A megtalált testvér... Vagy más?

Lassan hajnalodott. Kaede anyó ismét kicserélte a kötéseket, a már nyugodtan alvó lányon. Kagome ugyan nem éledt fel ájulásából, de a tapasztalt gyógyító jól tudta; nincs komoly baj. Most még. Kagome lassan, szabályosan lélegzett, pillái békésen pihentek egymáson s arcáról már el is tűntek a csúnya, vörös foltok. A démonvér működésbe lépett... Gyógyítja a halandó testet. Hamarosan sehol sem lesznek az égés okozta sebek. Megzörrent odakint a szélhárfa, majd nem sokkal ezután a szobába lépett InuYasha. Most teljesen más volt, mint mikor még Ayumi is itt ámuldozott a történteken. Akkor igyekezett keménynek és határozottnak mutatni magát, hogy meg ne törje a halandó lány belé vetett bizalmát. Most azonban... Így, maguk között, hagyta hogy megrohanják a kételyek.

- Nem is tudom, Kaede anyó... Olyan kilátástalannak tűnik ez a harc. A legjobb lenne bele se kezdeni, hanem...

- Nem ismerek rád InuYasha! - vágott közbe a vén papnő fejcsóválva - miért döntöd el előre, hogy nem győzhettek? Pláne, ha Kagome is tisztában lesz az erejével...

InuYasha az alvó lányra nézett. Megdobbant a szíve. Milyen gyönyörű! Igazán sokat változott azóta, hogy utoljára látta. Talán tizenöt éves lehetett... Hihetetlen, hogy mennyit számít három év... Megrázta a fejét. Nem. Nem szabad most erre gondolnia. A harcra kell koncentrálni. Mert Naraku nem hagy szusszanásnyi időt sem, ebben biztos lehet. Bizonyára már nagyban tervezi a következő támadást. Hogy vajon mire kell neki olyan nagyon az ékkő, aminek hatalmával csak Kagome tud igazán bánni, azt csak találgatni tudta. De hiszen... Kagome is kell neki, nem azt mondta Ayumi? InuYasha biztos volt benne, hogy Naraku-nak annál gonoszabb terve van, mintsem egyszerűen elveszi a lánytól a követ - s vele együtt a lelkét - nem, emögött biztos rejlik még valami több...

- Hol... vagyok...?

InuYasha megrezzent. Észre se vette, hogy egyedül maradt a - most már éppen ébredező - lánnyal. Ő pedig talán túlontúl is közel ül a lányhoz. Hátrébb csúszott. Kagome hatalmasra tágult szemekkel nézte őt, szája mosolygósra nyílt s egész lényén látszott, hogy legszívesebben azonmód a nyakába ugrana - ha tudna.

- InuYasha! Hát mégsem csak az álmaimban létezel... Tudtam! Tudtam! Tudtam, hogy egyszer biztos találkozni fogunk... Mi van veled? Hol vagyunk? És - most vette észre kezén a kötést - mi történt velem?

InuYasha elmosolyodott. Hát igen, ez Kagome. A kis cserfes. Semmit sem változott... Belül... Vagy mégis? Amikor azt a találkozást említette... Mintha vágyakozóan csengett volna a hangja... Vagy csak képzelődik? Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az ide nem illő gondolatokat, majd - némi töprengés után - megfogta a lány kinyújtott kezét.

- Semmi pánik, Kagome. Jó kezekben vagy. A sebeid hamarosan begyógyulnak.

- Sebeim?

- Semmire sem emlékszel?

- Nem... Vagy várj csak! Ayumi-val voltam, aztán megtámadtak minket. A gyémántot akarták. Odaadtam, de mégis bántották Ayumi-t! És én ekkor nagyon dühös lettem. Nagyon dühös. És rájuk támadtam... De nem tudom mivel... És hogyan... Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt tértem magamhoz.

- Légy erős, Kagome...

- Igen...?

- A pecsét feloldódott. A démoni erőd visszatért. És sajnos... Az terített le.

- A démoni... erőm?

Kagome hitetlenkedve nézett InuYasha szemébe. Aztán a falon lógó tükörben hirtelen meglátta magát... Felsikoltott.

- Ó, egek! Így nézek ki?! Mi történt velem?!

- Már mondtam - InuYasha higgadt maradt és próbálta Kagome-t is nyugtatni - fél-démon vagy, Kagome. Mindig is így néztél ki.

- Dehogyis... Egész mostanáig rendes lány voltam...

- Az csak Kaede varázslata miatt volt...

Kagome önkéntelenül is a láncra nézett, melyet - mióta eszét tudja - állandóan a nyakában viselt.

- Igen - bólintott InuYasha - a láncod.

- Akkor most már... Levehetném?

- Ne, Kagome - mondta az éppen ekkor belépő Kaede anyó - még ne vedd le. Legalábbis addig ne, míg teljes biztonsággal nem tudod használni az erődet.

Kagome bólintott.

- Köszönöm, Kaede anyó - mondta. Az öregasszony derűsen biccentett.

- Szóra sem érdemes. Jobban érzed már magad?

- Valamennyire igen.

- Remek. InuYasha, itt tudsz maradni vele? Nekem most el kell mennem.

A fiatalok összenéztek... Aztán gyorsan félre. Ugyanis mindkettejük tekintetében jóval több jelent meg, mint amit szerettek volna, hogy a másik észrevegyen...

- Rendben - állt fel InuYasha és az ajtó mellé húzódott - menj csak Kaede anyó. Majd én vigyázok rá.

A vén papnő bólintott, kosarat vett a karjára, és kiment. Kagome és InuYasha egyedül maradtak...

"Mi ez? - gondolta Kagome - mi ez az érzés? Miért ver ilyen hevesen a szívem? Hiszen ő a bátyám... A testvérem... Nem, semmi esetre sem érezhetek így iránta... Nekem... Nekem őt testvéremként kéne szeretnem... Mit tegyek? De mit tegyek ha ez most egyszerre csak... Lehetetlen lett? Bárcsak rám se nézne... Vagy legalább ne így... Teljesen felforrósodik a testem tőle... InuYasha... Hagyd abba... Ezt nem lenne szabad..."

"Kagome... - InuYasha nem tudta megállni, hogy hosszan ne nézze a lányt - milyen gyönyörű lettél... De te... Te a húgom voltál... A védelmemre szoruló, ártatlan kislány... Úgy kéne éreznem... Ahogy eddig is... A húgomként kéne szeresselek... De - hirtelen elkapta a tekintetét - már nem... Már nagyon régen nem... - gondolta - már nagyon régen nem a húgomat látom benned... Miért? Miért változtak meg az érzéseim? Minden lépésedről tudni akartam... Azt hittem... Csak aggódom a testi épségedért... De... Rá kellett jönnöm, hogy jóval többről van szó. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy az életed nélkülem folytatódjon tovább, és én semmit, de semmit ne tudjak rólad. Pedig ez nem helyes... És igazából ezért nem mentem soha Karinnal hozzád. Ezért lestelek csak messziről... Távol akartam tartani magamat tőled, és téged magamtól. Mert nem akartam, hogy ez az érzés elhatalmasodjon rajtam. De most már... Most már úgysem tehetek ellene semmit. Semmit! Így összezárva veled... Kagome... Bárcsak... Bárcsak minden másképp lenne és együtt maradhatnánk..."

- InuYasha...

A démonfiú megrezzent. Attól tartott, a gondolatai szép sorban kiülnek az arcára. Zavartan félrefordult egy pillanatra, míg rendezte arcvonásait, s aztán pillantott csak a fekvő lányra.

- Mi az?

- Miért... Mentél olyan messze tőlem? Valahogy... Félek itt egyedül... Félek a bennem zajló változástól... Nem lehetne... Hogy... Tudod... Mint amikor még kicsi voltam...

- Te ilyesmire emlékszel? - kérdezte InuYasha, s nem mozdult. Túl csábító volt a kérés.

- Igen. Elég sok minden visszajött, most, hogy újra látlak... Azelőtt... Anya miatt elnyomtam ezeket az emlékeket. Ő teljes komolysággal állította, hogy nem létezel...

InuYasha elmosolyodott.

- Elmenjek bemutatkozni neki?

Kagome is mosolygott.

- Én örülnék...

Csend szitált közöttük.

InuYasha egyszer csak azon vette észre magát, hogy újra ott ül Kagome mellett. És fogja a kezét...

Kagome arcán boldog mosoly játszott.

- Köszönöm. Ez már majdnem olyan, mint régen volt...

- Mert régen milyen volt? - InuYasha tette magát, mint aki nem emlékszik.

- Amikor féltem valamitől... És felriadtam az éjszaka közepén... Te mindig ott ültél az ágyam szélén... És aztán... A karodba szorítottál... Én hozzádbújtam... És úgy éreztem, hogy a világon semmi sem bánthat... Mert te itt vagy nekem, és megvédesz.

- Most már neked kell megvédened magadat, Kagome. Meg kell tanulnod.

- Tudom... De addig... Nem lehetne?

InuYasha utálta magát az engedékenységéért. Tudta, veszélyes vizeken eveznek, és mégis... Óvatosan magához ölelte Kagome-t, s hagyta, hogy a lány teljesen befészkelje magát az ölelésébe. Milyen régen is volt... Állát a lány fejebúbjára hajtva, lágyan simogatta a dús, selymes tapintású tincseket, s igyekezett nem tudomást venni a testében egyre növekvő forróságról. Lehunyva szemét, erővel visszaidézte eltemetett emlékeit a kislány Kagome-ról, akit valóban sokszor vigasztalt így a démontámadások után, amikről Kagome nem is tudott. Csak a félelem emléke maradt meg benne. S ekkor... Egy lágy érintést érzett az arcán... Kinyitotta a szemét, s pillantása, Kagome világoszöld cicaszemeinek vágyakozó tekintetével találkozott. Remegni kezdett... Ha Kagome is... Ha ő is azt érzi, amit ő... Akkor...

- InuYasha - suttogott Kagome - egy kicsit azért megváltoztál... A tekinteted... Sokkal szomorúbb, mint ahogy emlékszem rá... És a vonásaid is... Szigorúbbak lettek... Nem vagy boldog? Gondjaid vannak?

InuYasha döbbenten bámult a lányra. Kagome érzékei mikor élesedtek ki ennyire? Hogyan is volt képes megérezni a benne pusztító, fájdalmas ürességet? Ami most, hogy találkoztak és mégsem, kétszeres erősséggel kong benne?

"Mit felelhetnék erre... - tűnődött - szomorítsam el az igazsággal? Majd rájön magától is... És különben is... Ezeknek a szemeknek nem lehet hazudni..."

Hallgatott. Inkább még szorosabban ölelte magához Kagome-t azzal sem törődve, hogy milyen érzéseket szabadít fel benne ez az ölelés, hogy milyen sebeket tép fel... Mindegy már...

- InuYasha... - nézett fel Kagome és zöld szemei úgy ragyogtak, mint két, különös színű csillag - annyira örülök... Hogy végre találkozhattunk... - azzal felemelte a fejét és egy lágy, érzéki csókot lehelt a démonfiú szájára. Aztán elfészkelődött InuYasha karjában, s lehunyva a szemét, hamarosan elaludt. InuYasha pedig égő testtel, és lélekkel őrizte álmát (ő maga alvásra immár képtelenül, a virrasztás mellett döntött) s akkor, mikor már teljesen biztos volt benne, hogy Kagome mélyen alszik, lehajolt hozzá és viszonozta a csókot.