A tizenkét-tizenhárom éves forma fiú, óvatosan surrant London mocskos és sötét sikátoraiban. Minden saroknál előbb körülnézett, s csak aztán fordult be. Csak az zakatolt a fejében, hogy "el innen!" De mégsem iramodhatott neki kedve szerint. Fél karjában ugyanis pokrócokba bugyolált csomagot vitt; s ez meglehetősen nehezítette futását.

Egy hirdetőtábla alatt megállt, hogy kicsit kifújja magát.

A tábla fényénél lenézett a karjában tartott csomagra. A pokrócok és egy fehér lepedő közül álmos arcocska nézett vissza rá, hatalmas zöld szemekkel. A gyermek nem sírt, holott már órák óta abban a vesszőkosárban hevert, a templom előtt, ahol a fiú megtalálta. Megesett rajta a szíve; s - bár ő maga is veszélyben volt, s nem volt egy hely, ahova lehajtsa fejét - úgy döntött, magával viszi a kisbabát. A templom majd csak órák múlva nyit ki... Addig éhen is halhat szegény csöppség.

És tulajdonképpen... Tud egy helyet, ahol befogadnák mindkettejüket... De ahhoz előbb ki kellene jutniuk ebből az átkozott városból.

Egy városból, ahol gyűlölik a mutánsokat.

Mutánsok... Angliában így nevezték azokat a szerencsétleneket, akik valamiben eltértek az átlagtól. Ezek legtöbbször olyan egyedek voltak, akiket még gyerekkorukban elszakítottak a családjuktól és mindenféle embertelen kísérleteknek vetettek alá. Legtöbbször földönkívüliek és démonok vérét vagy DNS-ét keverték az övékkel. Mert az emberek sejtették hogy hamarosan a Föld már annyira sem lesz biztonságos hely, mint eddig volt.

Mert eddig mindössze a saját fajukkal harcoltak, ha háborúra került a sor, de most, hogy az idegenek rejtve ugyan, de megjelentek, s egy-két kivételt leszámítva, nem nagyon tudni, hogy mi lehet a szándékuk, a Föld összes katonai szervezete egy kozmikus háború kitörésétől tartott.

Ezért voltak ezek a borzalmas kísérletek. Egy új és erősebb fajt akartak létrehozni, egy olyan generációt, akik sikeresen vehetik fel a harcot az idegen offenzívával. De a Természet sosem is tűrte, hogy beleavatkozzanak a dolgaiba. Az emberek elkezdtek istent játszani... És csúfosan belebuktak. A humanoid gyermekek vére nem fogadta el az idegen DNS-t; a mesterségesen létrehozott embriók olykor meg sem érték azt, hogy magzat legyen belőlük. Ha pedig megmaradtak és kifejlődtek, s történetesen ember anyáik nem vetélték el őket pár hetes korukban...

Akkor vagy gyenge, torz, vagy pedig rémületes páriák születtek, akiket jobb volt még csecsemőkorukban elpusztítani, mielőtt jóvátehetetlen kárt okoznak. Ám néha... Néha sikerült. Persze, nem laboratóriumi körülmények között, steril petri csészékben. Hanem, ahogy a Természet diktálta: igazi anyaméhben, valódi petesejtből megtermékenyítve.

Valami olyan kémiai reakció során, melynek titkára még nem jött rá az emberiség, és valószínűleg soha nem is fog. A neve: szerelem és vágy. Igen, néha előfordult olyasmi, hogy egy ember és egy idegen lény egymásba szeretett, a szigorú tiltás és elkülönítés dacára is. S ha gyermeket nemzettek...

Azt az anya csodálatosképpen ki tudta hordani, meg bírta szülni. S az utód rendelkezett minden olyan képességgel, melyet a tudósok csak áhítottak. De ezeknek a gyermekeknek - hacsak nem talált rájuk egy kifejezetten erre specializálódott szervezet - igen mostoha sors jutott osztályrészül, melytől még szüleik sem igen tudták megóvni őket.

Az emberek gyűlölték a mutánsokat, ahogy nevezték ezeket a félvéreket. Gyűlölték őket, s féltek tőlük. Úgy vélekedtek, jobb ha már gyerekként megszabadulnak tőlük, hiszen ki tudja, mire lesznek képesek később. És természetesen, hiszen emberek vagyunk, erre is alakult egy szervezet: hangzatosan Mutáns Születésszabályozók-nak nevezték magukat, de mindenki tudta, hogy valójában gyilkosok, akik hidegvérrel ölik meg ártatlan, olykor egy-két hetes áldozatukat. Nyílt titok volt, hogy ki akarják irtani a fajt, csírájában el akarják folytani létrejöttét. A fajt, mely lassanként mégis kialakult, s helyet kért a Nap alatt.

Nos ezért kellett a fiúnak elmenekülnie a kisgyermekkel együtt. Messziről ordított róluk, hogy mutánsok: a fiú derékig érő haja feltűnő ezüstfehérben pompázott, szemei borostyánsárgán világítottak; s rendes, emberi fülek helyett, két kutyafület viselt. A babán annyira nem látszott, hogy nem teljesen ember; de a puha tintakék haj, mely a fejecskéjét borította, s apró macskafülei azért elég feltűnőek voltak h valaki rendesen megnézte.

A fiúnak már nem egy kalandja volt a Születésszabályozók embereivel, de valahogy eddig mindig sikerült meglépie előlük. Igen ám, csakhogy akkor egyedül volt. Most viszont itt van ez a kölyök... Lesandított, s látta, hogy a ded - míg ő azon töprengett hogyan tovább - elszundított. Remek. Legalább nem ordítja ide azokat a rohadékokat. De ha életben akarnak maradni - és miért ne akarnának - jobb ha elhagyják ezt az elátkozott helyet. Tudott egy városról, ahol nem piszkálják a mutánsokat. És egy házaspárról, akik elárvult gyermekeket vesznek magukhoz. Valószínűleg ezt a vakarcsot is befogadnák.

Irány tehát a legközelebbi reptér. Mert iszonyú messze van az a város: a tengeren túl. A város, hol minden félvér békében élhet. A város, melynek neve: Tokio.