Így talált rájuk Kaede anyó, aki még a reggeli világosság előtt visszatért gyógyfű-gyűjtő körútjáról. Bár InuYasha legszívesebben azonnal felugrott volna, hogy jó messzire húzódjon Kagome-tól, nem tehette, hisz nem akkor felébresztette volna a mélyen alvó lányt. Egyébiránt Kaede anyó nem szólt semmit, csak megjegyezte magában a megjegyzendőket. Csendben tett-vett a házban, teát főzött, reggelit készített. Mikor mindezzel megvolt, benézett a fiatalokhoz, akik most már mind a ketten az igazak álmát aludták (végül hősünket is legyűrte a fáradtság démona)... Kaede anyó elmosolyodott s ő is elment lefeküdni, hogy pihenjen addig is, míg a reggeli teendők el nem kezdődnek.

Kagome hirtelen ébredt, ahogy szokott. A reggeli világosságban más megvilágításba kerültek a tegnap eseményei. Bár még mindig nehezen fogadta el démoni mivoltát, már kezdett megbarátkozni a gondolattal... Ami pedig InuYasha-t és a bontakozó érzelmeit illeti... Hosszan nézte az alvó fiút és sóhajtott. "Ha nem lennél a testvérem - gondolta - akkor talán lenne esély. De így. Így nem. És mielőbb ki kell, hogy verjelek a fejemből... Ó, egek... Sohasem gondoltam volna, hogy ha majd egyszer szerelmes leszek, az ilyen fájdalmas lesz... Soha..."

Ebben a pillanatban megcsendült odakint a szélhárfa. Kaede anyó és InuYasha egyszerre nyitották ki a szemüket. Az öregasszony feltápászkodott, hogy kinyissa az ajtót, InuYasha a csontjait ropogtatta, melyek igencsak megmacskásodtak a hosszú, egyhelyben ücsörgéstől. Kagome a teát kóstolgatta, amit Kaede már odakészített a reggelizőasztalra. Aztán nyílt az ajtó... S mindenki megmerevedett abban a mozdulatban, melyben éppen volt. Ugyanis a szobába lépett Ayumi... És egy lenyűgözően szép férfi. Kagome se köpni, se nyelni nem tudott hirtelen. Nézte a jövevény macskafüleit, kék, hosszú haját, sárgászöld macskaszemeit... Az övéhez oly hasonlatos arcvonásokat...

- Kagome! - szólalt meg az érkezett mélyen zengő, kissé félelmes hangon - az Univerzum összes szellemére! Tökéletesen örökölted édesanyád szépségét...

Kagome letette a csészét, amelyből éppen ivott. Remegő kézzel hallgatta a macskaszemű férfi szavait.

"Örökölte? Az anyja... Akkor... Akkor ez az ő..."

- Apa...? - kérdezte tétován. Aztán... Meglátta, hogy az idegen kitárja karjait felé... Kagome pedig gondolkodás nélkül közéjük vetette magát.

- Kagome... Drága kislányom... Bocsáss meg... Bocsáss meg...

Kagome könnyes szemmel felnézett.

- Apa... Miért?

A párducdémon fújt egyet.

- Annak hosszú története van.

- Ráérünk - reszelte közbe Kaede anyó, aki szintén a társaságba érkezett ekkor s halkan becsukta maga mögött az ajtót - foglalj helyet - fordult Kagome apjához - és mondd el kérlek, hogy mi hozott ide annyi év után. Miért nem kerested eddig Kagome-t? Miért most?

Mindenki kíváncsi szemeket meresztett a messziről jött humanoidra, aki - Kaede kérésének eleget téve - leült és mesélni kezdett.

- Először is, a nevem Tindra Svart és a Rolan nemzetség tagja vagyok. A bolygón, ahol élünk, a mi nemzetségünk tagjai igazgatják a társadalmat...

- Ezek szerint - kotyogott közbe Ayumi - egy igazi hercegnő vagy, Kagome-chan.

Tindra Svart mosolygott.

- Igen, földi fogalmak szerint tényleg az. De ez lényegtelen. Ami a lényeg: a bolygónk több emberöltővel ezelőtt a pusztulás szélére került. Népünk odaveszett az egymást követő vulkánkitörésekben és napszelek okozta mágneses viharok következtében, csak én és két testvérem tudtunk megmenekülni. Magunkkal hoztuk az utolsó értéket, melyet a palotánk romjaiból még meg tudtunk menteni: egy különleges, az univerzum erejével bíró követ, amit ti, földiek gyémánt néven ismertek. Ez a kő még a mi mágikus köveink között is különlegesnek számított, mert az univerzum összes energiáját magába foglalva, gyakorlatilag nem létezik számára lehetetlen kívánság... Ez a kő több eonon keresztül volt a Svart család birtokában, s mindig a középső fiú dolga volt, hogy őrizze. S miután mindenünk odaveszett, és az öcsém - aki a valódi őrző volt - meghalt, kénytelen voltam én átvenni tőle e nemes feladatot.

Aztán megtörtént az elképzelhetetlen, Kullestor - egy több évtizede kihűlt vulkán - kitört és maga alá temette a palotát és mindent ami körülötte volt. Ez volt az utolsó katasztrófa, ami aláásta kitartásunkat és a menekülés mellett döntöttünk. Magunkkal hoztuk hát a követ is, hogy elrejtsük, itt a Földön, hogy soha, de soha ne kerüljön rossz kezekbe. Tudnotok kell, hogy ennek a kőnek olyan hatalma van, hogy elég csak egyetlen gonosz kívánság és világotok a miénkhez hasonló sorsra jut. Ezért minden óvintézkedést megtettem. Bátyámmal közös erőnket latba vetve elválasztottuk a követ és erejét, majd az energiát én elzártam homlokjelembe,és lepecsételtem, hogy soha ki ne szabadulhasson saját erejéből, csak akkor ha én akarom.

Aztán testvéreim és én elváltunk egymástól, ki-ki a maga erejéből próbált boldogulni ezen az új bolygón, amelyről csak hallottunk addig.

Tindra Svart itt elhallgatott, s elmélázó pillantással figyelte a lányát, aki a többiekkel együtt csodálkozó szemekkel figyelte a történetet.

- Mi történt aztán? - törte meg a hirtelen beállt csendet Ayumi gyerekes hangja - miért nem folytatod?

A párducdémon komolyan pillantott a kíváncsiskodóra. Aztán vett egy nagy levegőt és tovább beszélt.

- Egy darabig magányosan kóboroltam városról városra, és próbáltam a lehetőségeimhez mérten valami megélhetés után nézni. Végül egy akrobata társulat fogadott be, ahol némi tanulmányozás után a legveszélyesebb mutatványokat is képes voltam bemutatni... Itt találkoztam az édesanyáddal, Kagome - nézett megint a lányára, ugyanazzal az elmélázó pillantással, mint az előbb - soha életemben nem láttam még hozzá fogható szépséget. Beleszerettem... Ő pedig mellettem maradt, dacára annak, hogy halálra keresték emiatt. De én a magam és az Univerzum kövének erejével együttesen meg tudtam védeni magunkat. Aztán megszülettél te, Kagome, és nagyon örültünk a jöttödnek. Születéseddel a kőnek új hordozója akadt, akit védelmezhetett és aki vigyázott, hogy azt a mérhetetlen hatalmat ne használják fel rosszra.

Mit tudhat erről egy kis csecsemő... Kérdezhetitek. Nos, csak annyit mondok, hogy a fél-démon gyermekek nem csak kinézetükben különböznek az emberek gyermekeitől. Te már pár napos korodban tisztában voltál vele, miféle erőt adtam át neked, a születésed után néhány órával... - Tindra Svart felsóhajtott - bár előre láttam volna, hogy mi fog történni... Dehogy sodorlak a halálos vészbe, gyermekem... Nos, mi utazgattunk a társulattal, Kagome cseperedett, mikor borzasztó és hihetetlen dologról értesültem. A húgom - aki szintén halandó férjet választott magának - eljött hozzám és elmondta, hogy bátyánk - aki gyűlölte az emberi fajt és el akarta pusztítani - szövetkezett egy sötét, emberi szervezettel, akik szintén a földiek pusztulását kívánták, és elárulta nekik az Univerzum kövének titkát. Ez a szervezet pedig azonnal a nyakunkra küldte a kivégzőosztagot: egy mutáns humanoidot és egy albínót.

A mutáns neve, jól emlékszem, Naraku volt. Betörtek a házunkba, Naraku megsebezte anyádat, téged pedig el akartak rabolni. Nem hagytam, de mégsem én mentettelek meg a vészből Kagome... Hanem maga a kő, kinek ereje ekkor már teljes egészében kiteljesedett benned, és képes volt védelmedre kelni. S megint kettős erővel - a magam és - a te segítségeddel Kagome - a kő erejével visszavertük a támadást. Naraku kénytelen volt visszavonulni, de közölte velünk, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy ez volt az első és utolsó próbálkozása a kő megszerzésére. Én ekkor fogtalak benneteket és egy olyan városba vittelek titeket, ahol soha még csak nem is hallottak erről a szervezetről. Sajnos, édesanyád sebe halálosnak bizonyult... Nehány hétre rá, hogy beköltözünk új házunkba, meghalt.

Bár minden gyógyító energiámat összeszedtem, nem tudtam megmenteni. És elkeseredve a kudarctól és attól való félelmemben, hogy még téged is elveszítlek, ha továbbra is veled maradok, kosárba raktalak, melléd tettem az édesanyád által írt levelet, melyben a születésed körülményeit, és a kő történetét írta le - a nővérének akarta elküldeni - és letettelek egy templom lépcsőjére, hogy emberek találjanak meg, emberek neveljenek fel, és addig ne is tudj róla, milyen erőkkel rendelkezel, míg fel nem nősz. Én pedig... Visszatértem a bolygóra, ahol születtem és felnőttem és megpróbáltam újra életet lehelni belé. Persze, nem sikerült.

- Miért? Miért menekültél el, és hagytad sorsára a lányodat? - a kérdés, furcsa módon, nem a jelenlévő hölgyek egyikétől származott. Nem. InuYasha volt az, aki feltette az ominózus kérdést, aki eddig az ajtófélfának támaszkodva - látszólagos nemtörődömséggel - hallgatta a történetet. Csak a szeme villogása árulta el Kagome-nak - és csak neki - hogy valójában minden érzékel figyel. S most - úgy látszik - nem tudta már szó nélkül hagyni a dolgot.

Tindra Svart felnézett a komor fél-démonra.

- Jogos a kérdés - mondta nyugodtan - és valóban, lehet, hogy másként kellett volna tennem, nevezhetsz gyávának, vagy akárminek, nem tudok mást mondani, akkor úgy éreztem helyesnek, ha Kagome emberek közé kerül. Én pedig, ahogy lehetett, figyelemmel kísértem az életét, várva a pillanatot, amikor közbeavatkozhatok.

- A pillanat elérkezett - hallották Kaede anyó reszelős hangját, majd a vén papnő felállt - Naraku megtalálta a lányodat, és a gyémántot már el is vitte. Most pedig Kagome erejére feni a fogát.

- Tudom. És azért jöttem, hogy segítsek a lányomnak. Eljött az ideje, tanítani fogom arra, hogyan használhatja, és hogyan aknázhatja ki legjobban a képességeit.

Néma csönd követte ezeket a szavakat. Kagome arra gondolt, milyen furcsán érzi magát most, hogy itt az apja, hogy találkoztak... És igazán, természetesen nagyon örül, hogy ő fogja tanítani az erejét használni... De... A csuda tudja... Valahogy sokkal szívesebben gyakorolna InuYashával...