Cső! Hmm... Visszanézve az eddigieket, a legutolsó bejegyzés nem enyhén, perverzre sikeredett... Fogalmam sem volt, hogy ilyen fura, ha az ember lánya látja magát szeretkezés közben. Na és, amiket mondtam! Meg ő mondott! Már csak a szöveg miatt muszáj lenne egy orbitális 18-as karikát belógatni a kamera elé, hát még a látvány... Hiába, Gabrielnek bitang jó érzéke van a filmes megjelenítéshez. Nem is heccpornó lett, ahogy gondoltam. Vannak benne elgondolkodtató részek... Na de, most nem erről van szó. Illetve erről is, csak most nem erről akartam pofázni... Ha zavaros vagyok, gomen, csak volt egy hülye álmom... Amiről még most sem tudom eldönteni, hogy álom volt-e valóban, vagy... És hát ERRŐL akarok beszélni most. Átgondolni a történteket, hátha rájövök, hogy orbitális marhaság az egész...

Hirtelen, magához tért. És csodálkozva nézett körül a teljesen idegennek tűnő, sötét szobában.

"Ez... - gondolta elrémülve - ez... Nem....

- Hol vagyok?! - sikoltott egy hang a fejemben, ami teljesen különbözött az én hangomtól. Ez a hang jóval mélyebb volt, mint az én orgánumom. És egészen másképp is hangzott. El tudtam képzelni, hogy - békeidőben - milyen lágyan, behízelgően búghat. Most nem, most üvöltött, és fenyegető volt.

- Ez nem a Pokol!

- Hát nem - felháborodva utasítottam rendre a bennem fészkelő kéretlent - ez az én szobám.

- Miiii? A te szobád? Azonnal vigyél az...

- Hohó! Még mit nem? - ráztam a fejem - különben is, mit akarsz, tök jó kis szoba ez, galéria, meg minden...

- Leszarom a galériát! Nekem ma jelenésem van Lucifer Nagyúr előtt, te ostoba liba! Nem késhetek, különben...

- Kinyír, mi?

Erre nem jött válasz. Helyette, kissé mélyebb hangon a következő kántáló szöveget hallottam:

"Én, Aresa, a tűz leánya, lángja engem meg nem éget..."

- Hogy mi? Micsodácskának a kicsodácskája?

"Én, Aresa, a tűz leánya, lángja engem meg nem éget..."

- Hééé... Hagyd abba ezt az idegesítő kántálást a fejemben, tök zabos leszek tőle...

"Én, Aresa, a tűz leánya, lángja engem meg nem éget..."

És a következő pillanatban, mintha felrobbant volna valami a fejemben, iszonyú dübörgés, zuborgás kezdődött, melybe egyszerre csak egy sztentori hang beleüvöltötte, hogy:

- Aaareeesaaa...!

És erre muszáj volt lehunyni a szemem.

Mikor újra magához tért, már a jól megszokott táj vette körül. Lába alatt a feketére égett föld, melynek repedésein átvöröslött az alant izzó tűzfolyam, háttérben a hatalmas vulkánok, melyek megnyugtatóan pöfögték az ég felé kékes-pirosas lángjukat. Feje felett a mindig alkonykékben és cinóbervörösben játszó ég. Hazaérkezett.

- Aresa! - futott felé egy kis ördögfióka - véged van, már vagy

két perce hív...

- Jaj ne! - összekapta magát, és beszaladt az egyik vulkán oldalába vájt, fekete vasveretes kapun.

Remegett a félelemtől. Elkésett...! Elkésett Lucifer Nagyúr audenciájáról... !

Hirtelen, síri csönd lett. A szememet még mindig nem mertem kinyitni; de éreztem, hogy forró a lábam alatt a talaj és az idilli csöndbe, egyszercsak égszakadás-földindulás; rettenetes robaj csapott be. Uhh. Szaladó léptek zaját hallottam, majd valami fura, gurgulázó nyelvet. Aztán azon kaptam magam, hogy rohanok, rohanok, rohanok... Aztán megállok, levegőért kapkodva.

- Késtél - dörrent rám az előbbi, félelmes hang.

Kinyitottam a szemem. És azt hittem, nem jól látok... Körülöttem mindenféle fura szerzet álldogált, akik innen-onnan mitológiából, bibliai ábrázolásokból, fantasy filmekből rém ismerősek voltak. Félig ember-félig kecske satyr-ok, hegyes kecskeszarvval és kecskeszakállal; jókötésű, izmos és orbitális mellszőrzettel rendelkező, hosszú hajú faunok pánsíppal; kicsi ördögöcskék nyílvégű farkincával és szarvacskával, egzaltált tekintetű, zöld hajú lidérclányok, sok szoknyás boszorkányok, félelmetes külsejű démonok, gyönyörű démonasszonyok... Ó, a sor végtelen!

Arra gondoltam, ha jól körülnézek, talán még magát Minotaurus-t is felfedezném, esetleg a Sátánt személyesen. Ez itt a Pokol, kétségkívül.

- Aresa... Várom a magyarázatot.

A hang, már megint, majdnem a szívbajt hozta rám. Felnéztem. És tényleg a szívemhez kaptam. Óóó.... Micsoda bishi, te jó ég...

Ő lenne a Pokol Ura? Azt a... Innen-onnan hallottam ugyan, hogy egyes legendák szerint, a Fény angyala nem vesztette el angyali szépségét, mikor letaszíttatott a Mennyekből, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire... Gyönyörű. Az arca... Olyan tökéletes volt, mint egy faragott márvány istenszobor a görög kultúrában (Apollóra emlékeztetett leginkább). A haja leért, vagy derékig, és fényes, fekete volt; hajszálain meg-megcsillant a termet bevilágító fáklyák fénye. Szemében az Űr hivogatott, száját nézve, pedig csak arra tudtam gondolni, hogy addig csókolnám, míg bele nem halok... És a teste... Melyet mindössze egy fekete, selyemnek tűnő ágyékkötő fedett... Ahh...

- Szemérmetlen ribanc - szólalt meg a fejemben az alt hang - hogy merészelsz ilyeneket még csak gondolni is...

- Na ne mondd már, hogy a te fejedben nem fordult meg legalább egyszer, hogy de szeretnéd, ha megkefélne... - vágtam vissza.

- Őrült! - sziszegte a hang - hallja a gondolataidat, nem fogod fel?

- És ellenére lenne az új hús? - fogalmam sem volt, hogy miért nem kaptam végre észbe. Elvégre maga Lucifer áll, illetve ül (merthogy egy fekete márvány trónus előtt gyülekezett a nép) előttem, a Pokol mindenható ura... Én meg csak egy kis halandócska vagyok... Egy porszem. Térdre estem.

- Bocsánatodért esedezem, Lucifer Nagyúr! Már megint az a nyughatatlan vérem... - szólaltam meg, de nem a saját hangomon. Ja igen. Mert persze, most nem a saját testemben vagyok jelen. Vagy hogy is van ez?

- Ugyan, Aresa. Ez nem válasz. Nem is magyarázat arra, hogy miért késtél és... És hogy miért hoztál magaddal egy szerencsétlen halandó lelket?!

A végén igencsak felemelte a hangját (pedig egészen halkan kezdte), csak úgy reszketett a vulkán belsejébe vájt palota fogadóterme.

Lehajtottuk a fejünket. Kénytelen vagyok így fogalmazni. Ugyanis ekkorra már megértettem, hogy testembe befészkelte magát egy démoni lány, akinek a lelke-egoja összekapcsolódott az enyémmel. Ez az Aresa, bitorolja a testemet, és lelkemet most magával hozta a Pokol birodalmába. Brrr. Vagy nem is annyira? :) Mert... Lucifert elnézve... Hmmm...

Lopva felpillantottam. Láttam, hogy néz minket... És mosolyog...! Vajon tényleg haragszik ránk?

- Rendben, Aresa. Most sem tudtál értelmes magyarázatot adni arra, hogy miért szökdösöl fel a Felszínre, holott ez a legszigorúbban tiltva van, és hogy miért szállsz meg előszeretettel halandókat... A múltkor elnéző voltam veled...

(ekkor lelki szemeim előtt megjelent egy rettenetes, több kilométernyi mély szakadék, egy meredek sziklafal, amihez vastag láncokkal egy vékony lányt bilincseltek - meztelenül. A szakadék aljából hatalmas lángok csaptak ki, s nyaldosták a tehetetlen lány talpát. A lány fekete haját szertevitte a szél, eszelősen nevetett, és dobálta magát. Hirtelen az egyik lángnyelv felszökött, eltakarta a vékony, fehér testet, aztán visszahúzódott. A lány a sziklán most siralmas látványt nyújtott: haja eltűnt a fejéről, csinos arca felismerhetetlenségig összeégve, testén feketére perzselődött a bőr. Majd egy szemvillanás múlva minden helyre állt. A bőr meggyógyult, előtűnt az arc, s a lobogó hajkorona is visszanőtt. Kis pihenő, aztán kezdődött az egész előlről) Megborzongtam... Ez az enyhe büntetés?

- Most viszont... Nem leszek könyörületes - folytatta Lucifer - és most gyerünk, engedd el ennek a lánynak a lelkét! Most, azonnal!

Égető fájdalom járt át. Mintha az összes testnyílásom egyszerre robbant volna fel, mintha a vérem forró, lángoló gőzzé válva, a fülemen és a számon egyaránt távozni óhajtott volna, mintha nőiségemet tűzforró pengék metszették volna keresztül... Elájultam. Amikor magamhoz tértem, újra otthon voltam, a szobámban. Az ágyamban. Az én saját, külön galériámon. Felültem és nem értettem az egészet. Gondolkodva tenyerembe hajtottam az állam. Ekkor újra meghallottam a fejemben Aresa hangját. Most korántsem volt nyugodt, illetve feddő. Sem hisztérikus. Hanem halálra vált és kétségbeesett. Mint akit nagy fájdalmak gyötörnek.