Érettségi után

- Gratulálok a sikeres érettségidhez! - Karin széles mosollyal szorította meg fogadott fia kezét az iskolai ünnepség után és már gondolkodtál azon, mivel is akarsz foglalkozni?

InuYasha széles farkasmosolyra húzta a száját.

- Igen, tudom. Démonvadász leszek.

- Démonvadász?? InuYasha, neked a rögeszméddé vált az a bosszú.

- A rögeszmémmé... - InuYasha elmélázva a távolba meredt - lehetséges.

Kagome védelmében

- Elmegyek Kagoméhoz és meglátogatom - szólalt meg Karin egy üde, tavaszi napon a reggelizőasztalnál - neked nincs kedved jönni, InuYasha?

A fiú rámeredt Karinra. Nem volt titok, h néhány hónapja az asszony rendszeres megnézte, hogy boldogul Kagome új családjánál, de ezt eddig, így még nem jelentette be soha. Vajon most akkor miért?

- Azt hiszem, nem - mondta, kis bizonytalansággal a hangjában. Persze, titokban azért elég sokszor járt már arra... De csak "így" odamenni... És találkozni... Nem. Azt nem. Az... Túl veszélyes volna. De nem a démonok miatt. Viszont valamit ki kéne találni Karinnak...

- Úgy gondolom - tette hozzá némi gondolkodás után - hogy én potenciális veszélyforrás vagyok Kagome számára. Mivel legalább tíz méteres körzetből vonzom a démonokat... Nem lenne jó, ha ilyen nyíltan...

- Jó, értem - bólintott Karin - csak azért gondoltam, mert Kagome ma lett tizennyolc. Nemsokára kikerül a szárnyaink alól. Tőlem most megkapja az örökségét, a rózsaszín gyémántot.

- Na és én mit adhatnék neki, szerinted?

- Például felajánlhatnád a Démonirtók segítségét - mondta halkan Karin.

- Persze - morrant InuYasha - de ahhoz előbb a többiekkel is beszélnem kéne... Meg... Nem úgy volt, hogy mostanra visszakapja az erejét?

- Amit valószínűleg nem tud még használni...

- Azt akarod, hogy én tanítsam? - InuYasha furcsa tekintettel méregette Karint. mintha azt latolgatná magában, most falja-e fel, vagy hagyja későbbre.

Karin nem ijedt meg fogadott fia ádáz tekintetétől.

- Te vagy az egyetlen, aki megtaníthatja; miként lehet félvérként létezni - mondta nyugodtan, majd felállt - és összeszedve a kiürült tányérokat - kiment az étkezőből.

Lehull a béklyó (Ayumi beszámolója)

Sziasztok, nevem Fujiwara Ayumi, és Higurashi Kagome legjobb barátnőjének mondhatom magam. Már elég régóta - az általános iskola első osztályától kezdve - jó barátnők vagyunk. Alsóban nem egy osztályba jártunk, de amikor középiskolába kerültünk, ez megváltozott. Egyébként Kagome és én egy utcában lakunk és reggelente mindig együtt mentünk suliba - innen az ismeretség.

Már első látásra megkedveltem őt, és minden titkomat megosztottam vele. Ő pedig szintén így tett. Tudtuk, hogy melyik fiú tetszik a másiknak, miket szeret titokban csinálni, melyik popsztárnak írt már szerelmeslevelet, mikor próbálta ki először a cigarettát... Meg minden ilyen egyéb apró, akkor iszonyúan fontosnak tűnő dolog. Nem tudhattam - honnan is tudhattam volna - hogy a legeslegnagyobb titkot Kagome azért őrzi meg magában, mert még ő maga sem tud róla...

Az iskola elvégzése után is barátnők maradtunk. Ő egyetemre jelentkezett, előkészítőre járt, én pedig a közeli könyvesboltban kaptam állást, úgyhogy reggelenként még mindig együtt tudtunk menni...

A tizennyolcadik születésnapja után kezdődtek a furcsa, és meglehetősen borzalmas események, melyek aztán mind a kettőnk életét megváltoztatták.

Aznap egyébként nem is történt semmi különös - mármint a születése napján - este találkoztunk, elmentünk a kedvenc kávézónkba és ott elmesélte, hogy megint meglátogatta az a Karin nevű titokzatos nő, aki ebben az évben már többször feltűnt náluk, és átadott neki egy bársony zsákocskában egy rózsaszín gyémántot, mondván, hogy ez az öröksége. Ekkor derült ki Kagome számára, hogy Higurashiék mindössze a nevelőszülői voltak...

Karin elmesélt egy-két - érzésünk szerint - lényegtelen dolgot a múltjából, majd sok boldogságot kívánva, távozott. Kagome meg ott maradt a kételyeivel, és azzal a furcsa érzéssel, hogy a történetnek csak a felét hallotta. Mellesleg, Karin azt tanácsolta neki, hogy rakja széfbe a gyémántot.

Nos, Kagome meg is akarta fogadni ezt a tanácsot, ezért megbeszéltük, hogy péntek délután találkozunk és elkísérem őt egy bankba, ahol széfbe teheti kincsét. De Kagome mindig kombinál...

Nem volt neki jó akármelyik hírneves bank a város központjában; nem, ő egy eldugott mellékutcában székelő, ismeretlen bankocskába akart elmenni. Később elmondta, hogy azért jutott eszébe ez a képtelenség, mert attól tartott, hogy a nagy bankokat hamarabb kirabolják... Hát, inkább egy jövőbeni bankrablást (ami nem is biztos, hogy megtörténik) választottam volna, mint azt, ami végülis történt...

De kezdem az elején.

Tehát: péntek délután kettő egész órakor Kagome már ott várt engem a buszmegállóban, mert az a bank, amit kinézett magának a külvárosi részen volt, és oda, okosabb volt busszal menni. Mivel sem én, sem Kagome nem járt még azon a környéken ezelőtt, hát... Kanyarogtunk ide, kanyarogtunk oda, egyik kis mellékutca a másik után... Kagome egyre azt mondogatta, hogy "itt kell lennie valahol..."

Csak éppen azt nem tudtuk, hol lehet az a "valahol".

Mit szépítsem: alaposan eltévedtünk. És ez volt a kisebbik baj. A nagyobb, az a következő mellékutcánál várt ránk... Ugyanis belebotlottunk egy huligánbandába. Egy magas, fekete hajú fickó, ezüstfehér bundában, meg két csaj. Az egyik - bizonyára elmentek neki otthonról - kimonót viselt. És a kezében legyezőt tartott. A másik lány is elég fura volt, fehérre szőkített haj és legalább két kiló alapozó, amitől kellőleg fehérnek hatott az arca. A ruhája is fehér volt, s ő is tartott a kezében valamit - gondolom, hogy ne legyen üres - mégpedig egy tükröt.

Egy kristálytükröt. A kimonós lány elénk toppant, kiterjesztette legyezőjét, és lágy, behízelgő hangon megszólalt, egyenesen Kagome-nak címezve szavait.

- Ha most azonnal átadod az ékkövet, esetleg életben hagyunk...

Kagome csak meresztette a szemeit. Szintúgy én. Honnan tudnak ezek a rózsaszín gyémántról??

- Kagome - súgtam barátnőm fülébe - említetted másnak is esetleg...

- Dehogyis, hogy jut eszedbe! - méltatlankodott Kagome - te vagy az egyetlen, akinek elmondtam...

- Akkor honnan tudják ők is, hogy...

Kagome megvonta a vállát.

- A gyémánt az anyai örökségem - mondta határozottan - nincs szándékomban önként és dalolva odaadni nektek.

- Akkor sem, ha mondjuk... A barátnőd élete a tét?!

Minden olyan gyorsan történt... Egy szemvillanás leforgása alatt a kimonós elkapta a karomat, magához rántott, s az ezüstbundás egy meglehetősen hatalmas tőrt szegezett a torkomnak. Éreztem, ha megmoccanok, habozás nélkül átvágja a gigámat...

- Ayumi! Engedjétek el őt, gazemberek!

- Szívesen... Amint a kezembe adtad a gyémántot - csendült fel ekkor az ezüstbundás fickó hangja, mely mély volt, nyugodt és bársonyos ugyan; de a csuda tudja... Viszkettem tőle.

- Rendben van! De előbb engedjétek el Ayumi-t!

- Előbb ide az ékkövet!

- Nem! Csak ha látom, hogy a barátnőm szabad!

- Nos, ebben az esetben...

Az ezüstbundás megmozdította torkomon a kést. Csak egy egészen pici vágást ejtett rajta, melyből rögvest csorogni kezdett a vér. Kagome megtört. Benyúlt a táskájába és odadobta a kimonős lánynak a bársony zsákot.

- Ó, köszönjük! - nevetett fel a flúgos csajszi; majd kiterjesztve legyezőjét, tett vele egy mozdulatot a levegőben, pont az orrom előtt, és... A következő pillanatban mintha borotvaéles kések metélték volna minden tagom; véreztem, fájtam mindenhol. Leroskadtam, majdnem elvesztettem az eszméletemet. A pengék továbbra is kaszaboltak...

- Szemetek! Ezt nem ússzátok meg élve...!

Mintha nem is Kagome hangja lett volna; volt valami furcsa mellékzöngéje. Odakaptam a fejem, ahol a barátnőm állt, de már csak azt láttam, hogy Kagome körül valami kékes-lilás fény játszik és ő roppant dühösen villogó szemekkel mered az ezüstbundásra és társaira. Homlokán hirtelen vörösen világítani kezdett valamiféle, virág alakú jel, és a gyöngyök is vörös színben izzottak a nyakában. Hogy ezután mi történt, azt nem tudom, mert erőt vett rajtam az ájulás, mely már az előbb is kerülgetett(...)