Mennyei szüzek! Hova kerültem?? Először is az a fura, kutyafülű, magát démonirtónak nevező srác... Aztán egy ősöreg anyó, a papnők hagyományos öltözetében, mindenféle gyógyfüvekkel és fura dolgokkal kenegeti az én barátnőm égési sérüléseit. És aztán... Felfedeztem még valamit.

Kagome megváltozott... A haja... Esküszöm, kék lett! És, ha még ez sem lenne elég, a sűrű hajból, fekete macskafülek kandikáltak elő, a homlokán ugye, az a fura, vörös jel... A körmei pedig... Nos, fogalmazzunk úgy, hogy valószínűleg életében nem lesz szüksége műkörmösre.

Zúgott a fejem. Ennyi új információt egyszerre kicsit sokkoló volt befogadni. Ráadásul úgy tűnt, ez a fehér hajú ismeri Kagome-t... Fura, nekem még sosem beszélt róla, hogy egy ilyen alak udvarolna neki... Bár, ahogy most kinéz az én barátnőm, már semmin nem lepődöm meg. Viszont, ha már belecsöppentem, akkor tudni akarom az igazat. Vagy amennyi publikus belőle. Összeszedtem minden bátorságomat és megszólítottam az ajtóban komorló, távoli tekintetű pasast.

- Izé... Ne haragudj, hogy megzavarom a meditációdat, de honnan ismered te Kagome-t?

A jelenés rám nézett.

- Mit is mondtál, ki vagy te?

Köhintettem egyet. Imádom, ha visszakérdeznek...

- Ayumi. Kagome barátnője. Engem támadtak meg azok az izé... Démonok. Ő csak védett. És ne haragudj, de te még nem árultad el a nevedet.

- InuYasha.

Semmi "bocsánat, elfelejtettem" vagy valami ilyesmi, száraz tényként közölte, hogy hívják. Nos, a neve sem volt kevésbé feltűnő, mint ő maga. Hm.

- Örvendek. Szóval, honnan ismered Kagome-t?

- Én találtam rá.

- Ó...

Erre nem tudtam mit mondani. Szóval, Kagome talált gyerek. De érdekes...

- És... Ha jól látom, sem te, sem Kagome nem vagytok átlagos emberek...

- Nem - rázta a fejét - nem vagyunk emberek. Féldémonok vagyunk. Mutánsok.

- Mu... Mutánsok? - ezt nem tudtam hova tenni.

- Hallottál már a kísérletekről, nem?

- Milyen kísérletekről?

- Amivel egy új, erősebb emberfajt akarnak létrehozni az ostoba tudósok - hallatszott ekkor az élemedett korú papnő hangja - és elkezdték keresztezni az emberi vért a démonok vérével... Gyatra eredmények születtek. Öntudatlan, gyilkolásra termett szörnyek, vagy életképtelen torzszülöttek. Eleve bukásra ítélt harc...

- Szóval... A démonok... Tényleg léteznek?

- Igen. Valóban léteznek. Persze, az ő bolygójukon ezek a tulajdonságok normálisnak számítanak... Csak nekünk, embereknek hátborzongató.

- Akkor Kagome és InuYasha is... Ilyen kísérletből születtek? - kérdésemet ezúttal az anyóhoz intéztem, lévén közlékenyebbnek találtam, mint a morc "kutyát".

- Nem. Mint mondtam, egyetlenegy kísérlet sem járt sikerrel. InuYasha és Kagome, hogy úgy mondjam, normális kapcsolatból született.

- Úgy érted... Egy démon és egy ember...?

- Úgy. Persze, a kormányok ügyesen eltitkolták, hogy kutatásaik eredménytelennek bizonyultak. És elkezdték begyűjteni ezeket a félvér gyerekeket. Később aztán szerencsére feledésbe merült ez az egész. A félvérek generációját viszont már nem lehetett semmissé tenni, bár egyesek megpróbálták...

- A mai napig próbálkoznak - dörmögte közbe Inuyasha, mintegy hozzávetőleg.

- Valóban - bólintott Kaede-sama - a félvérek, vagyis a mutánsok, sehol sem élhetnek békében. Az emberek rettegnek tőlük az erejük miatt. Szüntelenül attól félnek, hogy egyszercsak fellázadnak, ledobják magukról az elnyomás láncait és...

- Azért lásd be, Kaede anyó, van ebben némi igazság - úgy látszik, InuYasha lassanként kegyeskedik tudomásul venni a létezésünket - különben miért lenne egy nap akár ötven-hatvan riasztás?

- Gonoszok mindig is léteztek - legyintett Kaede-sama - de úgy vélem, a legtöbb félvér semmi mást nem akar, csak normális életet élni.

- Hmpf.

Ez volt InuYasha megjegyzése Kaede-sama utolsó szavaira. Aztán rámnézett.

- Most már igazán elmondhatnád, hogy mi történt.

- Ó... Igen - a nagy kérdezősködésben el is felejtettem, hogy nekem is van mesélnivalóm - szóval Kagome bankba akarta tenni a gyémántját és...

Elmeséltem mindent, úgy ahogy volt. A feltűnő, furcsa alakok leírásakor InuYasha megrezzentette füleit. Hm. Lehet, hogy ezeket is ismeri? Miután befejeztem, hosszan nézett. Aztán megszólalt.

- Szóval megszerezték a gyémántot.

- Igen - bólintottam - magukkal vitték.

- És az a dög azt mondta... Hogy Kagome is kellett volna nekik?

Bólintottam. InuYasha Kaede-sama-ra nézett. A vén papnő sokatmondó pillantással tárta szét a kezét.

- A pecsét feltört, InuYasha. Kagome erejét többé semmi sem kényszerítheti ismét szunnyadásra. Tanítanod kell őt. Tanítanod kell, hogy meg tudja védeni magát... Sőt. Legjobb lenne, ha a Démonirtók is mellé állnának... Egyedül nem megy semmire. De ti sem.

- Karin is mindig ezt mondja...

- Nos, akkor nem gondolod, hogy esetleg igazunk van?

Ide-oda kapkodtam a fejem. Az elhangzott párbeszédből csak annyit értettem, hogy InuYasha-nak tanítania kellene az én barátnőmet. De vajon miért esik ennyire nehezére?

- Ayumi... - hirtelen fel sem fogtam, hogy hozzám beszélnek, csak sokára észleltem, hogy Kaede-sama ezúttal engem néz - nagyon köszönjük, hogy mindezt elmondtad. De mivel te csak egy egyszerű halandó vagy, nagy veszélybe keveredhetsz, ha itt maradsz. Ne aggódj, Kagome hamarosan rendbe fog jönni. Te pedig menj most. InuYasha majd hazavisz.

- Hmpf. Mi vagyok én, gardedám?! - méltatlankodott a kutyafülű, de aztán intett nekem, hogy menjek utána. Felültünk a Kawasaki-ra, s - miután közöltem a címünket InuYasha-val - hamarosan a házunk előtt álltam. Mielőtt bementem volna, fontosnak tartottam elmondani még valamit, ami csak most jutott az eszembe.

- InuYasha...

- Hm?

- Az a Kagura... Nagyon csodálkozott, hogy Kagome csak féldémon. Úgy vélem, azt hitte igazi démon után szaglásznak.

- Hmpf.

InuYasha-n nem látszott, hogy bármiféle érzelmeket kavart volna lelkében a hír. Megbiccentette a fejét köszönésképpen, és már ott sem volt. Én meg sóhajtva bementem a házba, átkozva a sorsot, hogy embernek születtem. Lám, most lemaradok a legjobb részekről...

Ám, mielőtt nyugovóra tértem volna, hirtelen zajt hallottam az ablak felől, s mire észbekaphattam volna, már ott is állt előttem egy felettébb furcsa alak, aki valamiképpen... Hasonlított Kagome-re. Magas volt, ezüstkékben derengő haja copfba kötve is a derekát verdeste (csak találgatni tudtam, kiengedve milyen hosszú lehet), fülei macskához... nem is, inkább párducéhoz hasonlítottak, az arca pedig lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Sárgászöld macskaszemei világítani látszottak a sötétben. A homlokán ő is viselt valami jelet, de nem tudtam kivenni, hogy mit ábrázol. Egyébiránt régimódi szamuráj öltözetet viselt - páncél nélkül - a katana sem hiányzott az övéből. Barátságos mosolyt villantott rám és előrenyújtva kezét, bemutatkozott.

- Üdvözlet! Tindra Svart vagyok. Kagome apja.