Aresa nem tudta elmagyarázni, hogy gondolja ezt. Kénytelen voltam tehát én magam kigondolni, hogyan juthatok a Pokolba. Úgy okoskodtam, ha Aresa és az én egom között kapcsolat van, akkor, úgy ahogy ő - remélhetőleg - én is bele tudnék költözni... Lehunytam a szemem és koncentráltam. Hirtelen hidegség vett körül. Ahogy kinyitottam a szemem, összeborzadtam. Aresa (és jelenleg én is) egy tágas kőmendencében feküdt, keze-lába a medence falaihoz volt bilincselve. Ruhával ismételten nem kérkedett - ez úgy látszik, bevett kínzási szokás errefelé. És a medence... Szinültig volt vízzel. De olyan hideg vízzel, hogy a teteje szinte egybefüggő jégtábla volt, és ahogy a talpa a medence aljához ért, az olyan hideg volt, hogy odaragadt hozzá. Már ez is nagy kínokat okozhatott neki - lévén a teste tűzből van - viszont kicsivel később azt is megláttam, mitől sikoltozik olyan eszeveszetten: két megtermett, ördögpatás-szarvas "faun-szatír" keverék jelent meg, kezükben furcsa, furulyára emlékeztető hangszert tartva. Belefújtak, s a furulya hangjára a jeges víz kezdett visszahúzódni, és szép lassan letépni Aresa testéről a bőrt (ekkor látszott, hogy teste tulajdonképpen folyékony jégben dagonyázik, s mindenhol hozzá van ragadva a jéghez). Aresa sikoltott, én hirtelen nem láttam a kínoktól, ahogy fokozatosan nyúzott bennünket a jég... Mikor az utolsó milliméternyit is lehántotta, s ott maradt a vörös, lüktető hús, melynek hajszálereiben apró lángokat láttam égni, majdnem elhánytam magam a visszataszító látványtól. Mindez pár másodpercig tartott, majd a sebek gyógyulni kezdtek, és a pőre húst újra bőr borította. Ekkor a két faun (vagy micsoda) újra belefújt hangszerébe, s a jég rohamosan emelkedni kezdett, egészen Aresa kecses nyakáig.

- Aresa... - a hangom döbbent és sajnálkozó volt - hogy mehetnék...?

- Most bennem vagy, igaz? - hallottam Aresa most igen gyenge hangját.

- Igen...

- Nem kell mást tenned, csupán kiemelkedni. Az árnyékod fizikai testté válik, amint a Pokol földjére lépsz.