Reira

Ez lassan megöl engem... Mit tehetnék? Bámulom magam előtt a mobilt és arra gondolok, hogy úgyis hiába. Mindegy. Megpróbálom. Mit veszthetek?

Én már... Úgyis vesztettem.

"Shin, ez lassan megöl engem...

Tudom, hogy én voltam, aki azt mondta; nem láthatjuk egymást többé, de te voltál, aki azt mondta: felejtselek el!

De nem. Engem nem érdekel most már mit gondolsz te, és mit gondolnak mások. Nem akarlak elfelejteni. Nem is tudlak. Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Kérlek egyszer még... Hadd beszéljek veled.

Hívj fel. Várni fogom. Mindig."

Ujjaim tétovázva köröznek a nyomógombok felett. Elküldjem? Ne? Hirtelen elhatározással megnyomom a zöld gombot. "Elküldve".

És most a várakozás... Ki tudja, meddig?

Azóta a borzalmas este óta... Én csak várok. De ha visszagondolok... Én egész életemben csak vártam, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Vártam, hogy Takumi többet érezzen irántam...

Vártam, hogy Yasu észrevegyen...

Vártam az esélyre, hogy énekelhessek...

Mint a toronyszobába zárt hercegkisasszony, aki mindig csak várja, hogy majd jön a herceg és megmenti, kiszabadítja börtönéből.

Én vagyok a Trapnest hercegkisasszonya, én vagyok a kincs, amelyet Takumi minden körülmények között óvni próbál...

De én nem akarok kincs lenni!

Nem akarok egy kiállított tárgy lenni, akit mindenki csak messziről csodálhat...

Beleuntam ebbe. Talán... Talán azért is tettem meg, amit tettem. Ezért tettem meg,hogy életemben először; én mentem elébe a dolgoknak. Pénzt adtam, hogy Shin-chan velem legyen. Mert akartam... Akartam, hogy velem legyen.

Nem tudtam, hogy bele fogok szeretni. Nem tudtam elképzelni sem, hogy fogok valaha is mást szeretni Takumi-n kívül... És... Azt sem tudtam, hogy az a másik szerelem is pont ugyanolyan fájdalmas lesz...

"Amikor szerelmes leszel, igazán; fel kell adnod a pozíciódat. A kettő együtt nem megy."

Ren szavai... Megijesztettek. Én szeretek énekelni. De szeretem Shin-t is. A kettő együtt... Nem megy?

Az órára pillantok. Elmúlt éjfél. A mobil... Azóta néma, hogy elküldtem azt az üzenetet. Hát persze. Újabb álmatlan éjszaka...

Ez most már mindig így lesz?

Shin

"Az többé már nem a te szobád. Apa könyvtárat csinált belőle."

Szavak. Csak néhány szó... De ezek a szavak most beletaszítanak a legmélyebb sötétségbe. A fenébe. Nem azt a pár vackot sajnálom, ami még itt maradt; azt a rohadt illúziót sajnálom, hogy van hova hazamennem. Illetve volt. Francba. Most mi legyen?

Kilépek az utcára. Rohadt hideg van, beleburkolózom a sálamba. Shun-chan azt mondta, korán reggel itt lesz... Kérdés, nála mi a korán. Hajnalig lehet, hogy megfagyok itt kint, hacsak...

A szomszéd épületre pillantok. Nem akarok odamenni. Rohadtul nem akarok. Pontosabban. Már nem akarok. Csak éppen fogalmam sincs, hova máshova.

Hachi-hoz?

Elmosolyodom, ahogy elképzelem, mit szólna, ha most; az éjszaka közepén megjelennék. Pláne, ha már Takumi is hazaért... Na nem. Hachi, egyedül, ok; de Takumi...

Hirtelen megzörren zsebemben a mobil. Ki üzenhet vajon nekem? Ilyenkor?

"Reira"

Ahogy meglátom a nevet, minden eszembe jut. És nem jó érzés... Már kitörölném, mikor... Az a nyamvadt kíváncsiság... Nem vagyok rajta túl, tiszta sor. Talán soha nem is leszek.

Reira, te boszorkány... Ez a seb nyolc napon túl gyógyul, tudod? Hát persze; hogy tudod. Direkt csináltad. Magadba bolondítottál, hogy aztán eldobj, mint egy használt papírzsebkendőt; mikor már nem volt rám szükséged.

Én voltam a hülye, hogy hittem neked. Nem szeretsz te, magadon kívül senkit.

Lehunyom a szemem. Nem akarom látni Reira szavait... El akarom felejteni az egészet. Annyi csinos lány van, aki mind rám vár...

Vajon hordod még a gyűrűt, Reira?

Erre a gondolatra kipattannak a szemeim. Az üzenet elég hosszú, görgetni kell. Szemeim követik a sorokat, de valahogy nem fogom fel, mi az értelmük. Egy mondaton akad meg a szemem.

"Várni fogom. Mindig."

Nekidőlök a falnak. Francba, Reira... Nem te akartad befejezni?! Miért nem hagysz békén? Miért kell állandóan rád gondolnom?!

Mégis elmegyek Ryoko-hoz...

Ellököm magam a faltól, s elindulok a szomszédos épület felé. Ebben a pillanatban fordul be a sarkon egy taxi, "szabad" jelzéssel. Hm. A Sors keze?

Vagy a Démon Nagyúr, ahogy Hachi szokta emlegetni?

Leintem. A sofőrnek szeme se rebben, mikor beülök hátra és bemondom a címet. A véleményét megtartja magának, hogy egy fiatal kölyök mit keres ilyenkor az utcán. Nos... Elárulhatom: nem sokat...

Hátradőlök, mikor az autó elindul, s még jobban az arcom elé húzom a sálat. Semmi szükségem arra, hogy felismerjenek...

Reira

Dallam... Lágy, de hangos. Még egyszer. És még egyszer. Mi... Ez...? Lassan nyitom ki a szemem, és reflexből az órára nézek. Háromnegyed egy. Elaludtam volna? Nem is emlékszem... A dallam hirtelen elhallgat. Hát persze! A csengő! Felpattanok. Ki lehetett az, ilyenkor? Csak nem Ren? Történt volna valami Nana és közte? Az is az én hibám lesz, ha ők sose házasodnak össze... Kirohanok az előtérbe és feltépem az ajtót.

- Ren! Ne haragudj, de elaludtam, és...

Nem tudom folytatni a mondatot. Mi több: talán soha többé nem tudok megszólalni... Előttem ugyanis nem Ren áll...

Hanem Shin-chan... És úgy, mint aki mindjárt sarkon fordul...

- Úgy látom, nem engem vártál - mondja, és hátat fordít, hogy a lifthez sétáljon.

- Ne! Várj...! Shin-chan... Várj egy percet...

Visszafordul.

- Azt hittem, telefonon fogsz hívni...

- Rendben - biccent - akkor most elmegyek, és felhívlak valahonnan az utcáról...

- Ne... Menj el... - a karja után kapok. Nem... Ha már itt van... Nem engedem el addig, míg át nem beszéltük ezt az egészet. Higgadtan.

Shin

Azért ez sokkolt. Igazából nem is tudom, milyen fogadtatásra számítottam, de abban biztos vagyok, hogy ILYENRE egyáltalán nem. Különben is: mit akart Reira Ren-nel? Hiba volt idejönnöm. Inkább elmegyek.

- Ne...! Shin-chan... Várj...

Visszafordulok, s most először nézek igazán Reira szemeibe. Vörösek. Csak nem sírt?

- Azt hittem, telefonon fogsz hívni...

Ó, az a női logika... Rendben, akkor mégis eltűnök innen, aztán majd felhívom valahonnan az utcáról, hogy ugyan beszéljük már meg, amit személyesen nem lehet. De nem enged... Szorosan fogja a karom, és magával húz a szobába. Na jó, ha ennyire akarja, bemehetek...

Reira villámgyorsan becsukja az ajtót, bár erre a műsorra, csoda, hogy nem tódult elő mindenki. De mit is törődöm én most ezzel?!

Állunk egymás előtt, és egyikünk sem szól. Ó, remek; így aztán rohadtul meg lehet tárgyalni a dolgokat... És különben is, ő akart beszélni velem. Most meg hallgat.

- Mit akartál mondani?

Rám néz. Könnyes a szeme...

- Olyan sokáig vártam... Hogy beszélhessünk...

Hallgatok. Fejemben mondatok cikáznak. Főleg az, amit Takumi mondott...

"Várd meg, míg 18 leszel; aztán gyere vissza és szeresd őt."

De vajon vissza akarok-e jönni?

"Azt mondtad, nem hiszel a sorsban...

De most igen."

Én sem hiszek a végzetben. Az ember maga irányítja a sorsát... Csak akkor azt nem tudom, hogy a fenébe kerültem az utcára?! Tiszta sor, erről is én tehetek. Valahol... Nem kellett volna megszöknöm, anno. Milyen unalmas életem is lett volna akkor...

Reira még mindig hallgat. Na jó.

- Elhatároztam valamit - szólalok meg hirtelen, s ebben a pillanatban, világosan látom a követendő utat...

Reira kérdőn néz rám.

- Elhatároztam, hogy várok, amíg 18 leszek...

- Amíg... 18 leszel? És utána?

- Visszajövök hozzád... Persze, ha még akarod akkor is, hogy veled legyek.

- Shin-chan... Én... Én várok rád, ameddig csak akarod...

- Biztos?

Bólint. A hangja fátyolos...

- Higgy nekem. Már... Megbántam, amit mondtam neked... Amit tettem veled... Kérlek, bocsáss meg...

Közelebb lépek hozzá, tenyeremet az arcára simítom. Olyan régen... Nem értem már hozzá... Reira nem tiltakozik az érintés ellen. Lehunyja a szemét, és hagyja, hogy újra és újra végigsimítsam az arcát... Aztán megfogja a kezem, s elhúzza magától. Kinyújtja a kezét, s kigombolja a kabátomat. Karjait a derekamra fűzi, és hozzám simul... A teste... Olyan forró... Elakad a lélegzetem. Én is átkarolom őt, s még jobban magamhoz szorítom. Élvezem azt a forróságot, ami a testéből árad... A vágy hirtelen lep meg. Mint mindig. Az a rohadt vágy. Számát nem tudom, hányszor aludtunk együtt, de mindig, ugyanúgy vágytam rá, minden alkalommal...

Akartam vele lenni. Újra és újra. Soha, senki mással nem éreztem ezt az erős vágyat. Lehet, hogy mégis ez a nő a végzetem? Ki akarom deríteni...

Lehajolok hozzá. Felemeli a fejét; pillantásunk egymásba kapcsolódik.

- Reira... Megteszel nekem valamit, amit szeretnék?

Tágra nyílnak a szemei. Biztosan tudom, hogy most ugyanarra az éjszakára gondolunk mind a ketten...

- Shin-chan... - suttogja. Nem mondja, hogy igen, vagy nem.

- Megteszel nekem valamit, hogy kibírjam ezt a rohadt hosszú, két évet? - ismétlem - csak még egyszer... Utoljára... Légy az enyém.

Szinte hallom, ahogy nagyot nyel. De nem húzódik el tőlem... Végighúzom kezeimet a hátán, fel a tarkójáig, s ujjaim belemerítem a hajába... Pontosan olyan selymes, ahogy emlékszem rá... Egészen közel hajolok hozzá...

- Kívánlak, Reira... - suttogom a fülébe.

Elpirul. Na igen. Soha nem mondtam ezt neki ezelőtt. Vagy... Nem emlékszem rá. Magamhoz húzom Reira-t, és megcsókolom. Forrón. Szenvedélyesen. Minden vágyamat belesűrítem abba a csókba... Akarom, hogy érezze... Visszacsókol, és én beleborzongok ajkainak érintésébe... Hihetetlen, milyen hatással van rám... Szinte reszketek, ahogy öleljük és csókoljuk egymást... Vajon mit szólna hozzá, ha most rögtön leteperném?

Nem... Tudok... Várni... Tovább...

Reira

Shin-chan... Olyan más most. Az ölelése... A csókja... Olyan szenvedélyes... Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen erő lakozik benne...

Elenged. Ledobja a kabátját, sapkáját, letekeri a sálat a nyakáról. Aztán... Nem hiszem el! Az ölébe kap, és bevisz a hálóba. Zavartan kapaszkodom a vállába; elvégre, nem is mondtam neki semmit a kérdésére... Se igent, se nemet. Vagy az... Hogy viszonoztam a csókját... Az én csókom... Az lett volna az igen? Mit számít most már...

Fekszem az ágyon lehunyt szemekkel.

- Reira... Nyisd ki a szemedet. Látni sem akarsz?

Felpillantok. Szinte belevakulok abba a ragyogásba. Oh, ezek a kék szemek... Ezek babonáztak meg engem...

- Dehogynem akarlak...

- Akkor nézz rám. Egy szavadba kerül és itt se vagyok.

- Nem... Nem akarom, hogy elmenj...

Átölelem a vállát, magamhoz húzom. Csókolj még... Úgy, ahogy az előbb... Az a csók... Az elfeledtet velem minden szomorúságot... Kezeim a tarkójára csúsznak, beletúrok a hajába. El akarom veszteni a fejem... Bele akarok veszni az ölelésébe... Csak még egyszer... Ez az éjjel... Legyen még a miénk... És aztán...

"Én várni fogok rád, ameddig csak akarod."

Vége