett. Mire befejezte, korom sötét lett. Szerencsére, a főúton égő lámpák éppen elég fényt adtak...

"Pogány temetés ez - gondolta magában - de hát ki dönti el, hogy melyik az egyedüli szent, és tisztességes?"

Betemette a gödröt, s formás sírhantot formázott fölé. Távolabb ment, nézegette művét; s határozottan tetszett neki. A két sír egybeolvadni látszott. Művét még megkoronázta azzal, hogy Roxane fejfáját a két sír közé állította, s aláfestette: "és Ric".

- "Na így - gondolta - így jó lesz."

Elrakodott, majd az útközben vásárolt koszorút a hantokra fektette.

Még álldogált egy darabig a két szeretett lény sírjánál, és gondolatban Istennel beszélgetett. Nem dicsérte meg....

Aztán nagy sóhajjal visszament a kocsihoz, és elindult hazafelé.

Néhány hónappal később a társaság összedobta minden pénzét, és - Roxane édesanyjának segítségével - csináltattak egy közös sírkövet, amire Roxane egyik megdöbbentő mondatát vésették:

"Egyesek azt mondják, szörnyű meghalni... Élni jobb...?!"

Vége