Japán... A "Felkelő Nap" országa... Egy hely, mely zsúfolva van szellemekkel, furcsa istenekkel, sárkányokkal és egyéb érdekes szerzetekkel. Egy hely, ahol fel se tűnik, hogy földönkívüliek vegyültek az emberek közé.

Egy hely, ahol pillantásra sem méltatják a kutyafülű, fehér hajú fiút, aki - megszokásból - ismét sötét sikátorokon keresztül surran, körbe-körbenézegetve, hátha követi valaki.

De itt nyugalom van. Itt, Tokioban nem követik árgus szemekkel a mégolya gyanús alakok mozgását sem. Ez a jakuzák és szamurájok országa. Ez egy olyan ország, ahol jobban megbotránkoznak azon, ha üdvözléskor nem hajolsz meg, mint hogy egyébként két méter vagy, és ménkű nagy szarvakat viselsz; vagy ruram bocsá" - csak egy szemed van. Így hát a fehér hajú fiú sem tűnt fel senkinek. A nélkül érkezett meg a házhoz, ahova igyekezett, hogy marcona alakok feltartóztatták volna, azt firtatva szigorú képpel, hogy hová megy, ott mit akar csinálni, és különben is, mutasson legalább egy útlevelet; s közben a szemükön látszik, hogy csak az ürügyet keresik arra, hogy magukkal vihessék...

Megállt, megigazította a kicsit, aki eléggé lecsúszott már, pedig görcsösen fogta, melléhez szorítva, hogy le ne essen; de hát így képtelenség még akár csak sietni is. Mindegy, most már megérkeztek. Hunyorogva pillantott fel az impozáns, emeletes épületre. A ház, mely előtt állt, Tokio egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb családjának otthona volt.

Ezt a ház már kívülről is hirdette; a szépen ápolt udvarral, a méretre nyírt bokrokkal, melyeket mindennap egy kertész hozott rendbe. A garázsban két méregdrága autó parkolt, egy piros Ferrari, és egy fekete Jaguár. E két jármű a ház uráé volt, kivételes napokon ezek egyikével járt a hivatalba. Most nem volt kivételes nap, úgy látszik, mert mind a két kocsi itthon állt; míg gazdájuk a köznapi Nissan-nal furikázott valahol a városban.

A ház maga derűt árasztott nagy, világos ablakaival, a krémszínű vakolattal és a vidám, pirosan nevető muskátlikkal, melyek elszórva bólogattak a kertben.

A fiú sóhajtott egyet, s megnyomta a csengőt. Csak remélni tudta, hogy valóban jó helyen jár, hogy még nem költöztek el...

- Parancsol? - a csöngetésre egy szobalány jött elő, kifogástalan fekete ruhában, fodros, keményített köténnyel a derekán. Fekete haja szigorú kontyba tűzve, mely úgy fénylett, mintha lakkozva lett volna, mikor a nap rásütött. Kezében porseprűt tartott és csodálkozva meredt a szakadt ruhájú, maszatos fiúra meg a mocorgó pokróchalomra.

- Mrs. Goss... Idehaza van?

- Lepihent. Ki keresi?

A fiú nagyot nyelt. Arra gondolt, milyen veszélyeken verekedte át magát, hogy idáig eljusson, de minden hiába ha... Kihúzta magát, hogy ne látszódjon rajta, hogy remeg az idegességtől s jóval határozottabb hangon szólalt meg.

- Csak annyit mondjon kérem, hogy egy régi barátja. A...

- InuYasha! Hát te hogy kerülsz ide? És mi az ott, a kezedben?

A ház asszonya örömteli meglepetéssel futott a fiú felé. A csöngetésre felébredt ugyanis szendergéséből, s kijött megnézni, ki lehet az, akit Marion nem mer beengedni. S mikor megpillantotta rég halottnak hitt, valamikori neveltjét...

- Karin... Vissza kellett jönnöm. Odaát nem szívelik a félvéreket.

Karin Goss komolyan nézett a fiúra. Fiatalos frizurája és élénk tekintetű, csillogóan kék szeme nem árulták el a valódi korát, hogy már negyvenéves elmúlt.

Magas, karcsú alakja, mely - nagy bánatára - sosem viselte sem terhesség, sem szülés nyomait, és puha, göndör haja, melynek tincsei lágy loknikban keretezték arcát, kislányossá tették megjelenését. Bár itthon tartózkodott, mégis szigorúan élre vasalt szövetnadrágot és zöld selyemblúzt viselt.

Karin mindig is adott magára. Külsőre egy kemény üzletasszonyt sejtett benne az, aki csak látta. Kevesen tudták, hogy valójában melegszívű, kedves teremtés, aki elhagyott gyermekeket istápol.

InuYasha is így került kapcsolatba vele; Karin felkarolta, segített rajta, mikor összefagyva, éhesen és legyengülve kuporgott egy buddhista templom ajtajában; várva, hogy az utca rkiskirályair1; végleg elintézzék őt. Bár apjától örökölte annak különleges harci képességeit, ereje fogytán volt, hiszen csak ritkán jutott élelemhez. S a legutóbbi csata nagyon kifárasztotta.

De azon az éjszakán arra sétált Karin Goss, mint valami karácsonyi angyal, és kézenfogta őt, hazavitte magához, enni adott neki, és fedelet a feje fölé, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle; s a fiú ezért örökre hálás maradt neki.

Átnyújtotta az asszonynak a pokróccsomagot.

- Őt egy templom előtt találtam, Londonban..

Karin meglepetten vette karjára a gyermeket. A kicsi még mindig aludni látszott; de arca ijesztően sápadt volt s elég gyengén lélegzett. Karin megtapogatta a plédek alól kilógó kezecskét, mely természetellenesen hidegnek tűnt.

- Ó istenek! Csoda hogy nem hűlt ki ez a baba! Mióta vagytok úton?

- Három napja. Azóta, hogy megtaláltam, egyszer sem sírt.

- Enni, evett?

- Mégis, mit adhattam volna neki, Karin?! - a fiú fáradt és elcsigázott volt, s emiatt - kicsit dühösebb a kelleténél.

- Hé, állj le. Csak kérdeztem... De azért furcsa, hogy nem sír.

- Karin... Nem látod, hogy...

- De, látom. És úgy nézem, ez a szerencséje. Na befele gyorsan, mind a ketten! Ezt a szegény kicsikét el kell látni, meg kell etetni és rád is rádfér egy alapos alvás és evés úgy nézem... Marion - fordult a - némiképp csodálkozva szobrozó lányhoz - légy szíves, készíts valami reggelit InuYashának, aztán hozd fel a nappaliba. A kicsinek is készíts tápszert, hogy meg tudjam gyorsan etetni.

Bementek a házba.

- Nahát, kész bölcsőde! - vigyorodott el InuYasha, amint a nappaliba lépve öt kúszó-mászó és tipegő kisgyermekkel találta szembe magát - úgy döntöttél, hogy elég a problémás kamaszokból, Karin?

Az asszony, aki épp a pelenkázó asztalra fektette az új jövevényt - kissé bosszús pillantással nézett hátra.

- Testvérek - mondta röviden és hozzálátott, hogy kicsomagolja a babát - te jó ég, ez a gyermek csupa víz! - csóválta a fejét; s egy puha megnedvesített ronggyal óvatosan letörölgette, majd tiszta pelenkát adott rá, és bebújtatta a hamarjában előkapott rugdalózóba - talán érdekel a dolog - szólt hátra -hogy az istápoltad... Lány.

- Lány? - nyíltak kerekre a fiú szemei - na akkor le a kalapot előtte! Remekül viselte a megpróbáltatásokat.

- Valószínűleg ez a félvér származásának is köszönhető - dünnyögte Karin, alaposan szemügyre véve az apró cicafüleket, melyek fázósan remegtek a sűrű, kék haj között - vajon miféle szülők gyermeke vagy, szentem? - mosolygott a kislányra, aki ekkor kinyitotta szemét s komolyan nézte az asszonyt.

Zöld színű írisze szinte világítani tetszett a félhomályban. Karin felvette a kislányt, leült vele az ágyra, s - az időközben Marion által odakészített cumisüvegből - etetni kezdte. A kicsi hálásan fogadta a meleg tejet, nagy kortyokban nyelve azt, szemecskéi csak úgy ragyogtak.

- Lassan-lassan, megfulladsz... - mosolygott az asszony - te nem tartasz velünk, InuYasha? Marion neked is hozott enni - bökött fejével az asztal irányába, melyen ezüsttálcán, vastag karéj kenyerek és sült szalonna kellették magukat. A fiú gyomra hatalmasat kordult, ahogy megpillantotta az ételt. Leült az asztalhoz, s enni kezdett, miközben szórakozottan figyelte a lába körül mászkáló kicsiket.

- Azt mondod, testvérek? - fordult az asszonyhoz -Mind?

- Igen. Egy kelmefestő elárvult gyermekei. Az apjuk autóbalesetben halt meg a múlt héten, az anyjukat pedig két hónapja vesztették el.

- És nincs senki rokon, aki befogadná őket?

- Nincs. Bevándorlók voltak.

- Csak nem? Ők is... - InuYasha fürkészve pillantott az önfeledten játszadozó gyermekekre, de semmi furcsát nem észlelt rajtuk.

- Nem, nem - rázta a fejét Karin - ők nem félvérek. Egyszerű halandó gyermekek csupán...

A kicsi közben abbahagyta az evést, s Karin felemelte, hogy a vállára fektetve, kimasszírozza belőle az esetleg benn rekedt levegőt, mikor furcsa foltra lett figyelmes a baba homlokán.

- Nahát...

- Mi az?

- Nézd csak, InuYasha - Karin odavitte a fiúhoz a kislányt - te láttad ezt? - mutatott a kicsi homlokára, melyen ekkor már tisztán kivehető volt a bőr fehérségét megtörő, halványpiros jel.

- Nem - rázta a fejét a fiú - semmi ilyesmi nem volt rajta eddig...

- Úgy néz ki, mint egy liliom... - mondta tűnődve Karin.

- Lehet - vont vállat InuYasha és folytatta az evést.

Karin a szobában álló számos rácsos ágy egyikébe fektette az - időközben megint elszunnyadt - kislányt, majd a pelenkázón hagyott pokróchalmot markolta fel, hogy a mosókonyhába vigye, mikor valami a földre koppant a rongyokból.

Lehajolt, s felvette. Aztán tágra nyílt a szeme, mikor meglátta, mit tart a kezében.

- Egy... Gyémánt - suttogta.

- Micsoda??? - kapta fel a fejét InuYasha. rEgy gyémántot rejtegetett a kölyök ruhája? Ha ezt előbb tudja... Nem potyautasként és ázva-fázva jönnek idáig, az biztos!

Karin most már módszeresen kutatni kezdett a plédek között, s kezébe is akadt még valami. Egy boríték. Kibontotta, aztán elhűlt.

- De furcsa... Egy levél.

- Mi olyan furcsa egy levélben? Mondtam, hogy egy templom előtt találtam... Nyilván, aki kitette, mellékelt hozzá használati utasítást.

- Ne légy morbid, InuYasha - feddte meg az asszony a vigyorgó fiút - egyébként - tette hozzá - nem a levél megléte a furcsa.

- Hát mi?

Karin odanyújtotta a fiúnak a kibontott a levelet.

- Japánul írták...

- Japánul? - most már InuYasha is kíváncsi lett. Elvette Karintól a papírt és böngészni kezdte a dülöngélő sorokat. Aki ezt írta, nagyon siethetett...

- Nos? Mi áll benne?

InuYasha döbbenten nézett fel.

- A gyerek innen származik - mondta - a gyémánt pedig, ami a kezedben van, roppantul értékes, és ha jól értem, van valami spirituális képessége is. Úgy hívják, a Négy Lélek Szent Ékköve.

- A Négy Lélek Szent Ékköve... - Karin a fény felé tartotta a gyémántot. Nem olyan volt, mint azok, amiket eddig látott. Szinte tökéletes gömb alakra volt csiszolva, és a színe a legfurcsább: nem fehér, vagy átlátszó, mint a gyémántok általában, hanem rózsaszín...

- Mást nem ír róla?

- A kőről nem. Csak annyit, hogy ez a kislány öröksége, aki egy démon és egy ember kapcsolatának gyümölcse.

- Félvér... - bólintott Karin - és?

- Ennyi - nyújtotta vissza InuYasha a levelet az asszonynak - a legvégén van néhány írásjel, amit az istennek se tudok kibetűzni.

- Várj csak... Ó, hát ez biztos a kislány neve.

- És hogy hívják?

Karin elmosolyodott.

- Kagome.

Megfordította a papírt... S elkomolyodott.

- Itt van még valami - dünnyögte - azt írja, hogy a kő nagy veszélybe sodorhatja hordozóját. Mert minden ember és démon sóvárogva vágyik rá, ha tudomást szerez róla. Mert - állítólag - nagy hatalmat ad birtoklójának... - megrázta a fejét - ez nem lehet - mondta határozottan - biztos valami régi legenda. Elhiszem, hogy értékes és fáj rá a foga annak, akinek nincs pénze. De hogy emberfeletti hatalmat nyerhet általa bárki is... Azt nem tudom elhinni.

- Karin - nézett komolyan InuYasha az asszonyra - neveltél egy félvért, most gondjaidba veszel egy másikat... Szembesültél vele nem egyszer, hogy mire vagyok képes. És azt mondod, hogy nem hiszel a kő erejében?

- Miért, te hiszel?

InuYasha bólintott.

- Nem véletlen, hogy ilyen messzire vitték attól a helytől, ahol született... A fenébe. Én meg visszahoztam oda, ahonnan el akarták menekíteni...

- InuYasha - Karin hangja is komoly volt - hidd el, a legjobbat tetted azzal, hogy a kis Kagomét elhoztad hozzám. Ne félj, mi majd gondját viseljük a férjemmel, és nem hagyjuk, hogy bárki is bántsa őt

- De nem tudhatjátok, milyen veszély leselkedik rá! - a fiú hangjából sütött az aggodalom. Valahogy felelősnek érezte magát a kislányért - és különben is. Ti csak emberek vagytok. És ha démonok támadják meg?

- Akkor maradj itt és vigyázz rá, InuYasha - mondta az asszony nyugodt hangon - azt hiszem, tökéletes testőr lennél Kagome számára.

- Maradjak... Befogadnál újra?

Az asszony mosolygott.

- El sem kellett volna menned - mondta - de téged vonzott a nagyvilág...

- Heh - morrantott InuYasha - elég is volt egy életre, amit láttam.

- Nos? Maradsz?

A fiú bólintott.

- Legalábbis egy ideig. Míg meg nem tudja védeni magát.

- Rendben. De azt tudod ugye, hogy ha itt maradsz, iskolába kell járnod?

InuYasha nem szólt semmit, csak a szemei villogtak. Nem volt valami nagy véleménnyel az iskoláról. De Karin kedvéért...

- Hmpf.

Karin ezt beleegyezésnek vette.

- Rendben van. Szólok Marion-nak, hogy takarítsa ki a régi szobádat. Te pedig menj fürödni. A fürdőszobában találsz törülközőt és köntöst. Mire készen leszel, Marion is végez a szobáddal, és lefekhetsz. Nagyon fáradt lehetsz, úgy látom.

Karin kiment, hogy a szobalánnyal megbeszélje a dolgokat. InuYasha tétovázott. Az ablakra pillantott. Most még megszökhetne. Ha itt marad, tudta; vége a szabad életnek. Iskolába kell járnia, vigyáznia kell a ruhájára, fürdés, fogmosás... Karin nagyon szigorúan veszi az ilyesmit. Sóhajtott.

Maradjon, vagy ne? A rácsos ágy irányából mocorgást hallott ekkor. Odament, és lenézett az ébredező csöppségre. Elgondolta, milyen sors jutott volna a kislánynak, ha nem találja meg, ha nem viszi magával... Talán már nem is élne. Na jó. Marad. Felelős ezért a vakarcsért. Még olyan pici és törékeny...

- Ne félj, Kagome - suttogta - majd én vigyázok rád.

A kislány nagyra nyitotta zöld szemeit és rámosolygott InuYashára, mintha értette volna, amit a fiú mondott. Homlokán most már tisztán ott piroslott a jel... Mely ezúttal halvány fénnyel világított.