1. Búcsú... vagy mégsem?

- Sziasztok, akkor én hazamegyek!

- Rendben, Kagome pihenj sokat... - mosolygott Sango, Kirarát cirógatva - azt hiszem, ránk is ránk fér egy kis lazítás mielőtt újra belevetjük magunkat a keresésbe...

Miroku hevesen bólogatott Sango fenti szavaira. Kagome félénken InuYasha felé pillantott.

- Rendben lesz így, InuYasha? Egy kicsit hazamegyek, de jövök vissza... Úgy három nap múlva, jó?

- Tőlem...

Kagome nagyot nyelt. Hát igen. Most, hogy a végső csata lezajlott, és már csak a szilánkok keresésére kell gondot fordítani, már annyira nem is kívánatos az ő személye itt... Főleg nem InuYasha számára, aki mint tudjuk, Kikyou-t szereti...

Kagome majdnem elsírta magát. Nem mintha, a korábbi vég nélküli vitákat kívánta volna vissza, de azért...

"Hát tényleg csak ékkő detektornak kellettem... - állapította meg szomorúan magában - talán... Talán inkább engem látna szívesebben holtan, csak élne még Kikyou... "

Sóhajtott.

- Na jó, akkor megyek. Három nap múlva itt vagyok - azzal felkapta az elmaradhatatlan hátizsákját és kilépett a kunyhóból. Ám alig tett meg néhány lépést, mikor érezte, hogy valaki követi. Hátrafordult, és meglepetten nézett szembe InuYasha-val.

- Hát te?

- Úgy gondoltam... Elkísérlek.

- Jó...

Lassan, ráérősen lépkedtek, de még így is hamar értek a kúthoz, legalábbis Kagome érzései szerint. Túlságosan hamar...

Aztán csak álltak egymással szemben, és - a változatosság kedvéért - hallgattak. Kagome komolyan nézte InuYasha-t, szinte szuggerálta, hogy szólaljon már meg, s közben érdekes gondolatai támadtak...

"Akkor most haza akarok menni, vagy sem? - tette fel magában a kérdést - nem tudom... Valahogy... Olyan furcsán érzem magam. Azért jó lesz otthon lenni, a családommal és egy kicsit nem gondolni erre a makacs és keményfejű féldémonra... Bárcsak mondana valamit... Akármit! Hogy hogyan érez, hogy egyáltalán, hol vagyok én az ő életében... De... Nem mond semmit. Akkor minek kísért el egyáltalán?! Eh, hagyjuk, csak ideges leszek tőle. El kell fogadnom, hogy nem bírja elfelejteni Kikyou-t és én legfeljebb csak a második lehetek a szívében. Vagy nem tudom... Mindegy."

- Hát akkor... Szia, InuYasha.

Megfordult, s feltérdelt a kút szélére. Már éppen lendületet akart venni az ugráshoz, mikor... Hirtelen két karmos és erős kéz kulcsolta át a derekát. Zavartan fordult vissza, ezt aztán már tényleg nem tudta mire vélni. Nem tudta mire vélni, hogy egyszer csak InuYasha karjában találja magát és a hanyou olyan erősen szorítja magához, ahogy azelőtt még sohasem. Kagome szinte el is felejt levegőt venni (meg amúgy sem nagyon tud).

"Úgy ölel, ahogy Kikyou-t ölelte... - egyre csak ez járt a fejében - pontosan ugyanúgy..."

Megborzongott. És nagyon nagy zavarban érezve magát, már azon tűnődött, hogyan is bontakozhatna ki a hirtelen jött ölelésből anélkül, hogy megbántaná vele a fiút, amikor... InuYasha - végre - megszólalt. Egészen halkan, szinte suttogva mondta a szavakat, Kagome-nak nagyon kellett figyelnie, hogy megértse...

- Kagome... Köszönöm, hogy mindig mellettem álltál, a legnagyobb veszélyben is. Most elengedlek, pihend ki magad, de ha három nap múlva nem jössz vissza... Érted megyek, és visszahozlak.

Kagome erre hirtelen nem tudott mit mondani.

"Ez nem a szokásos "ne-merj-késni-Kagome-mert-baj-lesz" - töprengett - ez valami más... Valami... Ó, egek...!"

Egy kicsit hátrább lépett. És kutatva nézett InuYasha szemébe, de - szokás szerint - nem tudott olvasni a borostyánszemek pillantásában. Az ő tekintete valószínűleg tele lehet kérdőjelekkel, és... Hihetetlen, hogy nem kap rájuk választ. Mármint, egyértelmű választ. Elege van már abból, hogy azt találgassa, akkor most csak Kikyou miatt, vagy egyébként is... S váratlanul kitépte magát InuYasha szoros öleléséből, és elfutott. Elfelejtette, hogy haza akart menni, hogy gondolkodni akart, hogy meg akart végre nyugodni... Csak futott, futott, maga sem tudta merre és hova, nem gondolkodott, csak az volt benne, hogy "el innen!" Muszáj távol kerülnie egy kicsit a fiútól, hogy normálisan át tudja gondolni, hogy "mi a fészkes fene volt is ez?!"

Hirtelen lassított. Lihegve megállt egy nagy, ősöreg fa alatt, lehuppant a fűre és nekiállt gondolkodni. Persze, még vissza kell jönnie, hogyne, hiszen az Ékkő háromnegyede még hiányzik, és neki kutya kötelessége segíteni, ha már egyszer összetörte... De mi lesz aztán? Mi lesz utána, ha mind összegyűjtik az egészet és az Ékkő teljes lesz? Vajon InuYasha még mindig teljes démon akar lenni? InuYasha...

Gondolatai elkalandoztak az ékkőről, fókuszba véve a hanyou-t. Ahogy ránézett... Ahogy magához ölelte... Szorosan, szorosan... Kikyou-t is így ölelte... Igen, pontosan így, ennyi gyengédséggel, odaadással... Szenvedéllyel...

Megrázkódott.

"Akkor most... Tényleg Kikyou-t látja bennem? És csak...

- Nem.

Kagome összerezzent. Ez a "nem" hangos volt, váratlan és reflektált a gondolataira. Ebben a pillanatban megrezzentek a faágak a fán, ami alatt ült. Felnézett, de ekkor már InuYasha le is ugrott elé. Erre ő is felállt.

- Mire mondtad, hogy nem? - kérdezte kíváncsian.

InuYasha elmosolyodott.

- Nem Kikyou-t látom benned Kagome - mondta olyan lágy hangsúllyal, ahogy a lány még sohasem hallotta beszélni - ettől sosem kell tartanod.

Kagome köhintett.

"Persze - gondolta - hiszen már az elején meg is mondta, hogy szerinte cseppet sem hasonlítok Kikyou-ra, mert Kikyou... Gyönyörű volt."

Csak állt, egyik lábáról a másikra. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Vagy mondjon. Menjen haza mégis? Ezt most már nem tartotta olyan jó ötletnek.

- Mégsem mész vissza a világodba? - kérdezte InuYasha némi hallgatás után.

- Ennyire szeretnéd, hogy menjek?

- Dehogyis.

- A... Szilánkok miatt ugye? Igaz, már csak egy pár darab maradt...

- Nem. Kagome... Azt hiszem, éppen itt lenne az ideje, végre tisztázni az érzéseinket, nem gondolod?

Kagome tágra nyílt szemmel bámult InuYasha-ra. Ezt éppen ő mondja? Éppen ő?

- Te nem tudtál dönteni kettőnk között... - mondta, s bár nem volt szándékos, de támadólag csengett a hangja.

InuYasha sóhajtott.

- Igazad van... Minden okod megvan, hogy dühös legyél rám - merően nézte a lányt - na gyerünk, essünk túl rajta...

Kagome meglepetten pislogott.

- Mi.. Micsodán?

InuYasha hitetlenkedve meredt a lányra.

- Most nem akarsz a földhöz nyekkenteni? Amikor így nézel, és ilyen a hangod, rendszerint az szokott következni, hogy kimondod...

Kagome sóhajtott. És megrázta a fejét.

- Nem - mondta - most valahogy... Kihagynám ha lehet. Meg... - tette hozzá tétován - igazából ANNYIRA nem is vagyok dühös.

InuYasha megkönnyebbülten fújt egyet.

- Jó. Akkor talán hagyod végigmondani, amit szeretnék.

Kagome nyelt egyet és bólintott.

- Azért jöttem utánad, hogy elmondjam neked, amit a kútnál nem volt bátorságom...

Kagome még nagyobbat nyelt. Ez volt az első eset, hogy a hanyou beismerte gyengeségét.

- El akartam mondani neked, hogyan döntöttem.

<p style="margin-bottom: