Telihold volt. A koranyári éjszaka lágyan borult rá az erdőre, mint egy puha, bársonyos lepel. Az ég olyan volt, mint egy hatalmas fekete kendő, melyet tűvel számos helyen kilyuggattak: a tűszúrás-csillagok között méltóságteljesen trónolt az ezüst Hold. Az erdő nem élte megszokott, éjszakai életét. Várt valamire, moccanatlanul. A kis tisztást körbeállongó fák az eget látszottak kémlelni, a csillagok felé nyújtózkodtak ágkarjaikkal. Valami varászos ígéret zsongott a levegőben, minden pillanatban feltűnhetett a fák közül egy manó, vagy egy tündér.

Beltane éje volt éppen.

@  @  @

Amikor Lindy és barátnője, Ánea elhatározták, hogy május első és április utolsó éjszakáját az erdőben töltik, nem gondoltak arra, hogy valamiféle természetfölötti élményben lesz részük. Arra számítottak, hogy ugyanolyan lesz, mint az eddigi években: letelepszenek a kis tisztáson, tüzet gyújtanak, felolvassák az Istennő tiszteletére írott költeményeiket, beszélgetnek, énekelnek, táncolnak a tűz körül. Éjfélkor megejtik a rituális tűz-átugrást, s hajnalban hazatérnek. Azért Lindy gyanakodott valamire.

- Ánea! Képzeld, tegnap délután a padláson kotorásztam a nagymamám régi holmijai között és találtam... Na, találd ki mit?

Ánea csa a vállát vonogatta barátnője kérdésére.

- Fogalmam sincs. Csak nem egy varázskönyvet?

- Hát... Majdnem. Egy irtó régi "Book of Shadows"-t, azaz Árnyak könyvét.

- Komolyan?

- A legkomolyabban. A stílus, ami szerint fogalmazták, arra enged következtetni, hogy még a középkorban íródhatott. Arra utal az írásmód is. Rém fura.

- Érdekes. Na, de hogy jutott most ez az eszedbe? - kérdezte Ánea Lindy-t.

- Hát úgy, hogy azt olvastam ebben a könyvben, hogy létezik egy tündér, vagy szellem, aki az összes ilyen lidércet dirigálja. Átlag háromszáz évente megjelenik a földön, Beltane ünnepén, és körülnéz az emberek között. Ha talál egy olyan fiút vagy lányt, akit érdemesnek tart arra, hogy a tudását varázserejét átadja neki, akkor azt elrabolja és magával viszi, de ez ritkán fordul elő. Eddig egy esetről tudnak.

- Hát, ez nem nagy zsibbadás. Spanyolországban is azt tartották, hogy a javasemberek, gyógyító asszonyok a tündérektől kapták az ismereteiket - mondta töprengve Ánea.

- Igen  - bólintott Lindy - De ez más. Állítólag azt az embert, akit ez a tündér elvitt magával, soha többé nem látták.

- Ugyan - legyintett Ánea - ez szerintem nem más, mint közönséges, középkori rémmese. Tucatjával terjedtek akkoriban az ilyenek. Egy mai boszorkánynak meg kell tudnia különböztetni egymástól az igazit, és a mesébe illőt.

- Az biztos - bólogatott Lindy - de egy jó boszorkány azt sem felejti el, hogy sokat tanulhat a régiektől. Márpedig ez a könyv a boszorkány "hőskorában" íródott. Valami miatt... Én hiszek benne.

Ánea elgondolkodott.

- Na és hogy hívják ezt a tündért?

- Gimmine.

- Tessék?!

- Ánea meglepetten ült fel az ágyon, ahol eddig heverészett. Szótlanul nézte egymást a két barátnő, s mindkettejük fejében ugyanaz járt, a "tündérlista", amit mesterüktől kaptak beavatás után, afféle nyalánkságnak. S ezen a lajstromon szerepelt egy "Gymin" nevezetű tündér. "Lehet, hogy tényleg létezik?" - tűnődött Ánea.

- Lindy... - kezdte bátortalanul.

- Ugye, neked is az jutott eszedbe, ami nekem?! - sóhajtotta a kérdezett.

- Azt hiszem... - habozott Ánea - a listára gondoltam, tudod, amit a Mester...

- Igen. Persze. Nekem is az ugrott be, már akkor is, mikor azt a könyvet olvastam. Mellesleg nem akarod megnézni? Lehoztam a padlásról. Azzal Lindy felállt s odament a könyvespolchoz. Leemelt róla egy vaskos, vörös kötésű könyvet, s Ánea kezébe nyomta.

A lány ámultan nézte a könyvremeket. Gyönyörűséges, vörös bársony kötése, ezüstözött szélű lapjai, már első ránézésre elárulták, hogy nem akármilyen írásművet tart a kezében. Legjobban a könyv borítólapján ékeskedő, tömör ezüstből készült dombormű keltette fel az érdeklődését, amely két, összefonódott, kétfejű kígyót ábrázolt. Áhítatosan belelapozott a könyvbe. A furcsa, szálkás, bal oldalra dűlő betűk, s a régiesen fogalmazott mondatok láttán felnevetett.

- Nahát, nem hiszem el! Mintha egy varázskönyvet tartanék a kezemben.

Lindy is elmosolyodott.

- Hát persze. De hiszen az is nem? Na jól van, cihelődjünk. Ja, a legfontosabbat még nem is mondtam: éppen ma van háromszáz éve, hogy Gimmine utoljára megjelent a Földön. Mégiscsak okosabb lesz nyitva tartani a szemünket.

- Ok. Vigyük el ezt az Árnyak könyvét, hátha találunk benne megfelelő varázsigét - mondta nevetve Ánea, s felpattant az ágyról.

Percek alatt elkészültek, s útnak indultak a "Titkok Erdejébe", mert ők így hívták a közeli Kiserdőt.

Ánea és Lindy a két banyatanonc, már gyermekkora óta ismerte és kedvelte egymást. Már kislányként is meglehetősen vonzódtak a misztikus dolgokhoz, felnőve pedig belevetették magukat az okkult tudományokról szóló irodalomba. Hamarosan ismeretséget kötöttek Lethe-tel, aki a Boszorkányok Titkos Társasága elnevezésű coven egyik papnője volt, így hát hamarost értő emberek között találták magukat, s lecsillapíthatták kínzó tudásszomjukat az őket érdeklő tudományok terén.

Ahogy egyre többet és többet tanultak, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy különösen tehetségesek ez irányban.

Beavatottak lettek hát, a coven teljes jogú tagjává fogadta a két lányt. Az itt szerzett tapasztalatokat az életben is kamatoztatták: Lindy horoszkópokat készített, Ánea, az "Életelixír" nevű újságnak dolgozott. Nem laktak messze egymástól, gyakran találkoztak. Voltak külön kialakult rítusaik, melyeket szerettek a coven-től távol megtartani. Ilyen volt a Beltane ünnep is.

A két lány hamarosan megérkezett a megszokott tisztásra. Rögtön felfigyeltek a különös hangulatra, mely az erdőben lebegett. Tűz fénye lobbant, megvilágította töprengő arcukat.

- Érzed? Valami különös lágyság van a levegőben. Mintha füszeres, balzsamos illat lenne... - nézett Lindy a hallgatag fák koronájára.

- Igen. Érzem, de hát ezen az éjen mindig ilyen a hangulat. Ez Beltane varázsa.

- Nem - rázta a fejét Lindy - Ez most más. Valamire vár az erdő...

Ánea Lindy szavaira válaszul körbenézett, hátha őt is megérinti az a különös varázslat, amelyet Lindy érzett. De nem látott, nem érzett semmi különöset, csak azt, amit eddig minden évben: a tisztás körül állongó fák sötét lombját, a bársonyfényű, sötét eget, s a légben azt a varázsos-balzsamos könnyű illatot... Már éppen készült visszafordulni barátnőjéhez, amikor hirtelen a fák között megpillantott egy ezüstösen fénylő alakot. Felkiáltott:

- Lindy, odanézz! Ott van valaki...

Lindy csodálkozva nézett abba az irányba, melyet barátnője mutatott.

- Hol? Ki? Én nem látok semmit.

- Hát ott... Illetve... A fenébe, meg mertem volna esküdni, hogy láttam valamit... - Ánea teljesen összezavarodott, mert előbbi látomásnak nyoma veszett.

- Biztos, csak a Hold játszott - jegyezte meg Lindy, amikor visszaültek a tűzhöz. - Velem is előfordult már.

Ánea - mivel kénytelen volt - elfogadta barátnője magyarázatát, de továbbra is ott motoszkált a fejében a látott alak, hiába akarta elfelejteni.

Telt-múlt az éjszaka, a két lány csak ült a tűz körül, s gondolataiba mélyedten hallgatott. Valahol egy távoli templom toronyórája elütötte az éjfelet.

Felriadtak.

- Itt az idő... - suttogott Lindy - Ánea, idén te vagy a soros...

- Igen tudom. De nem akarod, inkább te? - kérdezte a lány - többet tudsz nálam...

- Ánea! Tudod, hogy nem tehetem meg kétszer egymás után! Nem teheti meg senki! Nem az számít, mennyit tudsz, hanem, hogy mennyire hiszel... - mondta Lindy feddően s bátorítólag megsimogatta Ánea haját.

- Na, menj már. Elszalasztjuk a megfelelő pillanatot... Nincs messze, eredj.

Ánea nagy nekifohászkodással felállt, gyertyát vett az egyik kezébe, a másikba virágokkal teli kosarat, s elindult az erdő belsejébe vezető ösvényen Izisz szentélyéhez, hogy megtartsa az idei tavasz-áldozatot, az Istennő szobránál. Ánea sietősre fogta lépteit, s halkan fohászkodott magában, hogy érjen már oda, bár igazán nem tudta volna elmondani, hogy mitől félt. Végre, feltűnt előtte a szentély bejárata, s előtte a márványszobor. Letette a magával hozott kosarat a földre, kivette belőle a virágokat, s rituális ének dúdolása közben koszorút font belőle, s a szobor fejére illesztette.

Ezután meggyújtotta a gyertyát, s a szobor lábához tette. Letérdelt, két karját az ég felé nyújtotta, s halkan énekelni kezdett egy magaköltötte dalt. Behunyta a szemét s egész testét átjárta a balzsamos levegő, érezte a Hold hideg fényét az arcán. Úgy érezte: most vált igazán boszorkánnyá.

Hirtelen megzörrent mögötte a bokor. Ijedten fordult hátra, abban reménykedve, hogy Lindy jött utána, de háta mögött nem a barátnője állt, hanem az az ezüstös, ködbőlszőtt alak, akit a tisztás fái között felfedezni vélt. Megrémült, riadtan hátrált a szobor felé, miközben önkéntelenül is alaposabban megnézte magának a jövevényt, akinek a teste egyre inkább szilárd jelleget öltött, s egyre valóságosabbnak tűnt. Ezüstfehér, finomszálú haja a válláig ért, nagy, mandulaforma szemei bíborlila színben tündököltek, vértelen, vékony ajkait összeszorította. Ezüstszínű ijászruhát viselt, fehér palástját is, mintha ködből szőtték volna, áttetsző, vérteln kezén gyűrűk szikráztak, különös kristály  szórta fényét ezüst övcstján. Nem látszott félelmetesnek...

Ánea mégis reszketve állt meg a szobor előtt, kezét védelmet kérve tette az Istennő márványkarjára. Egy darabig hallgatva nézték egymást, majd az idegen törte meg a beállt csendet.

- Miért félsz tőlem? Nem bántalak... De ha vesztedet akarnám is: mit tehetne éretted egy márványból való szobor? Oktalan dolog, hogy tőle reményled a segedelmet.

A hangja egy tiszta forrás lágy csobogására emlékeztette a lányt. Furcsa beszédstílusa hallatán elmosolyodott, s ellépkedett a szobor mellől, mintegy válaszként.

- Ki vagy te? És főképp: mit akarsz tőlem? - kérdezte óvatos kiváncsisággal.

- Te kérded tőlem, hogy ki vagyok?! Talán nincs a szívedbe írva a válasz? Lehetséges, hogy nem érezted meg, hogy ma éjjel végre találkánk leend, annyi esztendő után?

Ánea csodálkozva ingatta a fejét.

- Fogalmam sem volt róla, hogy ez előre meg volt írva. A neved sejtem, de még mindig nem tudom, hogy miért...

A tündér (mert az volt) ennek hallatán elmosolyodott. Közelebb lépett Áneához, felemelte a lány lehajtott fejét, s közelről tanulmányozta az arcát. Közben fennhangon vitatkozott magával.

- Tévedtem volna? E leány mégsem az, kit keresek? De nem! Ez a szem, ez az arc! Oh, az orca pírja, elárulja ki ő. Ezek a szemek csakis Lithia szemei lehetnek! Ez a mosoly, Estellina mosolya! Mondd, hát leányom, való-e, hogy még mindig nincs tudomásod kilétem felől? - kérdezte, s - a lányt elengedve - egy kidőlt fatörzsre telepedett. Töprengve tenyerébe hajtotta az állát, s így nézte Áneát. A lány - mintha megnémult volna - nem tudott egy szót sem szólni.

- Hallgatsz hát? Ám legyen. Találd hát ki a nevem. Rejtvényt adok, figyelj rám, ha megfejted: tiéd lesz koronám. Hallgass ide, szép leány:

Az én nevem jelent fát,

mely egyszer egy évben virágzik,

jelent virágot, mely egy zord sziklán nyílik,

s utóvégre jelenti azon szót, melyet,

ha kimondod: hollóvá változtat gyorsan.

No melyik ez a szó? Hadd halljam!

Ánea behunyt szemmel hallgatta a tündér feladványát. A sötétség mélyén képek kavarogtak. Látott egy könyvet, egyre élesebben, mígnem kinyílt előtte, s ő sötét lapon látott izzó betűket, melyek lassan egy szóvá álltak össze: G-I-M-M-I-N-E...

- Gimmine... - szólalt meg, hangosan is kimondva a nevet.

- Bravo! Bravissimo! Oh tudtam, hogy tudod, kitalálod, elmondod! Figyelj rám Holdleány: azt tudod-e, hogy a te neved mit takar?

- Nem - Ánea szinte lehelte ezt a szót.

Gimmine mosolyogva felállt a törzsről, odalépett Áneához, s kézenfogva a fatönkhöz vezette, s mutatta hogy üljön le. Ánea engedelmeskedett. Azután Gimmine cinkoskodva közelebb hajolt hozzá, s a fülébe súgta:

- Ánea: annyit tesz, mint makrancos. Vadóc voltál mindig. Pedig többet tudsz, mint hiszed. De téged jobban érdekelt a pillangó cikázó röpte, a fán érő, zöld vadkörte, és a csillogó, selymes fényű, kék folyó...

- Várj, várj! Honnan tudod te mindezt rólam? Hiszen csak most ismertél meg. Vagy nem? - Ánea hirelen elbizonytalanodott.

Gimmine mosolyogva ingatta f ejét.

- Miért ne ismerném Estellina lányát? Elithia anyját? Miért nem is láttam volna már számtalan alakban itt a földön... S odaát? - bökött fejével az erdő felé.

- Ezt akkor sem értem - sóhajtott fel Ánea - Tündér vagyok... Én is?

- Dehogy vagy lidérc, miért lennél az? De nem is ez anyagi világ szülötte. A kettő között valahol. De e határ mindig ingatag. Mostani életedben végre megtaláltad. Nem kell keresned tovább.

- Nem kell keresnem... Tovább?! - Ánea hitetlenkedve ismételete a hallott szavakat - Ez  mit jelent? Csak nem azt hogy...

- Ugyan, már megint oktalan vagy Holdleány! Tudom én, mire gondolsz. De miért félsz úgy tőle? A világnak nem lesz vége... Éppenhogy nem!

Gimmine hirtelen egy fához lépett s az odúból előhúzott egy ezüstből vert koronát, s egy olyan palástot, mint amit ő viselt.

- Sietnünk kell hercegnő, kevés az időnk! Lithia téged akar utódjának, Mirabelle játszótársat kíván magának... De minek is folytassam? Érted jöttem, én vagyok a küldött, hogy visszavigyelek oda, honnan idejöttél. Búcsúzz el mindentől! Elég időt töltöttél itt. Tudom, hiányolni fogsz valakit. Megnyugtat, ha azt mondom: hamarosan követni fog? Még találkoztok egy napon.

Azzal Gimmine Ánea vállára terítette a palástot, fejére illesztette a koronát, s kézenfogva ahhoz a fához léptek, ahonnan Gimmine ezeket a tárgyakat elővette. A fa belsejében egy hosszú lépcső látszott. Ahogy Ánea és Gimmine ráléptek az első fokra, a fa feloldódott a levegőben.

Eltűnt...

@   @   @    @

Lindy - a tűzbe bámulva - türelmesen várt.

De... "Már túl sok idő telt el! - gondolta megriadva - Már egy órája elment... Talán valami baj történt? Utánanézek..."

Azzal felállt, hóna alá csapta a varázskönyvet s elsietett a szentély felé.

Még látta, amint Ánea és Gimmine belépnek a fába... Aztán szétfoszlott a látomás.

- Ánea...! - suttogta. Nem hitte volna, hogy barátnője ilyen kurtán-furcsán fog távozni ebből a világból... Most végleg magára marad.

Hirtelen elhatározással odafutott a szentélyhez. Körülnézett, s látta Ánea ittjártának nyomait: a leégett a gyertyát, a virágfüzért a szobor homlokán... És még valamit. Egy hatalmas, gyémántra emlékeztető követ, hasonlót, mint amilyet Gimmine viselt az övén. Lindy felvette a követ és szomorúan fogatta ujjai közt.

- Ánea... - mondta halkan, csak úgy magának - Hát nem megígérted, hogy együtt megyünk?! Miért hagytál itt egyedül? Tudom, hogy te voltál a Beavatott, de azt reméltem, hogy...

Itt elhallgatott, s felnézett, mert mintha valami csillant volna...  S ahogy körülhordozta a tekintetét, egyszercsak megképzett előtte az a fa, melyben Ánea eltűnt. A vastag, terebélyes tölgy most egész valóságosnak látszott, s törzse keretében mintha Ánea alakja villant fel...

Mosolygott, s kezével hivogatóan intett Lindy felé... A lány felpattant és odarohant a fához, de a nagy lendülettől visszapattant a törzsről s alaposan odaverte a fejét. Bizony, a vén tölgyfa nagyon is való volt. Lindy sziszegett, s a fejét tapogatva megpróbált felállni, s egyszercsak a fa derekán a következő felirat tűnt a szeme elé: "Háromszáz év múlva! A"

Bár a feje sajgott, felnevetett. "Ezt csakis Ánea írhatta! Megismerem a cikornyás betűit! Szóval háromszáz év?! Hát addig van mit tanulni!"

Azzal felállt, s visszasétált a tűzhöz.

Vége