Karin

Több, mint tizenöt év telt el azóta... Tizenöt hosszú év, amióta nem láttam az én kicsi macskámat, Kagomét.

Még sosem neveltem féldémont (kivéve InuYashát, de hát ő, mikor hozzám került, már jócskán túl volt a kisgyermekkoron és nem is engedte magát nagyon nevelni) ezért egyik-másik dolog vele kapcsolatban kifejezetten riasztott. Például a hosszú karmai, melyeket tetszés szerint kimereszthetett és visszahúzhatott. Vagy az a jel a homlokán, mely tűzvörösben izzott, ha sírt vagy dacos volt valamiért. És természetesen... Az a tény, ami miatt három éves korában új nevelőszülőket kellett keresnem neki. Történetesen, hogy állandó életveszélyben volt.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy InuYashának mennyire igaza volt...

Békés, csendes éjszaka volt, a kicsik csendesen szuszogtak ágyukban, semmiféle nesz nem hallatszott a gyermekszoba felől, én azonban mégis felriadtam álmomból. Dideregve a félelemtől. Oldalra néztem. A férjem nyugodtan aludt, teljesen kifáradva az aznapi munkától, még arra sem ébredt fel, hogy villanyt gyújtottam. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, mitől félek. De reszkettem, féltem, be voltam rezelve. Valami van itt, aminek nem kéne itt lennie. Ezt minden idegszálammal éreztem. Első gondolatom a gyerekek voltak: ha valami veszély közelít, elsőül őket kell menteni. Míg végigsiettem a folyosón, melynek végéből nyílt a gyermekbirodalom, azon törtem a fejem, hogy felébresztem InuYashát. Elvégre, az ő apja egy kutyadémon volt, ha lehet hinni a pletykáknak, s mint ismeretes, a kutyáknak nagyon érzékeny orruk van... Emellett InuYashának megvolt az a különleges képessége, hogy megérezte a nem e világból származó dolgokat (lett légyen az étel, személy, avagy tárgy). Úgy véltem, valószínűleg ő ki tudná deríteni, mi az, ami ennyire megrémített. De aztán mégsem kopogtattam be hozzá, ki tudja miért.

Odaértem a gyerekszoba ajtajához, kinyitottam... És hirtelen szóhoz se tudtam jutni a döbbenettől. Az ablak tárva-nyitva, s az egész szobában olyan hideg volt, mint valószínűleg az Északi Sarkon lehet (mondjuk, tél volt, de aznap igen enyhe idő járt, mely nem indokolta ezt a fagyos légkört) és Kagome ágyánál... Ott állt (vagy lebegett?) egy... egy... egy valami. Nem tudok jobb szót rá. Se mutáns nem volt (legalábbis az általam ismert mutánsok közül egyikre sem hasonlított), se ember... Talán földönkívüli, esetleg egy elrontott kísérlet eredménye... Szürkészöld, nyálkás testén különféle dudorok éktelenkedtek, a feje(?) a mennyezetet verte; végtagjai össze-vissza tekeregtek, a szemét nem láttam, ha volt neki egyáltalán. Hirtelen kinyúlt belőle egy meglehetősen nyákos, undorító csáp, vagy isten tudja mi, s Kagome ágya fölé imbolyogva, már éppen készült megragadni a kislányt. Ekkor szakadt fel bennem a döbbenet némasága. Kinyitottam a szám és elsüvítettem annak az egyetlennek a nevét, aki ebben a helyzetben tehetett valamit...

• INUYASHAAAA!!!

• Vasromboló, lélekrabló! - hangzott fel a következő pillanatban, s egy vakító, sárgás villanás szinte kettészelte azt a zöld izét, aki hangos sipítással adta ki páráját, majd összecsuklott a teste s hamarosan elenyészett. InuYasha az ablakpárkányról figyelte a nyomorult pária pusztulását. Aztán rám nézett.

• Nyugi Karin. Itt vagyok, nem kell úgy ordibálni.

• Te... Itt voltál? - alig tértem még magamhoz a sokkból – láttad, hogy jött be? Egyáltalán... mi volt ez?

• Nem láttam, hogy került ide – rázta a fejét a démonfiú de nem tudtam aludni... Aztán valami furcsa szagot éreztem. Ide vezetett. De a szobában akkor még nem láttam semmit. Lehet hogy akkor bajlódott az ablakkal. Úgyhogy elrejtőztem és vártam, hogy bejöjjön és elkaphassam.

• Értem. És te tudod mi volt ez?

• Egy démon. Alacsonyrendű. Láttad, hogy egy csapással el tudtam intézni.

• Szerinted... Az ékkőre fájt a foga?

• Mi másra? Esetleg még Kagomét is felfalta volna, ha hagyom, hogy övé lehessen az ereje.

Megborzadtam. Ez sok volt arra az éjszakára. Mindenesetre, annak örültem, hogy Kagome ép bőrrel megúszta. Hallgatagon, gondolataimba merülve ringattam a felriadt kicsiket újra álomba. Még kérdezni akartam valamit, de InuYasha addigra kiment a szobából...

Két nap múlva aztán kiderült, hogy túl korai volt az örömöm. Ugyanis két nappal később egy körülbelül kétszáz méteres, hatalmas százlábú akarta magával cipelni Kagomét, de szerencsére InuYasha most is résen volt. Ám attól a naptól kezdve sorozatosak lettek a támadások. Felbukkant a kislány közelében mindenféle szerzet, szőrös és nem szőrös, polipszerű, nyálkás kocsonya és koponyafejű, rémisztő csontváz, és... Emberek is. Igen, egyszerű halandók, bár szemükben ott villogott valami tömény gonoszság. Megkörnyékezték Kagomét, cukrot, csokoládét adtak neki (amit, persze nem fogadott el) csalogatták magukkal... Szerencsére, szófogadó kislány volt, és betartotta a háziszabályt: idegenekkel még a sarokig se! Hogy elejét vegyem a zaklatásoknak, általában InuYashával küldtem őt sétálni (már amikor nem volt épp iskolában, vagy nem a haverjaival lógott) Akkor, mikor együtt voltak, nem is volt semmi baj. De ha magamra maradtam vele... Már megint ott voltak. (...)

És azt a napot sem fogom soha elfelejteni, amikor Kagome megsérült...

Az a támadás nem a szokott koreográfia szerint zajlott. Hárman jöttek... Mindegyik emberforma, s a szemükben oly mértékű rideg gonoszság csillogott, hogy borsózni kezdett a hátam. Egy férfi, hófehér, ezüstösen csillogó bundába burkolózva, hosszú fekete hajjal, melyet a feje tetején copfba fogott. Egy lány, fehér ruhában, fehér arccal és hajjal, kezében kristálytükör... És egy másik, színes kimonóban, kezében legyezőt lógatva. Iszonyú erősek voltak, InuYasha alig bírt velük. Bár nincs gyakorlatom a harcban, kendo-t valamikor én is tanultam és most, hogy Kagomét majdnem minden éjszaka inzultálta valaki, úgy éreztem, nekem is kardot kell ragadnom. Ezek ellen tehát ketten voltunk, de én mintha nem is számítanék, egyre csak InuYashát támadták. Aztán az egyikük – a színes kimonós – hirtelen félreütötte a kardot lendítő kezemet, s Kagome ágyához ugorva, felkapta a kislányt. Valamit kirántott összetűzött hajából, amely a földre dobva, azonnal kékesen derengő kört alkotott. Beleállt a körbe, Kagoméval együtt. Nekem rögtön leesett, hogy ez valami teleportáló eszköz, tehát perceken belül el fognak tűnni. Rohanni kezdtem, de mielőtt elérhettem volna a kört, éles fájdalom járta át a testemet. Lehanyatlottam. Még láttam, ahogy InuYasha visszaveri a bundás férfi egyik igen kemény támadását, valami vörös fényt láttam villani... Aztán minden elsötétedett.

Mikor magamhoz tértem, ugyanott feküdtem, ahol összecsuklottam. Mellettem InuYasha térdelt és ébresztgetett.

• Hahó Karin... Vége van. Hogy vagy?

Összerándultam a fájdalomtól, mikor megpróbáltam felülni.

• Fájok... - panaszoltam.

• Akkor ne mozogj. Mindjárt ellátom a sebedet.

• Köszönöm. Hogy végződött a csata? Sikerült legyőznöd ezeket?

• Nem. Elmenekültek.

Többet egyelőre nem mondott, némán kötözte be a bal lapockám alatt éktelenkedő perzselt szélű lyukat. Megmozdítottam a karom, mikor végzett. Fájt, de már nem olyan élesen.

• Már jobb. Mondd, te láttad mi történt velem?

• Eltalált a főmocsok egyik ronda csápja. Vagy nyolc lógott ki a testéből... - mondta higgadtan InuYasha – és egész biztos, hogy meghalsz, ha Kagome nem ment meg.

• Kagome... Használta az erejét? - csodálkoztam.

InuYasha bólintott.

• Persze, még gyakorolnia kell... És még nem is elég erős. De trükkös a kicsike.

• Hogyhogy?

• Emlékszel a homlokán lévő jelre?

• A liliom – bólintottam – mi van vele?

• Csak annyi, hogy lézersugarat tud kibocsátani belőle.

• Lézer... Sugarat? - meredtem a fiúra. Nem akartam hinni a fülemnek.

• Azt. Meg is sütötte vele a hölgyikét, aki éppen elrabolni készült őt. Ha Kagome idősebb lett volna, most egy gonddal kevesebb. De sajnos, csak megsebezni tudta.

• Ó... De megmenekült, ugye? Most hol van?

• Kagome?

Bólintottam. Aztán összeszorult a szívem, ahogy InuYasha arcára néztem. A máskor oly huncut fénnyel csillogó borostyánsárga szemek most megtörten, tompán fénylettek. Sütött belőlük a szomorúság és az aggodalom.

• Az ágyában fekszik. Nincs túl jó bőrben... A főmocsok másik cafkája visszaverte rá a saját támadását.

Felsikoltottam.

• Kagome... Megsérült?!

Azonnal az ágyához rohantam. És majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam, milyen állapotban van. Kicsi arcán karmolásnyomok, perzselések éktelenkedtek, s a karja, a mellkasa és combja.. Végig vörös színben lüktetett. Mintha leégett volna róla a bőr.

• Ezt... Az ő ereje művelte?

InuYasha bólintott.

• Meg annak a fehér csajnak a tükre. De ha egyszer elkapom...

• Rendben, InuYasha állj bosszút, de elsőül mentsük Kagomét! - jajveszékeltem – azt se tudom, hogy kell ilyen sebet ellátni! És nincs magánál... Biztosan elájult a fájdalomtól. Hisz még nincs is három...

• Nyugi Karin, ne pánikolj – InuYasha higgadttá váló hangja engem is lenyugtatott – a démon vére megvédi... és ismerek valakit, aki pontosan ilyen sebek gyógyítására specializálta magát. És minket, féldémonokat is jól ismer...

• Akkor menj el érte máris! - észre se vettem, hogy nem kértem, mint szoktam, hanem utasítottam.

InuYasha rám bámult.

• Rendben, indulok azonnal. De én nem vagyok a szolgád, hékás!

Összerezzentem. És elszégyelltem magam. Valóban, egy baráttal, fogadott gyermekkel nem így beszél az ember.

• Bocsáss meg. Csak nagyon aggódom Kagome miatt. Úgyhogy kérlek, hozd ide azt a csodadoktort.

InuYasha nem szólt erre semmit, csak elnyargalt. Míg a várakozás idegtépő percei peregtek, az én fejemben egyre egy kérdés motoszkált: honnan tudja ez sok fura szerzet, hogy a gyémánt itt van. És hogy Kagomét kell támadni... Szerencsére, InuYasha tényleg gyors volt. Hamarosan újra a szobába toppant, egy vénséges vén anyó társaságában, aki a papnők évszázadok óta nem változó, hagyományos ruházatát viselte. Kezében kosarat lóbált, hátán íj és tegez. A fél szemén fekete kötés. Mikor a szobába lépett, jól megnézett engem azzal az egy szemével.

• Üdv! - így InuYasha, majd hozzám fordulva, bemutatta az anyót – ő itt Kaede anyó. Egyébként papnő...

• Azt látom... - bólintottam – üdv Kaede-sama. Köszönöm, hogy idefáradtál.

• Szóra sem érdemes, ezért vagyunk – hárította el a köszönetet a vén papnő – hol a beteg?

Felálltam Kagome ágya mellől és odaengedtem Kaede-sama-t.

• Itt fekszik.

Kaede-sama gondosan tanulmányozva a gyermek sérüléseit, hamarosan munkához látott. Ámulva néztem. Mindenféle gyógynövények kerültek elő, fura patikaszerek Keletről, a kontinensről, sőt egyik-másik kötés fölött, még érthetetlen szavakat is elmotyogott. Miután Kagomét tetőtől-talpig fehér géz borította, elcsomagolta “boszorkányszereit”.

• Ezzel megvolnánk. A gyermek átalussza az éjszakát, és holnapra már jobban lesz. Este újra eljövök a kötést kicserélni. Pár nap és meggyógyul.

• Nagyon hálás vagyok! - hajoltam meg tisztelettudóan – mivel tartozom, Kaede-sama?

• Egy tea jólesne – a vén miko sandán meredt rám egyetlen szemével – azon felül semmit nem szoktam elfogadni.

Bólintottam, majd csengettem Marion-nak, hogy készítse oda a teázás kellékeit a nappaliba, s intettem Kaede-sama-nak, hogy kövessen. InuYasha nem tartott velünk, ő ott maradt a gyerekszobában, Kagome álmát vigyázni.

- InuYasha elmondta nekem, hogy a kislány sorozatos támadásoknak van kitéve - jegyezte meg az anyó, miután mind a ketten ittunk egy kortyot a teából.

- Így van - bólintottam - állandóan aggódom miatta.

Kaede-sama elgondolkodva nézett rám.

- Tudod te egyáltalán, mit vettél a nyakadba? Egy féldémon-mutáns gyermeket még akkor is nehéz felnevelni, ha alacsonyrendű családból származik...

- Mert Kagome nem?

A vén miko megrázta a fejét.

- Jelet hord a homlokán - mondta jelentőségteljesen - az mutatja, hogy az apja vagy az anyja nem akárki a démonok között.

- Szóval ezért támadják... - mormoltam.

Az anyó bólintott.

- Ezért is. Meg azért, mert nála van a Négy Lélek Ékköve.

- De hát nincs is nála... Elzártam a trezorba, majd odaadom neki, ha tizennyolc éves lesz.

Kaede-sama megcsóválta a fejét.

- Te egy gyémántot zártál el. Az ékkő burkát. A lényege azonban... Kagome testében rejtőzik.

- A lényege...? Ezt nem értem...

Kaede-sama legyintett.

- Nem is fogod. De InuYasha érti. Ezért vigyázza éberen a kislányt. Nem akarja, hogy lélektelen élőhalott váljék belőle.

Bólogattam, holott a felét sem értettem a vén papnő mondatainak. Majd kifaggatom InuYashát...

- Köszönöm a teát - koppantotta le hirtelen a csészéjét az anyó, majd felállva, elindult az ajtó felé; ám mielőtt még kilépett volna rajta, visszafordult.

- Fogadj meg egy tanácsot lányom - mondta, s higgadt nyugalmat árasztó szavai szinte beleégtek az agyamba - küldd el innen Kagomét. Rejtsd el. Ő pedig felejtse el az erejét, felejtse el az ékkövet. Ha a kő már nem lüktet benne második szíveként, a szörnyek nem találnak rá, és biztonságban lesz nagykorúságáig. Csinálj belőle

halandót, ha meg akarod óvni az életét.

"Csináljak belőle halandót?! Mégis, hogyan?!"

Később aztán - miután megvitattam a miko szavait InuYashával - kezdett tisztulni a kép. A kő és Kagome lelke - egyek. Ha elveszik a követ tőle, Kagome elveszti a lelkét és akarattalan, élőhalott bábbá változik, akit bárki az irányítása alá vonhat. Ettől akarja őt megóvni, az én kutyafülű, fogadott fiam. Na igen. Én sem szánnék ilyen rettenetes sorsot egyik gyermekemnek sem... S megfejtve Kaede anyó titokzatos szavait; rájöttünk a megoldásra: Kagoménak halandók között kell felnőnie!

Miután a kislány - hála Kaede anyó gondos ápolásának - felgyógyult, megkérdeztem a vén mikot, hogyan lehetne Kagome démoni erejét elrejteni. Erre Kaede-sama átadott nekem egy lila gyöngyökből és zöld jade-ból álló füzért, meg egy darab bambuszpapírt.

- Ezt tedd a lányka nyakába - mondta - s utána mondd ki a varázsigét, mely a papírra van írva. A gyöngyök felizzanak, s magukba szívják Kagome erejét, melyet nagykorúvá válásáig őriznek magukban. Kagome pedig olyan lesz, mint a többi halandó gyermek. Csak arra vigyázzon, hogy a lánc mindig a nyakában legyen, ellenkező esetben az ereje hamarabb előtör és akkor már lehetetlen lesz még egyszer megfékezni!

Így is történt. Kagoménak tetszett a szép gyöngysor, örömmel vette, hogy a nyakába akasztom, az sem érdekelte, hogy mit mormolok fölötte egy kis papírból böngészve. Valóban minden úgy lett, ahogy Kaede-sama mondta: a gyöngyök felfénylettek egy pillanatra, mikor befejeztem a mormolást, s Kagome homlokáról eltűnt a liliom... A haja fekete lett, s a kis, aranyos cicafülei is visszahúzódtak. Karmocskái is rendes, emberi körmök lettek, és a tekintete sem volt már olyan furcsa, sokat tudó. Igazi, három éves eleven kislány lett belőle! Elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan itthagy bennünket, de nem volt más választásom: Kagome életét meg kell védeni, tehát elrejtem a halandók közé.

Két nap múlva meg is találtam az ideális családot. A Higurashi név egyébként nem volt teljesen ismeretlen előttem, többször jártam abban a szentélyben, melyet a Higurashi papok őriztek generációk óta. Az udvaron állt egy több száz éves, terebélyes fa, melyről az a legenda keringett, hogy átjáró, korok és dimenziók között. Arra gondoltam, ha Kagoménak esetleg mégis lennének néha furcsaságai, ez a kivételes család minden bizonnyal napirendre térne fölötte. A fiatalasszony, Higurashi-san (az ifjabbik) felesége jött el Kagoméért. S külön örültem, mikor láttam, hogy ez a kedves nő, éppen első gyermekét várja, tehát rövidesen Kagoménak kistestvére születik. Legalább valaki pótolja majd InuYasha hiányát a lelkében... Végignéztem, ahogy elbúcsúztak egymástól. Kagome sokáig csimpaszkodott a fiú nyakába, s közben sírt, mint a záporeső. Bevallom, akkor megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet...

De aztán megkeményítettem magam, eszembe idézve, mit mondott Kaede-sama. Kagome csakis teljesen ismeretlenek között van igazán biztonságban!

Aznap este szokatlanul csendes volt mindenki... Kagome "testvérei" sem viháncoltak úgy az asztalnál, ahogy általában szoktak és InuYasha is elmélázóbb volt a szokottnál. Nekem sem volt valami virágos kedvem. Hiába, na roppant módon hiányzott a velem szembeni székről valaki... Letettem az evőeszközt. Még enni sem volt hangulatom. Hirtelen megéreztem, hogy néznek. Felpillantva, InuYasha szomorú, borostyán szemeivel néztem szembe. Sajnáltam őt. Mégiscsak ő találta meg... Hozta el hozzám... Óvta minden lépését... És most el kellett engednie. Egy pillanatra elkaptam a tekintetemet, a sárga szemek annyira árulkodóak voltak. Nem akartam zavarba hozni.

- Karin... - hallottam hirtelen a még kamaszosan karcos, de már mélyülő hangot.

- Igen, InuYasha? - néztem rá.

- Azon tűnődöm... Ha valaha is találkozom majd vele... Vajon meg fog ismerni?

• És te őt? - kérdeztem vissza, mire halványan

  elmosolyodott és nem válaszolt.